The Dead Daisies - Ismét Budapesten koncerteznek a rock & roll fenegyerekei!
November 15-én, azaz most pénteken újra forró hangulatú buli vár azokra, akik kilátogatnak a Barba Negrába a The Dead Daisies koncertjére. A Doug Aldrich gitáros sajnálatos rákos megbetegedése miatt a Winger ászával, Reb Beach-csel felálló amerikai szupercsapat a pár hete kiadott Light ‘Em Up album lemezbemutató turnéjának keretében érkezik hazánkba az egykori White Lion-frontember Mike Tramp és a Beasto Blanco társaságában. Akárcsak legutóbb, ezúttal is a „tékozló fiú”, a tavaly visszatért John Corabi énekes vezetésével áll majd színpadra a hangszeres szekcióban Reb Beach mellett David Lowy gitárost, Michael Devin basszert és Tommy Clufetos dobost felvonultató ötös, arra pedig nagy téttel lehet fogadni, hogy vérbeli rock & roll-életérzésből nem lesz hiány ezúttal sem. John Corabi egy kölni hotelszobából adott helyzetjelentést lapunknak.
Mindenekelőtt kezdjük azzal a közelmúltbeli hírrel, ami sokkolta a rocktábort szerte a világon: Doug Aldrich a turné brit szakaszát követően szeptember végén jelentette be, hogy rákos daganatot találtak a torkában, amit műtéti úton napokkal később el is távolítottak…
Ne is mondd! Eléggé ránk jár a rúd mostanában. Azzal kezdődött, hogy két hónappal ezelőtt elvesztettem egy közeli barátomat. Amikor szólóban koncerteztem, mindig ő intézte a merchandise-t a bulik alatt, de már évek óta harcolt a rákkal és végül sajnos feladta a szervezete a küzdelmet. Aztán alig telt el pár nap a halálát követően, és felhívott a lányom, hogy rákos tumort találtak nála, majd mindezek tetejébe jött Doug bejelentése… Szóval csőstül jött a baj, mondanom sem kell, rendesen lefagytunk ennyi rossz hírtől egyszerre.
A lányod hogy viseli a betegséget?
A körülményekhez képest jól van, jelenleg kemoterápiás kezelést kap, de még hosszú út áll előtte. Jó a hangulata, nem omlott össze a diagnózis hallatán, úgyhogy nagyon reménykedünk a teljes gyógyulásban. Én magam igyekszem annyi pozitív energiával ellátni őt és Doug-ot is, amennyivel csak lehetséges. Doug esetében egyik pillanatról a másikra történt minden: lejátszottuk az utolsó brit koncertet, aztán az az követő hétfőn hazarepültünk, Doug pedig csütörtökön már a műtőasztalon feküdt. Szerencsére időben elcsípték a daganatot nála, azóta pedig sugárterápiát kap.
Dougnál nem is voltak előjelei, hogy valami nem stimmel?
Egyszerű torokfájással kezdődött nála, aztán elment az orvoshoz és kiderült, hogy begyulladtak a mandulái. Miután alaposabban megvizsgálták őket, kiderült, hogy az egyiken daganat van, ráadásul rosszindulatú, ezért volt szükség azonnali beavatkozásra. Rendszeresen beszélünk azóta is, a hangja kicsit rekedt még, de mindig jó a kedve és rendkívül motivált a visszatérését illetően. Ezt minden este elmondom a közönségnek is. Nagyon sokat jelent számára az a rengeteg jókívánság, amit a rajongóktól folyamatosan kap. Azt látom, hogy a betegségnél jóval nehezebben viseli azt, hogy kivonták a forgalomból egy időre, és emiatt nem tud színpadra állni. Azt szoktam mondani neki, hogy adjon időt a kezelésnek, ne legyen türelmetlen, inkább pihenjen többet, és akkor jövőre újult erővel lesz képes visszatérni közénk.
Doug volt az, aki Reb Beach-et javasolta beugrós gitárosnak?
Persze. Doug és Reb több mint húsz éve barátok, egyszerre kerültek a Whitesnake-be, ezért amikor kiderült, hogy Doug nem lesz képes befejezni a turnét, Reb volt az első, akit felhívott. Doug ellátta a megfelelő instrukciókkal, így aztán Reb október utolsó napján csatlakozott hozzánk a németországi Essenben, ahol egy teljes napon át próbáltuk vele a programot, hogy másnap Hollandiában minden simán menjen.
Reb és Doug teljesen más stílusban gitároznak. Milyen Rebbel dolgozni a koncerteken?
Még csak pár koncerten vagyunk túl, de egyre jobban összemelegedünk. Nyilván még vannak olyan apró megingások, amiket a közönség nem vesz észre, mi viszont igen, de ahogy haladunk előre, úgy válik Reb is egyre magabiztosabbá. Már kezdi magát otthon érezni közöttünk, remek munkát végez, és elmondhatatlanul hálásak vagyunk neki azért, hogy segít a csapatnak ebben a szorult helyzetben. A saját meghatározó játékstílusát teljesen háttérbe szorította annak érdekében, hogy a lehető legautentikusabb módon adja vissza a Doug által kitalált témákat. Alaposan belemélyedt a dalokba, hogy minden úgy szóljon, ahogy eredetileg a lemezen hallható, emiatt pedig minden tiszteletem az övé! Ez alapból egy szerencsétlen szituáció, ami senkinek sem jó, de igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni belőle, amíg Doug vissza nem tér.
Ha már a koncerteknél tartunk, azt néztem, hogy a műsorotokban három dal is szerepel azon lemezekről, amiket Glenn Hughes részvételével készített a csapat, amíg te távol voltál. Mivel hangkarakter tekintetében messzebb talán nem is lehetnétek egymástól, érdekelne, hogy miként viszonyulsz azokhoz a dalokhoz, illetve mennyire jelent kihívást a saját stílusodban interpretálni Glenn énekdallamait?
Nézd, Glenn egy földönkívüli, ha éneklésről van szó. Amikor tavaly először összejöttünk próbálni és meghallgattam az általa felénekelt dalokat, egyből arra gondoltam, hogy valamit ki kell találnom, mert úgy nem tudom elénekelni őket, ahogy ő tette. Végül arra jutottam, hogy az általa meghatározott dallamokhoz ragaszkodva fogom előadni a dalait, de a saját hangomhoz és képességeimhez igazítva, tehát az extra frazírok nélkül, és ez úgy tűnik, bevált. Legalábbis eddig még senki nem panaszkodott, hogy “Corabi mennyire gáz”, meg ilyenek. (nevet) Amíg nem térek el az eredeti dallamoktól, csupán egyenesebben énekelem őket, addig nincs gond szerintem. Persze magam is a legnagyobb elismeréssel adózom Glenn munkássága előtt. Amikor a Mötley Crüe 1994-es lemezét készítettük, Glenn lejött a stúdióba vokálozni, én pedig azt találtam mondani neki, hogy a Deep Purple Come Taste The Band albumának This Time Around/Owed To ‘G’ egyvelegében szerintem úgy énekelt, mint Stevie Wonder, amit ő óriási elismerésnek vett. És ez a lényeg Glenn-nel kapcsolatban: egyfajta soul-os, R&B-s, gospeles érzékenységgel és tónussal énekel rockot, ami utánozhatatlan. Ezzel szemben én nem vagyok egy villogós énekes, ha érted mire gondolok. Teszem a dolgomat a saját szabályaim szerint, de nem olyan virtuóz módon, mint ő.
Érdekes dolog ez, mert bármennyire is zseniális Glenn, sokan azt mondták, hogy nem illett a Daisiesbe, illetve túlságosan is a saját képére formálta a zenekart…
Ugyanakkor mások pedig annak nem örültek, hogy visszatértem! (nevet). Tudod, ez csak ízlés kérdése, az egyik a csokifagyit szereti, a másik a vaníliát, a harmadik pedig az epret. Nem lehet mindenki kedvében járni. Az is sokat számít, hogy ki melyik fázisban ismerte meg a bandát. Akinek nem jött be Glenn, valószínűleg akkor szerette meg a zenénket, amikor én álltam a fronton. Abszolút megértem ezt, és bele tudom képzelni magam a helyzetbe, mert átéltem, amikor a Mötley Crüe tagja voltam. Az emberek Vince Neil hangjához voltak szokva, és hiába volt roppant erős zeneileg a velem készített lemez, az emberek pont miattam nem fogadták el. Persze nincs ezzel baj, az élet nagy tanításai közé tartoznak az ilyen helyzetek, csak okulni lehet belőlük.
Egyébként számomra a mai napig nem világos, hogy 2019-ben miért szálltál ki a Daisiesből. Hirtelen döntés volt, vagy már érett egy ideje az elhatározás?
Teljes mértékben személyes okokra vezethető vissza a kilépésem, arról viszont szó sem volt, hogy bármiféle nézeteltérésem támadt volna a zenekar többi tagjával. Az egész akkor kezdődött, amikor először beszálltam a Daisies-be, 2015-ben. Abban az időben szólóban koncerteztem, a bandámban pedig a fiam dobolt, aki csak emiatt költözött Los Angelesből Nashville-be. Remekül elvoltunk, aztán megcsörrent a telefon. Felajánlották az énekes posztot a Daisiesben, előzetesen pedig úgy számoltunk, hogy évente nagyjából hat hónapig lesz rám szüksége a zenekarnak. Jól hangzott, mert úgy gondoltam, hogy ilyen formában a másik hat hónapban nyugodtan koncentrálhatok a saját dolgaimra. Ennek tudatában mentem bele az együttműködésbe, nem sokkal azután, hogy megnősültem. Megcsináltuk a Revolución lemezt, aztán hirtelen meglódult a szekér: elkezdtünk koncertezni, részt vettünk a KISS és a Whitesnake nagyszabású turnéin, majd megérkeztek a különböző fesztiválok felkérései. Mire felocsúdtunk, már a nyakunkon volt a következő album elkészítése, amit újabb körút követett. Évek teltek el, és képtelenek voltunk kiszakadni az album-turné-album ördögi köréből. 2018-ban aztán egy ritka alkalommal, amikor éppen otthon voltam, elkapott a fiam és rendesen beolvasott: „apa, mindent feladtam azért, hogy a kibaszott bandádban zenéljek, erre itt hagytál, szinte már nem is találkozunk.” A feleségemnél ugyancsak betelt a pohár, aki szintén a fejemhez vágta, hogy már meg sem ismer, olyan ritkán lát. Ennél a pontnál azt mondtam magamnak, hogy ideje leállni és több figyelmet fordítani a családomra. Természetesen nem vonultam nyugdíjba, továbbra is dolgoztam, de a saját tempóm szerint. Aztán beütött a Covid, jött a kényszerszünet, tavaly pedig Glenn bejelentette, hogy újra aktivizálja a Black Country Communiont, illetve szólóban is előszedi a Deep Purple-műsort. Így aztán David Lowy elrepült hozzám Nashville-be, majd egy közös vacsora alkalmával megvitattuk a jövőt. Rendkívül izgatott lett, amikor látta, hogy nyitott vagyok a visszatérésre, de azt is tudomásul vette, hogy mindent nem áldozok fel érte újra. Imádom a bandát, a lemezkészítést és a turnézást, de csak akkor, ha örömömet lelem benne. A korábbi túlhajszoltság ugyanis oda vezetett, hogy szem elől tévesztettük mindazt, amiről ez az egész szól, így elveszett az élvezet. David megértette, hogy ez nem mehet így tovább, és a szavát adta, hogy visszavesz a tempóból, mielőtt teljesen kiég a banda. Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha kifújhassa magát és minőségi időt tölthessen a szeretteivel, ezt tiszteletben kell tartani.
Nem is hezitáltál az ajánlata hallatán?
Egyáltalán nem. Tudod, mindvégig kapcsolatban voltunk, a barátság megmaradt. Egyszer még segítettem is nekik, amikor Glenn hirtelen beteg lett és nem tudott részt venni egy New York-i próbán. Elrepültem hozzájuk és szimplán átvettük a műsort, ahogy korábban is tettük. Szóval olyan volt az egész, mintha akkor is a csapat tagja lettem volna, amikor valójában nem voltam az. Így aztán Glenn távozását követően nem ért váratlanul a megkeresés, csupán annyit kértem Davidtől, hogy ne öljük meg magunkat, ne feszítsük túl a húrt a koncertezéssel. Ez nem csupán az én érdekem, hanem mindenkié. Már csak azért is, mert amikor már mi azt érezzük, hogy belefáradtunk az állandó rohanásba, akkor képzelheted, min megy éppen keresztül a technikai személyzet. Totál kifacsarta őket az elmúlt tíz év, még annyira sem kímélte a stábot ez a verkli, mint minket. Ezért aztán változtattunk, még mielőtt az élet komolyabban benyújtaná a számlát. Nem mintha Doug betegsége nem ért volna fel egy komoly figyelmeztetéssel… Szerencsére teljesen más a légkör most, mint korábban volt, nincs az az őrült stressz, ez pedig jót tesz mindannyiunknak…
A teljes interjú a Music Media magazin decemberben megjelenő következő számában lesz olvasható...
Danev György
2024. november 13. 09:48