Szerzők - Bíró Zsolt
Bíró Zsolt zeneszerző, szövegíró. A Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesületének elnöke, a Fonogram Magyar Zenei Díj zsűritagja, a TV2 csoport Zenebutik televízió műsorvezetője, az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület vezetőségének tagja, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala Szerzői Jogi Szakértő Testület tagja, a Nemzeti Kulturális Alap kurátora és a Koncert24.hu rendezvényszervező tulajdonosa. Leírni is nehéz ennyi felelősséggel járó tisztséget, nemhogy nap mint nap helyt állni bennük. Ezekről és a zenészélet szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk Zsolttal – vagy ahogy a szakma ismeri, Dreddel.
Mikor jött el az életedben az a pont, amikor a zene már nem hobbi volt, hanem hivatásoddá vált?
Ennek több stációja volt. Alapvetően már gyerekkoromban megmérgezett a zene: sulirádiót alakítottam még általános iskolában, aztán sulibulikat rendeztem – ez volt az első fázis. Más gondolatom sosem volt, csak az, hogy valamilyen módon zenével foglalkozzak. A következő lépés az volt, amikor professzionálisan, diszkókban léptem fel mint DJ, de még ez is borzasztó fiatalon történt. A harmadik fázis pedig az, amikor szerzőként kezdtem el dolgozni. Stúdiós irányból indultam, leginkább hangszereléseket csináltam, és ekkor jöttem rá, hogy jobban szeretem kézben tartani a munkafolyamatot az elejétől a végéig, így kerültem szerző/előadó státuszba. Viszonylag későn jött el az az időpont, amikor olyan szinten kezdtem ezzel foglalkozni, hogy annak értelme is legyen. 1998-ban jelentek meg az első dalaim, de akkor már lemezzel, videoklippel együtt.
Arra nem is készültél, hogy előadó leszel?
Alapvetően DJ-ként gondoltam magamra. Az, hogy végül átalakult és a DJ-s vonalat elengedtem, az igazából egy evolúció volt. Most már csak a színpadon vagyok, és csak ott érzem jól magam. Szokták is mondani, hogy két teljesen más embert ismernek: aki a magánéletből vagy munkából ismer, az teljesen mást lát, mint amikor a színpadra lépek. Van az a három lépcső, és az egy teljes átkattanás.
Ezt te is érzed?
Abszolút. Amíg a színpad mellett egy kimért, nagyon nyugodt, adatorientált ember vagyok, addig a színpadon felszabadul az a gyermeki én, aki azt élvezi, hogy ott bármit lehet. Olyan ez nekem, mint a halnak az akvárium: az a közegem. Ott nem gondolkodom, nem tervezem meg, mit csinálok, hanem ösztönösen teszem, ami jön.
És azonnal vissza is váltasz, amikor lejöttök a színpadról?
Nekem teljesen mindegy, hogy harmincan állnak a színpad előtt vagy háromezren, ugyanolyan elánnal és odaadással tudok működni. Körülbelül fél óráig tart utána ez az állapot, és ez pont arra jó, hogy amikor az ország valamelyik szegletében a fellépés után beülünk az autóba, mire hazaérek, addigra lecseng bennem az érzés, és visszakattanok a hétköznapiba.
A színpadi jelenlét számodra az adásról szól?
Igen, ez nekem borzasztó fontos, és nem csak a színpadi jelenlétben, hanem az összes tevékenységemben. Nagyon szerencsésnek érzem magam, nagyon jó életem van, és fontos nekem, hogy ebből hogyan tudok visszaadni: akár a közönségnek élményben, akár a szakmának segítségben. Abszolút ez az, ami mozgat.
A Dred név honnan jött?
Én még pont beleestem a kötelező sorkatonai szolgálatba. A katonaságnál mindenki becenevet kapott, és nagyjából akkor jött ki a Dredd bíró című film Stallone-val. Ebből lettem én Dred Bíró Zsolt. Amikor aztán azon gondolkodtam, milyen néven kellene előadóként megjelenni, egyértelmű volt, hogy ez lesz az.
Milyen kulturális közegből indultál? Hozott dolog ez a zenéhez való kapcsolódás?
Nem, nálunk a családban nincs semmiféle zenei kötődés. Egy elképesztő időszakban voltam fiatal, akkor még nem voltak könnyen elérhetők a dalok. A televízióban a Zenebutikot néztük, a rádióban a Poptarisznyát hallgattuk és örültünk, ha a műsorvezető nem beszélt bele a dalokba és fel lehetett venni kazettára.
Play és Rec...
Így van! Nekem egy egész kazettagyűjteményem volt akkurátusan feliratozva. A civil pályám is erre épült: zenével szerettem volna foglalkozni, de se hangfalam, se erősítőm, se semmim nem volt, és pénzem sem volt rá. Ezért jelentkeztem olyan iskolába, ahol ezeket meg lehetett építeni. Elektronikai műszerész középiskolába jártam, aztán a villamosmérnöki karra, aminek egyetlen célja az volt, hogy össze tudjam szerelni a hangfalakat, az erősítőt, a keverőpultot. És meg is csináltam a panelház biciklitárolójában.
Ez nagyon megható! És mit kezdtél a hangcuccal?
Az általános iskolai közegben elindult a diszkózás meg a sulirádió, ami viszonylag sokáig végigkísért a pályámon. A kilencvenes évek elején Pécsről utaztunk a horvátországi Eszékre, és onnan sugároztunk Magyarország felé rádióadást, mert itthon akkor még nem lehetett kereskedelmi rádiókat indítani. Közben elkezdtem saját dalokat is írni. Aztán 2003-ban úgy döntöttem, hogy a rádiózást háttérbe szorítom, és adtam magamnak egy évet: reggel nyolctól estig csak arra koncentráltam, hogy dalokat írjak, hangszereljek, CD borítót, videoklipet és a promóciót megtervezzem, elkészítsem. Utána konkrétan az történt, hogy a kezemben a CD lemezzel és a videoklippel elmentem az összes tévébe, rádióba, mindenhol leraktam az asztal sarkára azzal, hogy én csináltam egy ilyet, ha tudjátok játszani, az tök jó lenne, nagyon örülnék. Majd eljöttem és vártam a csodát. És megtörtént! Ültem egy budapesti kávézóban és meghallottam a rádióban a dalomat, majd megláttam a Viva TV-n a klipet.
Egy percre sem jutott eszedbe, hogy az is lehet, hogy ebből nem lesz semmi?
Egyszerűen volt egy listám: kell a dal, a hangszerelés, a lemez, a CD borító, a videoklip, el kell vinni a rádióba, el kell vinni a tévékbe, és itt volt a lista vége. Hátra dőltem, és szerintem három héten belül elkezdték játszani a Csak a Hold című dalomat, ami egyszerűen magától elkezdett működni. Akkoriban az E-klubban dolgoztam, mint házigazda DJ, és körülbelül egy hónappal később mertem először lejátszani a saját dalomat. Na, és akkor volt az a hátborzongató érzés, hogy a közönség üvöltötte a szöveget. Akkor éreztem, hogy itt valami történt.
És ezután tényleg minden ment magától?
Utána elkezdtem tudatosan dalokat írni, nagyon meg akartam fejteni a képletet, de azok nem lettek akkora slágerek. Aztán jött a következő lépcsőfok: a 2008-as Változnak az idők, amit megint úgy csináltam, hogy semmiféle elvárás, semmiféle gátló koncepció nem volt a fejemben. Két hét alatt elkészültem a kiselemezzel és videoklippel. Azzal a dallal a klubos világból gyakorlatilag átugrottunk a popzenei világba. Ez volt a második bizonyíték arra, hogy ha ösztönből csinálom, nálam akkor működnek a dolgok. Ekkor lépett be a képbe Doris, mert ebben a regiszterben már kellett, hogy ne csak hangja, hanem arca is legyen a produkciónak.
Ha most választhatnál, stúdióba mennél vagy fellépni?
Mindenképpen a fellépés, az tölt fel igazán. Az elmúlt években a zenei világ úgy változott meg, hogy már nem éreztem magam benne igazán kényelmesen, ezért többnyire már csak alkalmazott zenéket írok televíziós műsorokhoz. Egy szerzőnek vagy produkciónak van egy karrieríve, és ez így van rendjén. A Dred és Doris formációval gyakorlatilag retrók lettünk – de ezzel komfortos vagyok.
Évek óta sok tisztséget töltesz be a szakmában. Milyen felelősséggel járnak ezek?
Én mint magánszemély közéleti témákban nem igazán szoktam megnyilvánulni, a társadalmi felelősségvállalásom a különféle szakmai szervezetekben végzett munkát jelenti. Ez is organikusan alakult, mint nagyjából minden az életemben. Ott voltam, és a kitartó munka idővel meghozta az eredményét. Minden tisztségemre a közösség választott meg. Először a Könnyűzeneszerzők Egyesületénél valósult meg: 2008-ban alakult meg, akkor már tag voltam, négy évvel később alelnök, majd a következő négy év múlva elnök lettem. Az Artisjus különböző bizottságaiban is először tag voltam, aztán szépen lassan – én úgy szoktam mondani – kiválasztódtam.
Mit gondolsz a mai magyar kulturális közeg állapotáról?
Sajnos egy olyan világot élünk, ahol az egyéni sikerek és preferenciák nagyon fontosak és valahogy kevésbé van meg a szakmai összetartás. Ez borzasztóan nehézzé teszi a szakmai szervezetek képviselőinek helyzetét, mert ha nincs meg az összetartó erő és szándék, akkor a közösség nem fog épülni. Építkezni pedig csak úgy lehet, ha az emberek összefognak. Én akit lehet, próbálok aktivitásra buzdítani. Jó lenne, ha a fiatalok aktívabban vennének részt például a Szerzők Egyesületének munkájában, mert kell, hogy visszaforgassunk energiákat a közösség számára. Ki tudja, lehet, hogy túl jó munkát végeztünk, és a mostani fiataloknak már nem szúr annyira a szeg! Azt gondolom, átláthatóan működnek a zeneipari szervezetek, és emiatt talán nincs helye egy újabb forradalmi hangulatnak. Viszont előbb-utóbb a stafétabotot át kell adnunk, de a biztonságos átadásnak alapvető követelménye, hogy együtt fussunk egy darabig.
Neked mi a belső motivációd, ami még hajt ebben az egészben?
Mindig vannak új kihívások, nem mondok nagy meglepést az AI kihívással, ami a szakmánk előtt áll, és amire még nincsenek teljesen kiforrott válaszaink. Összességében azt gondolom az AI-ról, hogy egy technológiai váltás. Számomra ez olyasmi, mint amikor a 80-as években a telefonközpont még kézi kábeldugdosással működött, aztán jöttek a digitális központok, és azoknak az embereknek ugyan nem lett munkájuk, viszont sok más új munkakör jött létre. Vagy ahogy a 2000-es évek derekán a média átalakult: korábban csak rádiók és tévék léteztek, mint a tömegszórakoztatás eszközei, aztán jöttek az online platformok, és mára egy YouTube-csatornán televíziós nézettségeket lehet elérni. Nyilván lesz olyan szakasz az AI átalakulás során, ami fájni fog, de később, amikor már integráljuk a mindennapjainkba, az az előny, amit most az early bird-ök élnek meg, mindenkinek adott lesz – és gyakorlatilag ugyanarról a startvonalról fogunk indulni.
És mi fog fájni?
Most van valami a fejünkben arról, hogyan élünk, dolgozunk, szórakozunk, hogyan kapcsolódunk a többi emberhez, és ennek a változása fájdalmas. Régen postán kellett feladni levelet és könyvtárba jártunk, ha valamit meg akartunk tanulni. Most a zsebünkben van a teljes emberiség tudástára, és már nem ez különbözteti meg az embereket, hanem az, hogy hogyan tudod alkalmazni és használni.
Neked ebben mi a feladatod mint tisztségviselőnek?
Ennek nyilván vannak jogi vonzatai, és mi azt tudjuk megkönnyíteni, hogy ez az átmenet olyan legyen, ahol az alkotások és az alkotók nem darálódnak be a rendszerbe, hanem mindenki a saját mentalitásához mérten tudja alkalmazni – vagy nem alkalmazni – az AI-t.
Ez a témakör annyira forró most minden iparágban, így a zeneiparban is, hogy a Music Hungary Szövetségben, az Artisjusban és a Szerzők Egyesületében is folyamatos napi téma. A szellem kiszabadult a palackból és nem is lehet visszakergetni. Meg kell tanulnunk vele úgy együtt élni, hogy az segítse a munkánkat. Ha valakinek mutattál volna egy televíziót az 1800-as években, azt hitte volna, boszorkányság. Most még furcsának tűnik, mert nem tudjuk pontosan elhelyezni, hol fog a mi életünkben helyet foglalni, és szerintem ez okozza a félelmet.
Egy pályakezdőnek milyen tanácsot adnál?
Az én tapasztalatom az, hogy egyetlen jó tanács van: csinálni kell! Ha valaki jó sokat csinálja, előbb-utóbb annak a területnek a szakértőjévé válik. A kitartó és következetes munkának mindig eredménye van. Nincs titok, nincs titkos formula, amivel megfejthetjük, melyik dal fog tetszeni a közönségnek.
Ha egy szóban vagy mondatban kellene összefoglalni a küldetésedet, mi lenne az?
Azt írnám a névjegykártyámra, hogy SEGÍTŐ. Nemrég egy jó barátomtól kaptam egy kis levélkét. A papíron ez állt: „Legfontosabb élményem veled kapcsolatban a hihetetlen segítőkészséged, a dolgok átlátása és az energia, amit céljaid elérésébe beleteszel.” Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem tényleg jóleső érzést ad, ha segíthetek, és soha nem élem meg tehernek, amikor megcsörren a telefonom. Mindig azt keresem, hogyan tudok másoknak segíteni, legyen az bármilyen téma.
Major Eszter
2026. március 10. 07:45