Szerencsés gitáros
És valóban: Barta Tamás és az LGT első lemezének hatására fogott gitárt a kezébe, hogy később egy másik ikon, Bencsik Samu csiszolgassa játéktechnikáját. Miközben az ország legtehetségesebb muzsikusaival alapíthatott eltérő stílusú zenekarokat, 2012-ben leróhatta tiszteletét a három tragikus sorsú gitáros emlékére rendezett Égi Zenekar fesztiválon. Gál Gábor, a Takáts Tamás Blues Band, a Budapest Acoustic Band, valamint az Illfon GT. gitárosa szívesen vállal szólófellépéseket is. Legújabb vállalkozása a nevével fémjelzett BT projekt, amely egykori kedvenc muzsikusának állít emléket.
Mindenféle különösebb hírverés nélkül alakult meg a Gál Gábor BT., amelyet Barta Tamás emlékének ápolására hívtál életre. A zenekar miért épp a Hungária és az LGT tragikus sorsú gitárosának életművét tűzte zászlajára? Mi fogott meg Barta játékában?
Kicsi gyermekként éltem meg az első Locomotív GT. nagylemez megjelenését, és egyszerűen elájultam attól, amit Barta Tamás a gitárján produkált. Már a bevezető nóta is odavágott: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt”. Igazából meg sem tudtam fogalmazni, mi ez, csupán a játékából áradó őserőt éreztem. Már akkor elhatároztam, gitáros leszek, csupán az alkalomra vártam, hogy az álmom megvalósíthassam. Úgy gondolom, ha nem is a legjobb, de mindenképpen a legszerencsésebb gitáros vagyok, hiszen a dalszerzői fantáziám már akkor működött, amikor még hangszert sem fogtam a kezembe. Akár váratlan helyzetekben is eszembe jutott valamilyen dalkezdemény, riff, amiről nem tudtam, hallottam-e már valahol, vagy éppen én találtam ki. Amikor Bencsik Samu megtanított három akkordra, még aznap, legalább öt dalt írtam belőle.
Legújabb formációdnál maradva: a repertoárt kiegészítendő, rhythm and blues klasszikusokat is nyomtok. Mennyire passzolnak ezek a Barta- darabokhoz?
Úgy gondolom, a zenén belül is minden, mindennel összefügg. Nagyon szeretjük a Cream-et azon belül Eric Claptont, Jack Bruce-t, aki egyébként az első londoni Locomotív lemezen, az Ő még csak most 14-ben harmonikán játszik. De a stúdiómunkákat a Rolling Stones néhány tagja is figyelemmel kísérte. Példának hozhatnám, hogy Phil Collins dobolt Claptonnál, de előfordult, hogy a Led Zeppelinbe is beszállt; a Sting gitárosa pedig közreműködött Phil Collins lemezén. Amúgy Barta Tamás is szerette a Cream-et és Jimi Hendrixet, de a Zeppelint is. Senkit nem ismerek rajta kívül, aki huszonkettő, illetve huszonhat éves kora között tíz nagylemezzel, és csaknem ugyanennyi kislemezzel büszkélkedhetett volna. Ebben – többek között – éppúgy megtalálhatók brutális slide-ozások, mint a Várlak című Kovács Kati-dal csodálatos betétszólója. Amit lemezre gitározott, az markánsan meghatározza Tomi egyéniségét, zsenialitását.
Említetted, hogy az első akkordok lefogását Bencsik Sándornak köszönheted. Milyen emlékek fűznek hozzá?
Pontosítanék: amikor Samuhoz kerültem, már gitároztam, ő különböző akkordfogásokat mutatott a hangszeren. A hetvenes években ugyanabban az óbudai házban laktam, ahol a P. Mobil egykori technikusa, Kerényi Péter. Lépcsőházi gitározgatásaim egyikén Péter megkérdezte, van-e tanárom, de legközelebb már azzal a hírrel jött, hogy beszélt valakivel az érdekemben. Ennek eredményeképpen a Metró klub első emeleti éttermi részében várt egy szőke, bajuszos fiatalember, nekem tizenhét éves kamasznak – bácsi. Bencsik Sándor. Aki pár hónap tanítás után felajánlotta, hogy nézzem meg az egyik koncertjét. Életem első koncertélménye örökre belém ivódott: a nézőtéren hatalmas tömeg, a gitártanárom a színpadon, ahol dübörög a rock. Ez volt a P. Mobil és olyan zene szólt, amelyet korábban soha nem hallottam. Beleszerettem. Ami pedig Bencsik Samut illeti, nem voltunk barátok, életkori különbségekből adódóan nem is lehettünk. A gitártanárom volt.
A két gitárhősre gondolva, épp betalált nálad a 2012-es Égi zenekar fesztivál, ahol Radics Béla emlékének is adózhattál.
Igen, annak idején Barta és Bencsik mellett Radics Bélát is láthattam a színpadon. S nem csupán az ő tiszteletükre vettem részt a fesztiválon; egy színpadon állhattam Felkai Mikivel – aki Samu után a tanárom volt – s a népes fellépő gárdával együtt adózhattunk a három zseniális gitáros emlékének.
Azon kevés zenész közé tartozol, aki nem koptatja el magát számtalan zenekarban. A Takáts Tamás Dirty Blues Bandben 1990 óta egy ország ismert meg, ahol azóta is hűségesen kitartasz. A névadó zenekarvezetőhöz kötődő barátságod okán?
A legfontosabb ez utóbbi, vagyis a Tomihoz fűződő barátságom. Már gyermekkorunkban megbeszéltük, hogy közösen alapítunk zenekart, amelyet tíz évvel később meg is valósítottunk. Másfelől tényleg nem vagyok vándormadár. Azt gondolom, zenei közösség tagjának lenni egyfajta viselkedési forma, amely tanulható. Az egymáshoz való alkalmazkodás, kölcsönös tisztelet, a kompromisszumkészség – ezeket a szabályokat muszáj betartani, és szeretni fognak. Kevés, ha valaki zseniálisan zenél, emellett csapatban is kell gondolkodni.
Sok kompromisszumot kellett kötnöd?
Nem. Lehet, hogy ebben is szerencsém volt. Olyan srácokkal dolgoztam, dolgozom, akik –például – nem beszélnek csúnyán egymással. Ez is hozzátartozik a normális, kulturált közösséghez. A művészember nem káromkodik.
Létezik egy Budapest Acoustic Band formációd, de felbukkantál egy Illfon GT. elnevezésű zenekarban is. Mit tudhatunk róluk?
Mielőtt róluk beszélnék, hadd említsem meg, hogy – latin muzsikát előadva – számos alkalommal egyedül, egy szál akusztikus gitárral lépek fel. Itthon céges bulikon, kávézókban, sörözőkben, de rendszeresen járok külföldre is. Immár több mint tíz éve létezik ez a projekt; főképp saját dalaimat játszom, nagyjából a nyolcvan százalékát én írtam.
A Budapest Acoustic Bandet, amelyet tizenhárom éve alapítottam nem erőltetem, ritkán lépünk közönség elé. Azért, mert a teljes szervezés rám hárul, amihez nincs sem időm, sem kedvem. Olyan nagyszerű zenészekkel dolgozom, mint a kiváló gitáros Sipeki Zoli, valamint egy huszonéves dzsesszista fiatalember Fónay Tibor basszusozik, Szendőfi Péter dobol, és Móra Erzsébet énekel. Hadd tegyem hozzá, fantasztikusan. Ha fogalmazhatok így, minden egyes koncerten egyfajta zenei orgazmust élünk át. S, aminek nagyon örülünk, hogy lemezünk aranylemez lett, és a Jazzy rádióban is hallhatóak vagyunk. Pedig populáris zenét játszunk. Igaz különlegeset, hiszen kevés olyan zenekar létezik, amelyik perkás fiúval és énekes lánnyal lép színpadra.
Az Illfon GT. úgy jött az életembe, hogy belépésemmel meggátoltam egy korábban létező zenekar feloszlását. Várkonyi Miki gitáros-énekes barátom – aki nem rokona Várkonyi Mátyásnak – miután szólógitárosa kilépett a zenekarból, abba akarta hagyni a zenélést. Pusztán barátságból tanultam meg főképp az Illés, a Fonográf és az LGT zenéjéből álló mintegy harminc számos repertoárt, s, ha nincs ütközés más formációmmal, akkor szívesen megyek velük. Időközben a gitáros meggondolta magát és visszatért, de a fiúk engem sem engedtek el. Így, ha épp nem érek rá, nélkülem is felléphetnek.
Épp tizenöt éve adtál ki egy szólólemezt, amelynek címe: Egyedül. Erről akár a „magányos farkas” állapotára, vagy szemléletére is lehetne következtetni…
A lemez egy József Attila versről kapta a címét, amelyet megzenésítettem, tehát nincs benne áthallás. Ami kifejező, hogy Á-tól Z-ig én vagyok; a lemezborítótól a zenei elképzelések megvalósításig a saját ötleteim érvényesülnek. Instrumentális albumról van szó, amelyen nem hallhatók magasröptű gitározások, viszont „nagyon nagy lelkek” találhatók. És pont a lelkiség okán, elsősorban épp a hölgyeknél aratott szép sikereket. Egy zene szárnyán történő képzeletbeli utazásról szól, amely számcímekben végigjárja az országokat, városokat. Szólófellépéseim alkalmával a mi napig szemezgetek belőlük. A hangsúly persze a – szóló-, illetve akusztikus – gitárokon van, a kíséretet a Takáts Tamás Dirty Blues Band egykori basszusgitárosa szolgáltatja gépi (dob-basszus) alapokkal, de az anyagot is ő keverte.
Mi a véleményed az utánpótlásról? Vállalsz tanítványokat?
Korábban rengeteget tanítottam, de ma már öregnek érzem magam ehhez. Ami az utánpótlást illeti, úgy gondolom, a műfaj nem fog elpusztulni. Nem ismerem ugyan a zeneiskolák felhozatalát, de feltételezem, magas szintű képzést kapnak. Ugyanakkor a közösségi szellemet – tisztelet a kivételnek – nem tanítják meg nekik. Van néhány fontos szabály, amelyet be kell tartani. Ha elindulsz és becsukod magad mögött az ajtót, alapkövetelmény, hogy az önérzeted otthon hagyod. Emellett lényeges, hogyan bánsz a hangszereddel: ápolod, tisztán tartod, hogy szép legyen. Hiszen a produkció ünnep. A színpadon nem beszélgetsz hétköznapi dolgokról a kollégákkal, a produkcióra koncentrálsz. Semmiképpen nem szeretnék általánosítani, inkább csak ráirányítanám a figyelmet azokra az alapvető normákra, amelyeket a színpadon eltöltött évek során megtapasztaltam.
Fontos az érzelem?
Nagyon. Anélkül nem lehet, és nem is szabad csinálni. Amikor eljutottam életem első P. Mobil koncertjére, majd később nagyon sok magyar és külföldi produkcióra, azt láttam, hogy a színpadon ünnepelnek. Nekik köszönhető, hogy megfogalmazódott bennem, én is ugyanezt, ugyanígy akarom csinálni! A maiaknál – és itt megint csak tisztelet a kivételnek, mert ilyen is van – azt látom, hogy nagyon-nagyon ügyesek, ám nem igazán jut eszembe, hogy követnem kéne a példájukat.
És a virágázásról mi jut eszedbe?
Minden elismerésem, ha valaki gyorsan tud gitározni, hiszen van tehetsége hozzá. Mert a tehetséget nagyon tisztelem. Más kérdés, hogy ez percek múltán unalmassá válik számomra. Ha tudnék ennyire gyorsan játszani, sem alkalmaznám, mert nincs értelme. Tudok tappingelni, de nem szeretek. Van egy elképzelésem a gitározásról, a blues-rock keverékének játékáról, és én azt gyakorlom. A vintage iskolára gondolok. Nem evezem idegen vizekre.
Egy vérbeli gitárosnak fontos a megszólalás. Milyen felszerelést használsz?
Van egy Yamaha SG 300-asom, amelyet nagyon szeretek. Talán Révész Sanyinak van hasonló, azt hiszem, 400-as kivitelben. Felszereltettem Gibson pickup-okkal, talán Santana játszott valamikor hasonló megoldásokkal. És bordó színű, mint Radics Béláé volt… Emellett van egy kb. tíz éves, hófehér Stratocasterem, ezt sohasem vittem koncertre, csupán gyakorlásra tartom. De a Telecastert sem használom, ez azért kell, mert egy gitárosnak – szerintem – kötelező. Vannak még nylonhúros akusztikus gitárjaim, s persze fémhúrosok is. Ezek Fender, vagy Peavy erősítőkön szólalnak meg. Előbbit a Barta-produkciókhoz viszem, utóbbit pedig a Dirty Blues Bandben használom. Kiegészítőként magyar torzítóval és lengyel hápogó-pedállal dolgozom. Nincs hosszú pedálsorom, a készlet mindössze három darabból áll.
Mivel foglalkozol szabadidődben?
Négy éve tanulok angolul kedves barátaimtól a Euro English óbudai nyelviskolában. Emellett két éve németül, csak úgy önszorgalomból. A nyelvvizsga nem érdekel, nem azért csinálom. Hihetetlennek tűnik, a kívülállók talán észre sem veszik, de befolyásolja a játékomat, s azóta „szellemesebben” gitározom. Úgy érzem, letisztul az agyam, és sokkal szabadabb vagyok. Emellett nap, mint nap gyakorolok, és ápolom a kapcsolatomat két gyermekemmel. Az olvasásra is fordítok időt, rendszeresen egy órát: a lélekkel foglalkozó könyveket forgatom, illetve hallgatom a hangoskönyvet YouTube-on. Érdekelnek a spirituális dolgok. Megtisztítanak.
Visszatérve a Gál Gábor BT-re: van hosszabb távú perspektíva, vagy megmarad tiszteletzenekarnak?
Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb születnek majd saját szerzemények is a zenekarral, hiszen ezek kikívánkoznak belőlünk. Fontos, hogy ezek a dalok híven tükrözzék Barta szellemiségét. Továbbá az is, hogy megmaradjon az a mentalitás, ahogyan hozzányúlt a gitárjához. Ehhez nem szükséges a stílusváltás, hiszen a tisztelet a legfontosabb, ami nagyon erős bennünk. Minden respektem a negyvenes-ötvenes évek zenész szülötteié, akik erősítők és fejlett technika híján is maradandót alkottak. Társaim is hasonlóan gondolkodnak, és örülök, hogy megtaláltam őket: egy a harmincas éveiben járó basszusgitáros-énekest Hollai Heiser Ádám személyében, valamint Szabó Ricsi dobost. Mindketten fiatalok, és a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeiként végeztek. Mindig is trióban gondolkodtam, billentyű nélkül. Imádom a billentyűt, de arra gondoltam, hogy ezek a Barta dalok igazából a Queen, vagy a Led Zeppelin – hozzám nagyon közelálló – hangzásához hasonlóan szólaljanak meg. Ráadásul Presser Pici billentyűtémáit imádom gitáron játszani, s az eddigi visszajelzések szerint nem is hiányzik belőle. A fiúkra visszatérve, Póka Egonnak (a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója – a szerk.) köszönhetően a műfaj iránt komoly affinitással rendelkeznek; csípőből lövik a Hendrixet és a Zeppelint. Nagyon élvezem a velük való közös munkát, mert ez alatt óriási energiák szabadulnak fel. Szerencsés ember lévén magam is sok zenei hírességgel és tehetséggel játszhattam és játszhatom együtt. Csak néhány példa: Takáts Tamás, Sipeki Zoli, Szendőfi Péter, Patyi Sanyi… Egyszer majd a GG BT-s fiatalok is elmondhatják magukról ugyanezt.
Mit hozhat a jövő?
Aki ismer, tudja, hogy kitartó típus vagyok, nem szeretek kiszállni a zenekarokból. Ezt is addig fogom csinálni, amíg bírom energiával.
Hegedűs István
.jpg)
2018. szeptember 17. 20:14