VÁMOS MIKLÓS
Író, dramaturg, televíziós műsorvezető, egyetemi oktató - ezek jutnak leginkább eszünkbe Vámos Miklós neve hallatán. A kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja azonban - és ezt talán kevesebben tudják -, a Gerilla zenekar tagjaként a honi beat műfaj megszületésénél is tevékenyen jelen volt a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején. Zenéhez való kötődését pályája során több alkalommal is dokumentálta különböző kötetek formájában, legutóbbi könyve, a néhány hónapja kiadott „Legközelebb majd sikerül” bizonyos szempontból szintén zenei vonatkozású műnek tekinthető. A József Attila-díjas író lapunknak adott interjúja az alábbiakban olvasható.
Az én gyermekkoromban még nem volt internet és okostelefon, az Ön gyermekkorában pedig még nem létezett rockzene. Ha e tényekre szorítkozunk, akkor melyikünk volt szerencsésebb?
Vámos Miklós: Szerintem egyikünk sem túl szerencsés. De nem emiatt. Érdekesebb lett volna a XX. század elején, vagy a XIX. végén születni. Az én gyerekkoromban még a vonalas telefon is ritkaság volt, legalábbis közönséges halandóknak. A rock zene viszont kábé tizenkét éves koromban jutott el hozzám, azonnal gitárt szerettem volna. És amint lett (nagy nehezen), rögtön saját dalokat kezdtem fabrikálni. Érdekes, hogy néhány akkorddal kísérve elég könnyű valamiféle dallamot összerakni, a szöveg meg már adódott, improvizatív alkat voltam és vagyok.
A mai, információktól túlcsorduló világban egy fiatalnak el lehet még valahogyan mesélni, hogy milyen érzés volt, amikor a semmiből egyszer csak felbukkant a Beatles, a Rolling Stones és a brit invázió többi prominense?
VM: Én mindenesetre megpróbáltam, írtam erről novellát a Tiszta tűz című kötetben, és egy regénynek, a Félnóta címűnek is tárgya ez.
A hatvanas években még biztosan meg kellett küzdeni azért, hogy az egyszeri beatrajongó muzsikához jusson. Nyilván nagyobb eszmei értéke volt akkor a zenének, mint manapság. Ön hogyan tartotta a lépést a nyugati világ korszellemével?
VM: Lépést nem tudtam tartani. A rock – akkori szóval: beat – eleinte csupán két csatornán jutott ide, a Szabad Európa rádió Teeneger Party című műsoraiból, és a Radio Luxemburg zenei adásaiból. Mindkettőt zavarták, a Szabad Európa hallgatása bűnnek számított, az ún. „fellazító” politikai műsorai miatt. Lemezt később gazdagabb, illetve nyugati rokonokkal rendelkező fiúk tudtak szerezni, csapatostul jártunk hozzájuk meghallgatni.
Abban az időben Ön is a zenekaralapítás rögös ösvényére lépett. Hogyan lehetett akkoriban gitárhoz jutni és megtanulni játszani rajta?
VM: Sokáig csak orosz – szovjet – gyártmányú gitár volt kapható az állami hangszerboltokban, ezzel az a baj, hogy hét húros. Az ember leszerelhette az egyiket, de akkor is szélesebb maradt a fogólap, és zörgött az üres húrcsavaró, azt mondjuk szerszámmal rögzíteni lehetett valahogy. Áldozatokkal járt ilyen hangszeren játszani. Aztán valamelyik ládagyár, emlékezetem szerint gyártani kezdett dobozgitárokat, én is ilyet vettem. Abba egy Balogh Géza nevű Hawaii gitáros szerelt pick upot némi pénzért, a valahol váci utca déli szakaszán. Azt mér megfelelő kábellel be lehetett dugni a hangládának használt Pacsirta rádióba. Sokan csináltak maguknak lapgitárt deszkából, főleg a műszaki egyetemisták.
A Gerilla együttest Berki Tamással hozta össze. Dalaikat egyszerre tiltotta és tűrte meg a hatalom. Mi volt ennek az oka és hogyan lehetett feldolgozni a rendszer ilyesfajta ambivalens hozzáállását?
VM: Én rocker voltam. Míg összehoztak Berki Tamással. Idősebb fiúk, Haraszti Miklós és mások rábeszéltek, hogy ne tánczenét játsszunk, hanem protest songokat, Bob Dylan, Pete Seeger, Joan Baez vagy a Peter Paul and Mary dalait. Haraszti néhányat le is fordított. Aztán írtunk néhány dalt, őket utánozva, a vietnami háború ellen. Ez tetszett a hatalomnak. De hamar megértettem, hogy más ilyet előadni az USÁ-ban, amelynek kormánya vívja azt a háborút, is idehaza – a szovjet blokk a vietnamiak pártján állt. Persze, az amerikaiak mindenképp agresszorok voltak, ez tény, de akkor is, nem protest song az, ami ugyanarról szól, mint a központi pártlap vezércikke. Akkor a magyar problémákról írtunk dalokat, például az amerikai feketék nyomora helyett a magyar cigányok helyzetéről, azokat betiltották. Harasztit politikai gesztusai miatt már figyelték, ez átterjedt ránk is.
A zenekarral külföldre is eljutottak, többször játszottak az NDK-ban. Mesélne azokról a fellépésekről?
VM: Az NDK-ban erőteljes folk és protest song élet volt, egy October Klub nevű szervezetben és körötte. Ők rendeztek évente fesztiválokat, ahová többször meghívtak. Nagy élmény volt látni és hallani például a Quilapayun chilei együttest, melyet a puccs után megölt Victor Jara alapított. Őt magát is láttuk egyszer Helsinkiben, egy ún. békekonferencián. Addigra a Gerilla már a magyar népzene felé fordult, a későbbi táncházi zene valamiféle ösztönös előzményeként. Aztán én kileptem, mert megjelentek novelláim, Tamás pedig jazz zenész lett.
Egy friss interjújában olvastam, hogy 40 év után kezdett újra gitározni. Fél emberöltőnyi önkéntes száműzetés a hat húrtól mivel magyarázható? Annyira fájdalmas emlék volt a gerillás időszak, hogy látni sem akarta a hangszert? Vagy egyszerűen elsodorta az élet a zenétől?
VM: Annyira fájdalmas volt. Annak ellenére, hogy a lényeget a Félnóta címűben megírtam, persze, bizonyos mértékig virágnyelven, a cenzúrától való félelmemben. A címben ott a „fél”, de ezt senki nem értette meg. Előző regényemmel, a Zenga zének cíművel sok cenzurális hercehurca volt, mire megjelenhetett.
Ennyi kihagyás után gyötrelmes volt újra beleásnia magát a gitározás rejtelmeibe, vagy olyan ez, mint a biciklizés?
VM: Amit én kábé négy éve elkezdtem, az olyasmi, amit annak idején nem tudtam. Rendes, klasszikus gitározást tanultam, profi tanárnőtől. Írtam néhány dalt, de főleg azzal szórakoztam, Bornai Tiborral összeállva, hogy klasszikus zenedarabokat, melyekre találtunk gitárátiratot, magyar szöveget gyártottam. Például a Für Elise-re, vagy Schumann Stückchen-jére. Ezeket minden zongorista tudja, de gitáron szinte sose játsszák, és akkor sem énekelnek hozzá. Három évig fel is léptünk, ezt már abbahagytam. Nem lehet mindent egyszerre, kevés az idő.
Igaz, hogy azt tervezi, zongoratanulásra adja a fejét a közeljövőben? Miért épp a zongora, miért nem - teszem azt -, klarinét?
VM: A zongora a zene alaphangszere. Belekezdtem, szintén tanárral, de félbe kellett hagynom, regényírás miatt. Mellesleg a Legközelebb majd sikerül kilenc fejezete Beethoven kilenc szimfóniájára íródott, azok szerkezetét, hangulatát, érzelmi töltését követve, amennyire ez prózában lehetséges.
A Beatles és én című kötetében azt írja, hogy “azé a zene, aki megműveli”. Ön szerint a mai ember megműveli még a zenét a szó azon értelmében, hogy szövegkönyvvel a kézben, elmélyülten, odafigyeléssel hallgatja azt? A mostani társadalomban van még igény ilyesmire?
VM: Bennem van igény, másokban kevésbé.
Nyilvánvalóan értelmes dalszövegek kellenek ahhoz, hogy az átlag zenehallgató interakcióba lépjen egy dallal. Ön szerint mik a jó dalszöveg fő ismérvei?
VM: A dalszöveg olyasmi, mint a reklám. Kell, hogy eredeti legyen, de ha túl frappáns, gyorsan elkopik, fárasztóvá válik. Nem rossz, ha a bemondás – a legfontosabb sor – icipicit ismerősen hangzik, anélkül, hogy tudnánk, honnan. Nem akarom ezt túlbeszélni, a jó dalszöveg olyan, mint John Lennon, Paul McCartney, Bob Dylan, Bródy János legjobb szövegei. Úgy tartom, egy számot a zenéje tehet népszerűvé, de csak a szövege teheti maradandóvá. Rengeteg példával igazolhatom, ám akit ez érdekel, gondoljon utána.
Köztudott, hogy Önnek nem okoz nehézséget az írás. A Beatles dalainak sajátos magyarítása is könnyen ment?
VM: Nehézséget okoz, de mindig élvezetet is. A Beatles életmű java a fejemben van, így ezekből sokat magyarítottam, amit játéknak tekintettem. Vagy ráéreztem néhány sorra azonnal, vagy nem foglalkoztam azzal a dallal. Aztán már csak kiegészíteni kellett. Sokszor eléggé elrugaszkodtam az eredetitől, általában viccből, ami talán nem rendes dolog, de remélhetőleg megbocsátható. Általában csak egy-két strófát magyarítottam, a többit angolul érdemes énekelni.
Néhány éve Bornai Tiborral és Karácsony Jánossal színpadra vitte a magyar nyelvű Beatles-dalokat. Mik voltak a koncertek legfontosabb tanulságai?
VM: Dránival (ez Bornai beceneve) mást játszottunk, James-szel (ez Karácsonyé) csináltunk Beatles esteket. A közönség szerette. Én viszont olyan vagyok, hogy ugyanazt nem szívesen mondom (játszom, írom) többször, ez is bizonyítja, hogy nem vagyok zenész alkat, mert nekik ez jól megy. Színész alkat sem vagyok.
Noha a magyar nyelv nagy rajongója vagyok, sokszor azt érzem, hogy cizelláltság ide, páratlan nyelvi gazdagság és lelemény oda, mintha a jóisten nem az éneklésre teremtette volna anyanyelvünket. Ön hogyan vélekedik erről?
VM: Szerintem minden nyelv alkalmas az éneklésre. Legföljebb az a nehézség, hogy a magyarban a prozódia betartása nem könnyű, hosszú magánhangzót lehet csak húzni vagy hajlítani. Ezt a hazai könnyűzenészek nem mindig tartják be, pedig érdemes volna. Az angol a legalkalmasabb az éneklésre, mert ott egyszerűen nincs prozódia, bármelyik hang tartható hosszan.
Valaki azt mondta nekem a közelmúltban, hogy a rockzene a legliberálisabb műfaj mind közül, hiszen az alapmotívuma mindig is a szabadságvágy volt. Mit gondol erről?
VM: Én ezt a nézetet egyszerűen nem osztom, hogy finoman fejezzem ki magam. Nincsenek liberális műfajok, csak liberális művek.
Manapság reneszánszát éli a bakelit lemez. Önnek van lemezjátszója, gyűjt fizikai hanghordozókat?
VM: Sok CD-m van. A vinil-gyűjteményem a lányomnál van, hagyományos lejátszóm már nincs. Sajnálom, hogy a CD kimegy a divatból, szerettem. A netről nem szívesen töltök le zenét, főleg nem ingyen, a jogdíjfizetés híve vagyok.
Kodály szállóigévé vált mondása szerint a zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Az Ön lelkének mi mindent ad a zene és a zenélés? Másképp gazdagítja az embert, ha hallgatja a zenét, és másképp, ha műveli is?
VM: Igazat adok Kodálynak. A zene isten ajándéka, és már csak emiatt is meg kell bocsátani neki mindazokért, amiket nem ad nekünk. Zenét bárki élvezhet, de aki játszik hangszeren vagy szokott énekelni, annak sokszorozódik az öröme, ha becses zene szól.
Interjú: Danev György
2019. november 17. 06:58