THE CULT - A SONIC TEMPLE TÖRTÉNETE
35 évvel ezelőtt jelent meg a The Cult máig legsikeresebbnek számító lemeze, a Sonic Temple. Az összeladásokat tekintve a 3 milliós példányszámot súroló album a sors furcsa fintoraként a ‘80-as évek végi arénarock-korszak meghatározó darabjává vált, holott az Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros vezette brit alakulat korábban pontosan e műfaj ellenpólusát képviselte. A zenekar emiatt igencsak hosszú utat tett meg, mire bekerült az MTV-rocksztárok azon elitklubjába, amibe nem is igazán akart felvételt nyerni, ugyanakkor tény, hogy bármennyire is összemosták a csapatot az éra hajmetálos képviselőivel, a Sonic Temple magvas gondolatiságot tükröző dalainak eredendően mély mivolta, spirituális töltete és kendőzetlen őszintesége alapjaiban különböztette meg őket kortársaiktól.
A The Cult ugyanis máshonnan jött, mint a Mötley Crüe és a Poison, és ezalatt nem elsősorban a földrajzi elhelyezkedés értendő: még a hozzájuk hasonlóan angol Def Lepparddal sem ugyanazt a zenei nyelvet beszélték, noha a klasszikus brit rockbandák, a Led Zeppelin, a The Doors, a Queen és The Who képében hasonló gyökerekkel rendelkeztek. Astbury és Duffy duója azonban legalább ennyit merített a ‘70-es évek végének punk-mozgalmából és annak gótikus oldalhajtásából, amit az első két lemezükön, az 1984-es Dreamtime-on és az áttörést hozó ‘85-ös Love-on egyértelműen tetten lehetett érni. Utóbbi korong poszt-punk és gótikus/alternatív stílusjegyei mellett már erősen húzott a tradicionális rock felé, a She Sells Sanctuary és a Rain slágerei kétséget sem hagytak ezt illetően. A vízválasztó harmadik anyag, a Rick Rubin iránymutatásai szerint készített Electric bluesosan nyers hard rockjával a csapat Amerikába is betört és hatalmas sikert aratott, a végtelennek tűnő lemezkészítés, a kukába hajított Peace munkacímű komplett anyag és az emiatt egekbe szökő költségek azonban szétzilálták a társaságot. Astbury és Duffy megbonthatatlannak látszó partnersége döbbenetes sebességgel hullott darabjaira a káoszba torkolló lemezbemutató turnén, melynek ausztrál állomásain az énekes annyi színpadi felszerelést és hotelszobát zúzott szét, hogy a menedzsment azonnal lemondta a közelgő japán fellépéseket. Még egy komoly döntés született azon a ponton, az időközben Angliába visszatért zenekar kényszerpihenőre vonult, megakadályozva az idő előtti feloszlást, ami valószínűleg bekövetkezett volna, ha továbbra is együtt maradnak.
„Teljesen kifordultam önmagamból azon a turnén” - mesélte Astbury egy interjúban. “Túl nagyra nőtt a banda, ami legalább annyira zavart, mint a hirtelen ránk szakadt vagyon. Elvesztettem az ideáimat, amelyek addig a tüzet táplálták a lelkemben, és amiért a zenélést választottam hivatásként. Nem ezt akartam, és így küzdöttem ellene.”
A zenekar harmadik alappillére, Jamie Stewart basszusgitáros így emlékszik a történtekre:
„Az Electric turnéja maga volt a katasztrófa, ráadásul rengeteg pénzt vesztettünk vele, ami nagyon nem hiányzott. Hiába fogyott jól a lemez, még mindig mínuszban voltunk amiatt, hogy a teljes Peace albumot feleslegesen vettük fel, méghozzá Nagy-Britannia legdrágább stúdiójában.”
Amennyire keserves kínok közepette született az Electric, ugyanolyan gyötrelmek árán készült el a folytatás. A csapat ‘88 nyarán áttette székhelyét a napfényes Los Angelesbe, a viharfelhők azonban egyre csak tornyosultak a láthatáron. A dél-kaliforniai motoros kultúrába rendesen alámerülő brigád új menedzsert szerződtetett a minden hájjal megkent és az amerikai piacot kellőképpen ismerő Howard Kaufman személyében, a régi menedzsmenttel együtt pedig Les Warner dobos is kézhez kapta munkakönyvét. Egyikük sem hagyta annyiban a dolgot, sérelmeikért a bíróságon igyekeztek elégtételt venni, a levegő pedig egyre jobban fogyott a The Cult körül. Ha ez nem lett volna elég, a Duffy és Astbury közötti feszültség ismét kezdett tetőfokára hágni, legfőképp azért, mert a két főkolompos homlokegyenest más koncepcióval rendelkezett a készülő lemez milyenségét illetően, a karmesteri pálca pedig egyre inkább a gitáros kezébe került. Duffy volt az, aki Bob Rock producer szerződtetését szorgalmazta, a kanadai szakember ugyanis mély benyomást tett rá a Bon Jovi és a Kingdom Come albumain nyújtott teljesítményével, Ian viszont mást akart:
„Olyasmi lemezt szerettem volna, mint amilyen a Cream Disraeli Gears albuma volt” - mondta Astbury. “Billy és Bob Rock azonban egy hatalmas, arénarockos anyagot képzeltek el Marshall erősítők adta bombasztikussággal. A túlerő győzött.”
Mielőtt azonban nekiállhattak volna a felvételeknek, dobost kellett keríteni. Jamie Stewartra hárult a feladat, hogy a több mint 150 jelöltből kiválassza a legideálisabbat. A legenda szerint még Ginger Baker neve is szóba került, végül azonban elodázták a döntést és inkább egy session-zenészre bízták a feladatot. Az első közös próbák alkalmával Chris Taylor segítette ki őket, aztán az ideiglenesen beugró Badlands-dobos Eric Singerrel rögzítettek demókat, a stúdiómunka idejére pedig Bob Rock javaslatára Bryan Adams ütősét, Mickey Curry-t állították csatasorba. A felvételeket 1988 októberében kezdték a kanadai Vancouverben található Little Mountain stúdióban, a munka pedig egészen decemberig tartott az énekes és a gitáros között pattogó szikrák teremtette robbanásveszélyes közegben. Habár Astbury a kezdetektől nem rejtette véka alá ellenérzéseit a zenei irányvonalat illetően, a dalokban lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Az albumot a Fire Woman kislemezzel vezették fel 1989 márciusában, a grandiózus téma pedig tökéletes képet festett arról, milyen is az arénarock a The Cult felfogásában: szabadon áramló energiáktól duzzadó, fajsúlyos mondanivalót közvetítő, jelentőségteljes egyéni teljesítményekben tobzódó, a nagy elődök - Zeppelin, Doors - szellemi örökségét szem elől soha nem tévesztő, mégis csodálatosan stílusos és előremutató. Dús hangszerelésű, epikus megfogalmazású, szuperszonikus hangzású és himnikusan fülbemászó dalaival a Sonic Temple minden kétséget kizáróan új viszonyítási pontot hozott létre a rockműfajon belül, magasabb szintre helyezve a The Cult zeneiségét, ami ettől függetlenül nem szakadt el önnön gyökereitől sem. A Sun King direkt megfogalmazása az Electric nyers erejét hozta vissza, de az American Horse pszichedelikus bluestémája sem lógott volna ki nagyon a ‘87-es eresztésből, míg a Led Zep módjára hullámzó Sweet Soul Sister legalább olyan ellenállhatatlan rocksláger volt, mint a Fire Woman. Szintén a ‘70-es évek elejének ősrockjához nyúlt vissza a Soul Asylum 7 és fél percen át lüktető eposza, melyben Astbury és Duffy teljesítménye csak Robert Plant és Jimmy Page mércéjével volt mérhető, a lemez csúcsát azonban kétségkívül az Edie (Ciao Baby) gyönyörű lírája jelentette. Az Andy Warhol múzsájaként is számon tartott Edie Sedgwick amerikai színésznő tragédiájáról írt megható ballada Asbury művészetének egyik legkiemelkedőbb állomásaként az album legérzékenyebb momentumait rejtette. A kifinomult vonós hangszereléssel kerekre formált dal mágikusságát kislemezen is a közönség elé tárták, ami bejutott a top 40-be, árnyalt megfogalmazása és szomorú tematikája miatt azonban nem tudott akkorát menni az MTV képernyőjén és a rádiókban, mint a Fire Woman néhány héttel korábban. A korong második felén sorakozó kevésbé ismert darabok ugyanazt a maximális minőséget képviselték, mint az említett sikerdalok: az Iggy Pop vendégeskedésével felvett New York City veretes hard rockba oltott óda volt a Nagy Almához, de a Soldier Blue és a Medicine Train is hasonlóan szikár, sallangmentes módon hozta a csapat jellegzetes megoldásait. A Wake Up Time For Freedom a különleges dallamok, lírai részek és kirobbanó rockosság fura elegyét adta felettébb hatásos módon, valódi dalszerzői mesterkurzus volt ez Ian és Billy párosától, az Automatic Blues pedig tényleg önmagáért beszélt.
A borítóján is Billy Duffy dominanciáját hangsúlyozó Sonic Temple végül 1989 április 10-én került a boltok polcaira, a fogadtatása pedig elsöprő volt: Amerikában és Angliában egyaránt bejutott a top 10-be, eladásai a következő év januárjában pedig átlépték a bűvös egymilliós határt az Egyesült Államokban. Duffy és Bob Rock receptje tehát működött, ám ez még nem vitte közelebb egymáshoz a zenekar tagjait. Bár továbbra sem beszéltek egymással, Astbury és Duffy valahogy összedrótozták a bandát a Metallica Damaged Justice névre keresztelt túrájára, amin a The Cult előzenekari minőségben vett részt, mielőtt belacsaptak volna a Sonic Temple világkörüli turnéjába, aminek már a későbbi Guns N’Roses-ütős Matt Sorumot leigazolva futottak neki. A személyes konfliktusok által beárnyékolt lemezkészítést követően sem csillapodtak az indulatok a két dudás között, a koncertkörút alatt csupán a színpadon voltak hajlandóak egy légtérben tartózkodni, de ez még semmi nem volt, a valódi drámák csak ezután következtek. Ian önpusztítása ‘89 nyarára sosem látott méreteket öltött, ezúttal azonban nyomós oka volt vállalhatatlan viselkedésének: végstádiumú rákkal küzdő édesapjának csak hónapjai voltak hátra, ő pedig képtelen volt kezelni a helyzetet. A bomba 1989. szeptember 6-án robbant, amikor az MTV Awards díjátadón a The Cult elnyomta a Fire Woman-t, majd a ceremónia végén az énekes lefejelt egy helyszínen dolgozó fotóst. Astbury így emlékezett az ominózus estére:
„Egy nagyon menő velúr cucc volt rajtam, úgy néztem ki, mint Elvis, kicsit rosszabb kiadásban. Persze akkor is részeg voltam. Kisétáltam a színpadra, de csak a haldokló apám járt a fejemben, szóval kurvára nem érdekelt az egész felhajtás. Utáltam a Fire Woman-t, utáltam az életet és utáltam ott lenni. Úgy éreztem, hogy cserbenhagytam apámat, hogy nem adtam meg a kellő tiszteletet neki. Hirtelen rájöttem, hogy teljességgel méltatlan vagyok a státuszomra, és mindent elbasztam. Végem volt…”
Astbury azonban nem úszta meg ennyivel, az önmagával való szembenézést egy nem túl kellemes beszélgetés követte másnap Billy Duffy és Howard Kaufman menedzser társaságában:
„Billy és Howard másnap elkaptak” - folytatta az énekes. “Billy persze nem tudta türtőztetni magát és az üvöltötte a képembe, hogy “Te kibaszott idióta seggfej! Elbasztad az egész karrierünket!” Én viszont csak megrántottam a vállamat: “baszd meg, fogalmad sincs, hogy min megyek keresztül. Miféle karrierről beszélsz? Ez csak zene! Ki a faszt érdekel?!”
Annak ellenére, hogy az árkok egyre csak mélyültek a frontember és a gitáros között, a turné európai állomásain a zenekar egyre feszesebben és keményebben tolta, mintha mindenki meg akarta volna mutatni a másiknak, hogy mennyit is ér. A destruktív Astbury-t persze nehéz volt féken tartani, a helyzet pedig odáig fajult, hogy Jamie Stewart basszusgitáros nem bírta tovább cérnával és bedobta a törölközőt:
„Elhatároztam, hogy a turnét követően abbahagyom, kiszállok” - mondta a basszer. “A körút felénél tartottunk, amikor megmondtam Ian-nek és Billy-nek, akik először semlegesen fogadták a hírt. Igazából akkor már senki nem beszélt senkivel a bandán belül, mindannyian egyedül voltunk a problémáinkkal. Billy viszont nem sokáig palástolta az érzéseit, hamar kibukott belőle,hogy nehezen tudja megemészteni a hallottakat. Szerintem mélyen legbelül úgy érezte, hogy elárultam, és kicsit talán félt is attól, hogy egyedül hagyom Ian-nel. Ian egyébként azt követően sem reagált a kiszállásomra. Felmentem hozzá a hotelszobájába, bele volt temetkezve a könyveibe, közben pedig ment a tévé. Elképzelésem sincs mi járhatott a fejében. Billy-vel rég nem álltak szóba egymással, és már dalokat sem voltak képesek írni együtt. A The Cult zenei monstruma ugyan erődítményként magasodott az ég felé, az egész azonban futóhomokra épült…”
1990 elején a banda visszatért Amerikába, hogy hírverést csapjon a Sweet Soul Sister kislemeznek. Jamie Stewart a Los Angeles-i Universal Amphitheaterben játszott utoljára a The Cult tagjaként, Ian szinte ugyanabban az időben veszítette el édesapját, mindezen események pedig szimbolikusan is lezártak egy korszakot a csapat életében. A The Cult szinte csodával határos élte túl pályájának e kritikus szakaszát, és a ‘90-es évek első felében még két albumot adott ki. A remekül sikerült Ceremony-t a cím nélküli 1994-es korong követte, ami viszont újabb krízisről árulkodott, így nem csoda, hogy Ian és Billy jó időre beszüntették a közös munkát. Az újjáalakulásra az ezredfordulóig kellett várni, a szintén Bob Rockkal készített 2001-es Beyond Good And Evil pedig bivalyerős visszatérésnek bizonyult. A csapat rövidebb-hosszabb időközönként azóta is ad ki lemezeket és rendszeresen koncertezik, a Sonic Temple egyszeri és megismételhetetlen monolitja viszont azóta is érinthetetlen. A ‘89-es lemez örök mementóként hirdeti immár 35 éve, hogy rossz csillagzat alatt éppúgy születhetnek korszakos mesterművek.
Írta: Danev György
Fotó: Andrew MacPherson
2024. október 1. 09:14