Szóra érdemes! Szekeres András
A Szóra érdemes! vendége Szekeres András, akinek alkotói üzemanyaga a szerénység és a vadság keveréke, és akivel szívesen alakítanám meg a Prozódiaszűrő Bizottságot.
Major Eszter interjúja
Az első kérdésem, hogy mi lennél, ha nem zenész és szövegíró lennél.
Én pilóta akartam lenni, ez elég sokáig is tartott, mondjuk tizenöt éves koromig, de aztán rájöttem, hogy a fizika és a matek annyira nem oké, hogy ez realitás legyen, úgyhogy gyorsan letettem róla. Zenei tagozatos gimnáziumba kerültem, és ott volt egy csomó hasonszőrű figura, akikkel nagyon korán elkezdtünk zenekarozni, és valahogy úgy alakult, hogy mindegyikünk hegedült korábban, ezért viszonylag hamar megtanultunk gitározni. Én, aki egyébként alapjában véve egy teljesen gátlásos, izgulós ember vagyok, pont én lettem zenész! Szerintem úgy próbáltam ez ellen küzdeni, hogy teljesen az ellenkezőjét csináltam annak, mint ami elvileg nekem meg volt írva.
Ez tényleg merőben más vonal, mint a pilóta-élet. Mondjuk őket is megtapsolják a végén, hogyha szépen leteszik a gépet.
Igen, meg a stewardessek! Szóval ott is van reward. Egyszerűen mindig vonzott az a világ, megcsapott a kerozinszag. A nagybátyám egyébként a repülőtéren dolgozott, így közel is voltam ehhez a világhoz, az egész apai oldalnak van egy ilyen lököttsége: repüléskárosultak, és én ebbe csöppentem bele. Most is van a tágabb családban egyébként egy pilóta, aki nagyon nagy gépekkel repül. Szoktam figyelni, hogy teljesen más habitusú, mint én, teljesen nyugodt, kimért, szóval ő pilótának való, én pedig nem.
Amikor a gimiben elkezdtetek zenélni, akkor nálad inkább a zeneszerzésen volt a hangsúly, vagy hogy színpadra vidd a dalokat?
Hát az első primer cél a lányok meghódítása volt, és nyilván az a színpadi munkához közelebb áll, de nagyon hamar kialakult az igényünk arra, hogy saját dalokat játsszunk, így hamar elkezdtünk dalokat farigcsálni. Szöveget akkor még nem tudtunk, persze próbáltunk rossz angol szöveget írni, ahogy az szokott lenni, és aztán szépen fokozatosan egyre kevésbé rosszakat írtunk.
Mesélj a zenekaraidról! Mi volt a Junkies előtt?
Az első, az a gimis zenekarom volt, a JKE nevezetű, amiből - érdekes módon - mindenki aktív azóta is. Varga Lacát tudnám kiemelni, aki a Hiperkarmában tűnt fel, most pedig a Pál Utcai Fúkban játszik. Ott stonesokat játszottunk, meg mindent, ami tetszett, csak utána fordultam a keményebb műfajok irányába. Engem úgy tartanak számon, mint egy punk- vagy rockzenészt, aki erőszakos, durva zenét játszik, de én elsősorban a Beatlesből és a Police-ból jövök, és utána indultam kirándulásként a kemény zene irányába, és valahogy ott ragadtam. Tizenhét éves koromban kezdtük el a Tennessee zenekaromat csinálni, amivel már a tévében is szerepeltünk, az érettségi után kerültem az Onix zenekarba, ahol már országos turnét csináltunk, és a huszadik születésnapom előtt egy nappal kerültem a Junkiesba, már több mint harminc éve. Az egy nagyon jó kis műhely volt, mert az első pillanattól kezdve mindig is többen voltunk szerzők a dalokban. Tehát nem az volt, mint sok helyen, hogy van egy szerző, aki megír mindent, hanem itt mindenki mindent csinált, és egy idő után mindenhová be lehetett kapcsolódni. Számomra annyira izgalmas volt, hogy még a szövegben is ki tudtuk egymás gondolatait egészíteni. A Barbaróval azóta is olyan szinten egy hullámhosszon vagyunk, hogy gyakorlatilag bármikor tudunk együtt szöveget írni.
Sok szerzőpárost ismerek, de kevés olyat, akik szöveget írnak együtt.
Én úgy tartom, hogy létezik szövegíró-izom. Ha az ember sokat használja, akkor fejlődik, de nyilván meg is tud sérülni, hogyha túlerőltetjük, és akkor lehet, hogy egy csomó ideig nem tudunk írni. Barbaró Attilával emiatt is tudjuk egymást nagyon jól kiegészíteni, mert sosincs olyan, hogy mindenki ugyanolyan ihletett állapotban vagy ugyanolyan jó formában van, és olyankor a másik tud segíteni. A Hooligans Királylányának sikere után szükségünk is volt erre, mert hirtelen rendkívül sok felkérést kaptunk, és azóta is, már harminc éve írunk együtt dalokat és szövegeket.
Melyek a kedvenc saját munkáid?
Azokat a szövegeimet szeretem, amelyek teljesen őszinték. Én hiszem azt, hogy nem lehet megúszni az időt…bár vannak olyanok, mint akár pont a Királylány volt, amit negyedóra alatt megírtunk. Én tényleg az utolsó vesszőt is átgondolom, és ha azt érzem, hogy valami még nem elég jó, akkor mindig tovább gondolkodom, hogy hátha van oda jobb megoldás. Akkor érzem, hogy jó lett a szöveg, hogyha büszke vagyok rá, és alig várom, hogy megmutathassam másoknak. A legnagyobb félelmem pedig az, hogy valamit lemásoltam, de ugyanígy a zenében is, amikor azt érzem, hogy valami olyat írtam, ami tényleg számomra is különleges, akkor félve kérdezem meg a környezetemet, hogy nem hasonlít-e valamire, nem lehet-e, hogy tudat alatt véletlenül lemásoltam valamit. Volt is már rá példa, hogy megírtam egy dalt, és utána rájöttem, hogy egy az egyben egy Queen dal lett, csak valahogy nem vettem észre, hogy ugyanarra megyek. És akkor ez természetesen ilyenkor kuka. Szóval visszatérve, A szerelmedtől lettem ilyen-t pont amiatt szeretem, mert rendkívül őszinte lett, és sikerült benne az érzéseimet pontosan papírra vetni. Kedvenc saját dalaim talán a 2011-es Stereomilk aZ lemezén vannak. Nagyon ihletett időszak volt, a Petőfi gyakorlatilag szétjátszotta, még listavezetők is voltunk, a szakma imádta, de a közönséget fikarcnyit sem érdekelte. Nem stimmelhet minden mindig.
Szövegre zene vagy zenére szöveg? Melyiket szereted jobban csinálni?
Ha mind a kettőt én írom, akkor általában a zenére szoktam szöveget írni, bár az a nehezebb. Nekem igazából szöveget írni eleve sokkal nehezebb, mint zenét. Vannak írók, akitől, ha megkérdezik, hogy mi volt a napirendje, azt mondja, hogy felkelt reggel hétkor, ivott egy kávét, meg evett egy croissant, és akkor leült, és nyolctól délig írt. Ez az én esetemben nem tud így működni, mert csak akkor tudok írni, hogyha ihletett vagyok. Viszont, hogyha leülök egy gitárral, akkor két óra múlva biztosan lesz valami használható belőle. Van, hogy tudom, hogy meg kell írnom egy szöveget, mert le kell adni az albumot, és az ember eleve be van feszülve azon, hogy le kell adnia és még nincs kész, és ilyenkor előfordul, hogy napokig egyszerűen semmi nem jut eszembe, pedig teljesen rá vagyok hangolódva. Pont az ilyen utolsó szövegekkel nagyon meg szoktam szenvedni. Nekem egyébként sokkal nagyobb öröm egy jó dalszöveget megírni, mint egy jó dalt, mert az ritkábban van nálam. Dallamokat megálmodni is szoktam, egyszerűen felébredek és szól a fejemben, és akkor gyorsan lejegyzetelem, de szöveggel nincs ilyen. Hogyha valaki szöveget akar írni, akkor a legfontosabb gyakorlati tanácsom az lenne, hogy jegyzeteljen! Abból később ihletet lehet meríteni, a szövegfoszlányok pedig beilleszthetők lesznek, lehet belőlük valami egyedit építeni. A kedvenc pontom pedig az, ahonnan már a szöveg megírja önmagát. Amikor szerkezetkész az egész, akkor onnantól már tényleg olyan, mint a Scrabble. Az már jutalomjáték, igazi horgászzsákmány.
A szövegeidet nagyon önazonosnak érzem. Mindig saját élményből születnek?
Nagyjából igen, illetve nyomokban valóságot tartalmaznak. De a valóságértékük eltérő, mert ugye, a visszapillantó tükörben a tárgyak kisebbnek tűnhetnek. A Junkies egy önazonos rockpunk zenekar. Sose voltunk Aréna zenekar, viszont voltak nagy sikereink, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat az elmúlt 31 évben, és annak örülök, hogy mindig volt annyi üzemanyag a zenekarban, - ez lehet bármi, akár pénz, akár siker - hogy emelt fővel és jó kedvvel tudjuk folytatni, és remélem, hogy ez így az életünk végéig kitart. Azt számolgattuk, végül is túl nagy matematikai készség nem kell hozzá, hogy harmincegy éve vagyok a zenekarban, és csak húsz évig nem voltam, tehát sokkal több időt töltöttünk együtt, mint nem. Ez már olyan, mint egy tetoválás rajtunk, ezt már nem tudjuk egyszerűen leszedni, és nem is akarjuk, mert ez az, amivel mi foglalkozunk, az „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere” az, hogy Junkies. De volt néhány dalom, amit nem tudtam volna a zenekarnak elképzelni, és amikor már volt ezekből egy csokorra való, akkor úgy gondoltam, hogy jó lenne nekem szólólemeznek. Az első kettőt Somogyvári Danival készítettünk el, akit tulajdonképpen Barbaróval a Keleti Blokk folyosóján találtunk, és aztán egy ideig az egyik legfontosabb szerzőtársammá vált, sok dalt írtunk közösen. Dani játszott a szólózenekaromban is, sőt még roadolt is a Junkiesnak, de ez egy nagyon rövid időszak volt, mert utána már kézről-kézre adták, és nem kellett neki a segítség, segített ő saját magán. A harmadik lemezt pedig Gravel Shores-szal írtuk, aki azóta a Junkiesban is játszik. Én ezekre a dalokra vagyok a legbüszkébb, hogy bár segítettek, de itt mégis rám hárult a feladatoknak az oroszlánrésze, és amikor a saját neve van az embernek a lemezre írva, akkor ott a felelősség azért néha megcsapkod. És nagyon örülök, hogyha valaki megemlíti, hogy ez tök jó volt, és talán ezeknél is esik a legjobban, ha megdicsérik, mert akkor azt gondolom, hogy értik, amit mondani akartam.
Az utolsó szólólemezedbe, a Funkcionális ámokfutásba beletettél mindent, ami az utóbbi időben foglalkoztatott?
Igen, és visszanézve az embernek néha az jut eszébe, hogy már mindent elmondott. A harmadik lemezem egy éve jelent meg, és a Stereomilk szövegeket is beleszámítva, most pont úgy vagyok vele, hogy addig biztos, hogy nem akarok még egyet megírni, amíg újra nem lesz mit mondanom. Erőltetni nem lehet, meg nem is szeretném, tehát hogyha majd eszembe jut valami, akkor elmondom.
Mennyi idő alatt születtek meg ezek a szólólemezek?
Nagyjából az első ötletcsírától a masterig, egy-egy év alatt. Igazából onnantól kezdve, hogy volt három dalom, és tudtam, hogy ennél kevesebb nem lesz, csak több, akkor már kirajzolódott előttem egy szólólemeznek a sziluettje a távolban. Én nem szeretek pazarolni, soha semmiben egyébként. Túl nagy luxus megírni egy csomó dalt, és utána nem csinálni velük semmit. Én azt szeretem, hogyha el vannak szépen rendezve, és ezeket csak úgy rendezheti el az ember, hogyha felveszi és megjelenteti őket.
Neked mi okozza a legnagyobb nehézséget az alkotásban?
A legnehezebb feladat mindig az, amikor az ember kezét megkötik valamilyen tekintetben, mert olyankor drasztikusan leesik az esélye annak, hogy egy nagyon szuper dal szülessen. Például ilyen, amikor a kamu angol ritmikájára kell úgy megírni a magyar szöveget, hogy fontosabb az, hogy jól kijöjjön, mint hogy mit mond vele az ember. Azt utálom még, amikor nem írok fel valamit, és elfelejtem. Utána mindig arra gondolok, hogy biztos, hogy ez volt az a sor, ami miatt nem lesz jó az egész szöveg, de aztán ez valahogy mindig megoldódik. Az is borzasztóan el tudja venni a kedvet, hogyha rosszul emlékszel egy ritmikára vagy dallamra, megírod tök jóra, és akkor kiderül, hogy nem is úgy van. És akkor el kell engedned, amin egy csomót dolgoztál, és tökéletesnek gondolsz. Az nagyon frusztráló tud lenni.
Van olyan téma vagy szó, amitől viszolyogsz, hogyha meghallod egy dalszövegben?
Igen, ilyenek a pusztán, a csupán, vagy az induljunk, hát. Nagyon nem bírom a mórikálást, és a töltelékszavakat- és sorokat sem, amikor csak azért tesznek oda valamit, hogy „kijöjjön”, ne legyen üresen vagy meglegyen a szótagszám. És nem szeretem például azokat a dalszövegeket sem, ahol egy nő isteníti a férfit, és fordítva se. Meg mintha mostanában a prozódiaszűrő kiveszett volna.
Melyek a kedvenc magyar dalszövegeid?
Szeretem a Rádiót az LGT-től, a Ha én lennék a szerelmedet a Kiscsillagtól, pedig nem vagyok nagy Lovasis, de az nagyon el lett kapva. És az utóbbi időben Péterfy Bori cuccai tetszenek nagyon, ráadásul már csomót ő maga ír, azok lettek az utolsó lemezén a legjobbak.
Szerinted mi a legnagyobb erényed alkotóként?
Én nem fogom magamat dicsérni, az biztos! Muszáj? Tényleg? Hát jó, ha muszáj, akkor igazából az, hogy sokféle műfajban tudok alkotni. Talán ez. Tehát, hogy nincsenek számomra korlátok, át tudom érezni a feladat lényegét, és az esetek 99 %-ában meg tudom oldani.
Amióta beszélgetünk, nekem is az kattog a fejemben, hogy te nagyon jól tudsz kapcsolódni másokhoz, egózás nélkül. Elárulod, hogy kivel készül most közös dalod?
Igen, az elitizmus bármilyen formáját megmosolygom, illetve az első számú dolog, amit utálok, ha valaki nem viselkedik természetesen. Na szóval nemrég volt, hogy Müller Péter Sziámi megkért arra, hogy írjunk neki dalt, aztán fordítva is dolgoztunk. A legutóbbi Junkies lemez készítésénél végül Sziámi húzott ki minket a csávából, amikor már vagy öt szöveget rápróbáltunk az egyik dalra, de valahogy egyikkel sem kapcsolódott szervesen. Szerintem nagyon össze kell forrnia a zenének és a szövegnek, mert különben nem tudnak egyet alkotni, és együtt sugározni, közvetíteni valamit. Itt végül sikerült, és pár hónapon belül ezzel a dallal fogunk kijönni. Az a címe, hogy Hibák a mátrixban, de még egy kicsit agyalunk rajta, mert még nem 100%-os.
Major Eszter
2025. június 7. 06:48