Szóra érdemes! - Cseri Hanna
A Szóra érdemes! hatodik részében egy olyan fiatal tehetséggel beszélgetek, aki az elmúlt évben színházi rendezőként, színházi zeneszerzőként és könnyűzenei alkotóként is rangos elismeréseket kapott, emellett pedig előadói karrierje is épp berobbanni készül. Imposztor-szindróma után, a siker útján Cseri Hannával.
A junior Artisjus-díjad és a cserihanna zenekar kapcsán szerettem volna veled interjút készíteni, de amikor elkezdtem a munkáid után kutatni, leesett az állam: a Budapest Bábszínházban rendezőként és zenei vezetőként dolgozol. Mikor volt, hogy először felültél az ágyban, és azt mondtad, hogy jé, ez mind én vagyok.
Ez érdekes, mert bár tudtam az egyetemen, hogy színházrendezőnek tanulok, de mikor befejeződött és volt már jó pár rendezői munkám, akkor is még úgy gondoltam magamra, hogy hallgató vagyok vagy „rendezéssel foglalkozom”. Szóval nem volt bátorságom azt mondani, hogy rendező vagyok, mert azt gondoltam, hogy az biztos olyan nagyképű dolog. De aztán rájöttem, hogy hát ebből keresem a napi betevőt, szóval ez a munkám, és akkor egyszer csak elfogadtam, hogy igen, én egy rendező vagyok.
A többi területen is így vagy ezzel?
Az, hogy énekes-dalszerzőnek tartom-e magam, az még most is folyamatban van. Kábé egy éve jött ki az albumom, a KIKÖTŐ, és most már sok koncertem van, de ez még pont abban a fázisban van, hogy „énekléssel, dalszerzéssel is foglalkozom”. Gondolom, hogy el fogok jutni oda egyszer csak, hogy énekes-dalszerzőként fogok gondolni magamra.
Kezdjük akkor a bábszínházzal! Amikor jön a felvételi, hogyan kerül az ember látókörébe ez az irány?
Dráma tagozatos voltam, és az volt a vágyam, hogy én is drámapedagógus leszek, nem pedig az, hogy rendező. A gimi alatt lebeszéltem magam arról is, hogy színész legyek, mert azt éreztem, hogy az egy nagyon nárcisztikus szakma, és hogy olyan sokat kapok a drámapedagógiától, hogy én is szeretnék belőle adni. Úgyhogy először elvégeztem egy 120 órás drámapedagógiai tanfolyamot a magyar szak mellett, és Pécsen egy társulatnál dolgoztam, ahol ifjúsági előadásokat hoztunk létre. Ott viszont az lett a tapasztalatom, hogy amikor a diákokkal dolgozom, akkor jobban érdekel az előadás minősége, mint a pedagógiai rész. Közben az akkori zenekarom, a CseRihannák tagjai a Bóbita Bábszínházban dolgoztak, ezért ott minden előadást láttam, és egy olyan vágy fogalmazódott meg bennem, hogy én ezt máshogy csinálnám. Egyébként pedig lenyűgöző ez a műfaj, sok mindent ki lehet találni, amit amúgy nem lehet prózai színházi keretek között. Itt teljesen szabadon szárnyalhat a fantázia, tényleg mindent meg lehet csinálni, ami őrült ötlete csak támad az embernek. És akkor felvételiztem. Azt is éreztem, hogy ezzel tudom majd a morális kérdést helyre rakni magamban, mert a bábszínház talán nem annyira öncélú műfaj. Egyrészt például, ha egy figurát többen mozgatnak, ott iszonyú alázat kell ahhoz, hogy valakinek a jobb lábát mozgasd, tehát biztos, hogy nem fogsz úgy elszállni. Bennem pedig van egy társadalmi misszió. Bár nem csak gyerekműfaj a báb, mert felnőtt előadások is vannak, de nagyon sok gyerekelőadás készül, és így talán ez a pedagógiai vonzalmam valahogy meg tud maradni. Ha profi színészekkel tudok dolgozni gyerekeknek, és nem gyerekekkel, azt éreztem, hogy akkor így talán helyre kerül a világ egyensúlya.
Mesélj egy kicsit a munkádról! Mi előzi meg egy darab bemutatását?
A folyamat elején először is kiválasztjuk a darabot, vagy nekem van egy vízióm, hogy ezt és ezt a könyvet szeretném színre vinni, és ha elfogadják, akkor általában én szoktam a színpadi adaptációt készíteni. Az nekem nagyon fontos, hogy én írjam, mert akkor értem, hogy mit szeretnék csinálni. Van a látványtervezővel egy nagyon szoros munka itt az előkészületekben, hogy milyen bábtechnikák legyenek, melyiket, hogy lehet megoldani, milyen térben, mekkora figurákkal, szóval egyáltalán, hogy mi legyen az egésznek a vizuális rendszere. A báb esetében ezt nagyon hamar ki kell találni, mert mire kezdődnek a próbák, el kell, hogy készüljenek a bábok és a díszlet. Ezután általában a zenében van ötletem, azt szoktam megérezni először, hogy hú, ezt a részt dalban kellene megmutatni. Közben nyilván kiderül, hogy hol üres, hol kong akusztikailag, hova kell még valamilyen aláfestő zene vagy átkötés a darabban. Ekkor már egy éve készülünk az egészre. Ezután jönnek az olvasópróbák, majd utána elkezdjük lerendelkezni. Körülbelül hat hétig próbálunk egy darabot minden nap.
És hogy jut egy-egy darabra vagy témára a választás? Mi kell ahhoz, hogy könnyen meg tudd rendezni?
Általában akkor érzem, hogy jó lesz, ha valahogy kapcsolódom a darabhoz, vagy valamelyik szegmenséhez vagy egy szereplőhöz, vagy egy viszony nagyon ismerős belőle, ha a sztori nem is, de mondjuk ahogy a kislány az apukájával van benne. Vagy ha valami feldolgozandóm van a témával. Ha pedig nem én választom, tehát úgy alakul, mint például a Kócos Macskaemberkölyöknél, akkor szeretek addig dolgozni vele, vagy addig elemezni, vagy addig formálni, amíg végül kapcsolódhatok hozzá. Ha ez nem sikerül, akkor úgy érzem, hogy arról nekem nincsen igaz mondanivalóm. De szerintem sok mindenhez tud az ember kapcsolódni, csak nem mindig adja magát könnyen, hogy pontosan hogyan és miben. Tehát muszáj megkeresni, ezt a munkát nem lehet kispórolni, mert ahhoz meg még fiatal is vagyok, hogy valami hidegen hagyjon és ne rakjam bele a szívem-lelkem. De persze volt olyan is, hogy valamit nem vállaltam végül el. Ilyen volt a Boribon és Annipanni. Kérték, hogy rendezzem meg, klasszikus gyerekszoba legyen a díszlet, ne legyen túl humoros, túl szürreális, szóval sok mindent megkötöttek, igazából nem is értettem, hogy miért engem hívtak. Lehet, hogyha lenne egy hároméves gyerekem, akivel épp a mindennapokat éljük, akkor ment volna, de végül nemet mondtam.
Neked milyen nehézségekkel kell szembenézned rendezőként?
Teljesen más típusú nehézségek adódnak egy-egy próbafolyamat során. Szerintem az már egy alkati kérdés, hogy ki mit él meg igazi nehézségnek, mert valahol technikai nehézségek adódnak, vagy nem készül el időben valami, vagy a próbák közben derül ki, hogy nem jó mégsem ez a díszlet, ez a báb. De én ezekben rugalmas vagyok, más például ezektől teljesen frászt kap. Én meg nem, ilyenkor azt érzem, hogy jó, hát akkor oldjuk meg kreatívan. Nekem az a nehézség, hogyha valami emberi hülyeség van, vagy valaki nem kedves, vagy mondjuk nem mondja, hogy nem tetszik neki, amit csinálunk, csak látom a fején. Én ezektől teljesen befeszülök, lefagyok, nem tudok normálisan rendezni. De én se tudom még ezt jól kommunikálni, és ilyenkor csak szenvedek, hogy mi legyen. Miközben nyilván a rendezőt nem mindig szereti mindenki, és ezzel amúgy nincs is semmi gond. Ha valami a darabbal kapcsolatosan nem tetszik egy színésznek, az nem baj. Sőt, annak szoktam örülni, hogy mondja, hogy fú, szerintem ez itt nagyon szar ötlet, ne haragudj! Az nem fáj, persze, vitassuk meg, és akkor dolgozzunk addig, amíg nagyon jó nem lesz. De ha valaki áskálódik, vagy nem mondja, azon ki tudok készülni, vagy nem tudok rajta felülkerekedni.
Melyik dalodat és előadásodat mondanád a kedvencednek?
A dalaim közül az Idegen autók/Rémálom című dalomat szeretem a legjobban. Annak a dallamát és a szövegét tartom a legérdekesebbnek, és ez az a dal, ami szerintem túlmutat önmagán, sok asszociációt behív, kezdve mindenféle transzgenerációs dolgokon át, egészen a holokausztig. Ezért én ezt tartom a legizgalmasabbnak. Az előadásaim közül pedig a Mundstock úr volt a kedvencem, Ladislav Fuks regénye alapján, amit a Gólem színházban rendeztem. Ez volt az egyetlen felnőtteknek szóló bábelőadás, amit rendeztem eddig. Mivel a Covid alatt született, igazán sok időnk volt kidolgozni, átgondolni, kielemezni. Nagyon elmélyült munka folyt, aztán a próbafolyamat is annyira jó élmény volt! És olyan fantasztikus emberekkel dolgoztam ott együtt, hogy jó lenne még valahogy egy produkciókban dolgozni. Katartikus volt, ahogy a karantén után végre nem csak online találkozhattunk. Nagyon sikeres lett az előadás is, és amikor a bábszínházak találkozóján Kecskeméten láthatták a színikritikusok, tulajdonképpen ott vették észre, hogy én vagyok és alkotok, szóval sokat is köszönhetek annak az előadásnak.
Az elmúlt évben sok díjat kaptál. Ez biztosan nagyon jóleső érzés, mert az ember ilyenkor azt érezheti, hogy jó irányba halad. Te mit tartasz saját erényednek ebben az egész folyamatban?
Vannak olyan egyszerű dolgok is, amik nem tehetséggel kapcsolatosak. Például, hogy rugalmas vagyok. Szerintem jó velem együtt dolgozni, mert sokféle szituációban tudok nagy teljesítménnyel részt venni. Nagyon nyitott is vagyok, szeretem, hogyha hoznak ötleteket, tehát hogyha a többiek is alkotóként beszállnak. Nekem nyilván van egy nagyon erős alapötletem, van egy úgymond sakktáblám, de azon aztán a lépéseket szabadon lehet megtenni. Az alkotófolyamat során mindenki nagyon szabad lehet, aztán viszont nagyon pontosan kell rögzíteni, hogy az úgy jó legyen. Egy színházi előadás olyan, mint egy zenemű nekem: arra törekszem, hogy jó ritmusa legyen, egy poén is úgy jön ki, ha pont van szünet előtte és utána. Ezeket nem lehet a véletlenre bízni. De ahhoz, hogy megszülessen végül a darab, ahhoz meg nagyon el kell engedni magunkat a próbákon, el kell dobni az agyunkat, mindezt nagyon fegyelmezetten. Ez zenei, és más alkotóként is, úgy érzem, erősségem. Nagyon szabadon tudok asszociálni, abszolút el tudom engedni a fantáziámat szürreális irányokba, ahol semmilyen megkötés nincs. Ha pedig ezzel a résszel megvagyok, képes vagyok fegyelmezetten és pontosan rögzíteni és megvalósítani ezeket az ötleteket.
És meg tudtad élni, hogy ha ennyi fajta díjat kap az ember, akkor az nem lehet véletlen? Hogy sok területen tényleg különlegesen jó vagy? (Három díjazás a Színikritikusok díjátadóján: a legígéretesebb pályakezdő rendezőként, az év legjobb színházi zenéje Az utolsó bárányért, az év legjobb gyerekelőadása a Kócos macskaember-kölyökért. Ezután a legjobb zeneszerző díja a Kaposvári Biennálén, Artisjus-díj junior alkotóként és Fonogram jelölés az év lemezére.)
Hát először összezavart, és erősödött bennem a szorongás, mert hogy a díjakat nem idős korban szokták adni, amikor már az ember megcsinálta az életművét is?! De az is igaz, hogy például elég súlyosan volt imposztor-szindrómám, és az teljesen lecsökkent. Most már nem fogok arra gondolni, hogy jól átvertem mindenkit, és hogy mikor fogok lebukni, mert lebukni nem fogok. Maximum olyat csinálni, ami épp nem sikerül jól. Emellett pedig volt bennem egy olyan érzés is, hogy ha ennyi jó történik velem, akkor ezután biztosan valami rossz fog következni. Arra, hogy ezekért az elismerésekért megdolgoztam, arra a pszichológusom segített rájönni, mert neki is előadtam, hogy most biztosan jön „valami”. Azt mondta, hogy úgy hallja, mintha én azt gondolnám, hogy a sok díjért majd jól meg kell fizetnem, de rávilágított, hogy én már előtte megfizettem: a sok munkával. És hogy ennél ez sokkal komplexebb, mint ahogy az agyam leképezi. Most már jobban megy az ünneplés is. Egy ilyen felfokozott állapot után, egy ilyen hosszú alkotómunka után persze van ez a szülés utáni depresszió-érzés, de már annak is csökkent az ideje. Tehát már ismerem ezt az érzést is, tudom, hogy elmúlik, és azt is tudom, hogy jön egy újabb munka, és majd még sokszor megélem az alkotás örömét.
De jó ezt hallani! Azt is elmeséled, hogy hogyan jött a rendezés mellé a dalszerzés?
Már az egyetem előtt is írtam dalokat a zenekarban, de aztán ez háttérbe szorult, mert a Színműn rendezőnek tanulni, az tényleg nagyon intenzív elfoglaltság. Szóval a zenélés úgy kapcsolódott vissza, hogy a Covid és az egyetemfoglalás után nagyon sokat voltam egyedül. Megszűnt az osztályközösség, ott lett egy kis krízis, egy életválság, és akkor nagyon sok dalt írtam, és azt éreztem, hogy annyit foglalkozom ezzel igazából már 13 éves korom óta, de még egyszer sem vettem komolyan. A CseRihannák is inkább egy baráti társaság volt. Szóval megéreztem, hogy szeretném, ha ez nagyon jól szólna, jól lenne kikeverve, tényleg bele lenne rakva az a munka, amit érdemel. Így jött a képbe Kövér Kristóf, az alkotótársam, aki amúgy jazzgitáros, és nagyon tehetséges. Ő keresett meg, hogy dolgozzunk együtt, mert nagyon szeretett volna hasonló stílusú zenekarban lenni, meg ilyen dalokon dolgozni. És ezért nagyon hálás vagyok, mert tényleg nagyon összehangolt alkotómunkában vagyunk töretlenül. Úgy szokott lenni, hogy megírom a dalt gitáron, vagy már megtanultam géppel is, aztán meg szoktam hangszerelni általában őket, de azok nyilván még rosszul szólnak, viszont egyre inkább jelen vagyok producerként is. Ezek olyan vázlatok, amik alapján pontosan látszik, hogy mit szeretnék, és megcsináljuk Kristóffal. Kristóf mellett még Lehárt Erik van a zenekaromban, aki dobol.
A koncerteket is saját kézben tartod?
Nem, segítenek nekem, a Magneotonnál vagyok. Úgy érzem, hogy ez is a része annak, hogy komolyan veszem, hogy elengedtem azt az illúziót, hogy a szervezésre is alkalmas lennék ennyi dolog mellett. Szóval szeretnék a zenére koncentrálni, és ez óriási segítség, hogy megmondják, hogy hova menjek, hányra, vagy ki jön értem. A koncerteket is már nagyon tudom élvezni! Ennek úgy örülök, mert egy éve még annyira izgultam a színpadon, hogy néha „lemaradtam” a saját koncertemről.
Kérlek, mesélj az elmúlt heteidről! Hogy telnek a napjaid?
Igencsak beindult a fesztiválszezon, az elmúlt hetekben megfordultam a Fishing On Orfűn, a VéNégy Fesztiválon és a Kecskeméti Bábfesztiválon, szóval mondhatjuk, hogy az alapnál is hektikusabban! Közben megjelent az új dalom, „az ember NEM élhet törött lábbal” címmel és most már elárulhatom, hogy a Spotify EQUAL magyar nagykövete lettem.
Közben színház ügyileg pont több próbafolyamatom van, épp Varró Dani mesekönyvét, A szomjas trollt rendezem a Budapest Bábszínházban, aminek majd augusztus 31- én lesz a bemutatója. Ilyenkor reggel 10-től 6-ig próbálok, és utána próbálom a többi teendőimet - mint például a dalszerzést is - este valahogyan megcsinálni.
Most vannak más produkciók is, amikben zeneszerzőként veszek részt. Emellett óraadó tanár vagyok a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán, szóval végül ez is visszatért az életembe. Nagyon élvezem, csak ez egy harmadik-negyedik identitás, és emiatt egy kicsit össze szoktam néha zavarodni.
Major Eszter interjúja Cseri Hannával
2024. július 5. 07:49