Tűztánc, önazonosság, Folk Misszió
Egy izgalmas, kalandos életút, amely Szegedről indul, Budapesten folytatódik, hogy aztán némi ausztráliai, valamint angliai kitérővel, Magyarországon ismét megállapodjék. Egy fiatal lány, aki autodidakta módon tanul énekelni, minekutána a köré szervezett produkció élén sikert sikerre, aranylemezt platinára, sőt dupla platinára halmoz. Péter Szabó Szilvia valamint a magyar népzenét az igényes elektronikus poppal, rockkal ötvöző NOX életútja úgy tűnik, végérvényesen összefonódott. A remek orgánumú énekesnőnek valamint zenésztársainak sűrű elfoglaltsága mellett arra is jut ideje, hogy általános iskolás gyermekek részére edukációs tréninget tartson, ezzel is megőrizve, tovább adva a magyar népzene, annak hangszerei, valamint a néptánc legfontosabb hagyományait.
Jól megfér benned a zenekari fronténekes valamint a szólista szerepe?
A kettő egy és ugyanaz, nem lehet sem különválasztani, sem összekeverni. Annak ellenére, hogy szinte mindig zenekarral, nagy csapattal dolgoztam, több szólólemezem is megjelent. Ezek nagyrésze közvetve a NOX-hoz kötődik, annál is inkább, mivel továbbra is Harmath Szabi írta a zenéket és majdnem mindig ugyanazok a szövegírók dolgoztak velünk mindvégig.
Kivétel ez alól az angliai tartózkodásom alatt született Revolution című szólólemezem, amelyre inkább zenei kalandozásként tekintek. Szeretem ezt az albumot, szerintem nagyon jól sikerült. Szerettem volna kísérletezgetni, több dolgot kipróbálni, ami zeneileg még bennem van. Öt, vagy hat különböző brit producerrel zajlott a zenei műhelymunka és nagyon izgalmas volt, ahogy egy teljesen más zenei világba csöppentem, miközben azt is megtapasztalhattam, Angliában hogy dolgoznak ezen a területen. Későbbi szólólemezeimről néhány dalt a NOX műsorába is beemeltünk. Ebből ugyancsak kitűnik, hogy karrierem szóló szakasza elválaszthatatlan a NOX-tól.
Volt valamilyen családi kötődésed a zenéhez?
Apukám egy kis zenekarban tangóharmonikázott fiatal korában, később már tanítványokat is vállalt. Talán öt-hat éves lehettem, amikor a szüleimtől megkaptam életem első hangszerét, egy gyönyörű szép, gyermekméretű tangóharmonikát, amin tanítgattak. Kicsi gyerekként nem volt könnyű kezelni, eléggé nehezen birkóztam meg a feladattal.
Édesanyám énekesnő, vagy tanár szeretett volna lenni, végül tanár lett. Előbbi vágya sohasem valósult meg, legfeljebb alkalmanként a suliban hasznosította ezirányú tehetségét. Két lánya közül nővérem a tanári pályát választotta, én pedig énekesnő lettem. Így ha nem is céltudatosan, de mindketten édesanyám kezdeti elképzeléseinek örökébe léptünk, amit csak akkor árult el, miután mindketten betöltöttük választott hivatásunkat.
Hogy jött életedbe az Equinox zenekar?
Kis, kezdő formáció volt Szegeden, ahol születtem és ahol a gyermekkoromat töltöttem. Egy srác alapította a barátnőjével, ehhez kerestek énekest, így kerültem a csapatba. Mindannyiunk számára szárnybontogatásról beszélünk, talán fél, vagy maximum egy évig működtünk. Három-négy fellépésre emlékszem, ezek közül számomra sorsdöntőnek bizonyult a Szegedi Ifjúsági Házban rendezett koncert. Ott figyelt fel rám ugyanis egy dj-srác, akinek megtetszett a hangom. Utólag kiderült, hogy Sanyi, Harmath Szabinak, későbbi zeneszerzőnknek a testvére. Így indult el a zenei pályafutásom.
Amely Budapesten folytatódott, ahová költöztél. Nehezen lehetett Szegeden érvényesülni?
Akkor még igazából nem is kerestem érvényesülési lehetőséget. Negyedikes gimnazistaként nyilván a színpadról álmodoztam, ám annak mikéntjéről és hogyanjáról nem volt még elképzelésem. Pici koromtól vonzott az éneklés, édesanyám szerint előbb énekeltem, mint beszéltem.
Harmath Sanyival való találkozásom elindította a lavinát, Szabival már Pesten találkoztam 2002-ben, aki akkor már nagyon sok mindenkivel dolgozott, többek között a Romantic zeneszerzője is volt. A meghallgatás után már csak az a probléma maradt, hogy a szegedi suli miatt hogy tudunk majd Budapesten együtt dolgozni. Ezt is megoldottuk, magánúton fejeztem be a középiskolát.
Elképzelésünket, hogy a magyar népzenét integráljuk a pop zenébe, a kereskedelmi adók, nevezetesen például a Danubius rádió, nem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Ezzel szemben a közönség már akkor nagyon szeretett bennünket, mígnem a rádiók is „felfedezték” a zenénket. A 2003-as lemezünk, a Bűvölet nyitó dala, a Százszor ölelj még! rotációban nagyjából fél óránként szólalt meg…
Nem tartottatok attól, hogy a NOX minőségi fúziós zenéje egyesek fülében, tudatában összemosódhat a mulatós rocknak nevezett valamivel?
Nem, soha! A népzene és a mulatós teljesen más műfaj. A NOX mindig a magyar népzene autentikus elemeiből merített, amit modern pop- és rockhangzással ötvöztünk. A népzene sokkal gazdagabb ritmikában és dallamvilágban, míg a mulatós inkább egyszerű, ismétlődő szerkezetre épül. Nálunk a fókusz mindig a népzenei gyökereken volt, nem a mulatós irányon vagy hangzásvilágon. A népzene mögött ott a magyar kultúra lelke, története és költészete – mi ebből merítettünk, nem a puszta szórakoztatásból.
Ha már a zenetörténelemnél tartunk: az autodidakta énektanulást követően nem gondoltál valamilyen zeneiskolai, netán valamilyen hangszeres képzésre a továbbiakban?
Általános iskolás koromtól kezdve furulyáztam. Aztán a NOX indulásakor már időm sem lett volna a tanulásra, olyan hirtelen követték egymást az események. Viszont amikor elkezdtünk koncertezni, már természetesen jártam énektanárhoz és képeztem magam.
Annak ellenére, hogy a zenei műfajok tekintetében meglehetősen befogadó vagy, voltak konkrét példaképeid, vagy kedvenceid?
A zenei ízlés és a példakép nálam eléggé különválik. Számomra azok az előadók jelentenek szakmai inspirációt, akiktől technikailag van mit tanulni. Ami a kedvenceket illeti, nem tudnék egyetlen nevet kiemelni, mert szinte minden műfajban vannak olyan dalok, amelyek valamiért megérintenek.
Egy „vad” példa: a kislányom által mostanában a kocsiban sokat hallgatjuk a K-pop műfaját, és abból is van néhány momentum, ami kifejezetten tetszik. Sok izgalmas és inspiráló elemet használnak zeneileg. De számtalan műfajt, vagy előadót ide tudnék sorolni, amelyekben meg tudom találni a mindenkori hangulatomhoz leginkább passzoló dallamokat.
Visszatérve a NOX-ra: hogy alakult ki a zenekar imázsa?
Az első lemez, amely Örökség címmel jelent meg, abszolút magyar népdalfeldolgozásokat tartalmazott, modern köntösbe öltöztetve. A NOX valódi irányvonalát azonban a már említett második lemez (Bűvölet) határozta meg, erről a Tűztánc című számunk készült el elsőként. Ez azért fontos, mert ezzel a dallal találtuk meg a NOX igazi „hangját”. Amelyben benne van az őserő, a monumentális és erős vokálok, a rockos íz, a torzítós gitár, miközben megszólalnak a gyönyörű népi dallamok, népi hangszerek az énekhangommal kiegészülve. Ez a lemez jelentette az áttörést.
Huszonhárom éve, amióta porondon vagyunk, zeneileg is sokat változott a világ. Évről évre, sőt egyre gyorsabban, de törekszünk rá, hogy mindig megtaláljuk azt az arany középutat, amellyel megőrizzük a NOX zenei esszenciáját és a zenekar önazonosságát, ugyanakkor fontos szempont, hogy friss hangzással szólaljanak meg a dalok. E kritériumok szem előtt tartásával dolgozunk a mai napig…
Ami egyértelmű sikertörténet. A platina és dupla platina lemezeket, de még az aranylemezeket sem adják ingyen.
Főleg akkoriban. Három arany, négy platina és három dupla platina lemezt gyűjtöttünk be úgy, hogy nem a mai forgalmazási mutatókat kell alapul venni. Amikor berobbantunk, az aranylemezt húsz-ezer eladott példány jelentette, a platinát negyven-ezer darab. A dupla platinaminősítéshez értelemszerűen nyolcvan-ezer eladott darab kellett.
A későbbiekben az aranylemez például tizenöt-ezernél stagnált, harminc-ezer volt platina, a dupla pedig hatvan-ezer.
Az előbbiekben érintettük, mi módon alakult ki a zenekar önazonossága, egyéni stílusa. De miképpen sikerült azt a fajta áttörést véghezvinni, ami nem csupán a lemezeladásokban, de a koncertek sikerében is a mai napig tükröződik?
Több oka és összetevője is lehet. Az egyik, hogy zeneileg valami olyat sikerült megfogni, ami nagyon sok ember szívét megdobogtatja és felforrósítja benne az ősi vért. A szöveg-, illetve dallamvilágunk egyaránt erőt adnak, amely a közönség visszajelzései alapján is megmutatkozik. Sok ember talált bennük kapaszkodót.
Emellett természetesen a színpadi látványvilágunkra és arra a komplex, táncszínházzal fűszerezett koncertélményre is nagyon rezonál a közönség, amelyet immáron több mint húsz éve jelenítünk meg.
Ki volt a felelős az arculat, a zene illetve a látvány kialakulásának egységéért?
Az egész egy hatalmas team-munka eredménye volt, és ez a mai napig sem változott. Különféle szakmák képviselőivel ültünk le egy asztalhoz, mindenki sorra dobálta be az ötleteket, amiből aztán valami nagyon szép és időtálló született. Az alapötlet egyébként a zenekar akkori menedzserétől származik, aki kitalálta, hogyan álljon össze a projekt.
Zeneileg a Harmath Szabolcs - Valla Attila szerzőpáros felelt a dallamokért, illetve a szövegekért. Tomi (Nagy Tamás – H.I.) állandó tagnak számított, ő volt az egyik koreográfus és a szólótáncos, de a divattervezőtől kezdve a fény-, és pirotechnikuson át a látványtervezőig iszonyú mennyiségű, különböző ágazatokat képviselő szakember dolgozott és dolgozik ma is a produkcióban.
Valamennyien komoly színpadi múlttal rendelkeztek, mindenről közösen döntöttünk. Tehát a NOX egy óriási csapat áldozatos munkája eredményeképpen működött és működik ma is. Mindebben persze nyakig benne vagyok én is.
A stáb után beszéljünk arról is, kik alapították a NOX-ot.
Amikor elkezdtünk együtt zenélni, Perger Guszty kongázott, Czomba Imi billentyűzött, Sipeki Zoltán „Pipi” volt a szólógitáros, Baranyi Gergő basszusozott, Gulyás Feri népi hangszereken játszott, Kucera Barbi hegedült és Borbély Zsolti dobolt. Az összetétele azóta nagyrészt megváltozott, de ma is állandó tagokkal, nem session zenészekkel dolgozunk. A közel ötven (!) fős stábbal, olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
A 2005-ös kijevi Eurovíziós dalfesztiválon nagyon erős dallal indult a zenekar, amellyel a tizenkettedik helyig jutottatok. Mennyire lehet megelégedni egy ilyen eredménnyel? Milyen tapasztalatokkal tértetek haza?
Két hetet töltöttünk Kijevben, azt kell mondjam, zseniális volt. Ahhoz a profizmushoz, ahhoz a technikai apparátushoz, amelyet ott felvonultattak, akkor még nem voltunk hozzászokva. A dalversenyt ugyan mindig az adott ország szervezi (ez esetben Ukrajna), ám a lebonyolítást a svédek nem engedik ki a kezükből. Ugyanaz a stáb utazik ugyanazon technikai felszereléssel, ugyanazon személyzettel; de a legfontosabb a svédekre jellemző precizitás, pontosság, lelkiismeretesség. Ott láttam először például technocrane-kamera rendszert, emellett a legmagasabb szintű színpadtechnika (LED-világítás, 180 fokban forgatható tükrök, kivetítés, elektronikus díszletek, és egyéb technikai megoldások) fogadott bennünket.
Az első próbára történő érkezésünkkor névre szólóan felcímkézett dobozokban kaptuk meg a fülmonitorokat, mikrofonokat, minderről külön stage-manager gondoskodott. Az átállásokat is pillanatok alatt bonyolították le úgy, hogy a következő fellépő makulátlan állapotban vehette át a színpadot.
Érdekesség, hogy bizonyos országok versenyzői kihagyhatják az elődöntőt, alanyi jogon azonnal a döntőben méretik meg magukat. Miután az angolok találták ki az Eurovíziót, nekik ez a kedvezmény alapból jár, akár csak az előző év első három helyezettjének. De ebbe a körbe tartoznak az Eurovíziót kezdettől fogva támogató országok is. Ilyen módon a döntőbe már előre „foglalt” státuszok vannak, a megmaradt helyeket a továbbjutottak közül sorsolják ki. Óriási dolognak tartom, hogy Európa negyven országából bekerültünk a döntőbe, ám annyira nem volt szerencsés, hogy legelső fellépőként nyitottunk egy ilyen kaliberű versenyt.
A huszonhét döntős közül a tizenkettedik helyen végeztünk, amit akkor némileg csalódásként éltünk meg. Nagyon szerették a Forogj világ! dalunkat, már próbák közben dúdolták. Jó érzés volt, hogy már akkor megállt a levegő, mindenki bennünket nézett. Az angliai fogadóirodák ötven-ötven százalékos görög-magyar győzelemi várománnyal zártak a döntő előtti napon.
Persze a verseny végeztével, a következtetéseket levonva, mi is elvégeztük a magunk helyzetelemzését. Fantasztikus élmény volt, de úgy gondolom, ma már vannak dolgok, amit biztosan másképp csinálnánk. Hatalmas kaland volt, az biztos. A nemzetközi szavazást tekintve, némileg szomorú, hogy egyes országok megnyilvánulásaiban a politikai megítélés is jelentős szerepet játszott.
Mindent összevetve van okunk a büszkeségre, hiszen nem kis dolog, hogy Nagy Britanniát magunk mögé utasítva (utolsó helyezést értek el), a középmezőnyben végezhettünk. Visszanézve, a tizenkettedik helyet ma is szép eredménynek tartom; nem utolsó sorban magyarul énekeltünk, és egy nemzetközi megmérettetésben magyar hagyományainkat képviseltük.
Mi a véleményed arról, hogy Magyarország soha nem tudott igazi áttörést elérni az Eurovízión, pedig Keresztes Ildikótól kezdve a NOX-ig – és még sorolhatnám – komoly és erős felhozatallal neveztünk be?
Egyrészt, ahogy említettem az előzőekben, szerintem a szavazások nem feltétlen objektívek. Különféle tényezők befolyásolják, miközben a politikától sem mentes. Amikor Angliában éltem, meglepetten szembesültem azzal, hogy zenei berkekben az Eurovízió valósággal szitokszó lett, holott a közvetítés idejére kiürültek az utcák. Mindenki a tévé készülékekre tapadt, mivel nagyon népszerű volt az a műsorvezető, aki az angol televízió helyi stúdiójából közvetítette a versenyt. Egy meglehetősen pikírt, nyers humorú emberről van szó, aki nemegyszer pejoratívan fogalmazva, nem túl jó színben tűnteti fel a különböző országok versenyzőit. Az akkori angol menedzserem szerint, ha egy befolyásosabb zenei producer „eurovíziós” jelzővel illeti a zenédet, onnantól vége a karrierednek. Nekem ez nagyon furcsa volt.
A NOX sikerei csúcsán, 2009-ben abbahagyta a zenélést. Hivatalosan két okot jelöltetek meg: az egyik Nagy Tamás, mint egykori alapítótag kiválása a zenekarból, a másik pedig magánélettel kapcsolatos. Mindenesetre te Ausztráliába utaztál. Mit tudhatunk erről?
2009 nyara volt az a sorsfordító időszak az életemben, amikor is egyik pillanatról a másikra kihúzták a lábam alól a talajt. Hirtelen tűnt el minden és mindenki körülöttem. Ebben az állapotban próbáltam egy darabig helyt állni és tovább dolgozni, de egy reggel be kellett látnom, hogy nem megy. Testben ott voltam a színpadon, a közönség szeretete továbbra is jelen volt, ugyanakkor éreztem, hogy képtelen vagyok azt a teljességet nyújtani, amit kellene. Erről részletesen írtam a nemsokára megjelenő Tükröm-tükröm… című könyvemben.
Szükségem volt a feltöltődésre, hogy visszaszerezzem azt a bizonyos fényt, ami nélkül nem működöm a színpadon. Ami nélkül ez az egész nem tud működni. Ezért döntöttem úgy, hogy egy időre elhagyom az otthonom. Hosszabb időre Ausztráliába utaztam és próbáltam talpra állni. A zenekar nem oszlott fel, úgy állapodtunk meg, hogy hét hónap után, nyárra visszatérek és tovább dolgozunk. Ám nem sokkal a tervezett hazautazásom előtt jött egy telefon a menedzsmenttől, hogy a zenekar miatt nem muszáj visszajönnöm, mert vége. Mélypontra kerültem; a barátnőm, akinél laktam, és idehaza a családom tartotta bennem a lelket. Aztán átgondoltam: ha van még dolgom a színpadon, az élet úgy irányítja majd a dolgokat, hogy visszakerüljek oda.
Két évvel később, 2011-ben Angliába költöztem, ahol találkoztam egy kinti menedzsmenttel megcsináltuk az első szólólemezemet, a már említett Revolutiont. Aztán fokozatosan, először csak rövidebb időkre, majd 2014-ben végleg hazaköltöztem. Nemsokra rá megismerkedtem a párommal, azóta férjemmel, Völgyesi Gyurival (a NOX menedzsere), és apránként elkezdtük elölről építeni azt, ami egyszer már megvolt. Újra, a nulláról. Nem tudom leírni az érzést, amikor a NOX-szal tizenhárom év kihagyás után, 2022-ben ott álltam a teltházas Aréna színpadán… Leírhatatlan, csodálatos érzés volt!
De mi történt a tizenhárom esztendő alatt? Hogyan ment végbe az újjáépítés folyamata?
2014-ben költöztem haza, és még abban az évben újra összeraktuk a zenekart. Felhívtam Borbély Zsoltit (dobok – H.I.), aki anno, a NOX indulásánál a zenekar alaptagja volt. Aztán Gulyás Ferit (népi hangszerek – H.I.), aki mindig is szerves része volt a csapatnak és még sok olyan zenészt, akikkel már dolgoztam korábban. Pillanatok alatt összeállt a zenekar és elkezdtünk próbálni. A saját nevemen, mint Péter Szabó Szilvia kezdtünk el zenélni, a közönség nagyon boldog volt. Rengeteg koncertet adtunk úgy, hogy nem használhattam a NOX-nevet, miközben jórészt a zenekar régi repertoárját játszottunk. Elkezdtük újra hangszerelni a dalokat, összerakni a látványt, a színpadképet, a stábot, ami így évről évre egyre nőtt és fejlődött. Egyre többen voltunk és az egész produkció pillanatok alatt egy nagycsaláddá formálódott. Bár akkor még Tomi és a táncosok nem voltak mellettem, nem voltak a produkció részei. Ezt leszámítva, gyakorlatilag ugyanazt csináltuk, amit régen.
Hosszú évek egyezkedéseivel, vitáival és kompromisszumos megoldásaival aztán 2019-ben végre felkerült a pont arra a bizonyos i-re; visszakaptam a NOX nevet, ami új lendületet adott a munkánknak. A 2020-ban beütött Covid-járvány sajnos a mi életünkben és elképzeléseinkben is sok mindent átírt, viszont mindig tudtunk pozitívan újra tervezni. Amikor 2022-ben, egy teltházas Budapest Sportaréna koncerten végre ismét NOX-néven állhattunk a közönség elé, leírhatatlan és megismételhetetlen érzést jelentett.
Még abban az évben, 2022-ben megjelentettük új lemezünket Főnix címmel, ami szintén óriási siker lett. A dalokat továbbra is Harmath Szabi írta, a két már említett régi tagon kívül Péterfi Attila basszusgitározott, Rafael Mário billentyűzött, Arany Zsolti gitározott, Takács Marci perkázott, Tóth Gergő pedig hegedült.
Interjúnk elején egyfajta kalandozásként, zenei kirándulásként jellemezted Nagy Britanniában készült szólólemezedet, a Revolutiont. Az Álomutazó című mesemusical is e kategóriába sorolható?
Illés Gabi, az Álomutazó megálmodója nagyon jó barátnőm, az ő révén kerültem a darabba. Radics Gigi helyét vettem át, mint Reklám Marcsi, amikor ő elment szülni. Nagyon élveztem ezt a szerepkört is, mivel nagyon szeretem a gyerekeket, akiket egyébként a leghálásabb közönségnek tartok. Emellett nagyon szeretem az új kihívásokat és mindent, amivel egy kicsit kimozdulhatok a komfortzónámból. Akkor már én is édesanya voltam, így még közelebb is állt hozzám a produkció lelkülete. Egy évadot dolgoztam velük végig és nagyon jól éreztem magam.
Ahogy többször említettem, szeretem az ilyen jellegű kikacsintgatásokat; hasonló zenei kaland volt a számomra a Diótörő a jégen című jég revü, amelyben két évig énekeltem.
Hol tart most a NOX? Vannak-e tervek a jövőre nézve?
Fárasztó és eseménydús, de annál sikeresebb évet fogunk zárni. Nem tudom megunni, imádok ebben létezni. Nemrég a Csabai Kolbászfesztivállal zártuk a nagykoncertes idei szezont. Szeptember óta zajlik a Csendes turnénk, amelynek záró akkordja november 25-én fog felcsendülni az Erkel Színházban. Ez egyben az évzáró koncertünk is lesz, amellyel azt hiszem, megkoronázzuk az idei évünket.
A Csendes turné lényege egy izgalmas zenei utazás, amelyet különleges helyszíneken, impozáns színházakban rendezünk meg, ahol nem a látvány dominál, hanem maga a zene. Egy gyönyörű unplugged koncertet raktunk össze a zenekarommal. A dalokat erre a koncertsorozatra áthangszereltük, így a közönség egy igazi érzelmi hullámvasútban, zenei utazásban részesülhet. Ezt csak erősíti az intimebb környezet, a letisztult és elegáns színpadkép, illetve én sem a megszokott stílusomban, hanem nagyestélyiben lépek színpadra.
A jövőt illetően elárulhatom, hogy fantasztikus dalok vannak készülőben. Közülük egy még az idén megjelenik, amelyre nemsokára klipet is forgatunk. Tavasszal érkezik a következő, amit szintén izgatottan várok. Azt tudom mondani, hogy nagyon NOX-os, mégis nagyon új. Jövőre természetesen új turnéval, megújult látvánnyal érkezünk, amelyben biztosan benne lesznek már az új dalok is. Az sem kizárt, hogy a későbbekben új albummal is jelentkezünk, hisz 2027-ben leszünk huszonöt évesek.
Fontos még megemlítenem, hogy szeptemberben elindítottunk egy edukációs projektet, a Folk Missziót. Népzenei hangszeresünk Gulyás Feri, a tánckar vezetője Vári Berci, az egyik táncos lányunk, Hahn Jusztina, valamint jómagam járjuk az általános iskolákat, hogy a legkisebbekkel is megismertethessük és megszerettessük a magyar népzene csodálatos és legszebb hagyományait. Öt magyar tájegységre lebontva mutatjuk be a kicsiknek a különböző régiókra jellemző hangszereket, táncokat, népdalokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatal generációhoz is eljuttassuk ezeket az értékalapú tartalmakat, persze úgy, hogy értsék és élvezzék is.
Mint említettem, decemberben jelenik meg az első könyvem „Tükröm-tükröm…” címmel, amelyet Vicsápi Natáliával közösen írtunk, és amely egy stílusteremtő, segítő könyv, valamint életrajzi kötet is egyben. Tanulságaink és tanulásaink történetén keresztül próbál segíteni. Úgy, ahogy a dalaink is teszik…
Hegedűs István
2026. február 22. 07:31