Tizenöt éve ment el a „legnagyobb Illés-rajongó”
(Pásztory Zoltán 1944. október 31. – 2005. május 1.) Szakmai körökben járja a mondás: dobos a zenész legjobb barátja. Viccnek szánták persze, ettől függetlenül a „nagy” Illés zenekar ütőhangszerese meg is adta a választ a maga módján: „Volt egyszer egy barátom / A legjobb dobos a világon”. Nos, ki-ki ízlése szerint eldöntheti, a dal Zoliról szól- e, esetleg tényleg valamelyik kollégájáról, barátjáról? Ha netán mégis róla, vajon komolyan gondolta-e? Ismerve azonban hősünk habitusát, jellegzetes humorát, aligha ez utóbbi lenne a megfejtés. Pásztory Zoltán tizenöt esztendővel ezelőtt, hatvanegy évesen hagyott itt bennünket.
Pásztory Zoltán. Az Illés zenekar dobosa, akiből a legkevesebb látszik a koncerteken, aki a második vonalban szerényen meghúzódva, ám annál lendületesebben, becsülettel teszi a dolgát. Tekintélyes termete miatt sokan harciasnak, keménykedőnek, ma úgy mondanánk, „emberkedőnek” tartották, miközben a világ legszelídebb, legbékésebb természetű zenészéről beszélünk. Aki hallgatóságának a nap minden szakában képes különböző, jópofa sztorikat előadni, legyen az éppen zenekari tag, zenekari külsős hozzátartozó, vagy éppen alkalmi barát, ismerős – mondjuk a VI. kerületi Nagymező utcából. A szűkebb pátriájából. Ilyenkor persze pár korsó sör, vagy néhány kisfröccs is belefért. Miként az Illés egyik balatoni, ott alvós ORI-turnéján is. Ahol Illés Lajos zenekarvezetővel kapott közös szobát – nem véletlenül. A koncert végeztével a zenekar tagjai szétszéledtek, mindenki ment a maga dolgára, majd a közös szállásra. Zolinak (zenekari becenevén Parizer – ez talán nem szorul különösebb magyarázatra) és Lajosnak persze halaszthatatlan, sürgős dolga akadt: a helyi becsületsüllyesztőt felkeresve egészen záróráig küzdöttek kisfröccsökkel a kiszáradás ellen úgy, hogy az asztaluk felé közeledő pincért félúton megállítva, a kettő közötti távolságot kirakatták a tálca tartalmával, azaz a tucatnyi fröccsel telt pohárral. Mondván, az ember sosem tudhatja, épp mikor szottyan kedve felhörpinteni…
Másnap azután mindkét muzsikus félreérthetetlen külsérelmi nyomokkal jelent meg a közös reggelinél, ahol a többiek érdeklődésére csak ennyit válaszoltak: „esőnap” volt. Ami az ő értelmezésükben természetesen nem a csapadékos időjárás miatt elmaradt koncert pótnapját jelentette, sokkal inkább a balatoni lankáról való bizonytalan lejövetellel járó frissen szerezett sérüléseket.
Bohémsága mellett békés, kompromisszumra hajló természetéről úgyszintén legendák keringtek. A feloldhatatlannak látszó belső vitákat, nézetkülönbségeket rendszerint ő oldotta fel az „úgy tűnik, ideges a zenekar” megjegyzésével. Az egyszerű mondat – vagy inkább a habitusa – mindenestre megtette a hatását: a felfokozott polémia általában nevetéssel végződött.
(Ide kívánkozik: őszintén sajnálhatjuk, hogy nem valósulhatott meg az általa Pá-sztori címmel tervezett, róla szóló anekdotás könyv).
Szörényi Levente szerint Pásztory Zoltán volt a legnagyobb Illés-rajongó. 1965-ben, a nagy átalakulás idején ült be a zenekar dobfelszerelése mögé, ahol mindvégig kitartott. Annak ellenére, hogy – a dobos sajátságos helyzetét tekintve – mind a reflektorfényből, mind a szerzői jogdíjakból (hiszen egyetlen szerzemény kötődik a nevéhez: A legjobb dobos a világon) ő profitált a legkevesebbet. De visszaemlékezései szerint ez egyáltalán nem érdekelte. Tisztában volt vele, hogy mit tett le a „nagy ötös” a magyar kultúra asztalára; de azzal is, mindezt miképpen reagálta le a hatvanas-hetvenes évek szabadságszomjas generációja. Zsigereiben érezte a közönség szeretetét, rajongását, amiből szerencsére neki is kijutott. Állítólag külföldre is magával vitt egy Illés-feliratos, üres konzerves dobozt, amibe időnként bele-beleszimatolt: csak, hogy érezze egykori kollégái, zenészbarátai és persze a rajongók közelségét…
A zene és a sport (Zoli fiatalabb éveiben maga is rendszeresen űzte) szeretete hozta össze Németh „Nyiba” Sándorral és a De-Pression zenekarral. Sándor a szabadfogású birkózó válogatott egykori kapitánya, olimpikon, zenészként a Meteor együttes hetvenes évekbeli, majd 1996-tól a De-Pression jelenlegi dobosa és hajtómotorja jó barátságot ápolt az Illés örök ütőhangszeresével. Zoli, aki szerette a „birkózó zenekar” líraiságát, egyik nyilatkozata szerint a „klasszikus Illés-dallamvilág köszön vissza Némethék muzsikájában”. Ezért, de a jó barátság okán is szívesen ült be vendégként a De-Pression dobszerkója mögé, hogy Nyibával közös dobszólóval emlékezzenek meg a „nagy találkozásról”. A páratlan páros ténykedését szerencsére megörökítették; a Magasfeszültség, illetve a Hajsza című videofelvételek tesznek tanúbizonyságot arról, vajon mi sülhet ki két azonos érdeklődésű, tehetséges zenész egymásra találásából.
Néhány szó Németh Sándorról: élete az irodalom, a sport és a zene szentháromságában telt. Ez utóbbit tizenkét évesen kezdte a már említett Meteor együttes dobfelszerelése mögött. 1996-ban alapította meg önálló zenekarát a De-Pressiont, ahol dobolt, gitározott és énekelt. Útjukat országszerte számos fellépés illetve CD-, DVD kiadvány fémjelzi. Emellett az Idő szava elnevezésű ős-rock bandájával rock klasszikusoknak állít zenés emléket. Csaknem egy évtizede járja az országot a Magyar Rocklegendák Vándorkiállítással, megzenésített verseiből pedig számtalan hangzó-, illetve mozgóképanyag látott napvilágot.
A küzdősporthoz való kötődést jól jellemzi az a nyolcvan himnusz, induló, amelyet különböző városoknak, sportágaknak komponált, illetve adott elő Magyarország neves és kevésbé neves énekeseinek közreműködésével. És, ha már sport: hazáját sportolóként, edzőként, szövetségi kapitányként huszonnyolc világversenyen képviselte, a földharcban (grappling) pedig többszörös világbajnoki cím birtokosa, mindemellett öt harcművészeti ágban szerzett feketeövet.
Idén másfél évtizede, hogy Pásztory Zoltán itt hagyta a földi létet. Azóta odafönn, az Égi Zenekarban üti a bőröket, és talán Illés Lajossal együtt idézik fel a boldog-szomorú hatvanas-hetvenes éveket, az Illés együttes és a beat aranykorát. De az itt maradottaknak nagyon hiányzik. A családnak, a zenésztársaknak, a barátoknak és nem utolsó sorban a sokszázezres Illés-rajongótábornak.
A felsoroltakon túl e sorok írójának is, aki az Illés zenéjén szocializálódott. Ez késztette a tizenöt esztendővel korábban a nekrológ megírására, amelyet a szomorú hírt követően azon nyomban papírra vetett, és amely a Rockinform zenei szaklap hasábjain látott napvilágot:
In Memoriam Pásztory Zoltán
2005. május 1-én érkezett a hír: hatvanegy éves korában, szívinfarktus következtében elhunyt Pásztory Zoltán, a legendás Illés együttes dobosa.
Eddig a közlemény. A család, a barátok, és a zenekar milliós rajongótábora számára azonban ez jóval több, mint szomorú hír. És tegyük hozzá, mindig a jók mennek el…
Az úgynevezett Nagy Generáció oszlopos tagjaként, aktív részese a magyar beat megteremtésének, emberileg pedig a – hozzá közelállók – nagyszerű barátot vesztettek el. Mint dobos, mindvégig a háttérben tevékenykedett, de a Szörényi Szabolccsal alkotott kiváló ritmus szekcióra bizton építhettek. Köztudott, hogy a zenekaron belüli közös munka gyümölcsét legtöbbször a frontember aratja le. Amiből akár nézeteltérések is adódhatnak. Talán Zoli szerény habitusának is köszönhető, hogy a szakmai vitáknál, nézetkülönbségeknél pufferként tudta csillapítani a kedélyeket. Közhelynek hangzik, de igaz: őt tényleg mindenki szerette. Mackós termete, hatalmas alakja, ellentétben állt szelíd jóindulatával, bohémságával. Mondom: mindig a jók mennek el…
Tizenkilenc évesen már a Fővárosi Operettszínház nagyzenekarának dobosa. Mellékállásban – kedvtelésből – egy nevesincs kvartettben üti a bőröket, főként nyári bulikon a Balaton mellett. Itt figyel fel rá Szilárdi Béla a Pannónia együttes vezetője (ebben a formációban gitározott egy ideig Radics Béla) és ajánlja Szörényi Levente figyelmébe. 1965- ben váltja az Illésben Körmendy Jánost (Joe bácsit), akit szvinges dobolási technikája miatt cseréltek le Pásztory Zolival. Abban az időben a dobszerelést még nem mikrofonozták, sőt a biztonságot nyújtó kontroll ládák is csupán elvétve fordultak elő a színpadon. Zoli, testi erejének köszönhetően, minden külön hangosítás nélkül – ha kellett – beton kemény, beates-rockos tempóban dobolt. Érdekes módon egészen 1971-ig az Operett Színházhoz is hűséges maradt. Inkább párhuzamosan vállalta a kettős elfoglaltságot, ami nem kevés többletmunkát jelentett. De az Illésért, az örök szerelemért ezt is vállalta.
Az együttes 1973-as felbomlása után nem fogadja el Illés Lajos ajánlatát, inkább külföldi vendéglátós muzsikálást vállal Tomsits Rudolf és Gyulai Gaál János tánczenekarában. Előbb Borku-n, majd Lindau szigetén lépnek fel, esténként szórakoztatva a nagyérdeműt. Ez az állapot egészen 1985-ig tart, míg a szervező halála miatt szétesik a formáció; a helyébe lépő banda, viszont Zoli elvárásainak nem felel meg. Így nem marad más hátra, mint a „civil szféra”, Lindauban, a szállodaiparban helyezkedik el. Gyakorlatilag látogatóba jár haza Magyarországra.
2005 őszére az Illés fellépést tervezett Erdélybe, valamint a Szigetfesztivál úgynevezett nulladik napjára. Ma még nem tudható, hogy a koncertek megvalósulnak-e? Egyvalami biztos: Pásztory Zoltán halálával, hátul a dobfelszerelés mögött, betöltetlen, légüres tér marad.
Illés szekerének egyik kereke mindörökre leszakadt, hogy egyedül folytassa útját egy másik világban. Nagyon fogsz hiányozni, Zoli!
Budapest, 2005. május 1.
Hegedűs István
Magasfeszültség PÁSZTORY ILLÉS együttes NYIBA DOBSZÓLÓ DE-PRESSION
https://youtu.be/1JNaZ6wsubg
Pásztory Zoltán ILLÉS együttes-Németh Nyiba Sándor DOBSZÓLÓHajsza
https://youtu.be/q_NOoaWePhI
2020. június 28. 05:55