MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Szűts Pisti - Akkor tudok alkotni, ha a lelkemben béke van.

Zenetanár szülei hatására sokáig el sem tudott mást képzelni, mint, hogy ő is a komolyzenész lesz. Aztán tizenévesen elvarázsolta a beat és a rock, és persze örök szíve csücske maradt a népzene. Harminchárom éve a Kormorán együttes billentyűse, hegedűse és zeneszerzője. Nagyjából 200 lemeznyi anyagon dolgozott, többségükön szerzeményei is hallhatóak. Ezek között a találhatóak a Kormorán saját albumai mellett rockoperák, musicalek, színdarabok, filmzenék, és írt dalokat színészeknek és énekeseknek is. Nagyon jó volt vele beszélgetni, felemelő volt látni, hogy ennyi munkával és eredménnyel a háta mögött még mindig csillogó szemekkel, hatalmas szeretettel beszél erről a szakmáról.

A közelmúltban jelent meg a könyved Hatvan év feketén fehéren címmel. Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen formában mesélj az életedről?

Rengetegszer kellett interjút adnom televízióban, rádióban és újságoknak, ahol általában a téma valamilyen aktualitás volt, egy közeledő bemutatóról vagy lemezmegjelenésről beszélgettünk. Sokszor az interjú végén tettek fel olyan kérdést, ami már másról szólt, és szívesen kifejtettem volna a választ, de erre legtöbbször már nem maradt idő. Elhatároztam, hogy egyszer, ha lesz erre időm és energiám, akkor ezeket a bennem maradt válaszokat megírom. A könyv nem csak a zenéről szól, hanem úgy általában rólam és az életről. Miután belekezdtem az írásba, kiderült, hogy nem is olyan egyszerű egy könyv megírása, 3-4 évig dolgoztam rajta. Segítséget kértem Dalia Lászlótól, akit régóta ismerek, hiszen újságíróként sokszor kérdezett engem is, és nagyon szeretem a cikkeit. Mindenben számíthattam rá, ő szedte össze az írásaimat ebben a formában,.

Nálatok a családban egyértelmű volt, hogy zenélni tanultatok a testvéreddel. Élvezted, hogy hangszeren játszol, vagy valahol egy kényszernek élted meg?

Akkor ebbe nem gondoltam bele, ez természetes volt számunkra, hiszen anyu is és apu is klasszikus zenetanár volt. Két szobás lakásban laktunk, mi a hálószobán osztoztunk a nővéremmel. Nagyon sokszor ébredtünk arra hétvégente, hogy kint a nagyszobában zenebona van, mert jöttek hozzánk zenetanárok, és nálunk próbáltak. Hol kamarazenekar szólt, hol egy lemezt tettek fel, de lényegében minden hétvégén klasszikus zenére ébredtem. Tehát egyértelmű volt, hogy mi is tanulunk zenélni a nővéremmel. 5 éves koromban kezdtem el járni a zeneiskolába, ahol apu igazgató volt.  Gyakorlatilag a zeneiskolában éltünk félig-meddig, mert ugye anyuék ott tanítottak reggeltől estig. Előfordult, hogy hétvégén, amikor otthon voltunk, kinéztem az erkélyen és hívtak focizni a többiek, én pedig haragudtam, hogy nem mehetek velük, mert nekem még hegedülnöm kell. Ugyanis az apukám azt szerette volna, hogy hegedűművész legyek, így a fő hangszerem a hegedű volt, csak másodsorban zongoráztam. Tegyük hozzá, hogy apámnak nagyon szigorúnak kellett lennie velem, sok pofont is kaptam, mert mindig volt valami balhé körülöttem az iskolában, sokszor vittem haza igazgatói figyelmeztetőt is, mondhatom, hogy egy nagyon nagy csibész gyerek voltam.

Az általános iskola után konzervatóriumban tanultál tovább Budapesten, ahol kinyílt előtted a világ.

Természetes volt számomra, hogy a konziba jelentkezem, Nagybátonyban nem igazán volt lehetőség továbbtanulni, és akkor már a nővérem is itt volt Pesten, szintén a konzervatóriumba járt. Nagyon furcsa volt, hogy amikor nyolcadikban választanom kellett, hogy hova megyek továbbtanulni, megkérdezte a tanárom, hogy mit jelöljön be második lehetőségnek, ha esetleg nem sikerülne a felvételim. Nem tudtam választani, mert fel sem merült bennem, hogy lenne más út számomra, aztán az egyik osztálytársam javasolta, hogy jelentkezzek traktorosnak, mert akkor egy év múlva már lehet jogosítványom kismotorra. Felkerültem Pestre, ami egy nagyon nagy változást hozott az életembe. A vonós osztályba jártam, ahova a társaim mind valamelyik zeneiskola legjobb növendékeként jutottak tovább. Az én évfolyamomba nagyon jó hegedűsök jártak, ott volt Keller Andris, hogy csak a legismertebb közül említsek egyet. Látva a többieket nagyon hamar rájöttem, hogy belőlem soha nem lesz hegedűművész. Lényegében ezen kívül az az egy lehetőség van a klasszikus zenében, hogy beülsz egy zenekarba, de az egy kegyetlen dolog! Beülsz a tizenhatodik pultba, és aztán ha szerencséd van, egy harminc év múlva már a negyedik - ötödik pult környékén vagy. De sokan addigra már ki is égnek, és már csak a napokat számolják a nyugdíjig. Játszottam kamarazenekarban, és nagyon nagy élmény volt. Viszont a klasszikus zene nagyon kötött, nem tudtam magam elképzelni, amint ugyanazt a Beethoven szimfóniát játszom 20-30 éven keresztül úgy, hogy be van írva a kottába a pontos ujjrend, és, hogy mikor húzom felfelé és mikor lefelé a vonót. Úgy éreztem, hogy hosszú távon ez egy favágás. Mindeközben az osztálytársaim elkezdtek ide-oda hívni, koncertekre jártunk hétvégente, jobb módú barátaimnál voltak otthon bakelit lemezek, Deep Purple-t, Led Zeppelint, Pink Floydot hallgattunk. Ekkor kezdtem felfedezni a könnyűzenét, hiszen vidéken ehhez nem volt könnyű hozzáférni, néha a zenés presszóban játszott egy helyi zenész, időnként voltak helyi Ki Mit Tud-ok, ahol zenekarok léptek fel, és minden évben megrendeztek egy táncdalfesztivált, amit néztünk a TV-ben. A Petőfi rádión volt még egy idősáv, amikor könnyűzene szólt, ezt próbáltuk elkapni, ezen kívül lényegében csak klasszikus- és népzenét hallottam. Így gyakorlatilag, miután Budapestre kerültem, egy Kánaánban éreztem magam. A konzi második vagy harmadik évében alapítottunk egy Teenager nevű zenekart. Ez olyan ’76-77 környékén lehetett, Dorozsmai Peti volt a dobos, Takács Tomi az énekes, Szemes Laci basszusgitározott, Vedres Józsi volt a szólógitáros, és én a billentyűs. Akkori külföldi számokat játszottunk, iszonyatosan jól ment a banda! Szinte minden héten játszottunk nagyobb előadók előzenekaraként, felléphettünk például a Beatrice, a P.Mobil vagy a Kati és a kerek perec előtt. Ekkor kóstolhattam bele, hogy milyen energiákat mozgat meg a könnyűzene, és, hogy mekkora élmény a nagyokkal egy színpadon koncertezni. Elvarázsolt ez a világ, ebben az időben végérvényesen „el is romlottam”, aminek szegény apukám nem igazán örült. Aztán sok évvel később a Honfoglalás című film zenéjét, amit mi írtunk, bemutattuk a Margit szigeten szimfonikus változatban is. Aputól sokat tanultam a hangszerelésről is, így ebben a munkában kértem az ős segítségét. Az előadáson az első sorban ült, és ott már büszke volt rám.

A konzit nem fejezted be, de később jelentkeztél a jazz tanszakra. A klasszikus tanulmányok és a könnyűzene után hogyan készültél fel egy jazz felvételire?

Úgy volt, hogy az igazolatlan óráim száma elérte a maximumot, így automatikusan kiraktak a konziból. Apukám azt mondta, hogy amíg tanulok, addig patronál, de mihelyst abbahagyom a tanulást, már meg kell állnom a saját lábamon. Nagyon sok mindennel próbálkoztam, jártam egy ideig a hangszerkészítő suliba Semmelweishez, aztán kis protekcióval bekerültem az István gimnáziumba, aminek volt egy híres zenekara, ott már brácsáztam, és az Óbuda Kamarazenekarban is játszottam. Tehát azért próbálkoztam még a klasszikus zenével, de mindig elcsábított a könnyűzene. 18 évesen leérettségiztem, ezután az OSZK-ban tanultam, majd a vizsga után elmentem az éjszakába zenélni. Onnantól kezdve jött 3-4 év vendéglátó, amiből rengeteget tanultam, a mai napig azt mondanám sok fiatalnak, hogy egy kicsit kóstoljanak bele ebbe a műfajba is, próbálják ki milyen, amikor napi 6-7 órán át kell szórakoztatni a közönséget. Játszottam szólóban is, zenekarral is és zongorakísérőként is, és műsorokat is kísértem kisebb és nagyobb helyeken, a fővárosban, például a Múzeum Kávéházban, és vidéken is. Az utolsó állandó helyem Rákoscsabán a Derű nevű kocsma volt, ahol 6-tól éjfélig kellett játszanom. Nyitáskor általában üres volt a hely, így snóblizással ütöttük el az időt a pincérekkel, aki veszített, az fizetett a többieknek egy kört. Tehát lényegében bárki is nyert, minden játszma végén ittunk. Aztán megérkeztek a vendégek, zongoráztam, és közben ők is meghívtak iszogatni. Volt olyan este, amikor megittam 20-25 Unicumot, és meg sem éreztem. Ez elgondolkodtatott. Körbenéztem, láttam a kollégámat, aki 6-kor eleve mákosan érkezett, és éjfélkor már mozogni sem tudott, úgy berúgott. Ekkor ismertem fel, hogy ha így folytatom, akkor innen visz majd el egyszer a mentő, rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. A belső indíttatás, hogy megpróbálok megmaradni embernek, és a barátaim bíztatása segített meghozni azt a döntést, hogy felvételizzek a jazz tanszakra, ahova fel is vettek. Menet közben aztán csalódás volt számomra, hogy kiderült, hogy bár jazzesen tudok játszani, jazz zongoristának lenni egy teljesen más dolog, amihez nekem sokkal jobban bele kellett volna mélyednem a műfajba, mint gondoltam. Emellett azt láttam, hogy az a fajta jazz, amit ott tanultunk, az az csak annak az 50 embernek kell Magyarországon, aki fanatikus jazz rajongó. Az iskola mellett is vendéglátóztam, hogy meg tudjak élni, ezt Gonda tanár úr nem is nézte jó szemmel. A ’70-es években a jazz tanszak még nem volt felsőfokú intézmény, így akik ott végeztek, még nem diplomát kaptak, hanem egy egyéni ORI vizsgát. Erre a papírra szükségem is volt ahhoz, hogy ne csak vendéglátózhassak, hanem az Országos Rendező Iroda által szervezett, komolyabb műsorokba is bekerülhessek. Végül is felkészültem és jelentkeztem az ORI vizsgára, ami elég nehéz volt. Kellett klasszikus zenét zongoráznom, lapról játszani fokszámozott kottából, le kellett kísérnem táncdalénekest, operettet, operát, és voltak összhangzattank kérdések is. Gonda tanár úr is benne volt a zsűriben, és eléggé meg is szorongatott a kérdéseivel, mert tudta, hogy ha megcsinálom az ORI vizsgát, akkor ott fogom hagyni a tanszakot, hiszen ugyanazt a papírt kapom most meg. Ebben igaza is lett. Onnantól kezdve ORI műsorokba mentem zongorázni, ami úgy nézett ki, hogy 10-kor felhívtak telefonon, hogy 2-kor indulunk, be kellett menni a Vörösmarty térre, beültem a mikrobuszba, és útközben megismerkedtem a kollégákkal, akikkel aznap játszanom kellett. Kísértem énekeseket opera, operett, népdal és táncdal műfajokban, néha-néha az is előfordult, hogy elfelejtettek kottát hozni, ezeket a helyzeteket is meg kellett oldani. Ez is egy nagyon jó iskola volt, rutinra tettem szert, és életre szóló barátságokat is kötöttem. Aztán persze, zenekaroztam is. ’77-től játszom a Kormoránban, de mellette nagyon sok zenekarban játszottam. Az egyik legszebb élményem a „Zorán és barátai” produkció, amiben 5-6 éven keresztül vettem részt. Amikor mindannyian ráértünk, akkor le lett szervezve egy kisebb fellépéssorozat, aminek a végére mindig jutott egy nagyobb durranás, például egy Vigadó vagy egy Sportcsarnok koncert. Iszonyatosan jó zenészekkel kerültem össze, nagyon igényes volt, nagyon jókat próbáltunk, imádtam ezt a társaságot. A színházi légkör is megfogott, évekig zenei vezető is voltam a Népszínházban, itt egy nagyon jó szakmai – baráti kapcsolatom alakult ki Pécsi Ildikóval, akivel tíz évig együtt csináltuk a Tác Gorsiumi nevű nyári játékokat, amire darabokat is írtunk együtt. Jazz produkciókban is részt vettem, de igazából a jazz nekem már nem működik annyira jól. Én azt tartom magamról, hogy egy Mekk Mester vagyok, a klasszikus zenétől a népzenén át, a jazztől a popig, a rockig mindenhez ért egy kicsit, és megpróbálok lavírozni ezek között. 

Arra még térjünk vissza, hogy egyszer csak eljutott hozzád a hír, hogy a Kormorán hegedűs – billentyűst keres, és ezzel egy 33 éve tartó történet indult el.

Így van, a jazz tanszakról egy zenésztársam, Csákó Lajos szólt, hogy van egy zenekar, ahova ilyen embert keresnek. Előttem a Kormorán akusztikus zenekar volt bőgővel, hegedűvel és gitárral kísérték az általuk megzenésített verseket. Viszont készítettek egy olyan lemezt, ahova vendégként elhívtak egy billentyűst, és akkor jöttek rá, hogy jó lenne egy állandó billentyűs a zenekarba. Leültünk a zenekarvezetővel, Koltay Gergővel beszélgetni, és kiderült, hogy ő is klasszikus zenét tanult, hozzá is közel áll a rock zene, és ő is hozza népzenét magával, ahogyan én is, hiszen gyerekkoromban anyukám szolfézs óráin rengeteg foglalkoztunk a népzenével, amit nagyon meg is szerettem. Sok volt a közös pont, úgyhogy adta magát, hogy elkezdünk közösen dolgozni. Az is inspiráló volt, hogy ez a zenekar évente 4-5 nagy fesztiválra kijutott nyugatra, hiszen ’87-ben nagyon nagy dolog volt, hogy valakinek útlevele van és külföldre járhat. Ahogy bekerültem a zenekarba, mindjárt felvettünk egy nagylemezt, és a következő évben pedig megírtuk A költő visszatér című, első rockoperánkat. Persze, másokkal is dolgoztam, amikor az időm engedte. Akkortájt készítettünk egy közös lemezt a Z’Zi Laborral és Janicsák Istvánnal, akivel Sárközi Anitának is írtunk közösen. Viszont ahogyan a Kormorán egyre jobban megindult felfelé, egyre egyértelműbb volt, hogy ez a zenekar felé köteleződöm el leginkább. Rengeteget dolgoztunk, nagyjából 110 lemezt készítettünk el együtt, amik nem csak saját albumok, hanem írtunk másoknak is, például Keresztes Ildikónak, Szulák Andinak vagy Hegedűs D. Gézának. Született nagyon sok filmzene és rockopera is és színházi munkáink is voltak. Nagyon izgalmas alkalmazott zenét írni, a mai napig élvezem ezeket a feladatokat. A színházi világ mellett a film világába is bekerültem, például a Família KFT. című televíziós sorozat zenéjét készítettük. Először csak zongoráztam és tanultam a szakmát, majd egy idő után átvettem a zeneszerzést. Megkaptam a kész filmet, és erre kellett egy-két nap alatt sok kicsi, pár másodperces szösszenetet írnom. Például elsötétül a kép, és a következő jelenetnél már másnap van, amit jelezni kellett zenével. Ez nagyon jó iskola, úgyhogy ennek nagyon örültem és nagyon sokat tanultam belőle.

Nagyon sok történelmi témájú rock operához és színházi darabhoz írtál zené. Hatalmas kutatómunka lehet jobban megismerni a szereplőket és az eseményeket, és felkutatni az akkori népzenéket. Egy ilyen munka során hetekig ebben a világban élsz?

Igen, nagyon sokat utána kell olvasni. Az egyik nagyon érdekes munka az például a Trója volt. Ez egy kész darab volt, amit már ismertünk, a könyvet is olvastam, és a filmet is megnéztük jó párszor, de nem a filmzenét kellett lemásolni, hanem teljesen újat kellett írni. Papadimitriu Athina volt az egyik főszereplő, őt kértem, hogy segítsen, úgyhogy tőle kaptam autentikus görög népzenét és egy anyagot, amiben régi görög motívumok vannak lejegyezve. Emellett a török népzenéből is merítettem, mert abban az időben, amikor a darab játszódik, volt átjárás a két nép művészete között. Használtam ezeket a motívumokat, de a 2000-es években a közönség füle már a filmzenékhez szokott, és mai zenét kell írni, nem lehet eredeti görög hangszereket használni, csak érdekességképpen szólaltatok meg egyet – egyet. Mátyás királyról is írtunk egy rockoperát, ebben is volt olyan jelenet, amihez egy törökös dallamot kellett írni, ami egy izgalmas zenei világ. Ezekbe mindig beleásom magam zeneileg, majd megpróbálok a közönség fejével, fülével gondolkodni. Persze, ki tudja, hogy a honfoglaláskor milyen hangszerek léteztek? Igyekeztünk kürtöt és dorombot használni, de persze, mellette megszólal a gitár, vagy a szintetizátor is. Szintivel most már nagyon sok hatást létre lehet hozni, megkönnyíti a dolgom, hogy zongorában gondolkozom, és a kompjúter által pedig többé-kevésbé meg tudom szólaltatni a szimfonikus zenekart, vagy egy elképzelt hangszert. És mivel a mai közönségből senki sem hallott még görög kori lírát, így mondhatom, hogy szerintem ez az.

Nagyon sokat alkotsz alkalmazott zeneszerzőként. Megfogalmazódott benned valaha az a vágy, hogy magadat megvalósítva a saját gondolataidat írd meg?

Azért ezekben mind benne vannak a saját gondolataim. Bármilyen dalt kér tőlem a megrendelő, a saját gondolataimat igyekszem olyan formába önteni, hogy az megfeleljen a feladatnak. Nagyon sokszor megnéztem a Több, mint testőr című filmet a filmzene miatt. A végén énekli el Whitney Houston a „nagy” dalt, az I will always love you-t, de mire idáig eljutunk, már háromszor megszólalt valamilyen formában ugyanaz a dallam, csak nem feltétlenül veszi észre a néző, mert például egy beszélgetés közben játssza a háttérben egy zenekar. Én ugyanezt próbálom megvalósítani. Van egy téma, amit kitalálok, és akkor mire oda érkezünk, hogy a főszereplő elénekli a megfelelő helyen, addigra én már azt háromszor-négyszer megmutatom a közönségnek, hogy már legyen ismerős a fülének. Valamelyest manipulálom a közönséget ezzel, és az én kis dalaimat megpróbálom elsütni itt-ott. Az alkalmazott zene sem mindig csak alkalmazott zene, de olyan értelemben igen, hogy a dalnak meg kell találni a helyét, ahova odaillik, a megfelelő hangszereléssel.

Mostanában mivel foglalkozol?

A Drakula című zenés darabon dolgozom nagyjából fél - háromnegyed éve, ennek jövő májusra tolódott a bemutatója a járvány miatt. Seregi Zoli rendezi, akivel régóta együtt dolgozom. Emellett Sárközi Anitának írunk néhány új dalt. Most felfedeztem egy fiatal kislányt, aki Kárpátaljáról jött népdalénekes, és meghívtam egy fellépésre, mert nagyon tetszik a nagyon szép, ősi magyaros hangja.  Valamiféle crossover szerűséget szeretnék vele megpróbálni. De van egy saját zenekarom, a Paje, ami gyógyító embert jelent. Hiszek abban, hogy a zene az gyógyít valamilyen szinten. Ketten vagyunk ebben a zenekarban Lőrincz Gyuri szaxofonozik villanyszaxofonon, én szintetizátorozom, bluesokat játszunk. Itt is vannak népzenei motívumok, nagyon szabad és improvizatív a zenénk, de azért nem jazz. Egyikőnk sem ér rá túl sokat, de időnként csinálunk egy-egy bulit. Ez lényegében egy szórakozás nekünk, ami lelkileg feltölt.

Amikor elfáradsz és motiválatlannak érzed magad, akkor hogyan folytatod a munkát?

Ebben a munkában mindig van egy határidő, amikor le kell adni a színházi anyagot vagy a lemezt. Nincs annál nyomasztóbb, mint amikor tudom, hogy jövő héten eljön az igazság pillanata. Bevallom, ilyenkor felbontok egy üveg bort. Régen nagyon szerettem moziba járni, filmeket néztem vagy könyveket olvastam és ezekből merítettem. Most már sokkal lustább, otthonülős lettem. Viszont azt nagyon fontosnak tartom, hogy milyen az ember háttere. Általában a zenészekről és a művészekről az a hír járja, hogy bohém emberek, sokan alig várják az elhajlással egybekötött lenn alvásos bulikat. Én meg fordítva vagyok. Elég régóta külön kocsival járok, és ha vége a koncertnek, jövök is haza, mert én otthon imádok lenni. Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert nagyon jó családom van, imádjuk egymást a feleségemmel és a gyerekekkel, a mai napig velünk él a lányom, mindenben együtt vagyunk, támogatjuk egymást. Ha írok valamit, akkor jönnek és segítenek nekem, véleményt mondanak, a feleségem a mai napig minden koncertemre eljön. Szerintem nagyon fontos a családi háttér, mert ettől van a lelkem békében. Nem tudom elképzelni, hogy ha éjjel fetrengenék részegen az utcán, akkor másnap szép dallamokat tudnék írni. Tehát én ellentmondok sokak véleményének, szerintem nem szükséges, hogy szenvedjen és éhezzen az ember, inkább az a fontos, hogy lelki béke legyen. Nekem ez megadatott, és ezért nagyon hálás vagyok.

Pacziga Linda


2022. március 27. 10:47

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA