THE DEAD DAISIES - DOUG ALDRICH: „Fontos a pozitív életszemlélet!”
Lookin’ For Trouble címmel május 30-án jelent meg a The Dead Daisies legújabb stúdióalbuma, ami jellegéből adódóan némileg eltér az eddigi sorlemezek világától. A tradicionális blues-örökzöldek átdolgozásait tartalmazó korong a Light ‘Em Up című tavalyi anyaggal egyidőben született, mégpedig a lehető legspontánabb módon: a zenekar tagjai a fennmaradt stúdióidőt használták fel egy második album elkészítésére, amivel két legyet ütöttek egy csapásra. A rockvilág egyik legrokonszenvesebb gitárhőse, a tavaly sajnálatos rákos megbetegedésen átesett Doug Aldrich részletekbe menően mondta el mindazt, amit a a banda eme legfrissebb produktumáról tudni érdemes, miközben kendőzetlen őszinteséggel mesélt tavalyi kálváriájáról is.
Kezdjük a legfontosabb kérdéssel: hogy szolgál az egészséged?
Remekül érzem magam, minden rendeződött velem. Úgy gondolom, hogy szerencsésen megúsztam, rosszabbul is járhattam volna. Már csak a nyakamon lévő sebhely emlékeztet az elmúlt év történéseire.
Örömmel hallom, hogy minden rendben, de látszik is rajtad, mert jól nézel ki. Aki nem ismer, nem is gondolná, hogy milyen nehéz időszakon mentél keresztül. Az egész rockvilágot megdöbbentette a tavaly szeptemberi bejelentés a rákos diagnózisodról…
Hidd el, engem is váratlanul ért. Semmi előjele nem volt. Tavaly júniusban borotválkozás közben lettem figyelmes egy csomóra a nyakam jobb oldalán. Egy megduzzadt nyirokmirigyre gyanakodtam. Elmentem az orvoshoz, aki egyből mondta, hogy a dolog nem néz ki jól. Megkezdődött a kivizsgálás, és hamarosan kiderült, hogy rákos elváltozásról van szó, azt viszont egy darabig még nem lehetett tudni, hogy milyen stádiumú a betegség. Miután elvégezték az összes tesztet, az onkológus szerencsére jó híreket közölt: azt mondta, hogy rendben leszek, jók a kilátások, ez a ráktípus nagy eséllyel kezelhető, de műtétre és sugárterápiára szükség lesz. Tényleg mázlim volt. A műtét nem bizonyult annyira rossz élménynek, mint előzetesen gondoltam, két hét lábadozást követően pedig már kutya bajom sem volt. Az állkapcsom mozgott nehezen utána, mert mint kiderült, a daganat a mandulámból indult ki. A beavatkozás során először eltávolították őket, majd kívülről megszabadítottak a rákos nyirokmirigytől is. Ezután következett a sugárkezelés, ami enyhén szólva is több kellemetlenséggel járt, a valóság az, hogy óriási szívás volt. Csúnya égési sérüléseket okozott a nyakamon: annyira kikészítette a bőrömet, hogy sok esetben elég volt oldalra fordítani a fejemet, és máris kiserkent a vérem. De most már minden rendben. A legutóbbi ellenőrzés során mind a vérvizsgálat, mind a PET-CT azt mutatta, hogy teljesen tiszta vagyok, nincsenek rákos sejtek a szervezetemben. Hála az égnek…
Nem lehetett könnyű neked, amikor közölték a diagnózist…
Ne is mondd! Teljesen lesokkolt. Azonnal a gyerekeim jutottak eszembe. Azt gondoltam magamban, hogy “Istenem, még nem halhatok meg, itt vannak a gyerekek, gondoskodnom kell róluk, fel kell nevelnem őket.” A fiam pont abban a korban van, amikor különösen nagy jelentőséggel bír számára az apja, a lányom pedig még annyira kicsi, hogy neki meg azért van rám állandóan szüksége.
Fel lehetett volna hamarabb ismerni, hogy gond van?
Az a vicc, hogy jóval korábban kiderülhetett volna, amennyiben rosszak lennének a fogaim! Ugyanis amennyiben jártam volna fogorvosnál azt megelőzően, hogy a csomó megjelent a nyakamon, egyből észrevették volna a daganatot a mandulámon. A fogaimmal azonban soha nincs probléma, épek és egészségesek, így aztán senki nem nézett bele a számba. Ha ez megtörténik, nagy valószínűséggel nem lett volna szükség sugárkezelésre. Így viszont a betegség átterjedt a nyirokrendszerre, amivel átléptem a következő stádiumba, ami kettesnek vagy hármasnak minősült. Ugyanakkor az elváltozást jól lehetett lokalizálni, a rák nem szóródott szét, a sebészek pedig nagyszerű munkát végeztek, minden beteg szövetet maradéktalanul eltávolítottak. Azóta bárkivel beszélek, nem győzöm hangsúlyozni a prevenció, a szűrővizsgálatokon való részvétel fontosságát. Mindenki menjen el, mert sok múlik rajta! Ahogy azon is, hogy az ember miként reagál, amikor már beütött a baj: elképesztően fontos a pozitív életszemlélet, hogy ne zuhanjunk magunkba. A javulás útjára nem tudsz orvosi segítség nélkül lépni, de az még csak a fele a dolgoknak, az optimista hozzáállás, a gyógyulásba vetett hit legalább ennyit számít.
Sokat fogytál a sugárterápia idején?
Szerencsére nem, mert igyekeztem előremenekülni ez ügyben: amikor szeptemberben lebonyolítottuk azt a rövid brit turnét, próbáltam annyi plusz kilót felszedni, amennyit csak lehetett. Tudtam, hogy a kezelés meg fog viselni és fogyni fogok, ezért állandóan ettem. A Daisies turnéin mindig első osztályú a kaja, nagyon jól tartanak minket, úgyhogy nem esett nehezemre a többletkalóriák bevitele. Minden reggel degeszre zabáltam magam szendvicsekkel, tojással, és minden földi jóval, de a többi napszakban is kiemelt figyelmet fordítottam az étkezésre. Ezzel sikerült némi feleslegre szert tennem, aztán jött a műtét és a kezelés. Mire a végére értem, úgy kilenc kiló ment le rólam, ami szerintem nem vészes. Tény, hogy vékonyabb lettem, mindenhonnan hiányzik rólam valamennyi, de már dolgozom rajta, hogy visszaszedjem magamra a hiányzó tömeget. Jó úton haladok, de ez egy hosszabb folyamat, nem szabad türelmetlennek lennem.
Az életmódodon változtattál, mióta kiderült a betegség?
Még jobban odafigyelek magamra és az egészségemre, mint azelőtt. A zenekarba a márciusi európai turné előtt tértem vissza, és nagyon vigyáztam arra, hogy ne kapjak el semmilyen vírusos megbetegedést. Ezenkívül felhagytam az alkoholfogyasztással, arra pedig különös gondot fordítok, hogy egészséges ételeket egyek. A tudatos táplálkozás nagyon jótékony hatású, szóval nem mindegy, mi kerül a tányérra. Megint járok edzőterembe, elkezdtem visszaépíteni az izomzatot, amit elvesztettem, de ennyi idős korban ez már nem megy könnyen. Mindenesetre mindent megteszek, lelkiismeretesen és teljesen természetesen csinálom, csupán minőségi fehérjéket fogyasztok. A prioritásaim is megváltoztak. A legfontosabb most, hogy minél több időt töltsek a családommal és zavartalanul koncentráljak a teljes felépülésre, mindazonáltal arról a lehetőségről sem kell lemondanom, hogy járjam a világot és zenélhessek a rajongóinknak. Ez is lényeges, mert pozitív impulzusokat ad. Szükségem van erre. Nem lenne jobb otthon ülni, és a gyerekek szeme láttára szép lassan elmúlni. A rák világa nagyon ijesztő, mert fenekestül felforgatja az életedet, de ezen kívül is annyi mindenbe bele lehet még halni. Szegény Jeff Beck is hogy járt: ki gondolta volna, hogy egyik napról a másikra elviszi a szepszis? Nagyon hamar megvan a baj, bármi megtörténhet, úgyhogy jobb is, ha az ember elhessegeti az ilyen gondolatokat, és inkább a feladataira fókuszál.
Milyen érzés volt visszatérni a színpadra? Elég erősnek érezted magad erre a kezelés után?
Márciusban már tudtam, hogy bírni fogom a koncertezést. Az utolsó sugárdózist decemberben kaptam, de akkor még kicsit erőtlen voltam. Nem, ez nem igaz: kimondottan gyenge voltam. A sugárterápia ugyanis kimerítette a szervezetemet, a nyakam pedig iszonyatosan fájt. A bőröm olyannyira kikészült tőle, hogy a szőr azóta sem nő rajta. Ám ahhoz képest, hogy mennyire le voltam gatyásodva, meglepően gyors javulás állt be az állapotomban. Január közepén jelenésem volt a NAMM Show-n Anaheimben, ahol három napon át álldogáltam és gitároztam a Blackstar erősítők standján. Kellett ez, hogy az izommemória visszajöjjön, hogy újra formába lendüljek. Mire eljött a március, biztos voltam benne, hogy készen állok a koncertezésre, az első pár fellépés alkalmával azonban feltűnt, hogy a játékom nem annyira fizikális, mint volt. Nem voltam százszázalékos, de a végére azért belerázódtam. Lehet, hogy emiatt is, de hihetetlenül motivált vagyok a folytatást illetően, alig várom, hogy újra színpadon legyek és bizonyítsak önmagamnak!
Térjünk rá a Lookin’ For Trouble címú új lemezre! Tavaly ősszel John Corabi énekes mesélte, hogy ez az album nem volt betervezve, teljesen spontán módon született Muscle Shoalsban…
Így igaz! Lementünk Alabamába, Muscle Shoalsba, hogy a Light ’Em Up lemezen dolgozzunk. Kellett némi környezetváltozás, hogy inspirációt gyűjtsünk. Elsősorban ötletelésre akartuk felhasználni az időt, de ahogy beléptünk a hírneves Fame stúdióba, valami egészen különleges érzés kerített hatalmába minket. Annak a helynek történelme van, még a falakból is árad a blues. Érdekesség, hogy a hely amolyan múzeumként is funkcionál, rendszeresen tárlatvezetések zajlanak a világ minden tájáról odalátogató érdeklődők számára. Mi magunk eredendően nem azért mentünk oda, hogy elmerüljünk a bluesban, csupán dolgozni akartunk a saját dalainkon, mégis más irányt vettünk emiatt. Ahogy ugyanis hallgattuk az Eddie Jamesről, Aretha Franklinről, Wilson Pickettről és a Muscle Shoals-i zenei kultúráról szóló történeteket, egyre inkább magába szippantott minket is a blues. Odáig jutottunk, hogy elkezdtük játszogatni az örökzöldeket, csak úgy, a magunk szórakoztatására, majd egyre jobban elkapta a bandát a gépszíj. Ahogy próbáltuk a saját képünkre formálni őket, az izgalom és az élvezet egyre csak fokozódott. A Goin’ Downnal kezdtük, tehát egy szimpla és magától értetődő csuklógyakorlattal, de amikor elővettük a Black Betty dalt, már azt mondtuk, hogy gyerünk, forgassuk ki a négy sarkából! A Ram Jam verzióját mindenki ismeri, amit értelemszerűen nem akartunk megismételni. Végül egy olyan rockos átdolgozás született belőle, ami a ZZ Top repertoárjában is jól mutatna.
Meddig is tartottak a felvételek? Kilenc napig?
Valahogy úgy. Gyorsan haladtunk, amihez az is hozzájárult, hogy John amolyan mankóként nyers éneksávokat vett fel, miközben mi a zenei oldalon dolgoztunk. A legizgalmasabb feladatnak a témák saját képünkre formálása bizonyult, sok olyan részt vettünk fel, ami csak minket láttat. Egyébként John kezdeti éneksávjaiból többet is megtartottunk, annyira jól sikerültek, pedig tényleg csak segítő célzattal rögzítette ezeket, de ez is beleillett a koncepcióba: elsődlegesen a pillanat varázsát akartuk megragadni a felvételekkel, úgyhogy szándékosan nem csiszolgattuk, nem tökéletesítettük, amivel elkészültünk.
Nem is próbáltátok össze a dalokat, mielőtt nekiálltatok rögzíteni őket?
Egyáltalán nem. “Ahogy lesz, úgy lesz”-alapon fejest ugrottunk a felvételekbe, nem követtünk semmiféle előzetesen kitalált metódust. Csak jammeltünk, és egyből felvettük, amit jónak találtunk. Átlagban két óra alatt készen voltunk egy dal alapjaival, és az utómunkát is minimálisra csökkentettük. Az sem érdekelt, ha egy gitárszólóban hibák maradtak, mert a vibrálóan élő előadás semmivel össze nem keverhető érzését akartuk tolmácsolni. A Crossroads dal jelentette a kevés kivételek egyikét, mert noha imádjuk a Cream-féle változatot, illetve Robert Johnson eredeti felvételét is nagyra tartjuk, mégis szerettük volna tudatosan elvinni valami más irányba. Azt mondtuk magunknak, hogy “csináljuk meg úgy, ahogyan a Led Zeppelin tette volna annak idején.” Így aztán kapott egy teljesen másfajta lüktetést, amitől olyan lett, mint a Celebration Day.
A lemezre került dalokat hogyan választottátok ki?
Ahogy már mondtam, a Goin’ Down volt az első, aminek nekifutottunk, mert illett hozzánk. A Daisies világában David Lowy ausztrál származásából adódóan benne van az az AC/DC- és a Rose Tattoo-féle nyers rock & roll-érzés, ami közeli rokonságot ápol ezekkel a tradicionális bluesokkal. Értelemszerűen olyan számokat kerestünk, amelyek beleillettek ebbe a világba. A Born Under a Bad Signból szintén egy rockos témát faragtunk. Aztán ott volt a The Thrill Is Gone, amivel akkor sem értünk volna B.B. King nyomába, ha az idők végezetéig próbálkozunk, ezért aztán hatnyolcados tempót tettünk alá, és inkább elvittük a Zeppelin irányába. A Walkin’ The Dog esetében is bölcsebbnek tűnt, ha távol tartjuk magunkat attól, amit az Aerosmith meghatározott vele. Ez egy rendhagyó lemez lett, amivel elszakadtunk a bevált produkciós módszerektől és a rockzenei konvencióktól. Izgalmas volt megélni, ahogy a felvételekkel egyidőben egy érdekes sztori is megszületett a stúdióban, amire később is jó lesz visszagondolni. Remélhetőleg a rajongóink is díjazni fogják, amit összehoztunk, az elkövetkező koncerteken mindenesetre meg fogjuk mutatni nekik, milyen is a blues a Dead Daisies felfogásában!
A blues melyik válfaja áll legközelebb hozzád?
A texasi vonal az én világom, legfőképpen Stevie Ray Vaughan miatt, de az is nagyon tetszik, ahogy mostanában pezseg ez a műfaj. Csodálattal adózom Joe Bonamassa munkássága előtt, aki képes volt arra, hogy a blues összes változatát egybegyúrva alakítsa ki saját stílusát. Philip Sayce játékát szintén nagyra tartom. Aztán a fiatalok között ott van Jared James Nichols, aki nagyon tehetséges, de ez ugyanúgy elmondható Artur Menezesről is.
A lemezt egy Nashville-i doboslány játszotta fel, Sarah Tomek. Ő hogy jött a képbe és milyen volt vele a közös munka? Más attitűdöt képviselt?
A dobosunk, Tommy Clufetos épp nem ért rá, ezért szükségünk volt valakire. Sarah pont kapóra jött, ugyanazt az iskolát képviseli, mint Tommy vagy Brian Tichy. Nagyon benne van a rock & roll. A producerünk, Marti Frederiksen révén kerültünk kapcsolatba vele, Sarah rendszeresen dolgozik neki különböző stúdiós session-ök keretében. Egyből izgatott lettem, amikor kiderült, hogy vállalja a munkát, mert korábban láttam Nashville-ben Steven Tyler bandájában, és gyilkos módon tolta! Elképesztően sokoldalú, művelt zenész, minden stílusban otthonosan mozog, és még az olyan nüanszokkal is pontosan tisztában van, mint a Texas és a Memphis blues shuffle közötti különbség. Sarah eredetileg úgy tudta, hogy rocktémákat fogunk gyártani Muscle Shoalsban, de az sem jelentett gondot neki, hogy időközben megváltozott a terv és végül blueslemezt csináltunk. Ami a kérdésed második felét illeti, ugyanúgy zajlott minden, mint korábban. Sarah nem játszik másképp, csak azért, mert nő. Vicces, hogy a gender-téma, ami elég kényes ügy manapság, a rockzenében soha fel sem merült problémaként. Mindig szerettem lányokkal zenélni. Ez a világ tele van csodálatosan tehetséges nőkkel, olyan példaképekkel, akiken mi magunk is felnőttünk. Nancy Wilson az egyike ezeknek, hiszen az elsők között érvényesült nőként a rock & rollban, és mutatott utat mindenkinek. Amúgy Jeff Beck is kifejezetten szerette, ha nőkkel dolgozhatott együtt. Ott volt neki Tal Wilkenfeld, aki nem elég, hogy briliáns módon basszusgitározott a lemezein, tette mindezt tinédzserként. Ebből pedig egyenesen következik, hogy ma már az életkor sem számít. Rengeteg fiatal zenész olyan félelmetes tudás birtokában van, ami régen csak a legtapasztaltabb veteránok sajátja volt.
A Crossroads videóban azt látni, hogy ezúttal más felszerelést használtál a stúdióban, mint általában…
Pontosan! A Crossroads dalt például egy részben üreges testű 1969-es Gibson ES-340-es gitárral vettem fel, ami karakterében hasonlít a sokkal ismertebb ES-335-öshöz. Nyitott A-hangolást alkalmaztam a slide-játék érdekében. Élőben persze Les Paullal és normál hangolással fogok majd neki, ami elég komoly kihívás lesz! A turnékra mindig csak két-három hangszert viszek magammal, leginkább Les Paulokat. Nincs lehetőség többre, de ha stúdióban dolgozom és bluest játszom, akkor az ES-335-ös és az ES-340-es után nyúlok, mert verhetetlenek. A Telecaster a másik nélkülözhetetlen hangszer, ha bluesról van szó, mert semmihez sem fogható a hangzása, nyúztam is eleget a felvételek során. A gitárgyűjteményemben a Telecaster modellek ugyanolyan mennyiségben képviseltetik magukat, mint a Les Paulok, mindkét fajtából van úgy húsz példányom. A kedvencem most egy replika, egy Nacho Telecaster, amit egy apró manufaktúra készít Spanyolországban, elképesztő körültekintéssel. Az 1950-es irányelveket tartják szem előtt, és csont nélkül hozzák azt a minőséget, amit a régi Blackguard-szériás Fender Telecasterek képviselnek, csak éppen elérhető áron. Egy eredeti Blackguard ugyanis manapság úgy ötvenezer dollárt kóstál… Sok vintage Telém van, például a ‘70-es évekből, de ezt a stúdiómunkát a Nachóval oldottam meg.
Érintőlegesen említetted a Blackstar erősítőket. A neveddel ellátott fejről mi kell tudni?
Nos, a modell hangzása ahhoz a stílushoz lett igazítva, amit a Dead Daisies játszik, tehát nyitottabb, tisztább, rock & rollosabb, mint mondjuk az a sound, ami a Whitesnake vagy a DIO soraiban jellemzett. Ugyanakkor tonnányi gain van benne, ami bármire alkalmassá teszi. Három csatornája van, ennek köszönhetően a hangzásbeli variációs lehetőségek szinte végtelenek. Minden olyan jellemvonással felvértezték, ami egy erősítőnél elengedhetetlen manapság: van effekt loop, százról tíz wattra mérsékelhető teljesítmény, minden csatornához többféle hangképzési funkció, mindez pedig egyszerűen vezérelhető. Tíz watton is nagyon hangos, de ha felteszem százra, még az ablakok is beleremegnek!
A neve DA100 Ruby, nemrég jött ki, az első széria pedig már majdnem kifutott, annyit rendeltek belőle, ami igazán örömteli! A Blackstarral való kapcsolat egyébként úgy alakult ki, hogy zenekari szinten kerestünk olyan partnert, akivel szoros együttműködést lehet kialakítani. Olyan céggel akartunk dolgozni, amely ellát minket a turnékon backline-nal és ehhez megfelelő háttértámogatást is nyújt. Daviddel elég sok erősítőt kipróbáltunk, mire rátaláltunk a Blackstar HT100 modelljére, ami tökéletesen megfelelt az elképzeléseinknek. A Blackstarnál nagyon nyitottak voltak a kooperációra, voltaképpen azt is ők ajánlották fel, hogy készítsünk egy személyre szabott erősítőt is. A DA100 Ruby így aztán olyan jellemvonásokat kapott, mint a kiemelt középtartomány, amihez alapvetően hozzá vagyok szokva és igénylem is. Ez a motyó egyszerre harsány és dögös, de tud finom is lenni, mint a kezes bárány. Amikor készen lett, már csak el kellett nevezni. Kérdezték, hogy mire kereszteljük, én pedig azt válaszoltam, hogy “legyen DA-valami”. Erre a srácok visszakérdeztek, hogy mi lenne, ha DA100 Rubynak hívnánk? Ruby a kislányom neve, szóval nem kellett sokáig győzködniük. Ruby félénk, szégyenlős gyerek, de mivel lány, nagyon finom lelke van, az erősítő pedig szintén képes így viselkedni, ezért emlékeztet rá, még ha ez furán is hangzik. Ha szóba kerül az elektromos gitározás az emberek többsége először az agresszivitást társítja hozzá, elfeledkezve arról, hogy létezik egy másik, érzékenyebb oldal is, amit David Gilmour tud megmutatni igazán. A nyaki hangszedő által közvetített melegen búgó hangzás nekem mindig a női tónust jelentette, ez a Blackstar erősítő pedig képes arra, hogy ezekre az apróságokra ráirányítsa a figyelmet. Csak ajánlani tudom, próbáljátok ki!
thedeaddaisies.com
Írta: Danev György
2025. szeptember 6. 08:12