Szemtelen bátorság
A címben szereplő tulajdonsággal nyugodt lélekkel felruházhatja magát az a zenész, aki már ötévesen a színpadon állt és közönség előtt énekelt, majd önerőből tanult meg gitározni. Amit ma felsőfokon művel. És aki egy nyugati határszéli kisvárosból, Zalaegerszegről indulva a Cyklontól a Kexen, illetve a Meteoron keresztül eljutott az országos népszerűségre szert tett Bergendyig, majd a Hobo Blues Bandig. Mindemellett svájci pop bandában játszott, majd zeneiskolában tanított, ma is több zenei formációt igyekszik életben tartani. Kedvenc műfaja a fekete soul és blues, amelyhez úgy tűnik, mindhalálig hűséges marad. Tóth János Rudolf gitáros-énekes, zeneszerző, szövegíró hetvenévesen könyv formájában adja közre zenei pályafutásának legfőbb állomásait, de legfontosabbnak a minőségi muzsikálást és a színpadot tartja.
Zenei pályád Zalaegerszegről indult, ahol Tunyogi Péterrel együtt a Cyklon zenekar volt az első meghatározó bandád.
A fúvósoknak köszönhetően soul-muzsikát játszottunk. A határ közelsége okán szerencsére több zenei információhoz jutottunk, mint az átlag: itt az osztrák, vagy a ljubljanai televízióra gondolok, amely rendre zenés műsorokat sugárzott. De a Szabad Európa-, illetve a Luxembourg rádióállomások is ontották a jobbnál-jobb muzsikákat, mint pl. James Brown, Otis Redding, vagy Solomon Burke. Olyan előadókról beszélünk, mintha a bluesban a Robert Johnson előtti időkre kanyarodnánk vissza. ’63-ban első gimis koromban kerültem be a zenekarba, amellyel az említett művészek, később a Blood Sweat and Tears dalait és Chicagót interpretáltunk, de csináltunk Canned Heat feldolgozásokat is. Az akkori tagok: Tunyó dobolt és énekelt, „Dörge” Horváth Péter, a későbbi Old Boys-fúvós szaxofonozott, „Gazsi” Kerekes István basszusozott, „Papa Joe” Karsay László pozaunozott, én pedig gitároztam és énekeltem. A két gitár, két fúvós plusz dob eléggé rendhagyó felállásnak számított akkoriban. Gazsit közben felvették a konziba, ezért mindannyian Pestre költöztünk; ez azért is lényeges, mert ekkor már a saját szerzeményeinket is felvettük a repertoárba.
Milyen zenei hatások értek gyermekkorodban, amikor nem a populáris, hanem a fajsúlyosabb muzsika mellett döntöttél?
Zeneileg abban az időben szocializálódtam, amikor Jimi Hendrix és Freddie Hubbard egy listán szerepelt. 1963-ban eléggé heterogén a választék: a Rolling Stones éppúgy aratott, mint a másik oldalon, mondjuk Frank Sinatra. A populárisabb zenéket nyilván jobban el lehetett adni a világnak, készültek is ezek bőven, hozzáteszem, ezeket minőségi kivitelben állították elő. Ez az időszak 1969-ig tartott, ekkor – az én fogalmaim szerint – be is csukódott az ajtó. Ami ez után jön, már másolat, utánérzés. A régi kivetítése új arcokkal.
Ami a saját zenei ízlésemet illeti, meg is írtam egy nótában: kilenc éves koromban egy Amerikából küldött lemezen hallottam először Ray Charlest énekelni és zongorázni. De az emigrált rokonaimnak köszönhetően nem csupán a vak előadót volt alkalmam megismerni: a dixieland-muzsika mellett érkeztek Little Richard- és Elvis Presley- albumok is. Közülük Ray Charles gyakorolta rám a legnagyobb hatást: amikor a lemezt feltettem, minden idegszálam rezonált. A fekete zene, vagyis a soul és a blues aztán meghatározta a pályámat. Az említett dalszöveg: „Úgy kilenc éves koromban hallottam először Ray Charlest, egy Amerikából küldött lemezen / És rögtön eldőlt, mi lesz a sorsom / A muzsika lesz az életem, a muzsika lesz a kenyerem / Valami különös érzés szállt meg, pedig / Nem is tudtam mit hallgatok / De biztos, hogy ez az érzés tett azzá, aki most vagyok / Tett azzá, ami vagyok”
Ennek hatására ragadtál gitárt?
Előbb jártam zeneiskolába, minthogy elkezdtem volna az általánost. Ötévesen, még óvodásként álltam életemben először színpadon, a Zalaegerszegi Művelődési Ház színpadán. Ahol hat lány vesz körül, én pedig rövidnadrágban, fehér ingben énekelek. A zeneiskola tanárai javasolták szüleimnek a beíratást, tehetségesnek tartottak. Januárban tehát felvettek oda, az általánost pedig ugyanaz év szeptemberében kezdtem. A gitárt a The Shadows együttes gyönyörű dallamain keresztül szerettem meg, és tanár nélkül, autodidakta módon képeztem magam. Nem is nagyon volt akkoriban gitáros, aki meg tudta volna mutatni, mit kell csinálni. Jól jöttek a zeneiskolai tanulmányaim, hiszen a szolfézs által jobban éreztem az intonációkat, a hang tisztaságát. De játszottam pozaunon és hegedűn is.
A Cyklon zenekar után a Kex – népszerűsége okán – előrelépésnek számított. Hogyan kerültél a csapatba?
A Kinizsi utca – Közraktár utca sarkán lévő klubban játszottunk a Cyklonnal, ahová tizenöt évesen Baksa Soós János a Kex egyénisége, frontembere is lejárt. De nem csak ő, hanem az egész zenekara, valamint Török Ádám „Gyugyó”, Horváth Charlie és Závodi „Zacskó” János is. A Kex meghívott előzenekarnak, néhány alkalommal játszhattunk előttük. Ami a művészetüket illeti, zeneileg nem tartottam sokra, az előadásmódjuk, Baksa performance-ai viszont nagyot ütöttek. Az a szemtelen bátorság fogott meg bennük, ami akkoriban bennem is megvolt. Közben Somló Tamást – aki ’69 és ’71 között a Kexben énekelt és szaxofonozott – elhívták a Non-Stopba, döntenie kellett. Nem tudom, milyen lett volna a zenekar, ha marad… Az biztos, hogy ki lehetett volna használni a tudását, hiszen ugyanez év nyarán „Dörge” Horváth Péterrel, aki klarinétozott, szaxofonozott és fuvolázott, a csapatba invitáltak bennünket. 1971 nyarán léptünk be, Baksa nem volt már ekkor (Németországba távozott – a szerk.). Egyet biztosan tudtam: olyan bandát, olyan zenét kell csinálnunk – mivel nem tudtunk, de nem is akartunk Baksa lenni –, ami egészen távol áll tőle. Elkezdtük a repertoár kialakítását, amelynél elsődleges szempontom volt, hogy másokétól megkülönböztethető legyen. Nem akartam – és ezt a mai napig vallom – tucatárut csinálni, vagyis beállni a sorba.
A következő állomás a Meteor. Hasonlóan a Cyklonhoz fúvósokkal megerősített fúziós zenét játszott. A minőségi muzsika ellenére sem lett országos hírű, „befutott” zenekar. Miért?
1972 decemberétől Fogarasi János (egykor a Metró együttes billentyűse – a szerk.) ajánlásával külföldre szegődtem muzsikálni, ahol Güzüvel (Bertalan István dobos – a szerk.) egy komoly svájci bandába kerültem. Jimi Hendrix egy négyzetméteres plakátjával a háttérben minőségi zenét játszottunk olyan minőségi hangszerekkel, mint pl. Fender Stratocaster gitár kétládás Marshall erősítőkkel, és Hammond orgona. Ezzel a formációval megtanultuk, mi történik a világban, miként tudunk eligazodni az útvesztőkben. Mondhatni közelebb kerültünk a valósághoz, tehát jó iskolának bizonyult. ’73. október végén hazajöttünk, hogy megalakítsuk a Meteor zenekart, amellyel visszatérhetünk Svájcba. Én hoztam a fúvósokat, Dörgét és Papát, Güzü dobolt, én gitároztam és énekeltem, a basszusgitáros pedig Póka Egon lett. Ezzel a felállással nagyon jó banda jött létre. Demjén Rózsi szinte minden próbánkra lejött, nagyon szeretett bennünket. A Meteorral a klasszikusokon kívül saját dalokat is írtunk és játszottunk. Végül odáig jutottunk, hogy a Bergendy előzenekaraként országos turnén vehettünk részt, majd kiszálltam a zenekarból…
… Vagyis átigazoltál az akkor fénykorát élő Bergendybe. Nem zavart a könnyedebb stílus? Hiszen Rózsi akkor már eljegyezte magát a populárisabb irányzattal.
Egy vidéki városka kocsmájában zenéltem – persze a kétládás Marshallommal –, amikor megjelent Rózsi. Megnézte a műsort és szólt, hogy a Bergendyben üresedés van. Ez egy csütörtöki napon történt, kedden már élesben játszottunk a Magyar Rádió stúdiójában. Ilyen gyorsan ment ez. Utólag kiderült – ezt Güzütől tudtam meg –, amikor Latzin Norbert kiszállt, majd megalakította saját bandáját a Marionett Rt.-t, engem akart megkaparintani. De Rózsi gyorsabb volt… Én pedig szavatartó ember lévén – hiszen a Norbi csapata nem tudta kifutni magát – a Bergendyvel jobban jártam, abszolút nem bántam meg. Rózsival nagyon jól megvoltunk, de tisztában vagyok azzal is, hogy a Bergendynek is jót tett ez a „vérfrissítés”. Egyrészt Rózsi mellé érkezett egy új énekhang, amely – a kettő együtt – egy harmadik hangzást eredményezett. A debütáló koncerten 1975. október 18-án az FMH-ban Edgar Winter Dying To Live című nótájával – amelyet egy szál gitárral adtam elő – mutatkozhattam be a közönségnek. De az ötletem alapján a Tükör című lírai nótából Szomszéd kislány tükre címmel csináltunk egy bluest, ami merőben más volt, mint a többi. Rózsi valóban a populárisabb irányzat híve, ezzel együtt az a véleményem, ahogyan énekel – főképp magyarul, ami nagyon nehéz! –, amilyen dalszövegeket ír, és nem utolsósorban zenét szerez, azt Magyarországon senki nem tudja utána csinálni.
A történet vége ismert: Rózsi váltani akart, megalakította a V’Moto-Rockot, ám ettől a Bergendy még egyben maradhatott volna. Miért nem folytatódott a sikerszéria?
Amikor Rózsi kiszállt, megbeszéltük, hogy javaslatomra Pókát hozzuk be helyette. Ami óriási lehetőség lett volna. A Syrius felbomlása után komoly űr maradt, hiszen azt a fajta attraktív muzsikát, amit az a zenekar játszott, senki sem követte. A Bergendy fúvósai bármit lejátszottak akár kottából, akár anélkül, Pókával ketten gondoskodtunk volna, hogy szakmailag helyes irányba menjenek a dolgok. Végül Pistát lebeszélték erről, így az elképzelésem nem valósulhatott meg. Ugyanakkor a dobos Debreczeni Csaba is fölállt, maradt a Bergendy testvérpár, Hajdú Sanyi és Oroszlán Gyuri. Az egész átláthatatlannak bizonyult, ezért én is kiszálltam.
Ezután ismét a huzamosabb külföldi vendéglátózás mellett döntöttél. Ami pénzkeresetnek jó ugyan, ám hamar ki lehet kerülni az ismertségből. Nem gondolkodtál saját zenekar alapításban?
A Bergendy után Skandináviában vállaltam vendéglátós muzsikálást, az valóban normális pénzkereseti lehetőség volt. Sajnos a „vendéglátózás” szó erősen pejoratív tartalmú. Főképp a szakma azon körében, akiknek a külföldön való zenélés, érvényesülés lehetősége nem adatott meg, itthon pedig semmire sem jutottak. De a pénz mellett ugyanakkora jelentősége volt a nyugati világban élni, látni, tapasztalatokat gyűjteni, és minden lehetséges módon élvezni annak előnyeit.
Saját zenekar alapításában már csak azért sem gondolkodtam, mert egyrészt mindig hívtak valahová, másrészt nem kis dolog felépíteni a saját reputációd. Nem vagyok magamutogató, nem szeretek középpontban lenni, sütkérezni a reflektorfényben. Márpedig ezek a dolgok feltétlenül szükségeltettek ahhoz, hogy valamibe beleálljak. Úgy gondolom, ahol eddig megfordultam, mindenütt letettem valamit, így ki tudtam vívni azt a reputációt, amiről beszéltem. Bárhová megyek, szívesen fogadnak. Nem állok senki útjába, ahogy korábban megfogalmaztam, trendetlen vagyok. Amit én csinálok, azt senki sem csinálja. Velem szemben nincs összehasonlítási alapjuk. Amerikában azt mondták nekem, amikor a saját blues-omat játszottam – és erre máig nagyon büszke vagyok –, hogy nem vagyok kópia.
A Hobo Blues Banddel ismét szintet léptél, több évet húztál le a bandával. Magadénak érezted?
Mindent, amit eddig csináltam, a magaménak érzetem, ez a professzionalizmus alapja. Ha valamit elvállalsz, bele kell bújnod abba a történetbe. Muzsikus vagyok és nem bohóc. Legutóbb, amikor elvállaltam a Radics Béla gitárjának előkerüléséhez köthető gálakoncertet, is magamat adtam. Nem játszom rockot, az nem nekem szól. Mégis megoldottam a feladatot úgy, hogy nincsen szégyenkezni valóm. Ha megérint valami, akkor kezdesz hasonulni hozzá. A Hobo Blues Bandet Földes László alapította, az ő zenekara volt. Elég sokáig tartott, amíg teret kaphattam, és az én elképzeléseim is testet ölthettek a bandában. Tizenkét évet töltöttem el abban a csapatban, nehezen melegedtem be a dolgokba. Egyrészt élénken éltek bennem, és belém ivódtak a nyugaton tanultak, itthon – s ez alól a HBB sem kivétel – egészen más körülmények uralkodtak. Ebben a zenekarban ismertem meg Mózsi Feri költő barátomat, neki köszönhetően háromszor is jártam Amerikában: először Hobóval, azt követően Ferenczy Gyurival, utoljára pedig Ferivel utaztam ki. Negyedszer már nem akartam elmenni oda. Nagyon jó barátok voltunk, sajnos már nincsen közöttünk. A Hobo Blues Bandben kezdtem megzenésíteni a verseit: az Imák és mantrákat a Hobóval, amit elküldtünk neki az Államokba, ahová 1974-ben emigrált. Összesen harminckét nótát csináltam meg. Ami a kezdeteket illeti: 1986-ban kerültem a Hobo Blues Bandbe, ekkorra túl voltak a Vadászat bemutatóján, amit a legjobb időben (1984-ben – a szerk.) kaptak el. Meglátásom szerint egy évvel korábban még nem, de egy évvel később sem készülhetett volna el. Beszéltem arról, hogy minden formációban, ahol megfordultam, igyekeztem otthagyni a névjegyem. A Hobó Blues Bandben tíz nagylemezen működöm közre, többek között én írtam a Halj meg és nagy leszel!, valamint a Látogatók című nótát. Remélem, nem tűnök nagyképűnek, vagy szerénytelennek, de erről a két darabról az a véleményem, ha csak ennyit tettem volna, ez is elég. Legalábbis nekem. Hogy ezt mások is így gondolják-e, azt nem tudom. A HBB-t a mai napig nagyon jó bandának tartom. Sokan a Fuchs Laci-féle felállást tartják a legerősebbnek, én azt mondom, talán a legválasztékosabb volt. Vele volt egy nagyszerű billentyűnk, személyemben és Pókában pedig vokálunk. Nem gondolom, hogy a korábbi, vagy későbbi felállásokkal össze kellene vetni, ahogyan a körtét se hasonlítsuk össze az almával! A lényeg, hogy Hobo elképzeléseit meg tudták, meg tudtuk valósítani. Többen állítják, ha nincs mögötte zenekar, soha nem emelkedhetett volna ezekbe a magasságokba – ezt nem tudom megmondani. Mindenesetre előtte is sokan elmondták a véleményüket a világról, mégsem sikerült feljebb lépniük. Talán azért, mert a szöveg mellett nem létezett olyan zeneiség, amire érdemes lett volna odafigyelni. Aztán lassan szót értettem Hobóval, kiismertük egymást. Ugyanúgy dolgoztam vele, mint mások, jó társasjátéknak bizonyult az általa megírt szövegekre megkomponálni a dallamot. Végeredményben jól megvoltunk egymással. Voltak persze nehéz pillanatok, ám azt kell nézni, hogy a közös munka milyen hozadékkal bírt. Úgy gondolom, komoly eredményeket könyvelhetek el. Találkozhattam Alan Ginsberggel, ráadásul egy nóta erejéig kettesben muzsikálhattam vele. Nem gondolom, hogy az életben ez a lehetőség egyébként megadatott volna számomra. Elmondhatom, hogy Hobo sok mindent kitaposott az érdekünkben, miként azt is, hogy nem volt rossz hangulat a társaságban. Csak számomra kissé hosszú időszaknak bizonyult.
Amelynek persze vége is lett. Jött a Magyar Atom és a saját formációk: Meeting Point, Ütött-Kopott Angyal, és egy saját termék, a Trendetlen szólóalbum. Ez utóbbiban végre teljes valójában megismerhették Tóth János Rudolf gitárost és előadót.
Idén éppen huszonöt esztendeje, hogy Pakson megalakult a Magyar Atom. Többen állították, hogy a Hobo Blues Band mínusz egy fő, egyenlő Magyar Atom. Ez nem így van. Tudvalevő, hogy ’86-ban Tátrai Tibit váltottam a Hobo Blues Bandben, majd amikor Fuchs Laci és Döme Dodi elment, Tibusz visszatért. Solti Jánoska, Póka, Tibusz és én – Hobo nélkül – elkezdtünk Hendrixeket játszani, eljutottunk Paksra is. A buliról hanganyagot készítettek, másnapra is kaptunk felkérést. Ekkor még nevünk sem volt, a lemezkiadás okán viszont szükség volt rá, így lettünk Paks (az atomerőműre utalva – a szerk.) után Magyar Atom. Rock-blues klasszikusok interpretációjával a műsorunkon ma is működünk. Saját dalok nélkül, angolul énekelve önálló entitás vagyunk. Hobónak megígértem – miután ez a felállás sokáig párhuzamosan működött –, hogy nem játszunk Hobo-dalokat, ezt be is tartottuk. Később mégis válaszút elé állított: vagy a HBB, vagy a Magyar Atom. A végeredmény ismert.
A hatvanas-hetvenes évek blues-rock világát idézzük meg a Meeting Point zenekarral, amelyet nem tudunk eladni. És amelyben olyan kiválóságokkal dolgozom, mint Csadó Attila gitáros, Zsoldos Tamás basszusgitáros, valamint Móré Attila dobos. A repertoár Brian Augertől kezdve Eric Claptonon, a Creamen, a Waron, Jimi Hendrixen keresztül egészen a Free együttesig tart.
Az Ütött-Kopott Angyal formációt olyan fiatal tehetségek alkotják, mint Fejér Simon és Lee Olivér gitárosok, ők a tanítványaim voltak, Szert Zsigmond pedig cajun dobon és ritmushangszerekkel segíti a produkciót. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni – néhai Hetesi Péter Pál szövegíró barátom után szabadon – hogy trendetlen felállás, trendetlen emberekkel és trendetlen muzsikával. Klasszikus bluesokat fordítottunk magyarra, hogy mindenki értse a szöveget, amúgy a banda szintén eladhatatlan.
A Dioptrióról se feledkezzünk meg: Ferenczy Gyuri kiváló szájharmonikás-hegedűs-énekes barátommal duóban játszunk elsősorban soul-, blues- és rhythm and blues feldolgozásokat, kb. negyven dalos repertoárral. Később egy kürtössel, Bizják Gáborral bővültünk, így már valóban trióvá bővült a kis formáció.
Ami a szólóalbumomat illeti, 2009-ben, tehát épp tíz éve jelent meg a Dorozsmai Péter féle Tom-Tom stúdióban. Tizennégy dal került rá, a saját szerzeményeim mellett Jimi Hendrix-átiratokkal, és mindet magam éneklem. A dalszövegeket pedig a már emlegetett Hetesi Péter Pál jegyzi, innentől datálódik a rám olyannyira jellemző Trendetlen kifejezés is, amely a Boldog-szomorú blues lemezcím alcíme is egyben. Nem siettem el, a felvételeket négy évig, 2003 és 2007 között rögzítettük.
Hogyan jött az életedbe a tanítás?
Póka Egon, aki a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója is egyben szólt, hogy taníthatnék az iskolában. Azonban addig, amíg a HBB tagja voltam, visszautasítottam a felkérést. Az ok egyszerű: Hobo és Bendzsi (Póka Egon – a szerk.) akkoriban rettenetes haragban voltak egymással, én pedig nem kívántam a villámhárító szerepét betölteni. 2000-től megtört a jég, a zeneórákon fakultatív zenehallgatásokat csináltam. Még kazettás magnón játszottam nekik a zenéket, amelyre egyre több gyerek volt kíváncsi. Zenegyűjtő lévén repertoárban szerencsére nem volt hiány. Onnantól a vezetőség úgy döntött, hogy rocktörténeti szakot indít, amelyet én állítottam össze. Érdekesség, amikor Cleavlandben meglátogattam a Rock and roll Hall of Flame csarnokot, a hatalmas üzletben ugyanazt az oktató anyagot találtam, amelyből odahaza tanítottam. Az európai változat öt DVD-ből áll, az ötvenes évektől kezdve az azt követő korszakokig, mintegy ötven perces etapokban tízórányi anyaggal. Tapasztalataim szerint a 2000-től 2005-ig tartó időszakban a gyerekek különösen éhesek voltak ezekre az információkra. Az első órára bevittem egy fotót, amelyet egy lapból vágtam ki, és egy New York-i múzeumban kiállított tárgyat ábrázolt. Ez a tárgy nem volt más, mint Tom Cruise gyerekének első kemény széklete aranyba foglalva. Nem akartak hinni a szemüknek. Azért tartottam szükségesnek ezt bemutatni, és el is mondtam nekik, hogy ez a kiállítási „tárgy” jellemzi a mai kor „művészetét”. A filmtől kezdve az irodalomig és persze a kortárs zenéig. Vagyis elrettentő példának szántam, hozzátéve a jó tanácsot, illetve élettapasztalatot: „ha jót akartok csinálni, csak magatokra számíthattok!”. 2010 környékén már a technika került előtérbe náluk, nemegyszer ki kellett kapcsoltatnom a pedált. Elmagyaráztam, ha a kütyü netán cserbenhagyja a gitárost, akkor is kell tudni játszani. Tizenöt éven át tanítottam, aztán abba hagytam.
Kex Remake. Kis szójátékkal elmondható, hogy nemcsak remake-eltél, de remekeltél is.
Mindenekelőtt a remake szó jelentését tisztázzuk: szabad fordításban újragondolást, átértékelést jelent, ami sokat elárul a vállalkozás koncepciójáról. Vagyis az egykori Kex nóták más felfogásban való interpretációjáról.
Ami a zenekart illeti, elárulhatom, a megkeresésre nem is tudtam azonnal reagálni. Először nem láttam értelmét a Kex újra élesztésének. Aztán igent mondtam azzal a feltétellel, hogy én állítom össze a csapatot azokból a muzsikusokból, akikben megbízom, és akik megfelelő szinten tudnak zenélni. Fél éven keresztül dolgoztunk, építettük föl a dalokat. Azt tudtam, akárcsak az 1971-es Kex- felállásban, hogy Baksát nem lehet pótolni. Tizenhat szerzemény került föl a lemezre, némelyik alapos átalakuláson ment keresztül. Arra törekedtem, hogy stílusmegkötés nélkül – persze bizonyos keretek között – minél változatosabb legyen. Kitűnő kollégákkal dolgozhattam: Fejér Simon és Lee Olivér gitárosok (ők más hangszereken is játszanak), Gyöngyösi Gábor billentyűs, Zsoldos Tamás basszusgitáros, Fekete István trombitás, és nem utolsó sorban az eredeti dobos, Kisfaludy András, akinek az egész projekt köszönhető. A teret kitöltő megszólalást két kiváló vokalista segítette. A CD-megjelenés épp a koncert napjára lett időzítve, így a két esemény egymást erősítette. A MOM Művelődési Ház tele volt a régi rajongókkal, de örömmel láttuk, hogy a nézőtéren új arcok is kíváncsiak voltak arra, vajon mit tudunk kihozni a Kex-életműből. Vendégként egyébként fellépett velünk az azóta elhunyt Somló Tamás, de Závodi János is, Doleviczényi Miklós pedig kifejezetten erre az alkalomra érkezett haza zongorázni Németországból. A lemezbemutatónak is felfogható koncerten túl a Kex Remake eddig egyetlen alkalommal, az Elhallgatott Zenekarok projektben lépett színpadra. Pedig – már csak a lemez tanúsága szerint is – tényleg színvonalas produkció volt.
Idén betöltötted a hetvenet és különböző kiadványokkal teszed majd emlékezetessé ezt a jubileumot.
Úgy gondolom, érdemes könyv formájában is közreadnom zenei pályám meghatározó történéseit, annak legfontosabb állomásait. A kötet két részből áll: az első a gyermekkortól a nyugati vendéglátózás befejezéséig tart, a második rész pedig az itthoni eseményekről szól, vagyis a Hobo Blues Bandről, illetve annak kinövéseiről egészen napjainkig. Támogatás híján magánkiadásban jelenik meg. A kötet mellett egy CD is napvilágot lát majd, ezen minden olyan banda hallható lesz, amelynek tagja voltam és hangzó anyaggal rendelkezik. Szubjektív szerkesztésről van szó, vagyis olyan felvételeket válogattam össze, amelyek az én szerzeményeim, vagy pedig én éneklem.
Mint tanárt (is) kérdezlek: mi a véleményed a gitározási technikákról? Mint tudjuk, létezik a modern, ún. „új iskola”, amely ellenében sokan a vintage, vagyis a hagyományos gitározás mellett teszik le a voksukat.
A gitár szerepe elvitathatatlan a rock-blues zenében. Amit a hangszerünkkel kifejezünk, az adott pillanat szülte érzés kiteljesedése, ez az őszinte muzsikálás alapja. Egészen más a begyakorolt, megtanult dallamok interpretációja, amit profi módon elő lehet adni. Erre személyes példát tudok hozni, amikor Norvégiában muzsikáltam, és a fiam hozta a hírt, hogy meghalt az édesapám. Nagyon nehéz volt akkor profi módon játszani, teljesíteni, hiszen a magánügy nem tartozik a szórakozni vágyó közönségre. A munka, legyen az bármilyen jellegű, eddig mindenkit megsegített. A suliban tapasztaltam, hogy a muzsikálást sokan hangvadászatnak fogják föl. Ahol csakis a technika dominál. Persze van ellenpélda is. Augusztus utolsó napján az egykori Ifjúsági Park helyén, a Várkert Bazárban Radics Béla és legendás Gibson-gitárjának tiszteletére rendeztek emlékkoncertet. Ezen többek között magam is részt vettem, a színpad túloldalán Dandó Zolika pengette a gitárt. Olyan teljesítményt nyújtott, hogy e-mailben köszöntem meg neki az intellektuális játékot, amellyel mindnyájunkat megörvendeztetett. Amit előadott, annak volt mondanivalója, tartalma. Pedig ő is a fiatal nemzedékhez tartozik…
Nem lehet, hogy a fiatal nemzedék lelkében a mai felgyorsult világ felgyorsított tempója lakozik? Nem lehet mindez egyfajta kényszer? Vagy netán az exhibicionizmus, a magamutogatás játszhatja náluk a főszerepet?
Nem gondolom, hogy ez lélektani probléma lenne, sokkal inkább a magamutogatásról szól. Ami egyébként a muzsikához bizonyos mértékig szükségeltetik. De nem mindegy, milyen mértékben… Egyébként az a baj, hogy a fiatalok többségének nincs egyénisége. Az egyik buszra felszállt négy-öt magasra nőtt srác egyforma baseball sapkában, nagyon hasonló öltözékben. Nem az egyéniségükkel, a szükségtelen hangoskodásukkal hívták fel magukra a figyelmet…
Ami a zenéjüket illeti, nem hallgatom, mert nem nekem szól, így nem is szeretném minősíteni. Jimi Hendrix, vagy Miles Davis zseniálisat alkotott, ma nem tudna kifejlődni, mert nem maradna rá idő. Azaz minden megdöglik, mielőtt kialakulhatna. Manapság azért döglik meg minden, mert a dicsőség mindössze egy napig tart. Elég, ha a gépre feltöltött zenét lájkolják, miközben azt sem tudják, mire nyomják meg a gombot. A koncertre sem a jó zene miatt járnak. Fogalmuk sincsen, mi zajlik a színpadon, a végére tök részegen hazamennek, és nem marad bennük semmi élmény. Félreértés ne essék, ma is születnek nagyon tehetséges gyerekek, akik megtanulnak muzsikálni, ám a globalista gépezet bedarálja őket.
Kizárólag Fender Staratocasterrel látni a színpadon. Korábban milyen felszerelést és hangszert használtál?
Első gitáromra édesapám révén, aki felvidéki születésű, Csehszlovákiában tettem szert, ott a saját gyártmányú Jolanát lehetett kapni. Jellegzetessége, hogy nagyon hasonlít a Fenderre. Az első komoly gitárom, amelyet a vendéglátózáshoz vásároltam, egy Gibson SG Standard volt, olyan, amilyenen Radics játszott. Ehhez Svájcban megvettem a sokat emlegetett kétládás, százhúsz wattos Marshallt, hiszen egy láda olyan furán hatott volna… A pedálokat nem nagyon szeretem, a Magyar Atomnál, hogy ne legyen túl száraz a hangzás, használom a Chorust. A Reverb csak egészen minimális mértékben van jelen, hiszen ha staccatót játszom, állandóan visszhangozna. Régebben wah-wah pedáloztam, de azt sem vittem túlzásba, igaz akkoriban beszereztem egy VOX-pedált. Hát persze, hogy manipuláljuk a hangot, elkergetjük, de én ennek nagyon nem vagyok híve! Minek? Csinálja, aki akarja!
A zenei hitvallásod tükrében mi a hátrahagyott évek leltára?
A magam világában nagyon jól elvagyok azzal a vegyes tállal, amiben van egy kis blues, és egy csipetnyi soul. A lényeg, hogy mit ad az orgánumom, mit ad a tapasztalatom, mit ad a dalszöveg, amit megfogalmazok, mi az, ami számomra fontos, és mi az, amiről másokat nem bántva kritikát alkotok. A mondanivaló tart életben, én találom ki, mit akarok csinálni, senkinek nem tartozom számadással. Olyan szabad ember vagyok, amilyen mindig is szerettem volna lenni. A szabadság levegőjét akkor kezdtem el érezni, amikor kiszálltam a Hobo Blues Bandből. Aztán elmentem tanítani, szívvel lélekkel csináltam, ameddig bírtam. Elég komoly felhozatal jött ki a kezem alól.
A magyarkodást – divat ez most – nem szeretem, hiszen abban a „kodás” a lényeg. Én egyszerűen magyar vagyok. Svédországban is magyar voltam, ez az értékrendemhez tartozik.
Tizenhárom éves korom óta együtt nőhettem fel a rock and roll kultúrával. A jelen állapot úgy néz ki, hogy a kötél végén vagyok én, előttem egy mikrofon, hátam mögött az erősítő – és lássuk, mire megyünk!
Hegedűs István
2020. január 26. 07:54