Színpad, mint örök tanítómester
Ritkaság, ha egy jól képzett zenész, előadóművész nem kifejezetten egyetlen műfaj mellett köteleződik el, és ennek megfelelően szinte valamennyi zenei stílusban megméreti magát. Az eredetileg grafikusnak készülő fiatal srác az amatőr szárnybontogató zenekaroktól a külföldi vendéglátós muzsikáláson, zenés színházi produkciókon keresztül a soul-funky-jazz rockig mindent kipróbált, de a harmincas évek swing boogie-ját is szívesen adja elő. Természetesen élőben. Énekelt a Besenyő Blues Bandben, a Favágókban, de Tom Jones dalait is hitelesen interpretálta magyarul. Hogy mindezek ellenére miért nem került fel a „felső polcra”? Saját bevallása szerint sohasem volt erőszakos típus, nem tülekedett, „nem mászott vissza az ablakon”. Mindezek ellenére nagyzenekarok, szimfonikusok, big bandek hívják vendégszereplésre, koncertjei, ha nem is mindennaposak, de teltházzal mennek. Majsai Gábor énekes, zeneszerző, trombitás előadóművész ma elégedett ember.
Életrajzodat tekintve nehezen találni olyan könnyűzenei stílust, amit ki ne próbáltál volna a bluestól, a rockon, a popon keresztül a swingig vagy a boogie-ig. Van köztük olyan, amit preferálsz?
Nem tudok különbséget tenni, mindegyik a kedvencem. A klasszikus zenével kezdtem a tanulást, utána mentem a dzsessz tanszakra, majd az OSZK-stúdióban kitűnő tanárok oktattak. Miután három különböző helyen sajátítottam el a zenetanulást, ezáltal minden műfajba belekóstoltam: a zenét egységében szeretem. Fontos megjegyezni, hogy élőzenéről beszélünk, egész életemben ennek a jegyében munkálkodtam és ezt is fogom csinálni.
Ha mégis muszáj kiemelni valamely műfajt: a rhythm and blues és a soul zene mindig nagyon közel állt hozzám. A rockban Joe Cockert hallgatom szívesen, vagy akár az AC/DC-t, amit soha nem fogok tudni elénekelni. Ha nyugalomra vágyom, beteszek a lejátszóba egy klasszikus lemezt. Lélekmelengető a szimfonikusokat hallgatni, különösen fellépni velük, amiben mostanában volt részem.
Eleve zenésznek készültél?
Nem. Még az általános iskolában is bizonytalankodtam, mert eredetileg képzőművész, azon belül grafikus szerettem volna lenni. Meg is szereztem ezt a szakmát, ami később hasznosnak bizonyult, mert a konzis idők alatt meg tudtam élni belőle. Szép kirakatokat, grafikai feliratokat csináltam a VIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnak vagy éppen az illatszerboltnak. Mindeközben ugyanis aktívan folytattam a zenetanulást, és felléptem kezdő zenekarokkal. Végül teljesen felhagytam a grafikus munkával. Beszippantott a zene, a zenészélet minden vidámságával és szomorúságával.
Melyik volt az a bizonyos első zenekar?
Volt egy pár, nem is tudom, melyikkel kezdjem… Ami említésre méltó, az egy bizonyos ÉS nevezetű formáció. Tatabányáról indultak még 1973-ban, Pesten folytatták, én a hetvenes évek közepén szálltam be. Funkyt, soult és Chicago-féle zenéket játszottunk, de voltak már saját szerzemények is. Két ismert zenész is tagja volt a csapatnak: Pálvölgyi Géza billentyűs és Fekete „Samu” Tibor basszusgitáros. Igazi baráti társaság jött össze zenekaron belül, Balatonon koncerteztünk a nyári szezonban, télen pedig egy tatabányai klubban játszottunk, amely minden hétvégén teltházzal ment.
A nagy múltra visszatekintő Scampoló zenekart is erősítetted a fronton.
Igen, a hetvenes évek vége felé, ’78-ban. Merczel András dobos volt a zenekarvezető, Vigyázó László basszusgitározott, aki a hatvanas években a Bajtala trió tagja volt, Mázsi Józsi és Szmuk Iván – hol együtt, hol felváltva – volt a szaxofonosunk. Amikor Vigyázó Laci abbahagyta a zenélést, helyette Fekete Samut vittem a bandába. Saját dalok mellett progresszív, dzsessz rock – Blood Sweat and Tears – stílusú számokat játszottunk, énekeltem és trombitáltam a zenekarban. Ez körülbelül egy évig tartott, aztán Samuval együtt kiváltunk, visszamentünk az ÉS együttesbe. Úgy tudom, a Scampolo 1981-ben végleg abbahagyta.
Ezután – a nyolcvanas évek elején járunk – megtalált a Wastaps együttes, élén Keres Tibor gitáros-zeneszerzővel. Ez már a szívemhez szóló soul zene volt. A Wastapssal számos rádiófelvételünk készült, és a televízióban is megfordultunk párszor. Aztán Nagy István basszusgitáros helyett Nagyistók László „Zicsi” érkezett a debreceni Lux együttesből és hozta magával a dobost is, Seicher Tibort. A srác nagy szervező volt, komoly tapasztalatokkal rendelkezett a külföldi zenélés terén is, közben újjá élesztette az Astor zenekart. Külföldi fellépéseket ígért, én meg annak ellenére engedtem a csábításnak, hogy nagyon szerettem a Wastapsban zenélni.
Az Astor valóságos szupergrup volt: Másik János billentyűzött, Felkai Miklós gitározott, két fúvóssal kiegészülve: Kincses Gyuri trombitás szintén a Wastapsból érkezett, Zséli József „Gino” pedig régebben a Winkelmayer Brassban szaxofonozott. Sokat játszottunk a Vár klubban, a Műszaki Egyetem E-épületében és más hasonló helyeken. Voltak saját számaink Másik Jancsitól, jó pár tévéfelvételünk, de az igazi nagy tervekből, ami miatt otthagytam a Wastapsot, semmi sem lett.
Emiatt aztán jöttek a szokásos tagcserék: Felkai Miki és Másik Jancsi elment, Seicher Tiborral megszűnt a kapcsolatunk, Jancsi helyére Dáni János zongorista érkezett, aki később a Bergendy Szalonzenekarban lett ismert. Gino maradt, de hirtelen nem tudtunk mihez kezdeni. Szerencsére megismerkedtünk Csűri László „Szőrös” nevezetű dobossal, aki Cserháti Zsuzsával dolgozott, és épp zenekart kerestek. Így alakult meg aztán az Europa Group.
Ugyanazokon a helyeken léptünk fel, mint az Astor, sőt a Várban még próbálhattunk is. Emellett országos koncertsorozatra indultunk, ezek közül kiemelkedő a Skála-turné, de rengeteg vidéki helyszínen is megfordultunk; még Keszthelyen, a Helikon Szálló bárjában is felléptünk. Ennek ellenére nem működött olyan jól, mint amire számítottunk, szerettünk volna előrébb lépni. Voltak közöttünk olyanok, akik már zenéltek külföldön, nem volt nehéz meggyőzni bennünket annak előnyeiről. Végül addig kavartunk, amíg sikerült elintézni, hogy előbb Németországba, majd Norvégiába kaptunk szerződést. Közel egy évet töltöttünk kint, de Zsuzsa nehezen viselte a körülményeket, hazajött. Hiába figyelmeztettem, hogy itthon sem lesz jobb, igazam lett: tizenkét évet kellett várnia arra, hogy elismert, helyén kezelt, befutott énekesnő legyen. Mi, a zenekar még kint maradtunk egy darabig.
Ezt követően hazajöttem, mert a margitszigeti Termál Szálló Havanna bárja felkért szólistának, természetesen élő zenekarral ment a show (ebben egyébként Tóth János Rudolf gitározott a Bergendyből). Estéről estére nagyszabású előadások szórakoztatták a vendégeket táncosokkal, külföldi előadókkal. Félórás menetekben váltottuk egymást egy kubai formációval; ha kellett, trombitáltam, szájharmonikáztam és kongáztam is.
Ha már a trombita többször is szóba került, térjünk vissza kicsit a tanulásra: mikor és miért pont ezt a hangszert választottad?
Sztán Tivadarnál kezdtem klasszikus zenét tanulni, aki eredetileg harsonaművész volt, de trombitát is tanított. Először a harsona tetszett meg, aztán rájöttem, hogy a trombita az igazi hangszerem, így ezt tanultam teljes erőbedobással.
Ezután az OSZK-ban folytattam, ahol Stark Tibor volt a trombitatanárom. Ő magyarázta el nekem, hogy egyazon hangszerrel másként kell olvasni ugyanazt a kottát, amikor swinget játszunk, tánczenét, klasszikust vagy dzsesszt. Gyakorlatilag megtanította a stílusjegyeket. Aztán átkerültem Tomsits Rudihoz a dzsessz tanszakra, ekkorra azonban annyira sűrűsödtek a fellépéseim, hogy végül a színpadot választottam örök tanítómesteremnek.
Az énektechnikát magánszorgalomból sajátítottam el, az OSZK-vizsga előtt azonban Szendrő Mária énektanárnőhöz jártam órákra. A trombita egyébként sokat segített az énektechnikában, hiszen a levegővétel fontos eleme mindkettőnek.
Mihez kezdtél ezután? Hogyan vészelted át a nyolcvanas évek közepének meglehetősen nehéz zenei időszakát?
Megkeresett egy másik, az Európához hasonló zenekar, amelyben Elek Pisti is játszott, ez volt a Society Six. Velük Finnországban és Svédországban zenéltem. Ezután megtalált egy német zenekar, a Clan, velük tovább jártam a világot Angliától Spanyolországig.
Közvetlenül a rendszerváltozás előtti időkben jöttem össze Závodi Jánossal, aki saját neve alatt csinált egy zenekart. Főleg első számú kedvence, a Cream zenéjét dolgozta fel, így természetesen Cream-bluest énekeltem olyan zenésztársakkal kísérve, mint Zsoldos Tamás basszeros, Pálmai Zoltán dobos és a P. Mobil-os Sárvári Vili, aki egy ideig Zacskó mellett a másik gitáros volt a bandában. A Paksi Bluesfesztiváltól kezdve a legendás budapesti Rock Caféig a legkülönfélébb helyeken, egyetemi klubokban és szabadtéren is felléptünk. Amolyan laza hobbi zenekar voltunk. Miután mindenkinek volt más elkötelezettsége is – nekem például külföldi szólóénekes munka – a zenekar annak függvényében vállalt fellépést.
Azt gondolom, az igazi sikert az a bizonyos szívatóval induló öreg járgány hozta el neked és persze a Besenyő Blues Bandnek is.
Hát igen, egy haveri társaságból indult az egész. A Vidám Színpad volt a kiindulópont, amihez tartozott egy klub, ott játszogattunk. Marhára szerettük, tizenketten álltunk színpadra. Ha jól emlékszem, 1989-ben alakultunk, több tagcserét is megértünk. Akik játszottak a zenekarban (egy időben, vagy egymást követve): Rátonyi Robi és Papp Gyula billentyűsök, Zsoldos Tomi és Fekete Samu basszusgitárosok, Mohai Tamás, Alapi Pisti és Marschalkó Zoli gitárosok, még egy vokalistánk is volt az egykori Mikrolied-es Király Éva személyében. A fúvóskórus más néven brass: Muck Feri és Elek Pista szaxofonoztak, Mákó Miki, Csizmadia Gábor és Galyas Laci trombitáltak, Pados Zoltán harsonán játszott, Köves Pinyó és Hirleman Berci dobolt, én pedig énekeltem.
’93-ban a Magyar Televízió rendezett egy, a régi táncdalfesztiválokra emlékeztető vetélkedőt Mitax Organ Pop-Rock Fesztivál néven, amit sikerült megnyernünk Mucky nótájával, a Szívatódallal. Talán úgy jobban ismerik úgy, hogy az Öreg járgány szívatóval indul. A zsűriben szinte az egész hazai pop-rock élvonal képviseltette magát: Bródy, Zorán, Frenreisz, Presser, Szigeti és még nem is tudom, ki. Az első díjazottat egy lemezfelvétellel jutalmazták, ennek köszönhetően készíthettük el az …AHA… című CD-nket.
A rendszerváltás után ez volt az első profi pop-rock fesztivál, ahol bárki indulhatott, nem csak a már befutott, híresebb előadók. Csodálkoztunk is, hogy az első két kanyarban tovább jutottunk, és nem volt bunda, ami az említett profi zsűritag-zenészeknek köszönhető. Aztán Mucky elment a R.A.B.B.-ba, mivel ő volt a zenekarvezető, ezzel feloszlott a Besenyő Blues Band. Sajnálom, mert még nagyon az elején tartottunk, továbbléphettünk volna.
Hogyan jött Tom Jones az életedbe? A külső hasonlatosság és a hangszín okán? És mennyire állt közel hozzád az énekes zenei világa?
A külső hasonlóság nem egyértelmű, mivel én soha nem hajaztam Tom Jonesra. Annak idején inkább John Travoltához hasonlítottak. Egyébként már az előbb említett fesztiválon kezdődött a hasonlítgatás – a közönség, de a szakma részéről is – arcban és hangban egyaránt. Tom Jonest tisztelem, gyönyörű pályát futott be, de akkoriban mégsem értettem, miért hasonlítanak hozzá.
Aztán megkeresett a Polygram kiadó, azaz Szigeti Feri, hogy csináljunk egy olyan lemezt, amelyen Tom Jones-dalok magyar szöveggel hangzanak el. Világéletemben a funky-soul-rhythm and blues-jazz rock stílusában mozogtam, megmondom őszintén, felmerült bennem, hogy ezzel elásom magam. Borzasztó nyomás nehezedett rám, hogy még egyetlen hangot sem énekeltem tőle, máris kineveztek „Magyar Tom Jonesnak”… Végül aztán úgy döntöttem, elvállalom, és megszületett a BaráTOM Jones című kiadvány Zsoldos Béla hangszerelésében. A zenekari kíséretet nagyrészt a Besenyő Blues Band tagsága vállalta, és a Tom Jones-örökzöldek mellé rátettem négy saját számot is, amit én írtam.
Mennyire lett sikeres az album?
’94-től, a kiadástól számolva tizenegyezer példány fogyott belőle egy év alatt, ami nem mondható rossznak, de az aranylemezt pont nem érte el. Viszont koncertezés szempontjából igencsak bejött, rengeteg helyre hívtak kifejezetten ezzel a műsorral.
Ha a Besenyő Blues Band hobbi zenekarnak indult, ugyanez elmondható a következő zenekarodról, a Favágókról is; hiszen az alapító-vezető nem hivatásos zenész, hanem televíziós személyiség volt. Hogy kerültél a csapatba?
Vágó Pista egy zenekari alakuló tanácskozásról hívott fel 1997-ben azzal, hogy szeretnék, ha csatlakoznék hozzájuk. Ott ült Makrai Pali, Heilig Gabi, Gallai Peti és a dobos, aki egy újságíró, Látó János volt. Vidám társaságot alkottunk, sokat röhögtünk, csináltunk két lemezt. Szépen alakultak a fellépések, főleg nyáron a Balaton körül, de az akkor még létező Budai Parkszínpadon is emlékezetes koncerteket adtunk. Tizenkét évig tartott ez az időszak.
Mindeközben részt vettél számos kisebb-nagyobb projektben is. Ezek közül melyek az említésre méltók?
Mindenképp megemlíteném, hogy a kezdetekkor Vörös Pistivel is zenéltem egy amatőr zenekarban, vele a mai napig nagyon jó barátságban vagyok, a későbbiekben is többször meghívott saját koncertjeire. Még az énektanárunk is közös volt, Szendrő Mária, akiről beszéltem.
Pisti egykori zenésztársával, Jankai Béla billentyűssel is játszottam közös zenekarban 2007-2008 körül, még a Triász megalakulása előtt. Rock- és egyéb zenét játszottunk olyan tagokkal, mint Pálmai Zoli dobos, Járdány Barna basszusgitáros és a Takáts Tamás Blues Bandből ismert Gál Gabi gitáros. Elég sok helyen megfordultunk, többek között Tatabányán, Egerben vagy éppen Béla akkori saját klubjában, a budapesti Backstage Pubban.
Közben válogatáslemezeken és filmszinkronokban is közreműködtem. 2001-ben forgatták az Üvegtigris című, azóta kultikussá vált filmet; Dés Laci zeneszerző felkért a főcímzene, a Rossz pénz eléneklésére, amit elvállaltam. Valódi siker lett, amit azóta is énekelek, folyamatosan kérik a koncerteken.
Talán kevesen emlékeznek az Ismét Verecke című rock balladára, amelyben Esze Tamást játszottam. Rákóczi Ferenc születésének háromszázadik évfordulója alkalmából született és 2011-ben állították színpadra. A zenéjét Benkő Laci, a szövegkönyvet Gubcsi Lajos írta, a főszerepben Varga Mikit láthatták. Szerepelt még benne Gubás Gabi, Tanka Balázs, aki a Turbo együttesből lehet ismert, valamint a néhai Kobzos Kis Tamás és sokan mások. Az ősbemutató a Sárospataki várban volt, aztán egy turné keretében végigjártuk az összes történelmi Rákóczi-várat, emlékhelyet a jelenlegi és az egykori magyarországi területeken.
A Hősök terén mutatták be 2016 júniusában Victor Máté és Koltay Gábor zenés történelmi játékának felújított változatát Itt élned, halnod kell! címmel (Az eredeti művel 1985. április 4-én találkozhattak az érdeklődők ugyancsak a Hősök terén, a felújított változattól eltérő koncepcióval – H.I.). A darabban részt vett a hazai zenei élvonal szinte minden prominense, csak pár nevet említve: Demjén Rózsi, Deák Bill, Kalapács Józsi és neves színészek is; rám Ady Endre szerepét osztották.
Időközben itthon is elindult a nagyzenekarok egyfajta reneszánsza. Sok felkérést kaptam különböző big bandektől: így sztárvendégként léptem fel a Stúdió 11 vagy a Police Big Band koncertjein, ahol már a saját nótáimat is előadtuk Hámori János hangszerelésében.
Ha már a saját dalok szóba kerültek: mikor fedezted fel magadban a szerzői vénát?
Külföldi vendégszerepléseim alatt, amikor a nyugis időszakokban késztetést éreztem arra, hogy zenéket írjak. Valamennyire zongorázom, gitározom is, nem vagyok virtuóz, de a harmóniákat ismerem. Az akkori szerzeményeket nem sikerült lemezre rögzíteni, de nem adtam fel. A korai időkben egyébként már az Astor zenekarnak is írtam nótákat.
A BaráTom Jones lemez után 2006-ban megjelent a Póker című önálló albumod.
A Póker című lemezem a rhythm and blues, a funky és a soul világába kalauzolja a hallgatót. Csepregi Gyuszi szaxofonozott rajta, Alapi Pisti gitározott. A zenét Czomba Imre, a szöveget Toldi Tamás írta, én saját ötleteket adtam hozzá, hogy a végén amolyan „majsais” legyen. Imi egyébként Cserháti Zsuzsának is írt számokat. Azért lett Póker a lemez címe, mert akkoriban kártyán nyertem egy nagyobb összeget, amit habozás nélkül beforgattam a lemez elkészítésébe. Hálistennek játszották a rádiók, főként a Jöhet a zápor című dalt, amivel több tévéshow-ban is szerepeltem.
Egy évre rá viszont merész húzással a swingre váltottál. Nem tartottad kockázatosnak visszahozni a harmincas évek zenéjét?
Hát igen. Emlékszem, még szegény Somló Tomi is azt mondta nekem akkor, „Gabi, ezt a lemezt senki sem fogja megvenni!”. Ennek ellenére hittem benne, és nekem lett igazam: három hónap alatt aranylemez lett – életemben ez volt az első! Az Év Jazz Albuma kategóriában Fonogram-díj jelölést is kapott. Az ezen szereplő dalokat a mai napig játszom nagyzenekarokkal, igazi klasszikus albummá vált.
A swinges ötletet az adta, hogy a Határőrség Big Banddel részt vettünk egy televíziós műsorsorozatban, élőben kísértünk táncos produkciókat, én szólót énekeltem, és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Felvetődött bennem, hogy eddig senki sem próbálkozott azzal, hogy magyarul énekelje a harmincas-negyvenes-ötvenes évek nagy amerikai slágereit. Az igazi jazz-swing klasszikusokat Frank Sinatrától Louis Primáig, korhű hangszereléssel. Miután akkoriban nem létezett magyar nyelvű big bandes swing lemez, büszkén jelenthetem, Magyarországon én voltam az első, aki ilyen albumot adott ki magyar szöveggel, nagyzenekari kísérettel, jó hangszereléssel. Ez volt a Swing, swing, swing című kiadványom 2007-ben, ami komoly fordulatot hozott az életembe.
A lemezfelvétel módja is különlegesnek számított: mindannyian bevonultunk a törökbálinti stúdióba, ahol Szalóky Béla vezényletével ugyanazt a számot egymás után háromszor, egyszerre vettük fel. Ezek közül választottuk ki a legjobbat, ami végül felkerült az albumra. A hangszerelés egyrészt a már említett Hámori Jani, másrészt az amerikai Quincy Jones (!) munkája.
A siker felbátoríthatott, mert három évre rá ismét egy hasonló stílusú albummal jelentkeztél, ez volt a Swing és a Boogie.
Így van, hasonló világú lett a következő önálló albumom is, annyi különbséggel, hogy ebben már hangsúlyosabb szerepet kaptak a saját számaim is. Kissé talán könnyedebb hangvételű az előzőhöz képest, érdekessége, hogy a kisebbik fiammal, Rolanddal énekelek rajta duettet, mégpedig a Bölcsődal című Louis Armstrong-számot magyar szöveggel. Érdekes, hogy erről a lemezemről a Micsoda este volt című dalt egy amerikai film, a What if főcímdalának választották; emiatt Jankai Béla stúdiójában angolul is rögzítettünk. Egy másik dalom pedig, a Cseppnyi mennyország című rákerült egy nemzetközi válogatáslemezre (Beautful Cover Version), amit a világ számos országában forgalmaztak Németországtól Japánig. A német kiadó kifejezett kérésére a sok angol dal között ez utóbbi magyarul szólal meg. Szóval a bigbandes műfajnak köszönhetően nagyon meglódult a világ körülöttem, úgy tűnik, ezt igazán megszerette a közönség.
Ezt követően, 2016-ban adtam ki a Hangulatok című lemezemet, amely már teljes egészében saját dalokat tartalmazott. Mindegyiket zeneszerzőként jegyzem, a szövegek többségét pedig M. Hefelle Krisztina írta. Ahogy a címe is mutatja, az album mindenféle zenei hangulatot elénk varázsol, a swingen kívül számos zenei stílus képviselteti magát. Érdekesség, hogy nemcsak énekelek, de trombitálok és szájharmonikázom is rajta. Azonkívül egy igazi családi projekt kerekedett belőle, mivel az időközben nagyszerű zenésszé cseperedő Roland fiam dobol rajta. A CD-borító desinja idősebbik fiam, Ricsi munkája, aki szenzációs marketingvezető; nem csupán kreatív ötletekkel segíti a munkánkat, de azóta már videoklip producerként is remekelt. A hangszerelés és a stúdiómunka pedig Ember Péter szakértelmét dicséri.
Van igény az élő koncertekre?
Hála Istennek, igen. Big band albumaimnak köszönhetően sok nagyzenekar hívott fellépésre, így a Stúdió 11 Ensemble, amellyel nagyon gyakran játszunk együtt, vagy a Budapest Jazz Orchestra. De számos vidéki nagyzenekar is többször felkér, elsősorban a Szolnoki Légierő Zenekar. Emellett ott a Moson Big Band, vagy a Szombathelyi Isis Big Band, a Debrecen Big Band vagy a Fehérvár Big Band. Ehhez a zenéhez már nagyszínpad dukál, de szabadtéri fesztiválok is gyakran megkeresnek a produkciókért.
Amint látod, szívügyem a rézfúvós, szeretek velük dolgozni. Emellett az utóbbi időben szimfonikusokkal is fellépek, így Balogh Sándor neves, kiváló karmesterrel és a Szegedi Szimfonikus Zenekarral. De a sort folytathatnám az Egri Szimfonikusokkal, a Miskolci Szimfonikus Zenekarral vagy a Savaria Szimfonikusokkal is, akikkel legutóbb filmzenei koncertet adtunk Pejtsik Péter vezényletével.
A Hangulatok albumod kapcsán beszéltünk a zenei sokszínűségről. Hogy látod, mennyire nyitott, fogékony ma a negyven-ötven pluszos közönség az új szerzeményekre? Nem úgy tűnik, hogy inkább a régi, beivódott dalokat akarja újra és újra hallani?
Van benne igazság, de ezt a problémát úgy hidalom át, hogy a koncerteken két saját nóta eléneklése után beteszek „pihentetőül” mondjuk egy Tom Jonest, aztán egy swinget, vagyis színes zenei kínálatot csinálok, ezáltal elfogadják az újakat is. Saját nagykoncertjeimen hálistennek nem tapasztalom, hogy a közönségnek ne tetszene: a Stúdió 11-gyel például túlnyomó többségben a saját számaim dominálnak. Szerencsére nagy a repertoár, van miből válogatni. Megpróbálok – a múlt értékeit átmentve – aktuális maradni. Van egy szlogenem: „A zene világában nincs olyan, hogy idő. Csak jó produkció van, ami időtálló”.
Sok szó esett a big bandekről és szimfonikus nagyzenekarokról, eközben ne feledkezzünk meg a Majsai Swing Stars elnevezésű formációdról sem. Mit tudhatunk róla?
Ez a kis zenekarom. Kitűnő zenészekkel dolgoztunk együtt, többek között Rátonyi Robival, Hirleman Bercivel, Molnár Péter bőgőssel, Kuzbelt Péter szaxofonossal. A jelenlegi felállásban Elek Pista szaxofonozik, Zsoldos Tomi basszusozik, a doboknál pedig Roland fiam működik közre, aki a Zeneakadémia elvégzését követően kiváló hangszeres zenész-tanár lett. Mostanában az is előfordul, hogy neki van több elfoglaltsága, hiszen két éve, a legnagyobb örömömre, ő lett az Év Fiatal Jazz Zenésze.
Tervezel valamit a közeli vagy távoli jövőre nézve?
Van nyolc-kilenc olyan új szerzeményem, amely eddig nem jelent meg lemezen, előfordulhat, hogy kiadjuk. Koncerteken gyakran játsszuk őket, és a Youtube-on is elérhetők. A fizikai hanghordozóknak leáldozott, az emberek nem vásárolnak lemezeket, így nem sok értelme van manapság az albumoknak. Átgondoljuk majd, milyen formában kerüljenek egy gyűjteményes kiadásba.
Ahogy láthattad, eddig is főként saját kiadásban jelentek meg a legsikeresebb albumaim, a CHRISCO Produkció gondozásában. Tapasztalatom alapján a kiadók mindig mindenbe bele akartak szólni, miközben nekem kellett volna finanszírozni a felvételt és a gyártást. Úgy döntöttünk, saját vállalkozásban oldjuk meg mindezt, ami nem bizonyult rossz döntésnek. Átfogóan sikerül integrálni a dalokat, a koncertszervezést, a produkciók megjelenését, a közösségi médiakommunikációt, így pedig állandó elérésem lehet a közönség felé.
Hogyan összegeznéd a pályafutásod, mennyire vagy elégedett az elért eredményekkel?
Elégedett vagyok. Ugyan nem kerültem fel a „felső polcra”, mert nagy volt a taposás lefelé, én meg nem voltam és nem vagyok eléggé erőszakos típus. Ha egyszer elküldtek valahonnan, oda nem mentem vissza többé, vagyis „nem másztam vissza az ablakon”. Ettől függetlenül sok élményt gyűjtöttem, sok barátságot kötöttem, sok jó zenésszel játszottam együtt. Remélem, még fogok is együtt játszani, és ezt nem cserélném el senkivel, semmiért.
Mindent összevetve: harcoltam, küzdöttem, de elértem, amit akartam. Élvezettel csináltam a zenét, legyen szó bármely stílusról. Nagy szerencse ez az életemben, és látod, még mindig zenélek!
Hegedűs István
2025. június 5. 09:58