Szóra érdemes! Hrutka Róbert
A Szóra érdemes! vendége Hrutka Róbert, akitől örömmel hiszem el, hogy minden szónak és hangnak van értelme, és hogy pár jó hang is képes megváltoztatni ezt a világot.
Először is azt mondd el, hogyan találkoztál a zenével!
Gyerekkoromban egy betegség kapcsán elvesztettem a hallásomat. Sok időt töltöttem kórházban és a nagyszüleim házában, a rehabilitáció 6-7 éves koromig tartott. Nagyon zárkózott lettem, sőt mondhatni, nálam zárkózottabb kisfiú kevés volt. Számtalan beszédhibám volt, az utolsó kontroll vizsgálaton az orvos azt mondta, hogy hát beszélni majd megtanulok, de a hallásom már ennél nem lesz jobb, legfeljebb zenész nem leszek. Akkoriban a nagymamám házában volt egy régi hamis hangversenyzongora és amikor leültem mellé klimpírozni, akkor órákat elvoltam vele. Így kezdődött, hogy elkezdtem autodidakta módon zongorázni, majd szájharmonikázni.
Ezeket a dallamokat már hallottad?
Azt már igen. Kicsit féloldalas a hallásom, ennyi visszamaradt, de azt be tudom balanszírozni. Azért figyelnem kell erre, és sokszor hívok kontrollnak hangmérnököt magam mellé. De a lényeg, hogy valami olyasmit csináltam, amivel magamra tudtam zárni ezt a világot, és rájöttem, hogy ez a titkos ajtó nekem a zene. Mert ahogy hangszer közelébe kerültem, elkezdtem abba a térbe átlépni, ahol önmagam lehettem. A színpadon nagyon féltem eleinte, de aztán mégis az volt a következő hely, ahol jól éreztem magam. Rájöttem, hogy ez ezért van, mert ott valami olyan dimenziókat léphetek át, amit addig magamtól nem tudtam. Később még a sportlövészet volt, ami hasonlóan kikapcsolt, az ember ott is 2-3 órát elvan magában. Szóval az alkotás örömét már kiskoromban megéreztem, ahogy dallamokat írogatok bénán a zongorán két kézzel, utána pedig jött a gitár. De nem ezért akartam zenész lenni, hogy sztár legyek, vagy felfigyeljenek rám. A zene egyszerűen egy kényszeres kifejezési forma volt nálam.
Hogyan léptél a színpadra először?
Hát, én végül is, ha így nézzük, punk zenészként indultam, 13 és fél éves koromban megalapítottuk az első punkzenekart az országban, a Kretenst. Én azért kerültem be, mert hallották, hogy szájharmonikázom, énekelek, meg játszogatok hangszereken. Úgyhogy onnan indult a kis zenei karrierem. 14 éves koromban már aktánk is volt a rendőrségen, mert elég botrányos fellépéseink voltak. De hál' Istennek nem rúgtak ki a gimnáziumból; sokat köszönhetek nekik, mert kiálltak mellettem, hogy nem vagyok „olyan”. De tényleg nem a zűrt kerestem, hanem csak zenélni szerettem volna, és az is jól esett, hogy ezeket a 4-5 akkordos zenéket csináltuk. És ott jött a tudat a szövegírással kapcsolatban is, mert mi voltunk az egyetlen intellektuális punkzenekar, akiknek a szövegei igényesebbek voltak. Juhász Gyula kötetekkel mentünk le egy üveg bor mellett a játszótérre írni és beszélgetni, és valahogy megvolt bennünk az, hogy tovább akarunk ebben lépni, bennem pedig, hogy zeneileg is. Szóval akkor onnan elindult száz irányba ez az egész.
És most is száz irányba megy. Úgyhogy nézzük, kik azok a szezőtársak, akikkel elindultál, és akik azúton fontossá váltak számodra.
Már említettem a Kretens zenekart, ami meghatározó dolog volt, mert nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Szövegírásban, aki korán löketet adott, az Tolcsvay Laci volt, aki mellé elég fiatalon kerültem, és aki nekem egy nagy ikon volt, miatta kezdtem el akusztikus gitározni. Vele mentem erdélyi turnéra, és azt mondta, amikor mutogattam neki a dalaimat, hogy arra figyeljek, hogy csak olyan dalokat és szövegeket írjak és játsszak, amit életem végéig felvállalok, így mindig lesz helyem lesz a színpadon. Ez belém égett akkor, és elkezdtem tudatosan figyelni erre a fejlődésre. Abban az időben session zenészként vagy évi 50 lemezen játszottam, nagy turnékban vettem részt, viszont mindig többet akartam, tehát nem csak zenész akartam lenni, hanem zeneszerző is. A sors meg a szerencse úgy hozta, hogy elég fiatalon megadatott, hogy zenekarokban házi dalszerző legyek. Akik még nagyon fontosak voltak számomra, mint szerzőtársak, az első jazz zenekarunk, a Pénz zenekar tagjai. Önmagáért csináltuk, a zenéért. Játszottuk Sting előtt, szép sorban jazzfesztiválokra mentünk. Közben pedig a felerősődött reklámzenei piacon, mondhatni a legkeresettebbek közé kerülve, több világcég zenei arculatát csinálhattam. Majd a nagy változás az volt, amikor Jamie-vel megalapítottuk az első közös zenekarunkat. Ott csak angol nyelvű szöveg volt, amit Jamie írt, a dalokat pedig közösen írtuk. Egy elég erős zenekar alakult, és azt gondolom, hogy mindent pillanatok alatt elértünk. Nekem pedig annyiban tett jót, mint zeneszerző, hogy a sok koncert kielégítette a színpad utáni vágyat a stúdiózás mellett. Közben elkezdtek nagyon sok helyre hívni, és még több filmes munkám lett. Azok a rendezők, akik korábban reklámfilmeket vagy videoklipeket készítettek, elkezdtek kisjátékfilmeket, sorozatokat és mozifilmeket csinálni. Én pedig pont jókor voltam jó helyen. Ebben az időszakban mutattak be Bereményi Gézának azzal a céllal, hogy mi lenne, ha együtt dolgoznánk. Elkezdtük Für Anikó lemezét írni, és Gézával köztünk ez egy hosszú barátság lett. Színházi projekteken is dolgoztunk, és tőle tanultam meg közben a szövegírás alapjait is, azt a fajta gondolkodást, ahogyan ő ír. Úgy dolgoztunk, mint ahogy annak idején Cseh Tamással dolgozott. Géza egy rendhagyó eset, nem hallgat CD játszót, hanem bedúdolva a ritmikát, ott a helyszínen születik meg a dalszöveg. És én ebből nagyon sokat tanultam. Hogy minden szónak és hangnak van értelme. Ez számomra Bereményi Géza, aki, mint egy izgatott gyerek várja, hogy eljátsszam neki a dalt, kezében a tollal és egy A4-es lappal. Volt olyan is, hogy éreztem, más hangulatban van, mint amin dolgozni szerettem volna, akkor gyorsan írtam ott helyben egy dalt, hogy legyen létjogosultsága annak a témának, ami akkor ott meg akart születni. Ma már szentül hiszem, hogy pár jó hang is képes megváltoztatni ezt a világot, mert a zene pont olyan, mint az élet: megírjuk, eljátsszuk, és nem marad utánunk semmi, csak a dal. Ha te felmész a színpadra és elénekelsz, eljátszol valamit, gondolatokat közvetítesz, akkor ezek a fizika törvényei szerint csak hanghullámok, amit majd a befogadó érzelmei kódolnak ki. A gondolatok is hullámok, ahogy a zene is, és nem tűnnek el a térben, csak lefeleződnek. Ha létezik az az akarat, ami ezeket felfogja, vagy az a valami, amit mi hitnek vagy közös többszörösünknek hívunk, akkor itt marad minden ebben az univerzumban. Tehát nem mindegy, hogy mit gondolunk a világról és mit játszunk, mert nem szabad szemetelnünk ebben a világban. Ez a felismerés felszabadította fel bennem az érzést, hogy csak azt csináljam, amit szeretek, és akkor kezdtem el az irodalom felé nyúlni. Bevallom, nem igazán érdekelt, hogy mennyien fogják hallgatni. Az első projektjeinkre nyolcvanan jöttek el, de a közönség megérzi és meghálája azt, ha önmagadat akarod adni. Akkor még nem gondoltam, hogy ugyanúgy meg lehet tölteni a nagy helyeket irodalmi estekkel is. Ha az intellektuális közönséget szeretnéd megszólítani, vagy tovább vinni azt a közösséget, akikkel együtt nőttél fel, megmutatni nekik egy színházteremben, hogy másféle szövegek is léteznek, ezt egyfajta missziónak is hívhatnám, ez ugyanolyan öröm, mint amikor több ezer embernek játszol.
A magad öröme mellett azt is érezted, hogy mi az, amit a közönség a legjobban szeret tőled?
A Jamie-Robi zenekar nagyon hasított, számtalan slágerünk volt.
Van sok olyan dal, amiről nem tudják, hogy én írtam, például az Otthon itt van is ilyen. Sok előadónak írtam dalt, többek között Tóth Verának a Gyémántot, ami talán fontos lépcső volt az életében. Akkor már éreztem, hogy mennyire fontos a szöveg, és elkezdtem a filmzenékben is egyre több helyre magam megírni a dalszöveget. Azért vannak kivételek, mert ott van Grecsó Krisztián barátom, akivel 2015 óta ismerjük egymást és sokat állunk színpadra az irodalmi esteken, írtunk együtt ifjúsági színdarabot és oratóriumot is. Megtanultam, hogy milyen hozzányúlni egy vershez és dalt formálni belőle, és ő is megtanulta, hogy lehet erősebb karaktert felépíteni egy dalszövegben. Krisztián fontos szerzőtárs számomra, és meg kell említenem még Lackfi Jánost is, akivel voltak közös szerzeményeink, például Kátya albumára. És akkor, hogyha így tovább megyek, akkor fontos volt nekem Tompos Kátya barátsága, aki számára több klasszikus és kortárs költőt is megzenésítettem, és Udvaros Dorottya, akivel a mai napig együtt dolgozunk. A klasszikus költők megzenésítéseinél jöttem rá, hogy milyen fontos az a fajta alázat, ami ahhoz kell, hogy hozzányúljunk egy vershez. Például Nagy László, Pilinszky, Szép Ernő. Hiszen mindent meg lehet zenésíteni, de ezt lehet rosszul is csinálni, meg gimnazista módon, tudod, mert mindenre rá lehet húzni pár harmóniát, de ha nem pulzál együtt a zene a verssel, akkor csak elvesz belőle. A dallam és vers kapcsolata olyan, mint a film és a zene kapcsolata, akár egy nő, aki képes felvenni ezerféle ruhát, de ha nem viseli természetesen, akkor ledobja azt magáról. Az a fajta alázat, ami egy vers megzenésítéséhez kell, máshová kanyarítja a dal atmoszféráját. Ezért is kezdtem el magam is verseket írni és azokat megzenésíteni, és nem engedni, hogy mindig csak dalszöveg formában gondolkodjak, hogy verze, bridge, refrén, extra, vagy az általam szeretett kilépő részek. Azt éreztem, hogy ott kellene hagynom a kézjegyemet minden hangszerelésben, hangulatban és dallamvezetési motívumokban. Mindig a legnagyobb öröm és dicséret nekem, ha nem csak játsszák, hanem fel is ismerik a dalaimban ezeket, és ha nincs is odaírva a nevem, akkor is tudják, hogy én írtam. És ami összefűzi a zenével és a szöveggel való kapcsolatomat, hogy megpróbálom mindenhová belecsempészni önmagam. Történt egy dolog, amikor a hit úgy lopózott be az életembe, hogy ahelyett, hogy összeomlottam volna, elkezdtem hinni abban, hogy a világ nem véletlenül van így. Ezt nevezzük Istennek, vagy Bárminek, ami ott van körülöttünk. Meg akartam hálálni neki mindent, amit az élettől kapok, a szerencsét, a lehetőséget, ezért, ha csak elbújtatva is, de mindenhol megtalálható a szövegeimben ez a hit. Én nem járok templomba, de van bennem egy templom, amit megpróbálok megtölteni, olyan zenékkel és gondolatokkal, ami talán már fentről is látszik. Azt gondolom, hogy ennek a köveit csak úgy tudom magamban egymásra illeszteni, hogyha kérdéseket is teszek fel és perlekedek is akár önmagammal, vagy azzal, akihez jó lenne szólni. És ha megvan az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, akkor ez a legfontosabb a világban. Rájöttem, hogy a zeneszerzésnek és a szövegírásnak is az a legfontosabb motívuma, hogy olyan érzéseket, élményeket tudjunk adni az embereknek, ami megnyit bennük olyan átjárókat, amivel képesek kapcsolódni egymáshoz, vagy segíthet megfogalmazni pár olyan gondolatot, ami kapaszkodót nyújt a mindennapokban. Itt van a Törékeny jégen, amit az életem egy olyan szakaszában írtam, amikor több veszteség is ért. Akkor éreztem meg, hogy ez a földi lét mennyire sérülékeny, egyszeri és megismételhetetlen, ezért minden pillanat elképesztően felértékelődik, ha képesek vagyunk a jelenben élni. Sok visszajelzést kaptam, hogy mennyit jelent az embereknek az a dal. Vagy ott van a Viszlek haza, ami sokféle szituációban szólalt meg, például temetésen, esküvőn, vagy a Futni mentem filmhez írt Mert az élet szép című dalom is rövid időn belül ballagásokon is felcsendült.
Milyen indíttatásból kezdtél el magadnak dalokat írni?
A zene, a szöveg és az előadó nekem összefonódnak, és volt egy nagyon fontos pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy nem adhatok szöveget úgy egy előadónak, hogy nem ismertem meg igazán, ezért nálam nem létezik olyan, hogy fiókdal. Bár majdnem naponta írok legalább egy zenei részletet, dalt vagy szöveget, amit gyorsan felveszek a telefonomra, hogy el ne felejtsem, aztán elteszem. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy ha megkapná a telefonomat, akkor abból a rengeteg ötletből évekre vagy egy életre való dal lehetne másoknak. Amikor egy előadóval dolgozom, akkor többször találkozunk, beszélünk az életéről, a legmélyebb érzéseiről, mert csak ha megismerem, úgy tudok neki személyeset írni. Vannak általános szövegek persze, amit mindenki el tud jól énekelni, de én nem így dolgozom. És hogy miért kezdtem el magamnak írni? Elkezdtem önző lenni. Volt, hogy megírtam egy dalt szöveggel együtt, és akkor jött az érzés, hogy ez annyira én vagyok, hogy nem adhatom oda, inkább írok helyette egy újat. Rájöttem, hogy azt a nem-tudom-mekkora utat nekem kellett végigjárnom, hogy az a szöveg hiteles legyen. Amikor már egyre több dalomnál éreztem ezt, akkor elmentem Tisza Beához, majd Bagó Gizihez kvázi egy ének gyorstalpalóra, mert amikor előre kell lépned frontemberként, az nem ugyanaz, mint amikor stúdióban énekelsz, vagy koncerteken vokálozol. Éreztem, hogy csak úgy lehetek hiteles, ha a saját dalaimat, szövegeimet én adom elő.
Amikor pár hete Szigligeten hallottalak, azt állapítottam meg, hogy kifelé is zenélsz, de közben folyamatosan befelé is. Mintha egyszerre szólnának a dalok annak a magányos kisgyereknek és a közönségnek.
Igen, pont ezt keresem, és önmagamban is meg kell találnom, amikor így elszakadok a világtól. A jó pillanatok ismérve az, hogy megtanulok repülni, és tényleg szó szerint a súlytalanság érzése az, ami megtörténik a színpadon. Erről szól a következő irodalmi estem, aminek a címe Láthatatlan szépség. Az, ami ott van körülöttünk, mindig is ott volt, csak fel kell ismerni a jeleket, és egyre nyitottabb szemmel járni. Szeretném megfogalmazni a zenében és szövegben is, hogy ha észrevesszük ezeket a jeleket körülöttünk, vagy akár egy másik szemében, akkor attól megváltozhat a világ. Az emberek gyakran bezárulnak és falat építenek maguk köré, van, hogy egy képzelt árok két oldalára sodródnak gondolkodásban, felfogásban, és ha az ember jól csinálja, akkor talán az élményeken keresztül hidat tud teremteni köztük. Rájöttem, hogy azzal még tovább tudok lépni, ha számomra fontos társadalmi ügyek mellé állok. Megtisztelő, hogy sokak látatlanban, hallatlanban igen mondanak a közreműködésre. Azt éreztem, hogy ki tudnám használni, hogy van egy olyan szakmai megítélésem, amitől elfogadóbbak velem szemben, és talán a fókuszt lehet jó irányba terelni. Plusz azt gondolom, hogy egy jó ügy mellé érdemes odaállni, és finoman lehet az embereket abba az irányba terelni, hogy megbékéljenek önmagukkal, mert akkor változni fog a másik ember is és talán a világ is.
Ha mondjuk a Dalfutárba szövegírónak hívtak volna, akkor is elvállaltad volna? Milyen helyen áll a szövegírás az életedben?
Igen. Bár eddig azt gondoltam, hogy zeneszerző vagyok, és azon belül sokféle dolgot csinálok, amire büszke vagyok, de most a szövegeim is nagyon fontosak lettek, mert a gondolatokkal adok valamit magamból a világnak. Elhatároztam, hogy addig, amíg képes leszek felmenni a színpadra, tovább viszem, és ha jól csinálom, akkor lesz létjogosultsága anélkül, hogy meg szeretnék felelni bármilyen igénynek. Csodálatos dolog leírni versben a gondolataidat, én erre ráéreztem, és amikor olyan íróktól kapunk bátorítást, akik fontosak számunkra, az tényleg különleges érzés. Bereményi Gézát soha nem akartam terhelni a saját dolgaimmal, de amikor eljött koncertre és eljátszottam a Törékeny jégent, ő is bíztatott, hogy írjak, írjak, írjak.
Van olyan dalod, aminek meglepő visszhangja volt?
Mostanában játszom egy dalt - amiből majd filmzene is lesz Herendi Gábor új filmjében -, ami tulajdonképpen egy mulatós. Én eleve nehezebben írok vidám dalokat, mert lírai alkat vagyok, de mindig jó érzés egy jó témát megfogni, és itt pluszban érdekes, hogy megpróbáltam úgy megírni, hogy tényleg minden oldalról tükörbe nézhessünk. Párszor már játszottuk, és megfigyeltem, hogy mindenki másképp értelmezi, mindegy, hogy hogyan gondolkodik. Mindenki azt gondolja hallgatás közben, hogy ő áll a jó oldalon. Holott nem erről szól a szöveg, csak egy leírás arról, hogy milyenek vagyunk.
Elmeséled a számodra legemlékezetesebb alkotási folyamatot?
Hát a Bereményi-fanságom okán még elmondok valamit a szövegírásról, ami szintén elképesztően nagy tanulság volt. Für Anikó első lemezét írtuk, és úgy mentem a Gézához, hogy azt mondta, hogy egy lírai dalt akar. Vittem is egy lírai dalt, amire csillogó szemmel megírt rövid idő alatt egy elképesztően szép szöveget. Mondtam is, hogy Géza, koccintunk, mert mindjárt kész a lemez. Tettem el a dalszöveget, analóg papír be a gitártokomba, és közben megjegyeztem, hogy ez olyan lett, mint Ady és Kosztolányi egyvelege, gyönyörű. Elkérte a szöveget, még egyszer átolvasta, majd összetépte. Szép lett, mondta, de nem Bereményi Géza. És akkor megírta a Mozdulatlant. Azzal a kidobott papírral megkaptam a legnagyobb tanítást Gézától: mit jelent önazonosnak maradni. Később volt egy másik alkalom, amikor úgy terveztem, hogy karácsonyi dalt megyek írni Gézához, és amikor becsöngettem, az erkélyről egy idős néni azt kérdezte, hogy nem láttam-e a fiát, mert már itt kéne lennie. Mondtam Gézának, hogy képzeld, a fenti néni a fiáról érdeklődött nálam, ő pedig elmesélte, hogy a néni három éve várja karácsonyra a fiát, de soha nem jött még el. Mikor megmutattam a dalt, kérdeztem, hogy miről fog írni. Mondta, hogy meg is van a címe: Karácsonykor egyedül. Az egy olyan dal lett, amit sokáig nem tudtunk eljátszani Für Anikóval a koncerteken, mert sírva mentek ki az emberek. Pedig elképesztően csupasz a dal, de mégis nagyon ütős. Éveknek kellett eltelnie, mire újra elővettük, és akkor rájöttem, ha úgy konferáljuk fel a dalt, hogy nyitott szemmel kell járnunk a világban és figyelünk kell a másikra, és mennyire fontos, hogy ne hagyjunk egyedül senkit karácsonykor, akkor nem a szomorúság jön át, hanem a szépsége a dalnak.
Milyen témák járnak a fejedben mostanában?
Az utóbbi két évben egyszerűen az a legfontosabb üzenetem, amit ugye, a Futni mentem főcímdalába is beleírtam, hogy minden pillanatot próbáljunk meg megélni és értékelni, „Mert az élet szép”. Ez most több szövegemben is ott van elbújtatva. A következő dal üzenete pedig az lesz, hogy ebben a sérülékeny világban próbáljunk meg hidat építeni egymás közé. Úgy érzem, hogy ez egy fontos szöveg lesz, Miénk ez a hely címmel.
Major Eszter interjúja
2025. október 23. 05:03