VAN HALEN
EGY MEGISMÉTELHETETLEN KARRIER TÖRTÉNETE. 1978. február 10-én, a debütáló Van Halen-album megjelenésekor új időszámítás vette kezdetét az egyetemes könnyűzene történetében: aznap egy holland felmenőkkel rendelkező 23 éves fiatalember, név szerint Edward Lodewijk Van Halen visszavonhatatlanul megváltoztatta az elektromos gitározás játékszabályait. A játéktechnikákat és a hangzásokat innovatív látásmódjával egyaránt megújító és azóta is meghatározó gitáros generációjának Hendrixe volt, kinek hatása évtizedek - sőt, akár évszázadok - múltán is hivatkozási alap lehet. Alábbi összeállításunkban a 2020. október 6-án hosszú, súlyos betegség következtében elhunyt zenészre, az elektromos gitár Mozartjaként is emlegetett felejthetetlen zsenire emlékezünk.
Írta: Draveczki-Ury Ádám és Danev György
Edward Van Halen 1955-ben, bátyja, Alex 1953-ban látta meg a napvilágot a hollandiai Nijmegenben, majd családjukkal együtt 1962-ben vándoroltak ki az Egyesült Államokba, a kaliforniai Pasadenába. A fiúk apja, Jan elismert muzsikus volt, szaxofonon és klarinéton játszott, és elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy gyermekei örökölték tehetségét. Eleinte Alex kezdett el gitározni és Eddie dobolni, ám gyorsan kiderült, hogy fordítva jobb érzékük van a hangszerekhez, emellett pedig mindketten zongoráztak is. Eddie ugyan megnyerte az összes helyi zongoraversenyt, fantáziáját mégis a gitár izgatta: tizenkét éves korára gyakorlatilag bármit el tudott játszani a hangszeren, apjuk pedig rendszeresen játszatta is a testvéreket vendéglátóhelyeken, klubokban, vagyis gyorsan rutint szereztek a színpadi munkában is. (Eddie pedig igen hamar elkezdett alkoholizálni is, hogy csillapítsa lámpalázát – mindez a későbbiek fényében sem lényegtelen információ.)
A testvérek első komoly zenekara a Genesis volt, amit 1972-ben alapítottak Mike Stone basszer társaságában. Ebben a később – nyilvánvaló okokból – Mammothra keresztelt formációban Eddie énekelt, ám magába forduló, zárkózott egyéniségként elég gyorsan elege lett a mikrofonból, és 1974 elején úgy döntöttek, önálló énekest vesznek be. A legegyszerűbb és legköltséghatékonyabb megoldást David Lee Roth jelentette, akitől a koncerteken használt hangcucc egy részét is bérelték. Az elejétől kezdve egymást vonzó ellentétekről volt szó: a dúsgazdag zsidó orvoscsaládból származó, de már fiatalon saját lábra állt Roth háttere és életfelfogása egyaránt igen távol állt a tesókétól, ráadásul technikai értelemben minden volt, csak képzett énekes nem. Amikor azonban szőke sörényével, atletikus mozgásával kiállt a színpadra, megállt körülöttük a világ, és minden tekintet rá szegeződött – és akkor hatalmas dumájáról még nem is beszéltünk. Nagyjából vele párhuzamosan érkezett a zenekarba Stone helyére Michael Anthony basszer, aki emellett csak úgy mellesleg a csapat legjobb énekese is volt. A Mammoth nevet – érdekes módon Roth ötletére – ezután az izgalmasabb hangzású Van Halenre változtatták.
A szemléletmódja tekintetében elsősorban a Cream és Eric Clapton, illetve Jimmy Page hatását kiemelő Eddie gitárosi karrierjében óriási fordulópontot jelentett, amikor elkezdett kísérletezni a tapping-technikával, amit ugyanakkor – a közhiedelemmel ellentétben – nem ő talált ki. Egyes források szerint akkor találkozott először ezzel a megközelítéssel, amikor a '70-es évek közepén megnézte a Canned Heatből ismert Harvey Mandel egyik koncertjét a Los Angeles-i Starwood klubban, míg mások szerint inkább Brian May, Steve Hackett vagy Page volt a minta számára. Maga Eddie leginkább utóbbi verziót favorizálta az interjúkban, még ha a módszer gyökereiről ő maga is mindig mást nyilatkozott. Az azonban biztos, hogy a technikát ő forradalmasította, és a mai napig hozzá kötik. Eddie: „Szerintem akkor fogant meg az agyamban a tapping ötlete, amikor 1971-ben megfigyeltem, ahogy Jimmy Page a Heartbreaker szólóját játssza. Épp egy üres húron játszott egy elpengetést, én pedig hirtelen azt mondtam: várjunk csak egy percet! Üres húr, elpengetés... Ezt én is meg tudom csinálni, de mi van, ha az ujjamat használom satuként, és le-fel tologatom más-más fekvésben? Vagyis átvettem a dolgot, és továbbfejlesztettem..."
Eddie staccato témákkal teli, virtuóz és minden pillanatban lélegző játéka előtte is markáns volt, ám a tapping integrálása, kétkezes verziójának formabontó, korábban sehol sem hallott alkalmazása következtében a gitáros a '70-es évek közepétől kezdve úgy szólalt meg, mintha nem erről a bolygóról érkezett volna. Ezzel ő is tisztában volt, és féltve őrizte a titkot – így például rendszerint a közönségnek háttal játszotta a legvadabb szólókat a bulikon. Hangzásának egyediségéhez nagyban hozzájárult, hogy saját maga által megbuherált, más hangszerekből összerakott gitárokat használt, amelyekre aztán emiatt rá is ragadt a Frankenstein, majd később a Frankenstrat elnevezés. Ami pedig magát a zenekart illeti, nagyjából mindent ötvöztek ezzel az eredeti szemléletmóddal: a blues-alapú brit muzsikák és a hagyományos amerikai rock’n’roll mellett Roth révén még konkrét tánczenei hatások is beszivárogtak a zenébe.
A Van Halen viszonylag rövid idő leforgása alatt masszív törzsbázist épített ki magának a hollywoodi klubokban. Roth előzetesen kitalálta, hogy a koncertek előtt szórják meg flyerekkel a környékbeli középiskolákat, így a bulikon egy teljes új generáció tette tiszteletét minden alkalommal. Noha a tagok háttere e tekintetben is eltért, a zenekar csakis rájuk jellemző hangzása igen gyorsan kialakult. Roth szikrázó színpadi egyéniségére és Eddie játékára elég gyorsan felfigyeltek a hollywoodi klubokban rajzó szakmabeliek is. Egyik első rajongójuk Gene Simmons, a KISS főnöke volt, aki fel akart nekik hajtani egy szerződést is, ám végül nem járt sikerrel. (A maszkos csapat mindenható menedzsere, Bill Aucoin, illetve Paul Stanley többek között épp azért nem akarta felvállalni a Van Halent, mert egyszerűen túl jónak találták a bandát, és attól tartottak, ha elkezdik egyengetni az útjukat, kevesebb idő jut majd a KISS-re.) 1977 közepén Ted Templeman, a Warner egyik befolyásos vezetője is lekeveredett egy koncertjükre, és nem szalasztotta el az alkalmat: leigazolta a csapatot. A Van Halen az év második felében felvette első nagylemezét, méghozzá Templeman producerkedésével, aki azonnal ráérzett, hogy aranytojást tojó tyúk került a kezei közé, és szívügyének tekintette a csapat sorsát. A zenekar jellemző módon már ekkor sem nagyon engedte, hogy bárki is beleszóljon az ügyeikbe: Eddie csak annyit mondott Templemannek, hogy hasonlítson a hangzás az általa olyannyira imádott első Montrose-lemezhez, és a végeredmény tekintetében ragaszkodtak a teljesen élő érzethez is. Mindez azzal is együtt járt, hogy ha éppen becsúszott egy-egy hiba a felvételeknél, és nem volt zavaró, azt úgy hagyták: az album minimális utómunkálattal készült el.
A lemez dallistájának összeállításakor a korai idők legjobban bevált koncertslágerei közül válogattak, kiegészítve a listát a The Kinks You Really Got Me-jének sziporkázó feldolgozásával, illetve az Ice Cream Man című '50-es évekbeli John Brim-szerzeménnyel. Az album legismertebb, legfontosabb és legnagyobb hatású dala azonban, amely fordulópontnak számít a gitározás történetében, tulajdonképpen egy véletlen folytán állt össze. Eddie: „Az Eruption nem is szerepelt volna a lemezen, egyszerűen csak egyik nap korábban érkeztem a stúdióba, és elkezdtem bemelegíteni, mivel volt egy bulink a hétvégén, és kicsit gyakorolni akartam a szólóblokkomat. Ted Templeman is épp akkor érkezett, és megkérdezte: hé, mi ez? Vegyük csak fel! Ezután kétszer is feljátszottam, és megtartottuk azt a verziót, amelyik lendületesebbnek tűnt. Tednek nagyon tetszett, és mindenki egyetértett abban, hogy fel kell tenni a lemezre. Pedig még csak nem is játszottam teljesen pontosan: a végén van benne egy hiba. Akármikor meghallom, arra gondolok: a fenébe, játszhattam volna jobban is! De szeretem, ahogy az Eruption szól. Soha azelőtt nem hallottam még gitárt úgy szólni én magam sem."
Az 1978. február 10-én megjelent lemezt a kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel, ám nem telt bele néhány hétnél több, és az album hatalmasat robbant, miután a rádiós szerkesztők egyből ráharaptak a You Really Got Me-re. Más esetben talán aggályos lett volna, hogy a zenekar egy feldolgozással kerül először az éterbe, ám a Van Halen esetében nem volt mitől félni: Eddie híre futótűzként terjedt el a gitárosszakmában, és az album megjelenése után pár hónappal már a teljes zeneiparban az ő nevét harsogták. A Van Halen ekkorra már rendületlenül turnézott a világ minden táján először a Black Sabbath előzenekaraként, majd Ronnie Montrose vendégeként, utóbbi koncertsorozaton a szintén a szupersztárság felé haladó Journey társaságában. A karrierje legszétesettebb periódusát élő, a vitatott Never Say Die! albumot promotáló, súlyos drogproblémákkal küzdő Sabbath nem köszönte meg nekik, hogy a turnén gyakorlatilag minden este lemosták őket a színpadról, de egyetlen más turnépartnerüknek sem volt könnyű dolga. A négyes gyakorlatilag felrobbantotta a koncertszínpadokat a hihetetlenül feszes zenei produkció és persze Roth révén, akinél nagyobb showmant alighanem sem előtte, sem utána nem láttak a rockszínpadok. Miközben Eddie a gitárosok körében vált bálvánnyá és követendő (másolandó...) példává, addig a frontemberek hirtelen úgy kezdtek el öltözni és viselkedni, mint a színpadon hatalmas átkötő szövegeket nyomó, légollózó, ide-oda rohangászó DLR.
A zenekar összesen 167 koncertet adott az első lemez kapcsán, és mire befejezték a turnézást, valódi szupersztároknak számítottak. Az anyag az amerikai listák 19. helyéig verekedte magát, majd beragadt a Billboard Top 200-ba, és ugyan a single-rangsorba csak a You Really Got Me és a Runnin' With The Devil mászott fel, a rádiók gyakorlatilag az összes témát játszották az albumról, ami mindössze egy év leforgása alatt ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban. Eddie Van Halent ekkor már Jimi Hendrix mellett emlegették a szakmában – és a legszebb az volt, hogy ez ellen senki sem tiltakozott. Hatását a legérzékletesebben talán Angus Young fogalmazta meg: „Eddie-t ugyanabba a kategóriába sorolom, mint Hendrixet: a játékával egyszerűen átrajzolta a térképet. Amikor felbukkant, elkezdtek tömegével megjelenni a nyomában az imitátorok is. Akárcsak Hendrix után, hirtelen azt láttad, hogy mindenki olyan gitáron akart játszani, mint ő, és persze ugyanazokat a trükköket próbálták alkalmazni. Gyakorlatilag fenekestől felforgatott mindent a megközelítésével, mert hihetetlenül sokat kísérletezett, belecsúszott teljesen avantgarde dolgokba is. Amikor Hendrix megjelent, mindenki azt kérdezte: honnan jött ez a fickó? Eddie-nél ugyanez volt a helyzet. Amikor feltűnt a színtéren, minden gitáros, akivel csak találkoztam, azzal kezdte a beszélgetést, hogy hallanom kell ezt az embert!"
A recept voltaképpen semmit sem változott az 1979 márciusában kiadott második albumra, ami nem véletlen: erre a lemezre éppúgy a korai éra dalai kerültek, mint a debütre, különösebben nem kellett túlgondolniuk a dolgokat. Miközben az Aerosmith szétzuhant a drogoktól, a KISS szerelvénye pedig teljesen félrement az átgondolatlan zenei kísérletek miatt, a Van Halen az élre tört, és Amerika első számú rockbandájává vált: útjukat dugig telt arénák, illetve arany és platina szegélyezte. Mindent elárul, hogy az első lemez tízszeres, a második pedig ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban: furcsa vagy sem, előttük egyetlen amerikai hard rock csapat sem produkált olyan eladásokat a tengerentúlon, mint ők.
A zenekart tehát vitte előre a lendület, és az 1980-as Women And Children Firstön hallatszott is, hogy már friss fejjel, a turnézás során szerzett tapasztalatokkal felvértezve írták a dalokat. A kalandozósabb, súlyosabb és kísérletezősebb zenei alapok véglegesítése során azonban először merültek fel kreatív nézeteltérések Roth és a hangszeres szekció között – a kezdetek óta meglévő különbségek az összezártság során egyre inkább felszínre törtek, és immáron a közös zenei nevező is kezdett megbicsaklani. Az album ugyanakkor sínen tartotta a vonatot, mint ahogy folytatása, az 1981-es Fair Warning is, amelyen gitározás szempontjából Eddie ismét nagyot ugrott előre. Számos gitárosnak a mai napig utóbbi a kedvenc korai lemeze a bandától a Mean Street vagy az Unchained miatt – ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy miközben maga Eddie is addigi legjobb munkájának tartotta a kiadványt, az első érából ez fogyott a legkevésbé jól. Mindez még így is dupla platinastátuszt jelentett, de a Van Halen tesók és Roth közötti törés nyilvánvalóvá vált a banda közvetlen környezete számára. A közönség minderről ugyanakkor keveset tudott, mivel sosem verték nagydobra a belső feszültségeket.
Nem feltétlenül nevezhető mindez krízisnek, de az 1982 tavaszán megjelent Diver Downon azért tagadhatatlanul érződött, hogy valami nem kerek. A szokás szerint bő félórás lemezre biztos, ami biztos alapon – javarészt Templeman és a kiadó, illetve kisebb mértékben Roth nyomására – öt feldolgozást pakoltak. Van benne valami roppant ironikus, hogy utóbbiak közül az (Oh) Pretty Woman feldolgozása a banda addigi leghatalmasabb slágere lett az Államokban, így a lemezből végül több mint kétszer annyit passzoltak el, mint elődjéből… Templeman és a Warner ezáltal persze a saját igazát látta megerősítve, Eddie pedig kisebbségben maradt. Így eshetett meg, hogy miközben a színfalak mögött már szó sem volt gördülékenységről vagy jó hangulatról, a Van Halen a következő évben, a US Festival rocktörténetileg is korszakhatárt jelentő metálnapján, 1983. május 29-én felért karrierje csúcsára: 1,5 millió dollárt kasszíroztak egy másfél órás főzenekari fellépésért.
Eddie eközben komolyan elégedetlen volt a feszült munkakörnyezet miatt, és egyáltalán nem érezte úgy, hogy kiélheti kreativitását saját zenekarában. Nagyjából mindent elárul a helyzetről, hogy szólóalbumon törte a fejét, filmzenéken dolgozott, egy tétova pillanatában pedig még Gene Simmonsnak is jelezte, hogy szívesen belépne a KISS-be. És csak úgy mellesleg közreműködött azon a lemezen, amely aztán kiforgatta sarkaiból a világot: teljesen ingyen, Michael Jackson producere, Quincy Jones kérésére állt kötélnek, és mindössze fél óra alatt feljátszott egy 20 másodperces gitárszólót az énekes készülő albuma, a Thriller egyik dalához, a Beat Ithez. A Van Halent eddig sem kellett különösebben eladni, de a Beat It ismét elképesztő extra reflektorfényt biztosított számukra, így nem csoda, hogy Templeman megint biztos recepten alapuló lemezt akart. Eddie azonban ezúttal már nem kért ebből, és meg akarta mutatni, hogy feldolgozások nélkül is képesek összehozni egy nagyszerű albumot. Emiatt épült meg végül a legendás 5150 stúdió, ahol Eddie megírta a következő album oroszlánrészét Templeman és David Lee Roth akadékoskodása nélkül.
Egyes legendák szerint Eddie akkor ásta bele magát igazán komolyan a szintetizátorba, amikor épült a stúdió, és a gitárcuccait még nem rakták össze teljesen, ez azonban nem igaz: már a korábbi években is kísérletezett a hangszerrel, csak éppen Templeman és Roth mindig mereven ellenezte, hogy az időnkénti színezést leszámítva nagyobb teret adjanak neki a lemezeken. Eddie azonban ezúttal megmakacsolta magát, és szinte vérre ment velük a lemez két billentyű-centrikus dala, a Jump és az I’ll Wait miatt. Az 1984. január 9-én kiadott, stílszerűen 1984 címet kapott lemezt előbbi vezette fel single-ként, és ugyan a közönség tekintélyes része megdöbbent, hogy pont egy Van Halen-dalban nem játszik főszerepet a gitár, az MTV segítségével a zenekar azonnal a csúcsok csúcsára katapultált. A Jump öt héten át vezette az amerikai listát, az album pedig öt héten át ékelődött be a Billboard Top 200 második helyére, a Thriller mögé. A Jump olyan területeken is megindította a csapatot, ahol korábban nem feltétlenül számítottak elsővonalas sztárnak, így például Európa országaiban minden korábbinál nagyobb sikert arattak. Ám mire az év augusztusában átjöttek Európába, hogy részt vegyenek a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, illetve a rövid fesztiválturné néhány állomásán, olyan mértékűvé fokozódott a feszültség Roth és a hangszeresek között, amit nehezen lehetett ép ésszel elviselni.
Az 1984-es album a Def Leppard Pyromaniája mellett az évtized első felének legsikeresebb rocklemeze lett: napjainkig világszerte összesen mintegy 18 millió példány kelt el belőle. Az alapfelállást azonban mindez nem menthette meg. Roth 1984 második felében önálló szerződést írt alá a Warnerrel, első EP-je, a Crazy From The Heat pedig 1985 januárjában jelent meg négy esztrád-dal feldolgozásával. Az EP gyorsan beplatinázódott, Diamond Dave pedig 1985. április 1-jén hivatalosan is bejelentette távozását a Van Halen kötelékéből. A szakítás ténye sokkolta Amerikát, és szinte minden televízióban, illetve lapban vezető hírként jött le. Roth olyan szinten lényegi elemét jelentette a csapatnak, hogy a legtöbben el sem tudták volna képzelni nélküle a folytatást, ráadásul elképesztő kockázatnak tűnt énekest váltani épp a csúcson. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a tagok igazából sosem neveztek meg konkrét indokokat azt leszámítva, hogy Roth át akarta venni az irányítást – az énekes pedig mindössze hosszú évekkel később kezdte el pedzegetni, hogy a maga részéről nem tudta tolerálni Eddie piálását és kokainozását. Az első korszak mindenesetre lezárult – és miközben Roth jövője szólóban sem tűnt kérdésesnek, a Van Halen esetében bizonytalannak tetszett a folytatás.
A zenekar 1978 és 1984 közötti egybefüggő diadalmenete alatt szinte bármit megengedhetett magának, Roth kilépésével azonban egyszer s mindenkorra vége szakadt a boldog békeidőknek. Az énekescsere minden banda életében rizikós lépés, elég csak arra gondolni, micsoda negatív spirálba került a Deep Purple és a Black Sabbath, miután mindkét banda megvált emblematikus vokalistájától. A Van Halen esetében hatványozottan igaz volt ez, hiszen a világ leglátványosabb frontemberét kellett valahogy pótolniuk. Ha ez még nem lett volna elég, Roth vitte magával az originális Van Halen-hangzásért nagyban felelőssé tehető Ted Templemant is, Eddie-ék tehát duplán magukra maradtak. Nem túlzás, hogy ilyen előzmények tudatában szinte nulláról kellett újra felépíteniük a Van Halen márkanevet, így nem is húzták az időt, rögvest megkezdték a lehetséges utód felkutatását. Meghallgatták az abban az időben még szólóban tevékenykedő későbbi Mr. Big-énekes Eric Martint és az ausztrál Jimmy Barnest, megkörnyékezték Daryl Hallt (Hall & Oates), sőt, Eddie még azt az eszelős ötletet is bedobta, hogy Roth utódja legyen egy énekesnő, Patty Smyth a New York-i Scandal soraiból. A Warner Bros. nem volt elragadtatva egyik alternatívától sem, ezért időközben felvetették, hogy talán okosabb lenne a Van Halen nevet nyugdíjba küldeni. Erre a testvérek nyilván nem voltak hajlandóak, a megoldást pedig banálisabb körülmények közepette nem is lelhették volna meg, mielőtt végképp állóháborúvá fajult volna a nézeteltérés a kiadóval. Jól tudjuk, hogy vannak bizalmi dolgok, ilyen a nőgyógyász, a fogorvos és az autószerelő, a megoldást utóbbi kínálta tálcán 1985 júliusában: miközben az említett szakember Eddie Ferrariját javította, felvetette, hogy egyik San Franciscó-i kliensét talán érdekelné az állás. A szóban forgó úriember neve Sammy Hagar volt.
Hagar a ‘70-es évek közepe óta igazi rocksztárnak számított Amerikában: szinte évente készített új lemezt, arénákban koncertezett, a Geffen kiadóval 1982-ben kötött zsíros szólószerződésének köszönhetően pedig minden korábbinál több figyelem irányult a munkáira, és még arra is futotta az idejéből, hogy HSAS néven közös szupergroupot vezessen Neal Schon Journey-gitárossal. Aktuális lemeze, az amerikai rockzene egyik kiválóságaként számon tartott 1984-es VOA lazán hozta a milliós eladásokat, mi több, a korong Sammy addigi legsikeresebb anyagának bizonyult. Érdemes megemlíteni, hogy a VOA produceri székében egy bizonyos Ted Templeman ült és ez minden volt, csak nem véletlen. Templeman és Hagar nem voltak ismeretlenek egymás számára, 1973-ban együtt készítették el a Montrose zenekar bemutatkozó albumát, ami a mai napig a tengerentúli hard rock történet alappillérének számít és egyértelmű mintául szolgált a Van Halen számára is. A legenda szerint a producer 1978-ban komolyan lobbizott azért, hogy az óriási hanggal megáldott göndör énekes bekerüljön a Van Halenbe, ez azonban máig nem részletezett okokból nem valósult meg akkor. Mindezen egybeesések és kapcsolódási pontok tudatában akár eleve elrendelésnek is tekinthető, hogy pont Hagar lett a megfejtés Roth üresen maradt pozíciójára.
Az énekes csatasorba állítását követően folytatódott a hátország felépítése. A zenekar menedzselését Sammy embere, Ed Leffler vette át, a készülő album produceri székébe pedig a korábbi anyagokat hangmérnökként jegyző Donn Landee-t, valamint a Foreigner gitárosát, Mick Jonest ültették. Utóbbi úriember szerepeltetésének kézzelfogható eredménye lett: Jones egyszerűen csodát tett Hagar éneksávjaival. Hogy mást ne mondjunk, amikor a Warner kiadó feje, Mo Ostin meglátogatta a négyest a stúdióban, éppen a Why Can’t This Be Love dalt játszották, mire Ostin csak annyit mondott vigyorogva: “Pénzszagot érzek!” Az 1986 februárjára elkészült, és Eddie azonos nevű, vadiúj stúdiója után 5150 címre keresztelt album sok szempontból elrugaszkodást jelentett az addigi VH-formuláktól. A csapat zenéje egyrészt óhatatlanul letisztultabbá és kommerszebbé vált, hiszen először történt meg, hogy képzett énekes szólalt meg egy Van Halen-korongon, amit természetesen alaposan kiaknáztak, ugyanakkor a Jump galaktikus sikerét követően nyilván elvárás volt a kiadó részéről, hogy rádióra szabott potenciális slágertémák a korábbinál nagyobb dózisban kerüljenek fel az albumra. Eme törekvést elősegítendő, még Eddie Van Halen is a dalok érdekeinek alárendelve kezelte gitárját: a kultikus brown soundot egy kevéssé karcos ritmusgitár-tónussal váltotta fel, illetve elhagyta azokat a védjegyszerű, sokkolóan újító szólógitár-szösszeneteket (Eruption, Spanish Fly, Mean Street, Cathedral, Little Guitars, Hot For Teacher), amelyeket addig szinte kötelező jelleggel biggyesztett minden Van Halen-munkára. A csapat ősrajongói közül voltak, akik nehezen nyelték le, hogy új korszak köszöntött be a Van Halen háza táján, a többség viszont a populárisabb megközelítés dacára is elismerte, hogy Eddie-ék inkább előre, mintsem visszafelé léptek a Bay Areából importált énekessel. Tulajdonképpen mennyben köttetett házasság volt ez a csapat és Hagar között, hiszen a tagság együttes erővel, egymás katalizálásával olyan elképesztő minőségű eredményre jutott, amilyenre azelőtt egyik fél sem volt képes a másik nélkül. Bármennyire is igaz, hogy Sammy beszállásával a Van Halen elveszítette a Roth-korszakot meghatározó, ösztönösen zseniális rock'n'roll attitűdöt, a fene sem bánta, hiszen cserébe olyan valószínűtlenül magas színvonalú dalkovácsolás és kifinomultság realizálódott a dalokban, amely évtizedekre ellátta útravalóval a hallgatóságot. A megváltozott arculatú brigádot nem véletlenül kezdték Van Hagarnek becézni akkortájt, Sammy karizmatikus éneke már ezen az első közös művön épp olyan emblematikussá vált, mint Eddie gitárja vagy Alex pergődobja. A 5150 üzletileg messze az előzetes elvárások felett teljesített, többek között két billentyű-orientált szintirock-slágernek köszönhetően: a Jump által két évvel korábban kitárt ajtókon a Why Can't This Be Love már kényelmesen sétált be, a dal a Billboard Hot 100 kislemez-listáján egészen a harmadik helyig kapaszkodott. Élőben gyakorta Sammy tolta a dal szólóját, míg Ed a fekete-fehér klaviatúrával foglalatoskodott, újabb dimenziót nyitva meg ezzel a kooperáció enélkül is elég érdekes alakzatán. A másik szóban forgó sikerdal, a Dreams a Van Halen-történet egyik legragyogóbb fejezetévé vált. Noha csak a 22. helyig jutott a listákon, Hagar élete teljesítményét nyújtotta ebben a szűk öt percben, hisztérikus, ugyanakkor irgalmatlan erejű magas hangja teljes fényében mutatta meg magát. A lemez végül az első olyan Van Halen-album lett, amely feljutott a Billboard-lista csúcsára. Mára csak az Egyesült Államokban több mint 6 millió példány ment el, és ezzel a debüt, illetve az 1984-es album után a Van Halen történetének legsikeresebb kiadványa. A sikerhez természetesen hozzájárult, hogy három nappal a megjelenését követően azonnal intenzív arénaturnéba kezdtek Észak-Amerika-szerte. A koncertsorozat éppúgy új felfogású zenekar képét láttatta, mint a lemez: képzett szólógitárosként Hagar sok esetben tehermentesítette Eddie-t, hogy az jobban koncentrálhasson a billentyűs hangszerekre, a program gerincét pedig a 5150-re építették, miközben a Roth-éra dalainak számát a minimumra csökkentették. Hagar valamiért képtelen volt azonosulni David szövegeivel, így inkább játszott szólódalokat és énekelt feldolgozásokat a Led Zeppelintől, illetve a The Who-tól, mint a kelleténél több Van Halent az előző érából. Még a Jump-ot is kitették szetlistából... A turné mindazonáltal valódi diadalmenetet jelentett a zenekar számára, melyet koncertvideó formájában is megörökítettek, Live Without A Net címmel. Ahogy Hagar mondta akkoriban: “Olyan ütemben fogytak a lemezeink, hogy a kiadó nem győzte újragyártani, közben pedig minden egyes koncerthelyszínen masszív teltházak fogadtak. Legyőzhetetleneknek éreztük magunkat.”
A következő lemezen már jól összeszokott, magabiztos brigádként kezdtek dolgozni. A munka 1987 szeptemberében indult és egészen 1988 áprilisáig tartott. Ezúttal producer nélkül, Donn Landee hangmérnökkel vágtak bele a kreatív folyamatba. Az egyik legelső ötlet, amit Eddie valamelyik zongorás ötletéből pofoztak ki, a When It’s Love címet kapta és végül ez lett a lemez legnagyobb slágere. Az anyag másik húzónótája, a Finish What Ya Started viszont a stúdiós procedúra legvégén fogant, állítólag Eddie hajnal kettőkor rohant át Hagarhoz, majd annak erkélyén addig jammeltek, míg el nem készült a demó. Felvételi szempontból rendhagyó dalnak számított, hiszen Eddie egy Fender Stratocasterrel játszotta fel a részét, míg Sammy is rögzített hozzá pár ritmusgitár-sávot egy Gibson akusztikus gitáron. Emellett a Black And Blue volt a másik olyan dal, amiben Hagar gitárt ragadott.
A Bone munkacímen futó album végül OU812-ra keresztelve került a boltok polcaira, ami rossz nyelvek szerint David Lee Roth első szólómunkájára, az Eat’Em And Smile-ra reflektált (Oh, you ate one, too?). A lemez a gyengélkedő hangzás és a kevésbé koherens tartalom ellenére nem bukhatott meg, szinte magától értetődően kúszott fel a Billboard lista első helyére. Az 1988-as amerikai Monsters Of Rock turné 30 állomásának főattrakciójaként Eddie-ék Amerika legnagyobb stadionjaiban mutatták be új dalaikat, esténként két és fél órás műsoridőben. A Scorpionsszal, a Metallicával, a Dokkennel és a Kingdom Come-mal közös túra után ősszel még egyszer alaposan körbejárták a kontinenst, majd átugrottak Japánba is pár koncert erejéig. Jó szokásukhoz híven Európát nem látogatták meg… A lemez eladásai időközben ugyanúgy az egekbe szöktek, mint a 5150 esetében, ami megnyugtató előnyt adott számukra ahhoz, hogy kényelmesen kitalálják, legközelebb mivel álljanak elő.
14 hónap pihenőt követően, 1990 márciusában fordultak rá a kilencedik lemezre. Tanulva az OU812 hangzásbeli hiányosságaiból - maga Eddie Van Halen is elismerte utólag, hogy elégedetlen volt a végső keveréssel -, nem egy, hanem egyenesen két komoly reputációval bíró szakembert is bevontak a folyamatba: a Led Zeppelin, a Free, Jimi Hendrix és a The Rolling Stones klasszikus albumain pallérozódott brit hangmérnökkel, Andy Johnsszal álltak neki a felvételeknek, akivel viszont Hagar nem jött ki igazán, ezért a belső feszültségek mérséklése érdekében visszahívták Ted Templemant is, aki attól kezdve az éneksávok felvételeit felügyelte. A friss dalokon egyértelműen érezni lehetett, hogy óriási bizonyítási vágy és zenei éhség munkálkodott a zenekarban, ami csúcsra járatott hi-tech-rockdalokat eredményezett, ugyanakkor azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy új évtized köszöntött be a zenei világba. A vidám partirock-érzésnek és a szintetizátoros rocknak búcsút intve egy rendkívül összetett és fajsúlyos, majdhogynem progresszív, mégis dal- és dallamközpontú rockalbumot írtak, amely pengeéles hangzását és picit borongósabb hangulatát tekintve is erőteljesebb attitűdöt mutatott, mint a ‘80-as évek békebeli érzésvilágát közvetítő lemezeik. Nem túlzás azt mondani, hogy a For Unlawful Carnal Knowledge újradefiniálta a Van Halen nevet. Noha az amerikai cenzúra kétszínűségéből meglehetős cinizmussal gúnyt űző lemezcím miatt az is benne volt a pakliban, hogy bizonyos kereskedelmi hálózatok nem lesznek hajlandóak terjeszteni az albumot, a felfokozott rajongói várakozások mindezt zárójelbe tették: az anyagot szó szerint úgy vitték, mint a cukrot, ami menetrendszerűen hozta magával a Billboard-lista első helyezését. A F.U.C.K. sikere megállíthatatlannak bizonyult: miközben kortársaik a Nirvana és a Seattle-i grunge előretörése miatt sorra elhullottak, ők lazán eladtak újabb 3 millió példányt és még a legjobb hard rock előadásnak járó Grammy-díjat is bezsebelték.
Karrierjük addigi legnagyobb, 99 koncertből álló turnéját bonyolították le 1991-92-ben, melynek fresnói állomásán végre törlesztették régi adósságukat és rögzítettek egy dupla koncertalbumot. Az 1993-ban kiadott anyag kapcsán viszont hamar a kritikák kereszttüzébe került a csapat. Sokan megkérdőjelezték az élő anyag hitelességét, mondván, a Westwood One által anno élőben közvetített koncert teljesen másképp szólt. Sammy Hagar készséggel elismeri, hogy komoly stúdiós barkácsolás előzte meg az album megjelenését: “Majdnem az egész koncertet újra fel kellett venni a stúdióban, mert Eddie gitárja végig el volt hangolódva, Alex dobtémáinak sebessége pedig folyamatosan hullámzott. Mindent ki kellett javítani, ami azt hozta magával, hogy az újrajátszott gitárokhoz képest már az én teljesítményem tűnt hangnemen kívülinek. A tempókat illetően a Runaround dal volt a legkirívóbb eset, mert miután Alex utólag jól felütötte, az összkép azt az érzést keltette, hogy én nem tartottam az ütemet, az énekem folyamatosan a tempó előtt haladt. Emiatt az egész koncertlemezt újra fel kellett énekelnem a stúdió falai között. Meg tudtam volna ölni őket. A kezembe nyomták a mikrofont, elindították a videófelvételt, és azt követve ismét elénekeltem az egész kibaszott két órás koncertet…”
A F.U.C.K. turnéja 1992. május 31-én csengett le Hawaii szigetén, majd minden korábbinál hosszabb szünet következett a banda életében, részben kényszerből. 1993-ban ugyanis pajzsmirigyrákban elhunyt az együttes menedzsere, Ed Leffler. Leffler Hagar embere volt, de vezetői erényeinek hála képes volt rendet és fegyelmet tartani a zenekar háza táján. Halálával a Rush menedzsere, Ray Danniels vette át feladatkörét, aki történetesen Alex Van Halen sógora volt. A Danniels felfogadását kezdettől fogva ellenző Hagar pozíciója érezhetően meggyengült, az erőviszonyok felborulását pedig csak tetézte az az üzleti vita, ami az énekes és a menedzser között robbant ki. Hagar érveit együttes erővel lesöpörték az asztalról, ami azt eredményezte, hogy nem túl jó hangulatban kezdték el a következő lemez anyagának megírását. Az albumot mindenképpen a kanadai Bruce Fairbairn producerrel akarták elkészíteni, aki korábban a Bon Joviból és az AC/DC-ből is a legjobbat hozta ki, valamint nemcsak talpra állította, hanem egyenesen a világ tetejére emelte a döglött lóként heverő Aerosmith legénységét. Azonban úgy tűnt, a remek pedagógus hírében álló szakember jelenléte sem lesz elégséges ahhoz, hogy a partvonalra szorult és mélyen megsértett énekes, valamint a Van Halen-testvérek közötti ellentét ne éleződjön ki egyre jobban. Hagar elmondása szerint bármit csinált, Eddie-ék mindenben találtak kivetnivalót, a szövegektől az énekdallamokig. Az első bomba az Amsterdam című dalnál robbant, a kirakatban álldogáló kurvákról szóló szöveg óriási ellenérzést váltott ki a holland születésű testvérpárnál, így Sammy kénytelen volt árnyaltabb módon újraírni gondolatait. A Don’t Tell Me énektémái szintén nem nyerték el Eddie tetszését - noha közmegegyezésesen Hagar egyik legjobb teljesítménye -, ahogy az sem, hogy az énekes nem volt hajlandó szöveget fabrikálni arra a zenei alapra, ami végül instrumentálisan, Baluchterium címmel került fel a korongra. A producer fegyelmezettségének és következetességének köszönhetően végül mégis sikerült normális mederbe terelni a felvételeket, sőt, ez lett az a Van Halen-lemez, ami a leghamarabb - mindössze 5 hónap leforgása alatt - készült el. Talán mondani sem kell, hogy a The Club munkacímről Balance-ra módosított album üstökösként repítette vissza a Van Halent a zenei világ - és persze a Billboard-lista - csúcsára, megcáfolva az akkoriban széles körben hangoztatott vélekedést, miszerint a hagyományos módon megfogalmazott, értékálló rockzenére már nincs igény a nagyközönség részéről. A minden tekintetben hibátlan Balance-ból is elment 3 millió példány, pedig akkoriban már minden a Green Dayről meg a Stone Temple Pilotsról szólt.
A megjelenést újabb komoly turné követte, melyet Eddie csipőproblémái és Alex gerincfájdalmai miatt ironikusan Ambulance Tour-ra kereszteltek. Akárhogy is, a zenekar élete formájában játszott 1995-ben, és végre Európában is tiszteletüket tették a Bon Jovi különleges vendégeként. Persze ez nem jelentette azt, hogy a feszültségek enyhültek volna a zenekaron belül. Eddie újra alkoholizálással igyekezett enyhíteni frusztrációin, az 1996-os válogatáslemez körüli hercehurca pedig végérvényesen áthidalhatatlan szakadékot képezett Hagar és a banda között. A karakán énekes egyetlen porcikája sem kívánta a best of-lemez kiadását, inkább egy új stúdióanyag felvételét sürgette. A menedzsmenttel és a kiadóval szemben viszont nem nyerhetett, így végül beadta a derekát. Közben megírtak egy Humans Being című fantasztikus dalt Jan De Bont Twister című katasztrófafilmjéhez, ami a válogatásra is felkerült, a felvételek azonban itt sem mentek zökkenőmentesen. A végérvényesen két részre szakadt banda tagjai folyamatosan egymásra mutogattak, minek következtében Hagar máig tisztázatlan körülmények között kikerült a Van Halenből.
Először úgy tűnt, hogy a csapat harmadik fázisának frontembere a szólóban mérsékelt sikereket arató Mitch Malloy lesz, miután a nagyszájú David Lee Roth ideiglenes visszatérése a válogatáslemez másik két új dala kapcsán működésképtelennek bizonyult. A lányok kedvence énekes Malloy 1996 júniusában kezdett el dolgozni egy demón Eddie-ékkel, ami alapján meg is kapta az állást, ám valami különös megérzéstől vezérelve végül mégis kihátrált a megállapodásból, élete legnagyobb baklövését követve el. A fiaskó rögvest Ray Danniels malmára hajtotta a vizet, aki eredetileg is pártfogoltját, Gary Cherone hajdani Extreme-énekest akarta beprotezsálni a zenekarba. A nagyhatalmú menedzser végül keresztül is vitte akaratát, elindítva ezzel egy olyan lavinát, minek végkimenete a külső szemlélők számára nem lehetett kérdéses. Az elődeihez képest jóval kevesebb vitalitást felmutató, Van Halen III címre keresztelt albumot egy emberként utasította vissza a rajongótábor, így a nem túl sikeres turnét követően a zenekar a várakozásnak megfelelően beadta a kulcsot.
Évek semmittevése következett, amit tovább súlyosbított, hogy Eddie-t rákos megbetegedéssel diagnosztizálták 2000-ben. Az orvosok két év gyógykezelést követően nyilvánították rákmentesnek a szervezetét, a gitáros azonban továbbra sem volt jó mentális és fizikai állapotban. Ennek ellenére a háttérben megindult a mozgolódás, a kiadó ugyanis szeretett volna egy új albumot megjelentetni The Best Of Both Worlds címmel. A tervek szerint a második és soha el nem készült cheronés anyag instrumentális dalait fejeztették volna be a zenekarral és a reaktiválni kívánt Sammy Hagarrel, végül azonban mindössze három témát volta képesek felvenni Eddie állapota okán. A The Best Of Both Worlds végül csak megjelent 2004-ben, ám nem új stúdiólemezként, hanem retrospektív duplalemezes gyűjteményként, melyen a zenekar legnagyobb slágerei kaptak helyet a szóban forgó három új szerzemény mellett.
Még azon a nyáron elindult a visszarendeződött Van Hagar turnéja, ami ugyan üzletileg az év legsikeresebb koncertkörútjai közé került 55 millió dolláros árbevételével, zenészi szempontból a csapat csúfos kudarcot vallott a deszkákon, legfőképp Eddie vállalhatatlan teljesítménye miatt. Karrierjük abszolút mélypontját elérve a csapat előtt nem állt sok lehetőség: 2006 második felében elkezdtek terjengeni a pletykák a szakmában, hogy ezúttal David Lee Roth készül visszatérni a frontra a félresikerült, tíz évvel korábbi átmeneti próbálkozás után. Hosszas és fárasztó lebegtetés után a dolog végül a következő év tavaszán vált hivatalossá, egyidejűleg annak bejelentésével, hogy a köztes években Sammy mellett végig kitartó Michael Anthony helyét Eddie fia, Wolfgang Van Halen veszi át. A fanatikus tábor egyik szeme sírt, a másik nevetett: Roth visszarángatása alighanem tényleg az egyetlen megléphető húzás volt ekkor, Anthony lecserélését azonban a többség nem tudta mire vélni. A bírálatok persze erejüket vesztették a 2007 szeptemberében elstartolt észak-amerikai körút láttán, ahol a Van Halen – a három évvel korábbiakkal ellentétben – csúcsformát mutatott zeneileg, igaz, egyedül a DLR-éra dalaival. A 2008-ba is áthúzódó turné közel százmillió dollárt hozott a kasszáknál, és több mint egymillió nézőt vonzott. Innentől fogva nem volt min vitázni.
Mindez persze nem jelentette azt, hogy innentől könnyen mentek a dolgok. A banda nekiveselkedett egy új lemeznek, ám az album csak hosszas kálvária folytán jött össze, hiszen Roth és a Van Halenek zeneileg és emberileg sem lelték a közös hullámhosszot. Így eshetett meg, hogy a 2012 elején, tizennégy év után megjelent A Different Kind Of Truth lemez jelentős mértékben még a ’70-es évekből eltartalékolt dalokat, ötleteket, témákat rejtette – viszont ezzel együtt is meggyőzően sikerült, és jól is fogyott. A hozzá kapcsolt turnét szintén nagy várakozás övezte, ám hiába volt ismét lelkes a fogadtatás, végül semmi sem alakult a tervek szerint: Eddie divertikulitisze miatt az egyik turnészakaszt el kellett halasztani, és végül ugyan a banda tizenöt hosszú év után elhagyta Észak-Amerikát három japán és egy ausztrál koncert erejéig, végül részletes indok nélkül elmaradtak a további fellépések. Ezt követően pedig ismét csak sejtelmes sajtónyilatkozatok maradtak: hol DLR pedzegetett egy újabb albumot, hol a továbbra is kellemetlen személyi viszonyok sütöttek át a felek interjúin.
A Van Halen 2013. július 24-én, a kaliforniai Paso Roblesban állt utoljára színpadra, és ezt követően zenekarként soha többé nem mozdult már meg. Noha 2018 végén felreppentek a hírek egy esetleges amerikai stadionturnéról és Michael Anthony visszatéréséről, végül a szervezés leállt. Már csak Eddie Van Halen halála után derülhetett ki: a zenekar, illetve Irving Azoff menedzser valódi megtestesült álmon dolgozott, és a koncerteken egyaránt ott lett volna David Lee Roth, Sammy Hagar és Gary Cherone is, hogy így zárják le minden idők egyik legfontosabb és legnagyobb hatású zenekarának karrierjét.
www.van-halen.com Címlapfotó: Paul Chinn, Los Angeles Public Library
DISZKOGRÁFIA
VAN HALEN I
Megjelenés ideje: 1978. február 10.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
Az album, amely átlökte a rockzenét az 1980-as évekbe. A Van Halen első lemeze megjelenése után néhány hónapon belül teljesen átrajzolta a rockzene térképét és a gitározást is forradalmasította. A hard rock korai korszakának nagyjai ekkorra már rég túlléptek karrierjük zenitjén: lendületet vesztettek vagy egyenesen feloszlottak, a szaksajtó jelentős része pedig temette a műfajt a diszkóláz és a punk felívelése közepette. Ám a semmiből a színtérre robbanó Van Halen egy csapásra megváltoztatott mindent, és új szintekre juttatta a keményebb zenéket teljesen kerek és letisztult, beérett hangzásával. Az első lemez ennek megfelelően ugyanolyan megkerülhetetlen alapmű, mint a korai Led Zeppelin- vagy Deep Purple-albumok: ismerete nélkül egyszerűen nem értelmezhető, mi miért történt később a műfajban. Már önmagában a dalcímeken is elég végigtekinteni ahhoz, hogy belássuk ezt, hiszen itt szerepelt a Runnin’ With The Devil, az Eruption, az Ain’t Talkin’ ’Bout Love, az I’m The One, az On Fire vagy a remekbe szabott You Really Got Me feldolgozás is.
VAN HALEN II
Megjelenés ideje: 1979. március 23.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
A megismételhetetlen bemutatkozó lemezzel alaposan feladta a leckét magának a Van Halen legénysége, ezért roppant bölcsen meg sem próbálták azt helyből átugrani, inkább a lehető legtermészetesebb módon folytatták a történetet. A második albumon egy olyan zenekart hallani, amelyik semmilyen szinten nem változtatott a bevált recepten, de ennek prózai oka is volt: az itt szereplő dalok egész egyszerűen ugyanabban az időben, 1976-77 körül születtek, mint a debütálás szerzeményei. Ám amíg a klasszikus első korongra a lehető legjobb számok kerültek át a demóról, addig erre az anyagra az akkor félretett darabokat használták fel. Emiatt igazi újdonságot nem hozott a Van Halen II, sőt, néhány halványabb ötlet is akadt a lemezen, a kiemelkedően jó dalok azonban ellensúlyozták ezeket: a Dance The Night Away laza rock & rollja, az ellenállhatatlan kezdőriffel felvértezett Somebody Get Me A Doctor, a szélsebesen zakatoló Light Up The Sky, valamint a Beautiful Girls lüktetése egyaránt a Van Halen-történelem legszebb pillanatai közé sorolandó alkotások. Eddie Van Halen a Spanish Fly című akusztikus témával pedig csattanós választ adott a kétkedőknek, akik szemfényvesztésre és stúdiós trükkökre gyanakodva kérdőjelezték meg az első anyagon hallottak hitelességét. Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy ki a világ első számú gitárosa.
WOMEN AND CHILDREN FIRST
Megjelenés ideje: 1980. március 26.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
A hasonló ívású első két nagylemez tulajdonképpen ugyanazon érme két oldalát mutatta meg: azonos időszakban írt dalok szerepeltek rajtuk, így senkit sem lephetett meg, hogy stílusukat, hangulatukat tekintve nincs közöttük lényeges eltérés. A Women And Children First dalain ugyanakkor már érezhető, hogy egy más státuszban leledző, még több tapasztalattal felvértezett zenekar munkája: valósággal sistereg az energiától, és újdonságokat is rejt a debütáló kettőshöz képest. Emellett határozottan súlyosabb, összefogottabb album is azoknál: ezt már a nyitó And The Cradle Will Rock… is szépen példázta fület gyönyörködtetően fémes gitárjaival. Noha Eddie-re ekkoriban elsősorban mindenki a tapping miatt figyelt, érdemes megjegyezni, hogy a Women And Children First elsősorban ritmusgitározás tekintetében jelent komoly előrelépést az első két anyaghoz képest. Mindez egyébként rímel a kevésbé kislemez-centrikus megközelítésre is: noha a zenekar popos dallamérzékenysége megmaradt, nem véletlen, hogy az említett indító számot, illetve a később koncertnyitóként funkcionáló Everybody Wants Some!!-ot leszámítva egyik szám sem lett különösebb rádiós siker a tengerentúlon, sokkal inkább az összképre helyezték a hangsúlyt. És egy Romeo Delightra, Loss Of Controlra vagy Could This Be Magic?-re bizony négy évtized távlatából is nehéz nemet mondani…
FAIR WARNING
Megjelenés ideje: 1981. április 29.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
A Women And Children First kalandosabb megközelítése az azt követő Fair Warningon csúcsosodott ki igazán. Ez lett a David Lee Roth-korszak legárnyaltabb és legsötétebb tónusú albuma, tele olyan váratlan húzásokkal, amiket nem lehetett előre megjósolni. A kritika ennek megfelelően nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel, ám ez semmit nem von le az értékeiből. Megszólalását tekintve a Fair Warning az elődei által kitaposott ösvényen haladt, ugyanakkor kétségtelen, hogy új elemekkel is gazdagodott a hangzás: a slap-technikát tappinggel ötvöző ikonikus gitárszólóval felvezetett Mean Street és a cinikus megfogalmazású Dirty Movies rétegzett gitársávjai élesen ellentmondtak a korábban tökélyre fejlesztett “egy dal-egy gitár”-koncepciónak, míg az Unchained drop D-hangolásban fogant, flanger-effekttel megbolondított riffje legalább egy évtizeddel megelőzte a korát. A kísérletező kedv a dalszerkezeteket szintén áthatotta, a Push Comes To Shove és a Hear About It Later ékes példái ennek, e tételek Eddie Van Halen gitárjátékát is új aspektusból mutatták meg. Ez volt az első Van Halen-album, amin színező effektként szintetizátort lehetett hallani, ám ekkor még csak jelzésértékű szerepet kapott a hangszer, az igazi lehetőségeket később aknázták ki belőle. A Fair Warning mindenesetre a Van Halen egyik legerőteljesebb lemeze lett, ami nyers valójában mutatta meg a banda valós erejét.
DIVER DOWN
Megjelenés ideje: 1982. április 14.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
Az album, amelyet jellemzően mélypontként szokás emlegetni az első David Lee Roth-érából, és nem is véletlenül. Kissé sarkítva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Diver Down a rock nagy kamulemezeinek egyike, már abban az értelemben, hogy a fél órányi játékidő majdnem fele feldolgozás, vagyis különösebben nem erőltették meg magukat. Mai füllel persze ismert ennek háttere: a Fair Warning lanyhább rádiós fogadtatása és a zenekaron belül egyre élesedő feszültség egyaránt közrejátszott benne, hogy öszvér végeredmény született. Bár a közreműködők bankszámlája aligha bánta a dolgot, hiszen a Roy Orbison-féle (Oh) Pretty Womanből és az agyoncincált, először a Martha and the Vandellas által lemezre rögzített Dancing In The Streetből brutális slágerek lettek a tengerentúlon. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából nem is mondhatjuk rá ezekre az átdolgozásokra, hogy gond lenne velük – a Van Halen kamulemezt készítve is Van Halen maradt, még minden hibájával együtt is élvezetes hallgatnivaló a Diver Down. Csak hát az esztrádnál meg a táncdaloknál ekkoriban is jobban álltak nekik az olyan témák, mint a Hang ’Em High, a Secrets vagy a Little Guitars…
1984
Megjelenés ideje: 1984. január 9.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Ted Templeman
Az elbizonytalanodott zenekar képét láttató, útkereső Diver Downt követően a David Lee Roth-éra definitív albuma készült el a Van Halen műhelyében. Az 1984 létrehozásához felhasználták mindazon erényeket, amelyek sajátos identitásukat adták a korábbi albumokon, majd egy bátor húzással olyan irányba fejlesztették tovább stílusukat, amire nem sokan számítottak: a szintetizátort egyenrangúvá tették az elektromos gitárral, az eredmény pedig nem maradt el: a himnikus billentyűs témák uralta Jump a csapat legnagyobb sikerdala lett, egyedüli Van Halen-dalként hódítva meg a Billboard Hot 100 lista csúcsát. A lemez jó értelemben vett slágergyűjteményként egyszerre igázta le a rádióállomásokat és az MTV képernyőjét, az 1983 decemberében felvezető single-ként kiadott Jump földcsuszamlás-szerű sikere pedig három további jól menő kislemezt eredményezett: az ugyancsak szintirockos I’ll Wait, a jellegzetesen swing-alapú, szteroidtól fűtött rock & roll-vonalon mozgó Hot For Teacher, valamint a Panama örökzöld arénarockja egyaránt megtalálta az utat a legszélesebb közönségréteghez. Akárcsak a nagylemez, ami több mint 10 millió példányban kelt el Amerikában és kizárólag Michael Jackson Thriller című lemezét nem volt képes megelőzni a listákon. Ironikus módon Eddie Van Halen azon is szerepelt, a Beat It dal legendás gitárszólóját játszva…
5150
Megjelenés ideje: 1986. március 24.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Mick Jones, Donn Landee, Van Halen
Akkoriban állítólag mindenki azt mondta, hogy David Lee Roth nélkül nem fog menni, a Van Halennek mégis sikerült a váltás. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy vegyenek egy nagy levegőt, és merjenek más irányba indulni: az elejétől fogva erről volt szó, nem véletlen, hogy Eddie-ben nem sokkal korábban még az is felmerült, hogy női énekessel viszi tovább a csapatot. Sammy Hagar mindenesetre számos új ösvényt nyitott meg a zenekar előtt: DLR-rel szemben nemcsak zseniális showman volt, hanem igazi, technikai értelemben véve is képzett énekes, és a szövegvilág tekintetében is új mélységeket hozott a zenekarnak. Eközben azonban a védjegynek számító party rock érzésvilág sem tűnt el. Mick Jones, a Foreigner agytrösztje segítségével a Van Halen túllépett az előzményeken, és megcsinálta a maga AOR-lemezét dús billentyűkkel, minden korábbinál kidolgozottabb dallamokkal, hatalmas slágerekkel és ízig-vérig ’80-as évekbeli hangulattal. Ennél szebb váltásról álmodni sem lehetett volna: a rockos oldal (Good Enough, Summer Nights, Best Of Both Worlds) ugyanolyan fényesen tündököl, mint az érzékenyebb, melankolikusabb térfél (Why Can’t This Be Love, Love Walks In), és az is működőképes, amikor a kettő határmezsgyéjén egyensúlyoznak (Dreams).
OU812
Megjelenés ideje: 1988. május 24.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Van Halen, Donn Landee
A zenekar újjászületését és Van Hagarrá válását hozó fenomenális 5150 album után a zenekar behúzta a kéziféket, minek eredményeképpen egy nem túl érdekfeszítő, mondhatni, visszafelé haladó nyolcas sorszámú nagylemez született a műhelyükben. Habár ezen is voltak komoly slágerek, így a Why Can’t This Be Love koncepcióját továbbgondoló When It’s Love és az enyhén szexista szövegvilágú Finish What Ya Started, illetve olyan koncertfavoritok, mint a Mine All Mine, az A.F.U. (Naturally Wired), vagy a Cabo Wabo, a dalok minőségét tekintve az OU812 elmaradt a várakozásoktól. A Black And Blue jóindulattal is csak közepes dalnak tekinthető a Van Halen szintjén, a Little Feat-től feldolgozott A Apolitical Blues pedig a teljesen felesleges kategóriába sorolható. Tovább rontotta az összhatást a kimondottan erőtlen hangzás: ez volt az első olyan Van Halen-korong, ami igazi producer nélkül készült, az egyedül hagyott Donn Landee hangmérnök nem volt képes felnőni a feladathoz. Produkciós szempontból mindenképpen a Van Hagar-korszak mélypontja ez a lemez, ám a kvartett diadalmenete így sem tört meg: az OU821 elődjéhez hasonlóan felült a mindenható Billboard-lista tetején lévő trónra.
FOR UNLAWFUL CARNAL KNOWLEDGE
Megjelenés ideje: 1991. június 18.
Kiadó: Warner Bros
Producer: Andy Johns, Ted Templeman, Van Halen
Alighanem a harmadik albumra teljesedett ki maradéktalanul a Van Hagar. Mással legalábbis nehéz lenne megmagyarázni a For Unlawful Carnal Knowledge hihetetlen ötletgazdagságát, fel- és elszabadult zeneiségét, amit ugyanis ezen az albumon produkált a zenekar, az még az előzményekből sem következett. Miközben csúcsra járt a hajmetál-őrület – és bár ezt senki sem tudta, de már csak néhány hónap volt hátra belőle –, a Van Halennek eszébe sem jutott versenyezni a követőkkel, hanem előrukkoltak a korszak egyik legintelligensebb, legkiműveltebb hard rock mesterművével. Olyan lemezzel léptek be a '90-es évekbe, amin nem lehetett átnézni, amit nem lehetett megkerülni, mindenkinek muszáj volt számolni vele. A F.U.C.K. etalon minőség, ráadásul elképesztően változatos, és fajsúlyossága ellenére is már-már mulattatóan slágeres: épp ezért nagyon nehéz kiemelni róla önálló dalokat, annyira különleges, annyira markáns mindegyik. A banda dicséretére válik, hogy teljesen egységes lemezszerkezetbe foglalták a súlyos-húzós Poundcake-et, a teljesen agyahagyott gitárhangzásokkal operáló, lebegős-izgága Spankedet, az álomszerű, progresszív rocknak is nyugodtan nevezhető Pleasure Dome-ot vagy a Right Now billentyűcentrikus AOR-slágerét. Igazi mestermű.
LIVE: RIGHT HERE, RIGHT NOW.
Megjelenés ideje: 1993. február 23.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Andy Johns, Van Halen
15 hosszú évet kellett várni, mire Amerika első számú koncertzenekara elszánta magát és megjelentetett egy élő albumot. A felvételek a 99 állomásos For Unlawful Carnal Knowledge Tour elnevezésű koncertsorozat fresnói állomásán készültek két egymást követő este. Köztudott, hogy a rádió által élőben közvetített koncertek eredeti hangfelvételei sokkal nyersebben szóltak, mint a dupla koncertlemez anyaga, ám a zenekar tagjainak becsületére váljék, hogy egy percig sem tagadták a hangtechnikailag közel sem tökéletes anyag jelentős stúdiós utómunkálatait. További jogos kritika érte a Van Halent a David Lee Roth-korszak dalainak mellőzése miatt, hiszen mindössze négy szerzemény - Ain’t Talkin’ ‘Bout Love, Panama, You Really Got Me és Jump - kapott helyet a lemezen. A videón, később pedig DVD-in is napvilágot látott monstre hosszúságú anyag mindenesetre a rajongók kedvencévé vált, nem véletlenül: amit itt hallani, az arénarock a szó legnemesebb értelmében.
BALANCE
Megjelenés ideje: 1995. január 24.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Bruce Fairbairn
Bruce Fairbairn producer minden idők legerőteljesebben megszólaló Van Halen-korongját tette le az asztalra a Balance képében: organikusabb, súlyosabb és dinamikusabb hangzású, dalait tekintve azonban könnyebben befogadható anyag lett Sammy Hagar hattyúdala, mint amilyen a For Unlawful Carnal Knowledge volt. Érezhetően nem zavarta a négyest, hogy 1995-ben már rég nem a napfényes rock & roll-zenéről szólt az élet, hanem az esőáztatta Seattle-i grunge-ról, ők továbbra is a F.U.C.K. újradefiniált megszólalását és a szerkezetükben korszerű dalok előremutató irányvonalát tartották mértékadónak. A Balance ennek megfelelően egy kvintesszenciális Van Halen-mű lett, ami ismét magasra emelte a hi-tech hard rock zászlaját, ugyanakkor volt egy kimondottan bátor, a zenei kísérletektől vissza nem riadó aspektusa is: a The Seventh Seal kissé U2-s lebegésével, a Don’t Tell Me drámaiságával és a Feelin’ epikusi megközelítésével mindenképpen új ösvényre lépett a zenekar. A jellegzetes Van Halen-fogásokat is képesek voltak frissen és érdekesen tálalni, az elementáris erejű Amsterdam vagy a korai korszak stílusát új köntösbe öltöztető Aftershock épp olyan izgalmas volt, mint Eddie Van Halen jutalomjátéka, az instrumentális Baluchiterium, minek fő riffjét mellesleg Trevor Rabin Eyes Of Love című korábbi dalából kölcsönözte a bohém gitáros. A korábbi Van Hagar-albumokhoz hasonlóan a Balance ugyancsak listavezetővé vált az Egyesült Államokban és a többmilliós eladási eredményeket tekintve szintén állta a sarat, egyedülálló módon szilárdítva meg a banda helyét a ‘90-es évek rockzenéjében.
VAN HALEN III
Megjelenés ideje: 1998. március 17.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Mike Post, Eddie Van Halen
Mennyből a pokolba. Talán így lehetne legjobban megfogalmazni mindazt, ami a Van Halen ‘98-as lemezének létrejöttét jellemezte. Sammy Hagar két évvel korábbi kirúgását/kiválását követően a zenekarnak mindent újra kellett kezdenie. Bevették énekesnek Gary Cheronét az Extreme-ből, aki nem volt egy súlycsoportban Eddie-ékkel és nagyformátumú elődeivel: Hagarhoz képest dalszerzés és énektudás szempontjából, Roth-hoz viszonyítva pedig karizmában maradt alul. Nyilvánvalóan az új frontember önmagához mérten mindent megtett, amit megtehetett, de a nem túl jó formában lévő Eddie-vel eleve nem volt könnyű menet a dalszerzés. Emlékezetes témák ennek ellenére születtek, a Fire In The Hole, a One I Want és a Dirty Water Dog például klasszikus Van Halen-értékeket vonultattak fel, miközben a Year To The Day és a Once a Balance-albumon kijelölt úton haladtak tovább. Utóbbi darab, illetve az egyaránt figyelemre méltó From Afar és Josephina az új énekes egyértelmű vonzalmát mutatták a Queen és a The Beatles felé, eltérő színeket hozva ezzel a Van Halen világába. Az album hangzása sajnos egyértelmű visszalépés volt, az OU812 óta nem szólt ilyen gyengén Van Halen-anyag. A tévésorozatok zenéi által ismert Mike Post producer csatasorba állítása nem bizonyult nyerő húzásnak, de nem lenne szép kizárólag az ő nyakába varrni ezt a fiaskót, elsősorban a zenekar és Ray Danniels menedzser rossz döntései vezettek a Van Halen sírjának képletes megásásához.
A DIFFERENT KIND OF TRUTH
Megjelenés ideje: 2012. február 7.
Kiadó: Interscope
Producer: Van Halen, John Shanks
Tizennégy év vergődés, szenvedés, halogatás és variálás után képtelenség megfelelni a várakozásoknak, akármelyik énekes is áll valahol a fronton, és akárki játssza fel a basszustémákat. A Van Halen javára szóljon: a sajtószinten is alaposan dokumentált, sokszor megfejthetetlen, máskor fájdalmasan nyilvánvaló hátterű pokoljárás után meg sem próbálták eljátszani, hogy aktív és működőképes zenekarról van szó. Ennek megfelelően az A Different Kind Of Truth olyan autentikusan repít vissza a Roth-korszak elejére, amennyire az csak lehetséges, hiszen a dalok többségének gerince még onnan származott. Illúzióromboló ez? Aki ilyen alapozás után bármiféle illúziót táplált a csapattal kapcsolatban, annak bizonyára igen. Ha viszont levesszük az érzelmi szemellenzőt, belátható: aligha juthattak volna ennél jobb végeredményre. A vállalkozás eredménye egy jó értelemben véve szórakoztató, elképesztően erőteljes hangzású album, ahol DLR pont úgy hozza a világ legstílusosabb fahangját, amint az elvárható, Eddie és Alex pedig szintén a megszokott módon brillírozik a She’s The Womanben, a You And Your Bluesban, a China Townban, a Bulletheadben vagy a Stay Frostyban. Igen, eltelt közben több mint harminc év, de néha szinte elhisszük, hogy mégsem…
TOKYO DOME LIVE IN CONCERT
Megjelenés ideje: 2015. március 31.
Kiadó: Warner Bros.
Producer: Van Halen
A lemez, aminek ebben a formában nem volt sok értelme, méghozzá több okból sem. Egyfelől eleve nincs sok értelme egy hagyományos, pőre koncertalbumnak a 21. században, látvánnyal együtt azonban még mindig lehet – itt pedig már csak azért is égető szükség lett volna némi vizuális megtámogatásra, mert David Lee Roth bizony finoman szólva sincs a helyzet magaslatán. Mindez egy koncertvideó esetében aligha tűnne zavarónak, tekintve, hogy a showmani képességek a régiek, és ha nincs is már annyi légollózás, mint 1981-ben, a frontember mozgáskultúrája továbbra is lenyűgöző. Hangilag viszont, valljuk be, DLR sosem tartozott az énekesek elitligájához, és ami annak idején megvolt, mára javarészt az is elveszett. Stúdióban persze kikalapálható, de ezt így, egy aránylag keveset kozmetikázott koncertlemezen a nagyérdemű elé tárni nem feltétlenül szerencsés.
2021. március 15. 12:10