Újabb utakon
Már tízévesen hangszert fogott a kezébe, s az azóta ki sem kerül onnan. Sokoldalú zenész, aki egy tengerentúli kalandért képes volt a biztos sikert hozó Edda-tagságát is megszakítani. Instrumentális szólóalbumai mellett olyan projektekben is letette névjegyét, mint a salgótarjáni Front együttes, az XL Sisters, vagy a Jeff Porcaro Emlékzenekar. Alapi István azonban főállásban immár három évtizede az Edda Művek gitárosa, s a zenekar márciusban mutatta be harmincharmadik albumát a Budapest Sportarénában.
Hogyan zajlott a lemezbemutató nagykoncert a Papp László arénában?
Speciális extra műsorral készültünk, ahol a teltházas nézőtér előtt természetesen a megszokott, kihagyhatatlan dalok is elhangzottak. Egy ilyen monumentális koncert komoly előkészületet igényel. Többek között hosszú próbafolyamatot, hiszen más a színpadkép, más a látvány. Maga a műsor is sokkal kötöttebb, fegyelmezettebb, rengeteg dolgot kellett összehangolnunk. Emiatt fokozottabb koncentrálásra volt szükség, s szokásunkhoz híven, csupán az utolsó három nóta előtt ihattuk meg az első pohár viszkit.
Ismerőseid, rajongóid maximalistának tartank. Némi szójátékkal mondhatjuk, hogy igencsak alapos ember vagy?
Bizonyos tekintetben igen, valóban maximalista vagyok, másfelől ösztönösen, esetlegesen cselekszem. Szakmailag, zeneileg mindenképp arra törekszem, hogy a maximumot nyújtsam, különösen az új albumok készítésénél. Jóleső érzés, ha az elkészült zeneanyagot évek múlva a kezembe veszem, és akkor sem kell szégyenkeznem a nem éppen felületes hozzáállásom miatt.
Ráadásul sokoldalú is, hiszen a rock mellett elmélyültél a progresszív-, a folk-, vagy a dzsessz irányzatokban is, sőt ízlésben akár a klasszikusoktól sem állsz távol. Mégis, melyik az igazi?
Nehéz választani közülük. Anyai nagyapám hozott közel a zenéhez, aki nagyon korán, úgy három-négyéves koromban a komoly műfaj több irányzatával is megismertetett. Érdekes módon nem volt muzsikus, mint ahogy családban sem nagyon akadt, aki ezzel foglalkozott volna. Ez alól talán a szintén anyai ági dédnagyapám a kivétel, aki karmesterként, valamint hegedűsként tevékenykedett. Szoktunk is viccelődni a családban, hogy feltehetően az ő génjeit örököltem.
A nyolcvanas években szülővárosodból, Salgótarjánból indultál a fővárosba. Nehéz volt vidéken érvényesülni?
Akkoriban Magyarország, legalábbis a könnyűzene tekintetében egyvárosos országnak számított. Nagyon kevés vidéki zenekarnak adatott meg a fővárosi, netán országos ismertség esélye. A zenész, vagy bármely művész előtt csupán egyetlen érvényesülési lehetőség maradt, ha felköltözik Budapestre. Magam is ezt tettem annak ellenére, hogy a mai napig nagyon szeretem a várost. Gyakran látogatok haza, hiszen ott él édesanyám; a katonaságtól való leszerelést követően mégis rászántam magam a változásra. Ha nem teszem, esélyem sincs, hogy életem során azzal foglalkozzam, amiből meg szeretnék élni, és amihez értek. Tettem ezt annak ellenére, hogy Budapesten semmi biztosat nem tudhattam arról, vajon lesz- e esélyem zenei területen érvényesülni.
Kisebb megszakítással harminc éve nyúzod a húrokat az Eddában, a kettő közötti időszakot a tragikusan elhunyt Kun Péter, megint csak nagyszerű gitáros töltötte ki. Mi történt?
Ha 1991-ben nem hagyom ott az Eddát, Kun Péter soha nem lett volna ott gitáros, s talán ma is élne. Haláláról annyit, hogy versenymotorjával máig tisztázatlan körülmények között végzetes kimenetelű balestet szenvedett. Zenekari tagságom szüneteletetése pedig azért következett be, mert Pethő Gabi barátommal – aki ekkor már négy éve basszusozott az Eddában – pusztán kalandvágyból elindultunk a világba, hogy kipróbáljuk magunkat. Nagyjából egy évet töltöttem a tengerentúlon, ám mielőtt megvethettem volna a lábam, választanom kellett a családom, illetve az egzisztenciám felépítése között. Ugyanis az akkori házasságomból született kétéves kislányom és édesanyja vízumproblémák miatt nem jöhetett utánam. Végül hazatértem, s úgy gondolom, ez volt a helyes döntés. A második évben session-zenészként dolgoztam az XL Sisters formációban Demeter Gyuri és Vértes Attila énekesekkel, valamint a jelenlegi eddás Hetényi Zoli dobossal és a bikinis Makovics Dénessel, aki itt basszusgitározott. E két év kitérő mellékvágánynak nevezhető, majd Kun Peti sajnálatos halála után Pataky Attiláék megkerestek, s azóta ismét együtt dolgozunk.
Hogyan értelmezzük a „kalandvágyból” bonyolított külföldi munkavállalást? A vendéglátóiparba szegődtetek muzsikálni?
Nem, egyáltalán nem vendéglátóztam. Egy külföldön élő barátunk szeretett volna velünk zenekart csinálni, ezért mentünk utána az Egyesült Államokba. Az akkori információszegény világban ez valóban kalandosnak számított, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk idegenben. Ezt úgy kell elképzelni, mint Petőfit, aki gyalogosan, tanyáról-tanyára járta az Alföldet és azt mesélt, amit akart. Ami a barátunkat illeti, hasonló mesékkel etetett bennünket a nem létező kapcsolatrendszeréről és a helyi csodás körülményekről. Aztán nagyon gyorsan jött a kijózanodás, amikor is ráeszméltem, hogy időnként huszonöt centtel a zsebemben állok itt, a Föld másik oldalán. Bízva abban, hogy majd csak történni fog valami… Történt is persze, haknik, kisebb bulik. Amúgy jó kis tanulópénz, utólag bántam volna, ha kimaradt volna az életemből. Teher alatt nő a pálma, ahogy mondják. És ez nem csupán Amerikára vonatkozik. Sajnálnám, ha nem lehettem volna részese a nagy szovjet turnéknak, hiszen Brezsnyev és Gorbacsov országlásakor kemény idők jártak arrafelé. Olyan helyzeteket éltem meg, mintha Doktor Zsivágó történetébe csöppentem volna, s mindez nagymértékben hozzájárult személyiségi és zenei fejlődésemhez.
Egyéb projektjeid mellett komoly súlyt fektetsz a szólóalbumaidra is. Kirándulás az Eddából?
Mint említettem, szeretem a zenei sokszínűséget. Ilyen a Jeff Porcaro Emlékzenekar is, amely hobbitársulatként indult, emléket állítva a Toto egykori dobosának, kiválóságának. 1996-ban összeálltunk pár buli erejéig, ehhez képest a banda tizenhat esztendeig létezett. Több instrumentális szólóalbumot csináltam, az utóbbi kettő, legnagyobb örömömre az amerikai Arabesque Records gondozásában jelent meg. A 2011-es niXfactor Magyarországon Az Év Jazzlemeze lett, majd egy évre rá Phonogram-díjat nyert. A következő esztendőben látott napvilágot az Inner Vortex, amely az egész világon kapható. 2016-ban Los Angelesben két hetes vendégszereplésen vettem részt a világ legnagyobb hangszerexpóján, majd hazatérésem után nekifogtam egy egyszemélyesnek induló lemezanyag elkészítésének, amely a korábbiakkal ellentétben nem a dzsessz, hanem a rock stílusában mozog. A megírt dobprogramok helyett végül Borlai Gergő barátom feldobolta, így a kiadvány kétszemélyes projektté alakult. Idén szeretném megjelentetni, jelenleg a keverési fázisban tartunk. Az ő javaslatára később élő lemezbemutatót is szeretnénk tartani. Ezen kívül Jeff Leone floridai barátommal készül közös projektünk. Zseniális szövegíró, és nem mellesleg angol nyelven énekli fel közös dalainkat. Harmadikként a nagyon régi, fiatalkori, salgótarjáni zenekar a Front albuma is elkészült, amellyel harminc év kihagyás után ismét rendszeresen játszom.
Mennyi esélye lehet a nemzetközi sikerre egy Kelet-európai zenésznek?
Naponta mintegy négymillió album jelenik meg világszerte. A közösségi oldalamon a nagyjából tizennégyezer követőből lemérhető, hogy rohamosan növekszik a külföldiek száma. Mintegy ötven százalékról beszélünk. Világméretű tendencia, hogy a hagyományos hordozók eladhatósága csökken, miközben a hivatalos, fizetős letöltős oldalak forgalma egyre növekszik. A fizikai CD-k eladása inkább a koncerteken történik. Az internet segítségével nagyjából nyomon követhető az érdeklődés, de nagy csodára természetesen nem számítok. Némi vigasz, hogy egy Fokvárosban élő internetes levélíró honfitársam megírta nekem, egy helyi boltban ráakadt a niXfactor szólólemezemre, s érdeklődésére a bolt tulajdonosa közölte, Alapi a kedvenc gitárosa.
Ha már a niXfactort említetted: úgy tudni, hívtak is a tehetségkutatóba…
Egy húszéves kislány, akit kifejezetten arra a célra alkalmaztak, hogy igyekezzék főképp már ismert zenészeket toborozni a tehetségkutatóba, megkeresett telefonon. Egyik tanulság, hogy odáig jutottunk, immár lasszóval fogják a leendő szereplőket… Másfelől a műsor működtetőinek felelőssége, hogy olyan fiatal gyerekeket hoznak helyzetbe, akik nem járták végig azokat a lépcsőfokokat, amely biztosítja a személyiségfejlődésüket. Az iskolai képzést, vagy az autodidakta tanulást nem lehet kihagyni. A tapasztalatlan, tegnap előtt még árufeltöltő munkás az ottani stáb rábeszélésre elhiszi magáról, hogy sztár lesz és olyan jó, hogy fel kellene lőni a világűrbe. Pénzkeresetét rövid időre szerződéssel biztosítják, de csak addig, amíg meg nem jelenik az új széria. És ekkor jön a csalódás: egy-két tényleg tehetséges kivételtől eltekintve rájön, hogy nincs fellövés, nincs világűr. És összeroppan. Ami a meghívást illeti, láttak a Front zenekarral és Berki Tamással, ennek kapcsán vetették fel, nem akarunk-e benevezni. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy a nevezett énekes Magyarország élő dzsessz-ikonja, én pedig harminc éve vagyok az Edda gitárosa, egyszerűen nem értette. Nem sértődtem meg, csak épp a televíziós csatorna jobban figyelhetne a munkatársaira.
Ehelyett inkább Gitárpárbajt vállaltál…
– Ebben csak az a szomorú, hogy minden tizenöt évre jut egy. Az elsőt, a ’86-ost még vinyl-lemezen hallgattam, a következőnek már részese voltam, akárcsak a tavaly novemberi legutóbbinak. A 2002-es párbaj több nagyon komoly résztvevővel zajlott, jó lett volna a harmadikon is ugyanazokkal a kollégákkal mérkőzni. Ennek ellenére színvonalas műsorral léptünk közönség elé. A két legendás gitáros, Felkai Miki és Karácsony James, és szintén két nagyon fiatal és tehetséges gitáros fiú – Ádám és Remig, akikről csak jót tudok mondani – mellett ott volt Kézdy Luca hegedűs, aki kuriózum. Külön örömömre szolgált, hogy sok-sok év után Pethő Gabi basszusgitárossal állhattam közös színpadon.
Az Edda a nagylemezek tekintetében krisztusi korba, vagy inkább sorszámba lépett. A rock, mint stílus maradt. Harminchárom album nem hordozza magában az önismétlés veszélyét?
Legyünk tárgyilagosak. Bartók óta senki semmilyen új elemet nem talált ki a zenében. Akár fúziós műfajról, akár hard rockról beszélünk mindenki ugyanazt a néhány skálát, néhány harmóniát használja, legfeljebb a technika változik. Bartók már az Allegro Barbaróban kvinteket fogott a zongorán, ami a rockzene alapja. A dzsesszistákkal ugyanez a helyzet: a nekik tulajdonított fél-egész, vagy egész hangú skálákat, vagy épp a tengelyrendszerben való gondolkodást Liszt Ferenc és kortársai találták ki. Tehát nem alkottunk semmi újat, s ebből az aspektusból önismétlésről van szó. Ugyanakkor egy-egy zenekarnak saját keretein belül, saját magához képest kell találnia újabb utakat, kifejezési formákat. Erre adott a lehetőség, hiszen mi magunk – életkorunk és a környezeti hatások folytán – is változunk.
Hegedűs István
2018. december 20. 11:18