THE DEAD DAISIES - Csapjunk zajt!
Habár tavaly egy alapos Marco Mendoza-interjú keretében számoltunk be a The Dead Daisies épp akkor megjelent Revolución című albumáról, az időközben Doug Aldrich egykori Whitesnake-gitárossal megerősített amerikai szupercsapat azóta újabb lemezzel jelentkezett, ami mellett nem mehettünk el szó nélkül. Annál is inkább nem, mert a tavalyi nyár folyamán kiadott Make Some Noise album a hard rock műfaj legszebb időszakába repíti vissza a hallgatót, a szédítő tempót diktáló Halott Százszorszépektől azonban távol áll a nosztalgia. A Make Some Noise korongon a klasszikus rock & roll-értékek 21. századi leképezését valósította meg az említetteken kívül John Corabi énekest, David Lowy gitárost és Brian Tichy dobost rejtő kvintett, melynek energiáját a közönség épp cikkünk születésekor tapasztalta meg szerte Európában. A The Answer társaságában turnézó Daisies soraiból ezúttal a Mötley Crüe frontemberi posztját is megjárt John Corabi mesélte el magazinunknak, milyen is a nagypályás rock.
Pár napja indult el idei második Európa-turnétok, hogy érzitek magatokat eddig?
Fantasztikusan! Négy koncerten vagyunk túl itt, Angliában, mindegyik telt ház előtt zajlott. Csodálatos a közönség, a meleg fogadtatás pedig alaposan feltüzel minket, minden egyes bulit izgatottan várunk!
Ezen a túrán közösen játszotok a The Answer-rel, és mindkét banda főzenekari státuszban lép fel estéről estére. Ki játszik előbb, ti vagy ők?
Nos, hogy a dolog igazságos legyen, az első koncert előtt feldobtunk egy érmét, így döntöttük el ezt a kérdést. Az eredmény az lett, hogy az ominózus skót bulin Aberdeenben ők kezdtek, és mi léptünk fel utánuk. Azóta felváltva játszunk, egyszer mi indítjuk a mókát, egyszer ők. Ez így fair. Úgy gondolom, hogy az emberek nem csalódhatnak ebben az összeállításban, hiszen mindkét brigád teljes programot játszik, és nem akármilyen energiák koncentrálódnak a színpadon!
Noha meglehetősen feszített tempóban turnéztok évek óta, rengeteg koncertet adtok szerte a világon, egyáltalán nem tűntök elcsigázottnak. Hogy lehet ezt ilyen jól bírni?
A látszat ellenére néha azért fárasztó ez, hidd el! (nevet) Ugyanakkor roppant izgalmas időket élünk, az elért sikerek, a lemez kiváló fogadtatása miatt baromira fel vagyunk dobódva. Így a rengeteg utazás sem annyira vészes. Volt egyébként pár hét az évben, amikor lehetőségünk nyílt pihenni, otthon lenni. Szeptember második fele például ilyen volt, aztán minden ment tovább a maga útján, átugrottunk Japánba a Loud Park fesztiválra játszani, majd vissza az Államokba, utána pedig következett Dél-Korea. Ezután megcsináltuk a KISS Kruise-t a Karib-tengeren, de az olyan volt, mint valami fizetett vakáció. El tudod képzelni… Ide elvittem a feleségemet is, szóval meglehetősen családias hangulatban zajlott ez a kör. Tudod, egyedül a különböző időzónákhoz való alkalmazkodás kemény, a többi gyerekjáték, mi több, óriási buli! Szóval ne sajnáljon minket senki! (nevet)
Az elmúlt két évben gyakorlatilag folyamatosan úton voltatok, százötvennél is több koncertet adtatok. A masszív turnézás közepette hogyan volt egyáltalán időtök arra, hogy megírjátok és felvegyétek a Make Some Noise albumot?
Igyekeztünk a munkával, és ennek eredményeképpen nagyon gyorsan megszületett a lemez. Múlt decemberben ugye világossá vált, hogy Dizzy Reed billentyűs és Richard Fortus gitáros visszatérnek a Guns N’Roses kötelékébe, ezért egyből léptünk. Elkezdtünk gitárost keresni, januárban pedig már meg is találtuk az emberünket Doug Aldrich személyében. Ekkor már stúdióban voltunk, Doug egyenesen oda érkezett. Egy hónap alatt megírtuk és felvettük az anyagot, és ebben a keverés és a maszter is benne volt.
Doug Aldrich mit tudott hozzátenni a Daisies világához?
Azzal kezdeném, hogy nem vitatom el Richard Fortus tehetségét, mert tényleg nagyszerű zenész, Doug csatlakozásával azonban a kirakós utolsó darabkája is a helyére került. Amikor beszállt, eldöntöttük, hogy kivesszük a képletből a billentyűs hangszereket, és ezzel komoly teret biztosítottunk számára. Szabad kezet kapott, hogy zavartalanul csinálhassa a saját dolgát, azt a jól ismert stílust, ami mindig is jellemezte őt. Ennek az lett az eredménye, hogy a Make Some Noise jóval agresszívebb és dögösebb lett az elődeinél, ez az újsütetű attitűd pedig főleg Doug érdeme.
Mindannyian kivettétek a részeteket a dalszerzésből?
Abszolút. Fogtuk az akusztikus gitárjainkat, körbeültünk a szobában, és csak dobáltuk középre a témákat. Mind az öten ott voltunk, még Brian Tichy, a dobosunk is, akiről kevesen tudják, hogy ugyanolyan fantasztikus módon kezeli a gitárt, mint a dobverőket. Természetesen Marti Frederiksen producer is jelentős segítségnek bizonyult az ötletek összefésülését illetően…
Hogy ment a munka Marti Frederiksennel? Először dolgoztatok vele, ha jól tudom…
Brian már melózott vele, együtt csinálták a legutóbbi Foreigner-lemezt. A Daisies-t tekintve azonban igen, ez volt az első közös munkánk. Mély benyomást tett ránk a szakértelme, azt kell, hogy mondjam. Tudod, vannak lemezek, amik állatul szólnak, de dalok tekintetében nem állnak valami fényesen, és olyanok is vannak, ahol a tartalom ütős, viszont a hangzás nem az igazi. Marti esetében egyik helyzet sem áll fent, mert amellett, hogy roppant tehetséges stúdiós szakember, kiváló, elismert dalszerző, elég csak az Aerosmith számára írt dalait szemügyre venni. Nála közepes témák nem mennek át a szűrőn… Óriási segítség ilyen producerrel dolgozni, hiszen tudja, mitől lesz egy dal jó, és ha olykor elakad az ember, a meglátásaival azonnal képes helyes mederbe terelni a dolgokat. A szövegeimnél is roppant jól jött az általa képviselt látásmód, olyan javaslatokat tett itt és ott, amelyekkel sikerült még hatásosabbá tenni a mondanivalót.
Volt valami előzetes elképzelésetek, hogy ezúttal mit és hogyan kéne csinálni?
Figyelj, ez nem az a banda, ahol az ilyen kérdések túl lennének misztifikálva! (nevet) Amikor felhívtuk Martit, egy árva dal sem volt a tarsolyunkban. Annyit tudtunk, hogy egy régivágású, tökös rockalbumot akarunk csinálni. Marti erre azt felelte, “rendben, benne vagyok!” Ezt követően becuccoltunk Marti stúdiójába Nashville-ben, ami számomra a lehető legkényelmesebb megoldás volt, hiszem magam is ebben a városban élek. Tíz napig írtuk a témákat, ez idő alatt húsz különböző ötlet kezdett formálódni a kezeink alatt. Marti kiválasztotta ezek közül a legerősebb tizenhármat, és már indulhattak is a felvételek. Ahogy említettem, elég gyorsan haladtunk... Az album elkeresztelésénél sem teketóriáztunk: a Make Some Noise dal kiválóan reprezentálta a nem létező koncepciót: nincs semmi túlagyalás, semmi mögöttes üzenet, csakis szimpla rock & roll! Ennél egyszerűbb és őszintébb címet keresve sem találhattunk volna!
Szövegíráskor mi inspirál legjobban?
Röviden? Az élet! Tudod, az időm jelentős részét hotelszobákban töltöm, ilyenkor pedig mi mást is csinálhatnék, mint nézem a tévét, a CNN és a BBC műsorait. Amerika hihetetlenül mozgalmas évet tudhat maga mögött, elég, ha az elnökválasztást vagy az Orlandóban történteket említem. Európában ugyancsak olyan események zajlanak, amikre felkapjuk a fejünket, és akkor azt még nem is említettem, hogy mennyi nagy művész, ikon távozott az élők sorából. Ezekből mind merítek.
Mely új dalok állnak a legközelebb a szívedhez?
Nehéz kérdés, mert mindegyik más, főleg a szövegek szempontjából, hisz’ nem szeretem ismételni magam. Az összes új témát imádom, ezért nem könnyű egyet kiválasztani. Koncerteken jelen pillanatban a Last Time I Saw The Sun-t szeretem legjobban játszani, mert tökéletesen jellemzi az életstílusunkat, de ez állandóan változik, holnap már lehet, hogy mást mondanék.
És hogy állsz a Song And A Prayer dallal? Egy normális világban ez a téma bődületes sláger lehetne…
No, igen… Ez az a dal, amelyik mindenkit szíven ütött. Akárkivel beszélgetek, legyen az rajongó vagy újságíró, a Song And A Prayer minden esetben felmerül, mint fő kedvenc. Amikor a koncerteken sorra kerül, a közönség egy emberként üvölti a szövegét, szóról szóra. Jó ezt látni. Egyébként igazat adok neked, ha az MTV és a rádiók úgy működnének, mint 20-25 éve, akkor valóban nagy sikerdal lehetne. Úgy egy héttel ezelőtt tettük fel a youtube-csatornánkra a klipjét, és most nagyjából 150 ezer megtekintésnél jár. Szerintem ez jó eredmény a mai viszonyok tükrében.
Pár évvel ezelőtt kihoztál egy akusztikus szólóalbumot. Lesz ennek folytatása valamikor?
Továbbra is zenélek szólóban, csak az elmúlt években sok nehézség támadt ezzel kapcsolatban. Időegyeztetési problémák miatt képtelen voltam összetartani a felállást. Öt gitárost fogyasztottam el ebben az időszakban. Tulajdonképpen az akusztikus lemez is ennek az eredménye volt, úgy gondoltam, hogy megcsinálom azt, ha már nincs biztos csapatom. Mára ez a kérdés megoldódni látszik, a mostani gárda egy ideje már együtt van. Megturnéztattuk a ’94-es Mötley-lemezt Amerika-szerte, estéről estére eljátszottuk teljes egészében. Azért éreztem ennek szükségét, mert annak idején nem koncerteztünk vele túl sokat. A koncerteket fel is vettük, ezek egy élő kiadvány anyagát adják majd. December végére lefut a Daisies-turné, utána három hónap pihenőt tartunk, úgyhogy ezt az időszakot fogom felhasználni arra, hogy összerakjam ezt a CD-DVD kombót, illetve megírjam a következő szólóanyagomat, ami ezúttal elektromos anyagot rejt majd.
Említetted a Mötley Crüe-t. A veled készült 1994-es album kultikus státuszba emelkedett az évek során, ahogy a The Scream bemutatkozó munkája is, a Let It Scream. Hogyan gondolsz vissza erre a korszakra?
Az 1991-es Let It Scream album egy tipikus első alkalom volt, ha érted, mire gondolok. Aláírtuk az első multikiadós szerződésünket, elkezdtünk dolgozni az első albumunkon, mégpedig a legendás Eddie Kramer producerrel, majd lebonyolítottuk az első turnénkat az Egyesült Államokban. Átjutottunk Angliába, életünkben először játszottunk a londoni Astoriában. Ez mind olyan volt, mint az első csók. Azt sem felejti el az ember soha. Egy csapat fiatal kölyök voltunk, akik belecsöppentek valami nagyon izgalmasba. Imádtuk azt az életet, szóval csak jó emlékeket őrzök a The Scream-ről.
Ami a Mötley-korszakot illeti, az egész úgy indult, hogy kaptam egy telefont, csatlakozzam az akkori idők legnagyobb rockbandájához. Már ez szürreális volt! Mindaz, amibe a Scream tagjaként belekóstoltam, a Mötley soraiban hatványozottan kapott el – ott aztán minden százszor nagyobb, gyorsabb, hangosabb formában jelent meg, a teljes őrület közepébe csöppentem! Hihetetlenül büszke vagyok a velük készített anyagra, úgy hiszem, minden szempontból kiállta az idő próbáját.
A későbbi dolgaim kapcsán egyébként ugyanígy tudok lelkesedni, mind a Bruce Kulick-kal összerakott Union lemezei, mind a szólócuccaim, mind a Daisies munkái ilyenek. Tudod, nagyon szerencsés fickó vagyok. 25 évvel ezelőtti dolgokról beszélgetek veled, és még mindig úgy érzem, erőm, kreativitásom teljében vagyok. Az élet kegyes hozzám, ez biztos!
Danev György
thedeaddaisies.com
www.johncorabimusic.com
2017. május 3. 11:42