TOTO - STEVE LUKATHER - 4 évtizednyi csúcsminőségű rock!
Fennállásának negyvenéves jubileumát gigantikus világkörüli turnéval ünnepli a Toto zenekar, melynek keretében ismét eljutnak Magyarországra is. Steve Lukatherék június 27-én a Budapest Sportaréna színpadán lépnek fel, előzenekaruk pedig az a ZFG lesz, amely eklektikus pop-rock muzsikában utazik, és nem mellesleg Trev Lukather és Sam Porcaro bandája. Az esemény tehát több generációnyi Lukathert és Porcarót vonultat fel, mondhatni, a múltat, a jelent és a jövőt, ennél szebben nehezen lehetne emléket állítani a Toto páratlan és máig töretlen karrierjének. A turnéról, a közelgő koncertről és a nemrég megjelent 40 Tours Around The Sun címet viselő élő anyagról eredetileg Joseph Williams énekessel beszélgettünk volna, ám ő az utolsó pillanatban lemondta az interjút. Steve Lukather ugrott be helyette, a mindig jó kedélyű Luke pedig még a szokásosnál is lelazultabban mesélt a zenekar dolgairól és a zeneiparról, totálisan felborítva az interjú mint műfaj formális kereteit. Íme a jó félórás, kötetlen beszélgetés kivonata, ami jellegéből adódóan kissé csapongóra sikeredett, ám Luke kíméletlen őszinteségének köszönhetően tanulságos olvasmány lehet mindazok számára, akik szeretnének bepillantást nyerni a rockvilág kulisszái mögé.
Szia Luke, hogy vagy? Köszönöm, hogy vállaltad az interjút!
Luke: Hé haver, sajnálom, hogy Joseph helyett engem kaptál, de megnyertem az összes interjúját a mai napra. Tudom, hogy mindenki vele akart beszélgetni, de valami sürgős családi ügy közbejött… Nyugodtan tedd csak fel azokat a kérdéseket, amiket neki szántál, igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni rájuk!
Erre semmi szükség, vannak olyan kérdéseim, amiket kimondottan neked szántam, mert eredendően veled szerettem volna interjúzni. Szóval abszolút nem bánom, hogy így alakult!
Luke: Remek, akkor csapjunk bele!
Nemrég egy új koncert DVD-vel jöttetek ki, amit Amszterdamban rögzített a zenekar. Hogy emlékszel a bulira?
Luke: Óriási este volt, 17 ezer ember, totál teltház, de mivel DVD-t csináltunk, mindenki ideges volt. Ez mindig így van, nem lehet mit tenni. Lehet mondani bármit, akkor is ez az igazság. Baromi költséges nyélbe ütni egy ilyen produkciót egyetlen estére, amihez hozzájárul a stressz, amiért csak egy lehetőséged van, tehát nem hibázhatsz. A DVD rendezője, Nigel Dick jó cimborám, és a felvételt megelőzően eljött pár koncertre, hogy kipróbáljon különböző filmes fogásokat, kameraállásokat. Az előkészületeket követően végül minden flottul ment élesben is, a hanganyagból pedig Bob Clearmountain készített hibátlan keverést. A kritikák jók, mindenkinek tetszik az anyag. Nekem persze fogalmam sincs, hogy milyen a videó, mert utálom nézni magam, ahogy gitározom és énekelek! Ahogy kész lett a keverés, már nem is foglalkoztam tovább az üggyel. Gondolj bele! Üljek le és nézzem magam három órán át? Ez képtelenség, inkább megölném magam! (nevet) Valószínűleg sosem fogom betenni a lejátszóba ezt az anyagot. Az embereknek kell hogy bejöjjön, és ők kajálják is - csak ez számít!
Minden koncertanyagotok Európában készült, leginkább Párizsban és Amszterdamban. Ennyire bírjátok az európai közönséget?
Luke: Imádjuk Európát! Amellett, hogy az európai publikum a leginkább műértő és ezáltal a megfelelő közönség számunkra, az sem elhanyagolható szempont, hogy a produkciós feltételek itt a legkedvezőbbek. Ennél az új kiadványnál is annak volt értelme, hogy az egész stáb Londonból ugorjon át, mert költséghatékonyság szempontjából így jártunk a legjobban. Ha Los Angelesben csináltuk volna meg a DVD-t, akkor most félmillió dollárral szegényebbek lennénk… Ott csak a filmfelvétel 300 ezer dollárra rúgott volna és akkor az editálási meg az egyéb poszt-produkciós költségeket nem is számoltam! Basszák meg! Nem volt szükség felesleges költségekre, úgyis azt akartuk, hogy valóságos legyen ez a cucc. Szóval amit hallasz a korongon az valóban élő és hangosan mondom, hogy NEM TÖKÉLETES, mert tökéletlen emberek vagyunk! Nem akartunk utólag javítgatni a felvételen. Amúgy sincs értelme belenyúlni egy koncertlemezbe. Ha kijavítasz valamit, az olyan, mintha a kocsidnak csak az egyik ajtaját fújnád át valami fasza színre, miközben a verda többi része egy rakás szar és széthullik a rozsdától! Ha elmész egy koncertre és a banda lemezminőségben szól, akkor ott nagy valószínűséggel a lemezt hallod, nem a bandát! Mi vállaljuk, ha elbasszuk a nótát, ha elcsúszik egy-két nyújtás, ha elhangolódik a gitár. Ez is az élő előadás varázsához tartozik! A közönség ilyenkor összekacsint és megnyugszik, hogy lám, ezek is elbasszák, ezek is emberek! (nevet)
Aztán ott a látvány kérdése. Mi is dívik mostanában? A mai szuperprodukciók ugyanazokat az óriási kivetítőket használják és ugyanazt a szart nyomatják rajta a gyors autóktól a csöcsös csajokig, miközben a közönség észre sem veszi a messzi megaszínpadon hangyaként elvesző zenészeket, mert minden figyelmük a körítésre irányul, a zene másodlagossá degradálódik. És a publikum beszopja ezt a cirkuszt, akár százszor is egymás után, anélkül, hogy észrevenné, hogy megint hülyének nézték. Na, ennek az égvilágon semmi köze a valódi koncertélményhez! Mert az olyan, hogy elmész egy zenekar fellépésére, helyet foglalsz és figyelsz arra, amit a zenészek játszanak. Mi ennek megfelelően megyünk szembe a trendekkel. Nálunk minimalista a színpadkép, nincsen felesleges vizualizáció, viszont van zene! És nem azért csináljuk ezt, mert így meg tudunk spórolni pár dollárt. Ez nem az olcsósításról szól, hanem arról, hogy nem vagyunk hajlandóak ugyanazt az unalmas előadást produkálni, amit a legtöbb produkció. Eric Clapton is így gondolkodik. Ha elmész egy bulijára, láthatod, hogy nála sincs szükségtelen körítés. Februárban Japánban turnéztunk és volt egy bulink a Budokanban is, ami a világ legcsodálatosabb koncerthelyszíne. Teltház, 20 ezer ember előtt játszottunk és az összes ember arra figyelt, ami a színpadon zajlott. Egészen különleges energiák áramlottak az arénában, hátborzongató volt! Persze mi még a régi generációhoz tartozunk, más elképzeléseink vannak a zenélésről, mint a mai srácoknak.
Még mindig nem térek napirendre afelett, amit mondtál az előbb: tehát még a Toto legendás muzsikusai is képesek bemenni az erdőbe koncerten?
Luke: Figyelj! A mellényúlás mindig is az élő zene része lesz, de ahelyett, hogy ezen keseregnénk, inkább nevetünk rajta! Az egy hatalmas baromság, hogy a hozzánk hasonló stúdiózenészek sosem követnek el hibákat! A legnagyobb kibaszott színpadi baklövéseken nevetünk legjobban! Számos emlékezetes esetre emlékszem. Az egyik legviccesebb történet a Seventh One turnéról származik a nyolcvanas évek végéről: a Stop Loving You intróját játszottuk ketten David Paich-csel, amikor beütött a krach. Tudni kell, hogy manapság a billentyűs technológiák fényévekre vannak attól, ami harminc éve adott volt. Akkor még nem laptopokkal állították be mindazt, amit kellett, hanem volt egy arc a függöny mögött, akit Jay Jay-nek hívtak és a kontrollereket kezelte. Ő adta rá a billentyűkre az effekteket és a különböző sampleres cuccokat az egész koncert alatt, tehát David keze alá dolgozott. Viszont minden szintihez külön kontrollerek és ezáltal külön hangzások tartoztak, és ebből lett a baj. A Stop Loving You akkoriban a listavezető kislemezünk volt, amit a koncerteken együtt vezettünk be: David tolta a hangulatos akkordokat, amire én David Gilmour-módon játszottam rá a témáimat. Grandiózus volt, ahogy a fények Davidre és rám irányultak, roppant intim hangulatot teremtettünk estéről estére, a közönség pedig megőrült értünk. Arra már nem emlékszem, hogy melyik városban történt az ominózus eset: David mindig egy gyönyörű moll akkorddal kezdte a különszámunkat, ami olyan volt, mint a Shine On You Crazy Diamond témája. Akkor is erre készült, azt viszont nem sejthette, hogy a kontroller véletlenül elkapcsolódott. Amíg élek, nem fogom elfelejteni: nagyon hangos volt, nagyon rossz volt, de az egyik legmókásabb színpadi élményem maradt, amit valaha átéltem! (nevet) David hangszere volt az egyetlen az arénában, ami szólt, tehát esélye sem volt arra, hogy elbújjon. Mindenki csak rá figyelt. Térdre esve röhögtem, amikor ráeszmélt a történésre, képtelen voltam akár egy hangot is játszani! Davidnek fogalma nem volt arról, hogy mi csúszhatott el, én viszont mindent hallottam: úgy 8-9 dal hangszínei keveredtek össze abban az egy kibaszott akkordban, el nem tudod képzelni azt a hangzást! (nevet) A mai napig nem bírom ki röhögés nélkül, amikor eszembe jut az a szituáció!
Van még egy jó sztorim, ami viszont velem esett meg: koncerteken több különböző hangolású gitárt használok, a normál módon E-re hangoltak mellett vannak fél hanggal meg egész hanggal lehangolt hangszerek is bizonyos dalokhoz. Pár éve egyszer rossz gitár akadt a kezembe, és azzal kezdtem bele egy riffbe. A Kingdom Of Desire albumról játszottunk egy Zeppelin-ízű témát (Luke valószínűleg a Gypsy Train dalra gondolt itt - D.Gy.), amit ráadásul unisonóban toltuk Daviddel. Egy nyitott akkordos téma volt, amihez kellett a mély esz hang, de ahogy elkezdtük, azt vettem észre, hogy fél hangnyi távolságra vagyok az egész zenekartól. Emiatt rettenetesen hamis voltam abban a közegben, úgyhogy leállítottam a bandát, és bemondtam a mikrofonba, hogy “elnézést, rossz gitár van a kezemben, így nem fog menni! (nevet) A közönség persze nevetett, aztán amikor hangszert cseréltem, és újra nekifutottunk, hatalmas ovációval jutalmaztak minket! A gitártechnikusom persze nem győzött elnézést kérni, hiszen ő adott rossz gitárt a kezembe, de mit számít ez? Mondtam is neki, hogy ne törődjön ezzel. Emberek vagyunk, mindannyian elbaszunk dolgokat! Hoppá, most veszem észre, hogy milyen hosszan válaszoltam egy ennyire egyszerű kérdésre. Ne haragudj, túl sok kávét ittam reggel, fel vagyok pörögve! (nevet)
Idén is masszívan turnéztok, nemsokára Budapestet is útba ejtitek…
Luke: Rengetegszer jártam már nálatok a Totóval és szólóban is, és mindig rendkívül pozitív élményekkel távoztam. Imádom a magyar konyhát és Budapest építészeti csodáit. Olyan nekem az a város, mintha Disneylandben járnék. Amint megérkezem, már el is felejtem Los Angelest. Az emberek is fantasztikusak, sok magyarral ápolok mély barátságot hosszú évek óta. Persze mindenhol vannak barátaim, amin nem lehet csodálkozni, 43 éve járom a világot.
Milyen programmal érkeztek ezúttal?
Luke: Teljes egészében el fogjuk játszani az első Van Halen-albumot…
Ugye csak viccelsz?
Luke: Naná, hogy viccelek! (nevet) Épp most beszéltem Alex Van Halennel, mert szülinapja volt, azért mondtam ezt. Imádom a Van Halenes srácokat! A kérdésedre válaszolva, ez a mostani egy jubileumi turné, megünnepeljük ezt a negyvenakárhány évet. Minden Sony-s albumunkról eljátsszuk a legnagyobb slágereket, de bele fogunk menni mélyebb dalokba is. Annyi bizonyos, hogy nem pont azt a műsort fogjátok hallani, ami a DVD-n található, mert több helyen is megváltoztattuk a koncertprogramot, de szét fogjuk rúgni a közönség seggét, ezt elhiheted nekem!
Lesz még valamikor új Toto-lemez vagy nem látod értelmét készíteni egyet?
Luke: Nem nagyon van értelme ennek. Mi kizárólag komoly produkciókat tettünk le eddig az asztalra, minden lemezbe rengeteg időt és pénzt fektettünk. Manapság laptoppal készítik a lemezeket, és ennek megfelelően nem is születik újabb Dark Side Of The Moon, The Wall vagy éppen Sgt. Pepper. Hiába is magyaráznám, milyen mágikus dolog az Abbey Road stúdióban dolgozni, abban a felvételi helységben, azokkal a mikrofonokkal, azon a gyönyörű keverőpulton melózni, a mai zeneiparnak fogalma sincs erről. A kiváló zenészek, a képzett hangmérnökök és az elsőosztályú eszközöknek leáldozott. A másik ok, hogy az emberek már nem mutatnak hajlandóságot a nagylemezek befogadására. Amikor én kölyök voltam, nem kütyük, okostelefonok, és mindenféle vizuális marhaságok uralták az életünket. Megvettük a kedvenc bandáink lemezeit, feltettük a sztereó lejátszóra, leültünk, hátra dőltünk, és csendben, odafigyelve hallgattuk a zenét! És századszorra is meghallgattuk ugyanazokat a Beatles-, Yes- és Allman Brothers-anyagokat anélkül, hogy meguntuk volna őket! Hihetetlenül sokat jelentett a zene akkoriban, tényleg a lelkünket táplálta! A mi zenekaraink voltak, a mi zenénket játszották, érted? Ma már teljesen más a világ. Csak azt látom, hogy hetente tízezer album jelenik meg, minden kibaszott laptopos garázsbandának van már lemeze. Ez sajnálatos! Manapság tényleg bárki készíthet lemezeket? Ennyire egyszerű lett ez az egész? És tényleg ez van, a mesterséges intelligencia térhódításával teljesen átalakult minden. Ma már egyetlen telefonszámot sem tudok fejből, és szerintem te sem. A gyerekeim viszont ötvenféle dolgot csinálnak egyszerre, mert hozzá vannak szokva, hogy sokkal több inger, impulzus éri őket: tévét néznek, közben a Facetime-on lógnak, és még házi feladatot is írnak ez idő alatt! A zenék ugyanilyen felgyorsult ütemben készülnek és az senkit nem érdekel, hogy ezek rossz hangzású, komputerizált szarságok, gyerekmondókák szintjén mozgó dallamokkal. Amikor 11 éves voltam, egy bandában játszottam Hendrixet, Beatlest, Creamet és Stonest. A mai 11 évesek mit csinálnak? Hát, nem ezt… Tudom, hogy úgy beszélek, mint valami öreg anyaszomorító, de akkor is ez a véleményem. Amikor gyerek voltam, meg akartam tanulni a kedvenc dalaimat, amik egyébként a szüleim kedvencei is voltak. Ugyanazt az muzsikát hallgatta több generáció. Ez az, amit ma nem mondhatok el, mert nem tudok mit kezdeni a mai kölykök zenéivel. Oké, Kendrick Lamart elismerem, ő tényleg mély mondanivalóval rendelkezik, de a többi ilyen rapes ügy annyira távol áll tőlem, hogy el sem tudom mondani. Értem, hogy ez most a költészet meg a művészet, én azonban egy 61 éves képzett zenész vagyok, aki nem az utcán nőtt fel, ráadásul még a bőröm színe is fehér, de erről aztán tényleg nem tehetek… Nyilvánvaló, hogy ez nem az én zeném, nem az én kultúrám.
Visszatérve a kérdésre, akkor nincs esély egy újabb Toto-albumra?
Luke: Két új dalt fel fogunk venni a közeljövőben és valamilyen formában biztosan meg is jelentetjük őket, azt azonban nem tudom elképzelni, hogy újra fél évet töltsek a stúdióban egy Toto-lemezen melózva. Minek ölnénk bele annyi időt, energiát és pénzt, ha semmi nem térülne meg ebből? A lemezeladások ma már nem számottevőek, a streamingen pedig szart sem lehet keresni! A rajongóink is inkább a régi dalokat akarják hallani a koncerteken, úgyhogy ennek tudatában fogunk dolgozni a jövőben: a közönség megkapja a kedvenceit, mi pedig időnként hozzáteszünk majd egy-két friss témát. Az idők végezetéig működtethetjük ebben a formában a bandát. Tudod, az a helyzet, hogy már nem is lenne kedvem abban az ütemben dolgozni a stúdióban, ahogy régen tettem. Ma már fontos, hogy eleget aludjak minden éjjel, és a napi rutinomban rendszer legyen: reggel felkelek, elviszem a srácaimat az iskolába, aztán tíztől kettőig szünet nélkül stúdiózom, majd délután megyek a gyerekekért, és a nap hátralévő részét velük töltöm. Ez az életstílus kényelmes, jól érzem magam így. Nem akarok már partikra járni, nem akarok éjt nappallá téve a stúdióban lógni és zenészek között lenni. Volt ebben részem éppen elég az elmúlt 43 évben. Persze még most is rendszeresen megtalálnak és hívnak bulikba: “Hé Luke, gyere el a koncertünkre!” Erre én: “Nem!!! Szeretlek tesó, de nem megyek!” Nem akarok koncertek közelében sem lenni! Amikor az ember évi 230 napot tölt koncertezéssel, akkor talán meg lehet érteni, hogy nem vágyik ilyesmire a szabadidejében!
Interjú: Danev György
2019. június 21. 13:07