Tabár István
A SZERZŐK Egyesülete az Artisjus könnyűzenei alkotói életműdíjával kitüntetett Tabár Istvánt mutatja be, aki a zeneiparban eltöltött négy évtizede után most visszatért eredeti szakmájához, az építészethez.
Mikor dőlt el végérvényesen, hogy a zeneiparban kötsz ki?
Valójában amikor már zenész voltam, még akkor sem tudtam igazán eldönteni, hogy mi szeretnék lenni. Az egész életemet végig kísérte egy olyan nyugtalanság, hogyha valamit csináltam, akkor valami más is akartam lenni, nem csak az. 1986-ban éppen leállamvizsgáztam az Építőipari Főiskolán, de közben volt már egy amatőr zenekarunk is, amit az öcsém benevezett az Aortára, az Amatőrök Országos Rock Találkozójára. Úgy voltam vele, hogyha kiesünk, legfeljebb majd megyek a 43-as számú Állami Építőipari Vállalathoz dolgozni, egy panellakásban fogok lakni és feleségül veszem Boriskát, lesz két gyerekünk, kábé ennyi vízióm volt. De végül megnyertük a versenyt, és utána gondoltam egy merészet, fogtam a diplomámat, kihúztam egy fiókot, beleraktam, visszatoltam, és nem nyúltam hozzá mostanáig. A zenélés jobb jövőképnek számított. Ráadásul ez mind a szocializmusban volt, amikor is a győzelem után kaptunk egy hivatásos előadóművészi igazolványt, hiszen csak azzal lehetett akkoriban fellépni. Volt olyan, hogy az öcsémmel kimentünk a csepeli strandra, letettük a törölközőnket, vettünk egy fagyit, na és jöttek is a rendőrök. Mert abban az időben, hogyha valaki nem dolgozott, azonnal igazoltatták, hogy nem közveszélyes munkakerülő-e. Mi pedig előszedtük a papírt, és máris tisztelegtek a rendőrök, hogy kellemes időtöltést, Művész Urak!
Ez már az Exotic volt?
Igen, nekem egy zenekarom volt igazából és ez az Exotic volt. Amikor feloszlottunk, onnantól kezdve indult el gyakorlatilag az a karrierem, hogy én másoknak fogok dalokat írni, és mások életútját fogom egyengetni, mint menedzser, producer, és azután kezdtem el klipeket rendezni, hangszerelni és mixelni is. Ha például elmentem egy falunapra vagy búcsúba, akkor ott gyakran a saját mixeimet hallgattam. Szóval mindenbe belefogtam, énekes nem voltam egyedül, minden más igen.
Neked melyik volt a komfortosabb? A színpadon állni vagy a háttérben dolgozni?
Hát az biztos, hogy amikor felrakták a hangszeremet a színpadra, akkor én kettő méterrel hátrébb húztam. Nem mondom, hogy nem szeretek szerepelni és érezni a sikert, és azt, hogy a közönség élvezi, amit csinálunk, de inkább a háttérben. Tehát ha túl elől voltam, az engem zavart, nekem úgy teljesen jó volt, hogy az első sorban áll a gitáros, a basszusgitáros és az énekes, én pedig hátul elvagyok a dobossal.
Hogyan jött az életedbe, hogy másoknak is írtál dalszöveget?
Úgy kezdődött, hogy verseket korábban is írtam, és egyszer megkeresett Vilmányi Gábor, akinek volt akkor egy amatőr zenekara, hogy nem írnék-e dalszöveget nekik. Akkor aztán rájöttem, hogy a dalszövegírás és a versírás az nem teljesen ugyanaz a dolog.
Mint önkifejezés, a versírás egy teljesen független folyamat. Elindulsz, elkezdesz egy vonalat vezetni, és így eljutsz A-ból B-be, írod, amit az érzéseid diktálnak, ami ösztönből jön. De ezt nem lehet megtenni a dalszövegírásnál, mert ott nagyon komoly kereteket ad a prozódia, a dallam, a zene hangulata, ezért is szoktam mondani, hogy szerintem nehezebb dalszövegírónak lenni, mint költőnek. Ettől függetlenül világéletemben imádtam ezt!
Mint „gúzsba kötötten táncolni” … állítólag ezt a hasonlatot használta Kosztolányi a műfordításra. Szárnyaljon úgy a képzelet, hogy közben meg van szabva a keret és a forma.
Például, amikor Kállay Saunders András felhívott egy nappal azelőtt, hogy A Dalba be kellett a dalokat nevezni, hogy mentsem meg, na az ilyen volt. Korábban én írtam annak a dalának a magyar verzióját, amivel kijutott az Eurovízióra, emiatt pontosan tudtam, és már pörgött is az agyam, hogy milyen fontosak a tartalom mellett a bizonyos pontokra jól elhelyezett szavak, hogy András azt érezze, na, ugyanúgy tudom énekelni, mint angolul. Ez a Hazaérek majd című dal volt.
Egyébként ez nagyon hasonlít az eredeti szakmádhoz, nem? Ahogyan egymásra rakod a szavakat…
…mint az alapot, építőköveket és a födémet. Igen, meg kell a tartószerkezeteket először szerkeszteni, és aztán össze kell kötni. És amikor összekötöd, az legyen értelmes, legyen egyéni, mondjon valamit, és még az adott korszellemnek is feleljen meg a szöveg, hogy el tudjon a közönséghez jutni.
Melyik volt az a dalod, ami először jutott el a közönség szívéhez?
A 300 szerzeményem közül a leghíresebb a mai napig a Trabant. Ott a zenét szereztem én, a szöveget Vilmányi Gábor írta. Úgy született az a dal, hogy elindultunk egy Trabanttal a próbaterembe, az lerobbant, akkor cipeltük a hangszereinket a BKV-n, majd utána értünk jöttek egy másik Trabanttal, és az is lerobbant, és akkor megbeszéltük, hogy ilyen autó nincs a világon! Amikor hazaértem, elkezdtem csinálni a dalt, körülbelül négy-öt óra alatt kész is lettem vele. Aztán jön a Vilmányi reggel, hogy megírta a Trabantot. Mondom, ez érdekes, mert én is. Egy kicsit alakított a szövegen, hogy stimmeljen az dallamvezetésre, és meg is volt a dal. A mai napig játsszák a rádiók, szerintem sikerült egy olyan életérzést beletennünk, ami tulajdonképpen a 80-as évek korlenyomatává vált.
Melyek azok a szövegeid, amelyekről azt érzed, hogyha csak azokat írtad volna meg, már érdemes volt a zenével foglalkoznod?
Az első lemezünk címadó dalát, a Holdfénytáncot nagyon szeretem a mai napig. Még azzal a dallal lehet, hogy kezdek valamit. A másoknak írt dalok közül pedig Cserpes Laurától az Élj pont úgy és Tolvai Renátától a Hagylak menni a kedvenceim. De hogy visszatérjek az Exoticra, ott egy versemre írt dal, a Fütyülök a világra és a Punk rapszódia is ilyenek. És hát van a közös szerzeményünk, a Nincs semmi másom, ahová az extra részt írtam, és szerintem jót tett a dalnak, hogy én férfi aggyal nyúltam hozzá.
Mondhatjuk, hogy te polihisztorként vettél részt a popszakmában. Mesélsz arról, hogy mi mindent csináltál az elmúlt majdnem negyven évben?
Igen, és igazából szerintem az Artisjus életműdíjat is ennek köszönhetem. Akik a közelemben voltak, tudták, hogy ilyen vagyok. Most, hogy befejezem, nem feltétlenül csak az alkotásaim miatt ítélték nekem, hiszen semmiből sem voltam a legjobb, hanem nagyon sok mindenből voltam elég jó. Én ezt úgy nevezem, hogy ezermesterség. Például Berkes Gábor és én alakítottunk ketten, egymástól függetlenül produceri irodát. Mi voltunk az első labelek a nagy multiknál. Aztán én lettem a TV2-nél az MTM Records ügyvezető igazgatója, tehát ezt a vonalat így végigvittem, mint hanglemezkiadó igazgató, label vezető és produceri iroda vezető. Nálam tombolt egyszerre a kilencvenes években a Happy Gang, a TNT, a Kozmix, a Kerozin, a Splash, és még sok más zenekar a második, harmadik vonalban. Hétvégente volt, hogy 50 koncertet koordináltunk. Nagyon nagy volt! Aztán belefáradtam és abbahagytam. Akkor volt az, hogy beültem a stúdióba és hangmérnökként dolgoztam évekig. Zenei producere voltam a TNT-nek, a Happy Gang-nek, a Kozmix-nak, a Kerozinnak, a Splash-nek. Sülve-főve együtt voltunk, inspiráltam őket arra, hogy találják meg azt, ami a közös többszörös köztük és a közönség között és azt, ami egyénivé teszi őket. Kliprendező is voltam évtizedekig. Büszke vagyok rá, hogy Balázs Fecó utolsó három klipjét én forgathattam. A dalszövegírásba a 2000-res években lendültem bele újra, úgy, hogy én nem kerestem soha senkit, hanem mindig megtaláltak.
Áruld el, hogy mi a sikered titka, hogy bármibe kezdtél az életedben, ott kimagasló teljesítményt tudtál nyújtani!
Ha most rangsorolnom kell, akkor én a tehetséget a második sorba teszem, mert mindegyikhez kell valamifajta képesség vagy tehetség. De nálam az működött, hogy nagyon-nagy akaraterővel rendelkeztem mindig is, nagyon tudtam hinni abban, amit csinálni akarok, és rengeteget dolgoztam érte.
És akkor ez mind múltidő? Semmi nem köt már a zeneiparhoz? Az Artisjusos tisztségeidet is leadtad?
Egyetlen egy dolgot tartottam meg köldökzsinórnak, a Felosztási munkacsoportot az Artisjusban, ami körülbelül egy évente négy online gyűlést jelent. Mindig is foglalkoztatott, hogy hogyan alakulnak a jogdíjak, van egy dolog, ami összeköti az Artisjusos munkásságomat az építészettel, és ez a matematika. Volt olyan, hogy előre megmondtam, hogy mennyi jogdíjat fogok kapni, és 5 százalék eltéréssel annyi is lett, mert kilogikáztam. Amikor pedig újra elindultam, mint szerző, és bizonyos felosztások elkezdtek zavarni és kérdéseket felvetni bennem, akkor mondták, hogy menj a Szerzők Egyesületébe, ott majd kapsz választ. És akkor odamentem, és be is ültem a vezetőségbe, ahol akkor bent ült Benkő Laci bácsi és Török Ádi is. Akkor ott nagyon komoly szakmai beszélgetések voltak ezekről a témákról. A Szerzők Egyesületéből nőtt ki végül is az SZVB, aminek később én lettem az elnöke. Ha Star Wars hasonlattal szeretnék élni, mi voltunk, akkor a lázadók bázisa, mi voltunk a Luke Skywalkerek. Mondták nekünk, hogy minden jó, úgy ahogy van, mi pedig mondtuk, hogy egyáltalán nem. És akkor igazán jelentős dolgokat hajtottunk végre az egyesületen keresztül. Kell egy ilyen bázis, még akkor is, hogyha sokan nem értik, hogy miért. Kellene, hogy jöjjenek olyan alkotók, mint ahogyan én is jöttem annak idején és végigcsináltam az egészet. Nagyon széles lehetőségeket kínál most már az egyesület, és annál, hogy valaki várja, hogy majd valakik valamit megváltoztatnak az érdekében, sokkal jobb, ha ő maga is részt tud ebben venni. Mindenkinek nyitott ez a lehetőség, és mindenkinek javaslom, hogy legyen aktívabb, és lépjen be a Szerzők Egyesületébe, és ismerje meg, hogy működnek a dolgok, mert csak így lehet építkezni.
Major Eszter interjúja
2024. október 11. 08:08