Szubjektív HAK naplóm
Örökre belém ívódott annak a talán óvodás korú kisfiúnak a képe, aki valamelyik keleti megyénkben bátortalanul lépett oda az egyik dobfelszereléshez, és csillogtak a szemei, amikor nemhogy leülhetett mögé, de oda tessékelték, sőt dobverőt is adtak a kezébe, és a maga örömére üthette, „játszhatott”. Az én szemeim is csillogtak. Ha az a kisfiú ennek az élménynek a hatására kezdett zenélni, már megérte kilenc évvel ezelőtt útjára indítani a Hangszert a kézbe sorozatot.
Először járhatott a kiállítás Mátészalkán, ahová a megnyitó délelőttjén roma fiatalok is érkeztek, és a több mint száznegyven hangszer között pillanatok alatt feltalálták magukat, és szinte zenekarrá összeállva próbálgatták a hangszereket. Kilenc év alatt összefolynak a helyek és az időpontok, de mintha Győrben történt volna, amikor valahogy több nagyszülő is érkezett unokákkal a hangszereket kipróbálni, és ma sem tudom eldönteni, hogy kik élvezték jobban a maguk keltette zajokat. Vagy ott vannak azok a pillanatok, amikor a középiskolásokat a záróra körül szinte „haza kellett zavarni”, vagy az a megnyitó, amikor a beszéd tartására felkért helyi politikust láttuk ugyan megérkezni, de eltűnt, mire mikrofon elé kellett volna állnia, és csak jóval később az egyik elektromos dobnál, fejhallgatóval a fején találtuk meg teljesen belefeledkezve a zenélésbe.
Emlékszem azokra a késő őszi, téli találkozókra, amikor Andrásik Removal egy kávéházban ülve lovaltuk bele egymást, hogy milyen jó ötlet lenne a Hangszert a kézbe, és mi mindent kellene vinni, hol lehetne megcsinálni, kikkel és hogyan jöhetne össze egy-egy kiállítás. Jó volt, hogy volt mire ötletelni. Merthogy akkor kapott önálló alprogramot az NKA Cseh Tamás Programon belül a magyar könnyűzenei oktatás támogatása, amit két évvel korábban a „szakma” még elvetett, de aztán belátta, hogy nélkülözhetetlen. Lett forrás, lehetett álmodozni, és belevágni az első nyolc állomás megszervezésébe. Tényleg azt gondoltuk, hogy a program elindul valamikor 2017. február végén, a nyár elején pedig a tanévvel együtt befejezzük, mert az is csoda lesz, ha nyolc helyszínen a negyven kiállítási nap összejön.
Ha ma a Hangszert a kézbe sorozat elmúlt kilenc évére gondolok, akkor számomra már nem az a csoda, hogy lassan a századik kiállításra készülünk, hanem az az alázatos, kivételes empátiával bíró, nagyszerű zenészcsapat, akik Andrásik Remo hívására jöttek, és sokan közölük lassan kilenc éve kísérik a hangszereket az országban. És nemcsak rendhagyó énekórákat tartanak, zenélnek a megnyitókon, de olyan szeretettel beszélnek a látogatókkal, többségében gyerekekkel, mint sokukkal talán a szüleik vagy a tanáraik sem. Azt látni kell, ahogy ezek a többségében meglett férfiak hangszert adnak kisebb-nagyobb gyerekek kezébe! Tényleg, mintha egy kincset nyújtanának át, vagy egy kulcsot a jövőhöz, netán vizet a szomjazónak. Hiszek benne, hogy nem volt olyan kiállítási nap – pedig volt belőle lassan 340 –, amikor azzal a mozdulattal, amivel hangszert adtak fiatalok kezébe, nem mentettek meg a jövőnek gyerekeket. Amivel azt is bizonyítják, hogy hiába bármilyen jó ötlet, a csoda a nagyszerű megvalósítókkal jöhet létre.
Pedig olykor olyan, mintha ellenszélben kellene dolgozni azon, hogy minél több ember vehessen életében először hangszert a kezébe, vagy éppen próbálhasson ki mást is, mint amiken addig játszott, netán csak pozitív zenei élményeket szerezhessen. Holott tényleg gyógyszert viszünk az általános rosszkedvre, kulcsot adunk a kreativitáshoz, a jobb tanuláshoz. És nem érti az ember, hogy miként hajthatja el egy tankerület azzal a lelkes szervezőt, hogy csak a matek a fontos, nincs szükség zenélésre. Miként lehet olyan megyeszékhely, ahol lassan egy évtizede nem kell ez a program, amihez lényegében csak helyet kell adni, mert áttételesen a zenészek és az adófizetők minden költséget állnak. Hogy lehet olyan közművelődési intézmény, amelyik erre a programra is úgy tekint, mint a bálás ruha vásárra, terembérletet kér, majd a végén szorgalmasan adminisztrálja a látogatókat, hogy saját sikereként felmutassa őket? Azt hiszem, az elmúlt kilenc év alapján hasznos tankönyvet írhatnánk a hazai közművelődés állapotáról, aminek talán a legfontosabb tanulsága lenne, hogy a fogadó település mérete és az intézmény nagysága fordítottan viszonyul a munkakedvhez, a lelkesedéshez és az adni akaráshoz.
Örökké hálás leszek azért, hogy benne lehetek. És láthattam például Gyöngyösön a lelkes nyugdíjasokat, akik ugyanolyan önfeledten szórakoztak a hangszerek között, mint a kisiskolások. Vagy beszélhettem az aprócska település polgármesterével, aki buszokkal hordta a kiállításra a szomszédos, még hátrányosabb helyzetű falvak gyerekeit. Láthattam többszáz gyereket tátott szájjal Kanócék nyitó koncertjét nézni. Meg találkozhattam olyan polgármesterrel, aki a kisváros minden ötödik lakóját odacsalogatta a kiállításra. Egészen biztos vagyok abban, hogy az a ma már több mint kettőszázezer látogató, akiknek nagyrésze iskolás volt, egész életében emlegetni fogja, hogy a suliból vagy suli után eljutottak egy olyan kiállításra, ahol nemcsak nézni, de kipróbálni is lehetett jó minőségű hangszereket.
És titkon várom azt a koncertet, amikor a színpadon álló sztártól majd azt hallom, a zenei karrierje az egyik Hangszert a kézbe kiállításon indult. Removal majd csendben, a rajongók között állva, a reflektorokat kerülve mosolygunk, hogy hát igen, miattuk, az ilyenek miatt megérte.
Bajnai Zsolt
forrás: https://poptanitas.blog.hu/2026/03/03/szubjektiv_hak_naplom
2026. március 3. 16:36