THE RIDES – KENNY WAYNE SHEPHERD
Csak a blues! Habár a The Rides zenekar nevét az Óhaza még csak mostanában kezdi ízlelgetni, a formáció Pierced Arrow címmel már a második nagylemezét jelentette meg tavaly, amely a 2013-as bemutatkozó Can’t Get Enough korongot követi. A válogatott blues-hősök – Stephen Stills hajdani Crosby, Stills, Nash & Young gitáros-énekes, Barry Goldberg session-orgonista, Kenny Wayne Shepherd gitárzseni, és a nemrég csatlakozott hajdani Stevie Ray Vaughan’s Double Trouble ütős Chris Layton - alkotta kompániából a ’90-es évek elsőszámú gitáros-felfedezettjét, Kenny Wayne Shepherd-öt sikerült telefonvégre kapni, aki kedélyes beszélgetőpartnerként mesélte el, mit is kell tudni a The Rides-ról.
Nem rég új albumot jelentettél meg a The Rides zenekarral, először azonban menjünk vissza az időben kicsit. Elmesélnéd, hogyan jött össze anno a csapat?
Az egész úgy kezdődött, hogy Stephen elhatározta, blues albumot fog készíteni. Ahogy elkezdte tervezgetni a dolgot, Stephen menedzserének, Elliot Robertsnek eszébe jutott, hogy ehhez célszerű lenne összeállni Barry Goldberggel. Anno a ’60-as évek végén Stephen és Barry már dolgozott együtt a Mike Bloomfield-féle Super Sessions lemezen, és amúgy is kézenfekvő volt a konstelláció, hiszen Barryt is Elliot menedzselte. Miután egymásra találtak, úgy döntöttek, hogy bevesznek még egy gitárost a projektbe, ekkor merült fel az én nevem, mint lehetséges közreműködő. Stephennel jó barátságot ápolok egy ideje, az Indianapolis Colts focicsapat edzője mutatott be minket egymásnak valamelyik meccs alatt. Amikor felhívtak, hogy érdekelne-e a közös munka, gondolkodás nélkül igent mondtam. Úgy számítottam, hogy bemegyünk a stúdióba, elkezdünk jammelni, aztán majd csak kisül belőle valami, ám ami történt, minden várakozásomat felülmúlta: ahogy leültünk dalokat írni, azonnal hihetetlen kémia és összhang lett közöttünk.
Milyen érzés együtt dolgozni egy olyan figurával, mint Stephen Stills?
Óriási. Tudod, Stephen egy zenész-lángelme, egy élő legenda. Minden idők egyik legnagyobb amerikai dalszerzője, akinek a kisujjában van a szakma minden csínja. Nagyszerű gitáros, roppant tudatos zenész, és fantasztikus, ahogy inspirálja a körülötte lévő embereket. Engem személy szerint folyamatosan bátorít az éneklésre, és ennek köszönhetően rendkívül komoly fejlődésen mentem keresztül az utóbbi néhány évben énektechnikailag.
Kitűztetek valami konkrét célt magatok elé, amikor nekiláttatok a Pierced Arrow lemez megírásához?
Mivel az első anyag elkészítése és az azt követő amerikai turné is kiváló hangulatban zajlott, mindössze jól szerettük volna érezni magunkat egymás társaságában, és ennek a legkiválóbb formája, ha új dalokat rakhatunk össze. Ezúttal több idő jutott mind a dalszerzésre, mind a stúdiós tevékenységre, így lehetőségünk nyílt annyi saját szerzeményt felvenni, amennyit csak akartunk. Az első lemeznél kicsit szoros volt a határidő, ezért készítettünk hozzá számos feldolgozást. Most azonban bőven jutott idő rá, hogy bemutassuk a csapat szerzői erényeit, és ezáltal az igazi arcát.
A dalszerzés hogy működik nálatok?
Nagyjából ugyanúgy, mint bármelyik zenekarban. Nincsenek különleges módszereink. Általában a zenét írjuk meg először, majd a szövegek és az énekdallamok következnek. Ha bizonyos ötleteknél Stephen komplett elképzeléssel áll elő, akkor egyből beállunk mögé a sorba, hiszen olyan rálátása van erre a tevékenységre, hogy eszünkbe sem jut szembe menni vele.
Mit gondolsz, megvan ugyanaz a művészi szabadságod a The Rides soraiban, mint a szólóbandádban?
Azt hiszem, hogy igen. Tudod, a saját bandámban mindig én mondom ki az utolsó szót, a The Rides soraiban viszont konszenzusra jutunk a vitás kérdéseket illetően. A csapatmunka másfajta elkötelezettséget és hozzáállást kíván, ugyanakkor nem érzem, hogy korlátok közé lennék szorítva, sőt! Néha azon kapom magam, hogy itt jobban feszegetem a határaimat, mint szólóelőadóként!
Az éneklésre mikor kaptál rá?
Még 2004-ben, amikor a The Place You’re In című szólóanyagomat készítettem, de amit most csinálok, az teljesen más. A saját zenekaromban abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy csak azt éneklem el, ami kényelmes, mert ott van Noah Hunt, aki megoldja helyettem az énekileg rázósabb ügyeket. A The Rides viszont óriási kihívást jelent ebből a szempontból is, hiszen Stephen mindig amellett van, hogy fele-fele arányban osszuk meg az énekesi teendőket. Persze örülök ennek, mert jó dolog, ha van valaki, aki képes motiválni.
Élőben mennyire érzed biztonságban magad a mikrofonállvány mögött?
Ez minden esetben az adott daltól függ. Az esetek túlnyomó részében nem okoz gondot egyszerre gitározni és énekelni, de amikor mégis, akkor ott van Stephen, és kisegít.
A gitártémákat hogyan osztjátok meg egymás között?
Ez totál természetes dolog, nem agyaljuk túl a kérdést. Nálunk a két gitár kiegészíti egymást. Valahogy ösztönösen érezzük, mi kell ahhoz, hogy a két hangszer kerek egészet alkosson. Éppolyan elégedett vagyok, ha ritmusgitárosi teendőket kell ellátnom, mint amikor szólózom, a lényeg, hogy a dalok érdekeit szolgálják a gitárszólamok.
Milyen hangszerek segítségével dolgoztál a stúdióban legutóbb?
Legfőképpen a saját szignált Stratocastereimen játszottam fel a Pierced Arrow dalait, de vittem magammal 1958-as, 1959-es, és 1961-es Stratocastereket is a stúdióba. Volt nálam továbbá egy Gibson Les Paul Custom, két dalhoz pedig Stephen Gibson Super 400 gitárját választottam. Az erősítőim közül az 1965-ös Fender Bandmaster, az 1959-es Bassman, az 1967-es Deluxe Reverb, és az 1964-es Vibroverb hangját hallani a lemezen. Minden erősítőmet Alexander Dumble modifikálta. A túlvezérelt hangszínt általában Tube Screamer és Analogman King Of Tone pedálok segítségével értem el, a további pedálok közül pedig leginkább a Univibe-nak és a JAM Pedals Llama névre hallgató késleltetőjének vettem hasznát.
Mesélj, kérlek azokról a hangszedőkről, amiket a Fender készít számodra!
Nos, jó két évig finomhangoltuk a tónusát ennek a hangszedő-szettnek, de megérte belefektetni az energiát, mert fantasztikus lett, főleg a nyaki modell. Pontosan nem tudom a paramétereit, de az biztos, hogy némileg tüzesebb, erőteljesebb, mint az átlag Strat-pickup. Valódi single coil, és nincs benne túl sok középtartomány, mert azt szeretem, ha a tónus kerek és kiegyensúlyozott.
Húrok tekintetében milyen vastagságot preferálsz?
Ernie Ball 011-058 szettet használok, különböző alapanyagokból készülteket, a nickel wound-tól a kobaltig. Számomra ez a vastagság a nyerő. Tudom, hogy sokan a 10-esre esküsznek, de én úgy gondolom, hogy a 11-es kategóriákkal jobban szól, és nekem nem okoz gondot normál E hangolás mellett 11-essel nyújtani, ugye érted? A 11-és és a 12-es között viszont már nincs ilyen különbség, a régi aforizmával ugyanakkor abszolút egyet kell értenem: minél vastagabb a húr, annál szebb a tónus!
Ami a The Rides elfoglaltságait illeti, várható, hogy turnéra indul a csapat Pierced Arrow album megjelenését követően?
Pontosan ez fog történni. Jelenleg a végső próbákat tartjuk annak érdekében, hogy a hamarosan startoló amerikai körúton felkészülten léphessünk színpadra. Európai dátumokat egyelőre nem kötöttek le számunkra. Rajtam biztosan nem fognak múlni az európai koncertek, imádnám, ha át tudnánk menni hozzátok.
A szólópályádat jelenleg szünetelteted a The Rides-béli elfoglaltságaid okán?
Szó sincs erről. Az elmúlt három hónapot például azzal töltöttem, hogy demókat gyártottam a következő albumomhoz. A jelenlegi terveim úgy állnak, hogy az év vége felé megyek stúdióba, a lemez pedig 2017 elején jelenik majd meg. Nem tudom, stílusát tekintve milyen anyag lesz, mert kísérletezgetek különböző dolgokkal, és emiatt még nem állt össze a kép a fejemben. Ezzel párhuzamosan egy koncert DVD anyagán is dolgozom, épp az editálásnál tartok. Eme kiadvány is hamarosan napvilágot lát, valószínűleg kicsivel előbb, mint a stúdiómunka.
Danev György
2017. január 12. 16:29