Szóra érdemes! Lázár Tibor
A Szóra érdemes! hetedik, rendhagyó részében – egy kicsit elkanyarodva a szövegírástól – Lázár Tiborral beszélgetek, aki valószínűleg maga is író lenne, ha nem zenész, producer és dobtanár vált volna belőle, aki nem mellesleg klipeket is készít. Major Eszter interjúja
A Zagar dobosaként láttalak először, aztán Hodosi Enikő Rebirth című dalát hallottam tőled a Petőfin, majd legközelebb Occam koncerten voltam a Trafóban, ahol az elektronikát kezelted. Erre a sokszínűségre rögtön felfigyeltem. Mikor kezdtél el a zenével foglalkozni?
Nyolcévesen kezdtem el zenét tanulni a Hajdúböszörményi Bartók Béla Zeneiskolában. Két osztálytársam járt az ütőszakra, és amikor néhányunkat elhívtak a félévi koncertjükre, ott annyira megtetszett a dobolás, hogy otthon egy egész estés könyörgés következett azért, hogy nekem is megengedjék, hogy oda járjak. Végül a kanapén el kellett dobolnom a kisdobosindulót, hogy bebizonyítsam a rátermettségemet. Most már látom, hogy milyen könnyen ment, hiszen mások évekig szemeznek egy hangszerrel, mire elkezdhetnek játszani rajta. Szóval én nagyon hálás vagyok a szüleimnek a támogatásért.
Más hangszer nem is jött szóba?
Nem, bár érdekelt a zongora is, de valahogy ez a bizonyos koncert indukálta nálam az egészet, úgyhogy egyből dobos lettem. Volt egy kis felvételi, ahol vissza kellett tapsolni pár ritmust, és máris ott találtam magam az ütő tanszakon. Egyébként már óvodás koromtól nagy zenerajongó voltam, minden érdekelt. Hallgattam az otthon található vinyleket, és emlékszem, hogy kazettákra vettük fel a rádióból a kedvenc dalaimat. Szóval nagyon érdekelt a zene, és később, amikor az egyik osztálytársam videókazettán odaadta az egyik Genesis koncert felvételét, amelyiken Phil Collinsnak és Chester Thompsonnak volt egy dobpárbaja, az teljesen elvarázsolt, és akkor nagyon a dobfelszerelés felé orientálódtam. Ami pedig teljesen eldöntötte a sorsomat, az az volt, amikor '95-ben a Hajdúböszörményi Ütősegyüttessel részt vettünk a Dobos gálán Cegléden, és hát ott olyan fantasztikus koncertek voltak, amilyet addig még sosem láttam. A legjobb magyar dobosok léptek fel, főleg jazz és jazz-rock zenekarok, és az egész hangulat, és ahogy játszottak, teljesen magával ragadott, és onnantól kezdve többé nem volt kérdés, hogy dobos leszek. Egyébként itt nagyon fontos megemlítenem Sándor Lacit, aki olyan dobos/ütős kultúrát teremtett, ami például azt is lehetővé tette, hogy eljussunk ilyen rendezvényekre, és hogy elmélyülhessünk a dobolásban, a zenélésben. Sok később profi dobos ebből a műhelyből került ki.
Kik voltak a gyerekkorod kedvenc dobosai? Kik hatottak rád?
Phil Collins volt a legelső. Majd Michael Jackson zenekarában láttam Ricky Lawsont. Őt is nagyon bírtam, a feszes groove és az egész zene, az a show magával ragadott. Aztán ott volt Ringo és a Beatles, illetve a Queen azokkal a fantasztikus dalokkal.
Magyarok közül megismertem Szendőfi Pétert, Borlai Gergőt, Jávori Vili bácsit, Steve Smith-t, aztán CD-ről, videókról Dave Wecklt, Billy Cobhamet, Steve Gaddet, Dennis Chamberst, Jack deJohnette-et. Ez a jazz, funk, fusion közeg nagyon bejött akkor nekem.
És ha mégsem úgy alakult volna az életed, hogy zenéléssel foglalkozol, akkor most mi lennél?
Akkor szerintem irodalommal foglalkoznék, mindig is az érdekelt a legjobban a zenélés mellett. Olyan 20 éves korom körül, amikor Székesfehérvárra jártam a Dr. Lauschmann Gyula Jazz Zeneművészeti Szakközépbe, azt láttam, hogy egyszerűen annyira fel van már térképezve a jazz, annyira sok és sokféle előadó van, hogy ha valami új hangot szeretnék találni, az azzal nem lesz meg, ha én is ugyanazokat hallgatom, amit mindenki, hanem esztétikai tanulmányokba kell kezdenem, ami szélesíti majd a látókörömet. Főleg emiatt felvételiztem az egyetemre, magyar nyelv és irodalom-kommunikáció szakra. Ott aztán elgondolkodtam, hogy szívesen írnék komolyabban, a PHD is szóba jött, de a zene mindig erősebb húzóerő volt számomra, jobban foglalkoztatott. De vannak a fejemben regényötletek, talán egyszer valamelyiknek nekiülök.
Az első években milyen zenekarokban játszottál?
Volt olyan, hogy hét zenekarban játszottam egyszerre, az elég sűrű volt. Volt a Figyelj Castro nevű formációnk, amit egyébként mindenki imádott, aki hallotta, főleg a zenészek. Azt úgy kezdtük, hogy egy Santana tribute zenekart szerettünk volna alapítani, hogy megtanuljuk szép lassan a latinos popzenét, de aztán a látómezőnkbe kerültek más zenekarok is: rengeteg Sergent Garcia számot játszottunk, Ketama dalokat, Marc Anthony-t. Tényleg egy nagyon jó kis csapat volt, Fenyvesvölgyi Attila énekelt, Hegyi Dávid zongorázott benne, Kovács Tamás (Tobzy) volt a perkás és Répási Iván basszusgitározott. Ez a ritmusszekció alkotta a Berényi Group gerincét is, a zeneszerző/gitáros/énekes Berényi Gyuri és Koloncsák Zsolt zongorista mellett. Voltak különböző jazz formációk, amikben doboltam, például Kovács Andorral és Winterverber Csabával játszottunk trióban, a suliban pedig megalapítottuk a Groupen Six nevű együttest, ami meglepő módon hat tagú volt.
Aztán a Zagar lett hirtelen a fő munkahelyed. Mindig azt hallottuk, hogy hú, hát a Zagar híresebb külföldön, mint Magyarországon. Ez tényleg így volt?
Én inkább úgy mondanám, hogy többet jártunk külföldre, mint a legtöbb magyar zenekar. Az első fesztiválszezon úgy nézett ki, hogy Kecskemétről elmentünk Innsbruckba, aztán Szegeden játszottunk, onnan tovább Szentpétervárra, majd Dél-Olaszországban töltöttünk egy hetet. Máskor Tokajból mentünk nyakig sárosan Bécsbe egy jazz fesztiválra, mert ott simán befért egy jazz fesztivál programjába ez a fajta elektronikus zene. A menedzserünk Széll László volt, aki a Yonderboi-t is menedzselte. Laci mindenhová elküldte az anyagainkat, hogy itt van ez a zenekar, nagyon érdekes, amit csinálnak, vagy nem tudom, pontosan mit mondott, de tényleg elég sok helyre hívtak minket. Szerintem sokat számított, hogy Lacinak jóval több külföldi kapcsolata volt abban az időben, mint magyar. És mivel elég univerzális volt a zenénk üzenete, plusz volt egy egyéni hangulata, és nem voltunk nyelvhez sem kötve, mert főleg instrumentális dalaink voltak, ezért tetszettünk a külföldi promótereknek. Aztán jött a Wings of Love, és itthon is nagyon beindultak a dolgok.
És ti tudatában voltatok a húszas éveitek elején, hogy mekkora szám, ennyi helyre eljutottatok koncertezni?
Nem igazán, inkább csak élveztük. A többiek Yonderboi-jal addigra már egész Európát bejárták, nekik szinte természetes volt. És amiatt, hogy én meg azt hallottam, hogy itt játszanak-ott játszanak, például 20 koncertet egy hónap alatt Hollandiában, meg divatbemutatón Franciaországban, jazz fesztiválon Svájcban, ezért azt gondoltam, hogy ez normális. Most már tudom, hogy nem volt az, de hozzátartozik, hogy az egy másmilyen korszak volt. Akkor még nem az volt a módi, hogy fapados géppel utazol, aznap játszol, másnap reggel visszajössz, hanem nagyvonalúbban, kevésbé profitorientáltan álltak hozzánk. Szállodákban laktunk, volt, hogy kedden utaztunk és csak szombaton játszottunk, közben pedig városnézés volt Szentpéterváron, vagy olyan is, hogy egy hétig Olaszországban lehettünk három koncert kedvéért, napközben a tengerparton napoztunk, este bulikba vittek minket, etettek-itattak – filmszerű volt az egész.
Most visszatekintve kiket tartasz a legfontosabb zenésztársaidnak?
Az egyik Weisz Gábor szaxofonos, akivel hosszú évek után most újra együtt játszunk. Gáboron keresztül ismertem meg Kovács Andort, akivel hamar összebarátkoztunk, és elkezdtünk együtt játszani jazz standardeket, meg drum and basst, és amikor a többiek a Yonderboi-ból új zenekaron törték a fejüket, akkor ő mondta, hogy tud egy dobost – ez voltam én. Így alakult meg a Zagar, először Pulzus néven. Andor a legintrovertáltabb csodabogár, akivel valaha találkoztam. Ha nem így lenne, már világhírű lenne, mert egy igazi géniusz. László Attila egyetlen magántanítványa volt, Babos Gyula is rajongott a gitározásáért. A Zagar tagjai is nagyon fontosak az életemben, hiszen 21 évig együtt zenéltünk. Közülük persze külön szót, vagy inkább bekezdést érdemelne DJ Bootsie, akivel különösen hasonló az elképzelésünk a zenélésről és az értékekről, nem véletlenül zenélünk együtt azóta is. Mindig rácsodálkozom, hogy milyen zenei ötletei vannak, milyen érdekes hangokat használ, vagy hogy milyen kreatívan vág darabokra például klasszikus zenékből vett hangmintákat. Aztán ott van Kovács Bálint, akivel a korábban említett Figyelj Castro együttesben zenéltem először, majd a Caribeatben kubai zenét játszottunk, a Chalabanban pedig marokkóit. Végül ő lett a saját zenekarom, az Occam gitárosa is, mert annyira ráérez arra, hogy mi illik az adott zenébe, annyira nyomdakészen fogalmaz, hogy jobbat el sem tudok képzelni. És ott van a zenekarom harmadik tagja, Kiss Árpi. Ő egy báránybőrbe bújt farkas, persze csak zenei értelemben. Hihetetlen, hogy milyen csendes, szerény ember, de úgy trombitál, mintha egy vulkán törne ki. Nem véletlenül hívta el Presser Gábor szólistának a zenekarába. Ugyan a hölggyel illett volna kezdenem a sort, de győzött a kronológia, ezért a végére maradt a csodálatos hangú Hodosi Enikő, azaz Manoya, aki a My Rorschach lemezem óta énekel a dalaimban. Róla nem is mondanék többet, érdemes meghallgatni! Később, az első szólólemezének (Manoya – Hundred Arms) én lettem a producere, amivel a megjelenése után „Az év alternatív lemeze” Fonogram-díjat. is elnyertük.
A tanítás hogyan jött az életedbe mindezek mellé?
Már 18 éves korom óta rendszeresen megkeresnek ismerősök, hogy segítsek nekik, hogyha elakadnak a dobolással. Van az a mondás, hogy „nem fognak az ajtón bekopogtatni”, hát, velem az történt, hogy 3-4 későbbi tanítványom konkrétan ismeretlenül bekopogott a Keleti Blokkban a próbaterem ajtaján, hogy hallják, hogy mi folyik itt és szeretnének érdeklődni… Egyébként a tanítás számomra nagyon fontos dolog, mert mindig örülök, amikor rájövök valamilyen összefüggésre, vagy kitalálok valamilyen gyakorlatot, ami fejleszt, rendbe tesz dolgokat, és akkor azt jó tovább is adni. Olyan, mintha egy kicsit jobbá tennéd a világot.
Így jött az is, hogy elkezdtél sportolókat dobon fejleszteni?
Ez például az egyetemi tanulmányaimmal biztos, hogy összefügg. Nem véletlen, hogy az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéken írtam a szakdolgozatomat Szegeden. A komparatisztika párhuzamokat keres, különböző művészeti ágakat hasonlít össze, és én is folyton az analógiákat keresem, vagy ha nem is keresem, de megtalálom. Ha erre egyszer rááll az agyad, akkor a legkülönbözőbb dolgok tudnak inspirálni. Az egy nagyon régi ötletem volt, még a 2012-es olimpiai úszóversenyt nézve jutott először eszembe, hogy a mozgás ritmusa, illetve a mozgás összehangoltsága valószínűleg másodperceket is jelenthet egy hosszabb távon, és ezt akár dobolással is lehetne fejleszteni. Nem beszélve a végtagok függetlenítésről, a koncentrációról és az agyféltekék összehangolásáról. De hát, ugye rengeteg ötlete van az embernek, ami megmarad ötletnek.
De aztán ez is megvalósult. Emlékszel, hogy mi volt az a pillanat, ami végérvényesen beindította?
Amikor 2019-ben Budapesten rendezték a Vívó Világbajnokságot, akkor Szilágyi Áronnak, aki addigra már kétszeres olimpiai bajnok volt, és mindig nagyon összeszedetten, ellentmondást nem tűrően vívott, nem sikerült jól az az időszak, különösképpen az a verseny. Utána úgy nyilatkozott, hogy valahogy nem találja a ritmusát. És akkor beugrott, hogy ezt a régi ötletemet talán most ki lehetne próbálni. Úgyhogy leírtam Áronnak a gondolataimat, és szerencsére nagyon nyitottan fogadta, majd egyszer csak ott ült velem szemben a dob mögött, és elkezdtük a közös munkát. Áron két hónappal később mellékesen megjegyezte, hogy egyébként a múltkori óránk után jobban ment a vívás, majd sorozatban megnyert három világkupát és meglett a harmadik olimpiai bajnoki címe és az első egyéni világbajnoki címe is.
Nagyon gratulálok! Sportolók közül kikkel foglalkozol még?
Közben elkezdett járni Vogel Soma is, aki akkor még a második számú kapusa volt a férfi vízilabda válogatottnak. Szerintem őt mára senkinek sem kell bemutatni, igazi világklasszissá vált. Ő ajánlotta a dobolást a fradis csapattársának, Szakonyi Daninak, majd jött Torma Luca, aki ugyancsak válogatott kapus lett azóta, pedig még csak 18 éves. A Fradi fiú kézilabda kapusok is jöttek, és úgy látom élvezik a közös munkát. Amikor pedig Soma ötméteres védéseivel világbajnok lett a férfi vízilabda válogatott, Magyari Alda, a női válogatott első számú kapusa is elkezdett hozzám járni.
Egyre több sportolót tanítok az utánpótlás csapatokból is.
Említetted az Occam néven megjelent lemezedet. Ott nem a doboláson van a hangsúly. Mesélsz erről is egy kicsit?
2000 körül beleszerettem az elektronikus zenébe. Az első lemezek, amik megtetszettek, a Ninja Tunes kiadványai voltak: például a Cinematic Orchestra, majd aztán DJ Krush, Photek, Alva Noto, Pole és a Rhythm and Sound. Mondtam már, hogy nekem mennyire fontos a zene mélysége? Ezeknek a zenéknek az atmoszférája, a hangszínek, a hangminta használatok és az érdekes ritmusok mind nagyon megfogtak. Az sem zavart, hogy nem élő a dob, sőt! Elkezdtem én is lemezeket mintázgatni, szintiket tekergetni, effektezni. Nagyon beleástam magam, egyre több track készült el. Azért nem nevezem dalnak ezeket, mert nem hagyományos dal formájuk volt/van, hanem ezek úgynevezett folyamatzenék. A hangulaton, a hangszíneken és a zene finom változásain van bennük a hangsúly. 2011-ben aztán megjelent az első nagylemezem My Rorschach címmel Occam művésznéven. Ezután még rengeteg Occam megjelenés volt, még elektronikusabb, tempósabb zenék három EP-n, és szerepeltem a német Traumschalplatten két válogatásán is, mellette pedig remixeket készítettem és alkalmazott zenéket: filmzenét, reklám zenét és kiállítások zenéit.
Most milyen zenekarokban játszol?
DJ Bootsie zenekaraiban, aminek van trió, kvartett és szimfonikusokkal kiegészített felállása is. Emellett Szekeres Adrien zenekarában dobolok. És van egy új formációnk, ami egy kollektíva, Schrödinger Group néven. Kísérleti zenét játszunk, amiben egy régi ötletemet valósítottuk meg: egy Chopin-nocturnt lassítottunk le a tizenketted részére, és arra improvizáltunk a stúdióban mindenféle előzetes megbeszélés nélkül. A most megjelent lemezen Kiss Árpi trombitál, az öccse, a már világhírű Kiss Zoltán pozanozik, Kovács „Royal” Feri szaxofonozik és Jacek Obstarczyk zongorázik. Szeretnénk egy sorozatot készíteni ebből az alapkoncepcióból, mindig más-más zenészekkel kiegészítve az alap trombita-pozan-dob hármast. Teljesen improvizált kortárs zene ez, sokan az ECM kiadó által fémjelzett jazzhez hasonlítják, de annál sokkal kísérletibb.
Ennek az egyik zenei részletéhez készítettél egy AI videoklipet. Ez egy új terület, amit kipróbálsz?
Nagyon izgalmasnak találom az AI-t. Először lemezborító tervezésre használtam, és azóta annyi borítóötlet született már, hogy olyan 20 év alatt tudnék hozzájuk lemezt készíteni… Aztán mikor feldolgoztam két Petőfi verset a Felhő pályázatra, a megjelenés előtt egy héttel azon morfondíroztam, hogy mégiscsak jó lenne egy videóklip legalább az egyikhez. Valaki ajánlott egy olyan AI oldalt, ami abban jó, hogy képeket tudsz vele mozgatni, vagyis videót lehet generálni képekből. Innentől viszonylag gyorsan ment a munka, mert addigra már megálmodtam a klip képi világát. Tehát jelenetenként terveztem meg a videót, pont úgy, mint egy hagyományos klipnél vagy filmnél, de az a nagy különbség, hogy itt szinte csak a képzelet szab határt, míg a valóságban általában a pénztárca. Egy filmes ismerősöm szerint ezt a videót a „valóságban” tízmillió forint alatt képtelenség lett volna leforgatni. Szóval sosem készült volna el, ha nincs az AI. Elképesztő, hogy milyen lehetőségek vannak ebben.
Például bejutni a Klipszemle legjobb AI videoklip döntősei közé? A klipkészítés is belefér a repertoárodba?
Igen, például az is. Szóval egyrészt a sikerélmény miatt fér bele, és mert nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, másrészt pedig azért, mert eléggé flottul megy. Nem kell hónapokig rajzolni, tervezni, és azon agyalni, hogy hogyan férjünk bele a büdzsébe. Gyakorlatilag ameddig korábban egy gyártást leszervezett az ember, annyi idő alatt most több klipet is meg tudok csinálni, és még nagyon élvezem is.
Min dolgozol most?
Most az új Occam lemez utolsó simításait végzem, ami már elég régóta készül, mert egy nagyon komplex lemez, nagybetűs folyamatzene lesz. Már tényleg finisben van, csak rá kellene mondanom az áment, ami ugye a legnehezebb.
Elmondod, hogy miért ezt a formát választottad a lemezen? Mitől lesz ez más, mint amiket korábban hallottunk tőled?
Most visszautalnék az irodalomra: ez egy zenei nagyregény lesz, több mint egy óra összefüggő zene, ami egy történetet mesél el, végigvonuló motívumokkal. A poént nem szeretném lelőni, csak annyit árulnék el, hogy itt a formának van egy nagyon fontos szimbolikus jelentése. Azért nehéz befejezni ezt az anyagot, mert ezután ilyen nagy volumenű lemezt nem hiszem, hogy készíteni fogok, úgyhogy ennek pont olyannak kell lennie, mint amilyet elképzeltem.
2025. február 8. 07:38