STEVE VAI (1. rész) A KASZKADŐRGITÁROS AKCIÓBAN: BEAT, G3, SATCH/VAI BAND!
Steve Vai egész pályafutása alatt híres volt komoly munkatempójáról, az elmúlt időszakban azonban minden eddiginél jobban rálépett a gázpedálra. Legutóbbi albuma, a 2023-as Vai/Gash óta körbeutazta a világot szólócsapatával, részt vett a G3 projekt újjáalakulását dokumentáló koncertsorozaton, csatlakozott a King Crimson-os Adrian Belew által életre hívott BEAT formációhoz, továbbá közös bandát szervezett Joe Satrianival, akivel jelenleg is új dalokon dolgozik. Ha ez nem lenne elég, Wire & Wood címmel nemsokára megjelenik egy több mint ezer oldalt számláló kétkötetes enciklopédia, amely Steve páratlan gitárgyűjteményéről rántja le a leplet. A mindig készségesen rendelkezésre álló gitárhős az alábbi exkluzív interjúban számolt be ezen aktualitásokról, a könyv sztorijába pedig a szerző, Michael Mesker avatja be az olvasókat.
Steve, enyhén szólva mozgalmas évet tudsz magad mögött, és az idei sem ígérkezik kevésbé aktívnak. Részt vettél például a BEAT-turnén Adrian Belew, Tony Levin és Danny Carey társaságában, ami a King Crimson ‘80-as évekbeli munkásságát volt hivatott megünnepelni. Hogyan jött össze ez a valószínűtlen szupercsapat?
Előrebocsátom, hogy régóta nem szerepel a terveim között semmilyen szupergrouphoz való csatlakozás. Rengeteg ilyen megkeresést kapok, a válaszom pedig mindig ugyanaz: nem. Azért utasítom vissza őket, mert a felkérések kivétel nélkül arról szólnak, hogy idézzük fel a ‘80-as évek rockzenei aranykorát, éljük újra az akkor történteket. Félre ne érts, imádom azt a korszakot, de annak már vége, mindent elmondtunk róla, ideje továbblépni. Azt mondtam magamnak, hogy kizárólag akkor érdekel egy ilyen projekt, ha minden résztvevő zenész szeme előtt az experimentalizmus és a művészi megvalósítás célja lebeg a kommersz felhangok leghalványabb jele nélkül. Ugyanakkor fontos az is, hogy a kreatív zenei kísérletek befogadhatóak legyenek a hallgatóság számára. Ilyen ajánlattal viszont senki nem kopogtatott az ajtómon! (nevet) Aztán egyszer megcsörrent a telefon, még a pandémia előtt voltunk akkor: Adrian Belew volt a vonal másik végén, és elkezdte ecsetelni, hogy jó lenne egy olyan turnét megszervezni, ami specifikusan a King Crimson ‘80-as évekbeli albumaira épül. Ahogy ezt kimondta, már láttam magam előtt az egészet, azonnal tudtam, hogy ez beleillene abba a koncepcióba, amit az előbb felvázoltam. A King Crimson ugyanis gyönyörű zene. Módfelett intenzív muzsika, rengeteg információt tartalmaz, de nem emészthetetlen formában. A többi hasonló megkereséssel ellentétben itt rögtön éreztem, hogy ez nekem való lesz, már csak azért is, mert mindig nagy rajongója voltam a bandának és személy szerint Robert Frippnek. A zenei világnézete, az általa képviselt szellemiség és az utánozhatatlan technikája mindig ámulatba ejtett. Adrian elmondta, hogy Tony Levin benne van a buliban, én pedig már majdnem rávágtam, hogy akkor én is! (nevet) Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy vajon Robert mit szólna ehhez? Adrian megnyugtatott, hogy Robert tud az ügyről, mivel először őt és Bill Brufordot kereste meg, ám mindketten más dolgokkal voltak elfoglalva, ezért nem vállalták a részvételt. Robert ezzel együtt áldását adta a projektre, sőt, még a BEAT nevet is ő javasolta. Aztán ahogy leülepedett bennem mindez, feltettem a következő kérdést magamnak: egyáltalán képes vagyok eljátszani azokat a dalokat? Voltak kétségeim ezt illetően. Robert technikája ugyanis annyira más, mint az enyém…
Szerintem bármit képes vagy eljátszani…
Mindenki azt hiszi, hogy így van, de fogalmam sincs, mire alapozzák ezt! (nevet) Tény, hogy van egy bizonyos zenei világ, amiben otthonosan érzem magam, de ez egy eléggé behatárolt terület. Nekem is megvannak a magam korlátai, hidd el. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy valóban képes vagyok megcsinálni, ezért elkezdtem tanulmányozni a szóban forgó albumokat. Minél jobban beleástam magam a témákba, annál inkább úgy éreztem, hogy menni fog. Szerencsére ismertem azokat az arcokat, akik anno elképesztő munkával és végtelenül akkurátus módon lekottázták ezeket a lemezeket. Nagyon sokat segítettek nekem ezzel, mert a lemezekről nem lehet minden apróságot kihallani. Adrian és Robert gitárhangzása mindig hasonló volt, tehát hallás alapján nehéz eldönteni, a sok polimetrikus téma közül ki mit játszott valójában. A könyvben viszont világosan le volt írva minden, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat. Szükség is volt erre, mert ismételten konstatálnom kellett, hogy Robert Fripp játéka nagyon kemény dió, ami kívül esik a komfortzónámon. Totálisan egyedi minden megmozdulása, és ez jelentős erőbedobást kívánt tőlem. Fizikálisan szintén komoly megterhelést jelentett a gitártémák elsajátítása, főleg azért, mert akkoriban elég sokat kínlódtam a vállammal. Magasra tettem a lécet önmagammal szemben, úgy voltam vele, hogy elvenni semmit nem szabad az eredetileg megírakból, minden egyes hangot a legnagyobb tisztelettel és odafigyeléssel kell megszólaltatni. Boldoggá tett és megkönnyebbülést jelentett, amikor sikeresen átrágtam magam az anyagon. Tudod, az ember mindig keresi a könnyebb utat a gitáron. Bizonyos témáknál próbáltam olyan pozíciókat találni a fogólapon, ahol talán kényelmesebben meg tudom szólaltatni őket, de rá kellett jönnön, hogy Robert Fripp esetében ez nem lehetséges! (nevet) A Three Of A Perfect Pair című dal a legjobb példa erre. Az a riff baromi agyafúrt, egy pillanatnyi szusszanást sem enged, folyamatosan nyolcadokat kell játszani a fogólap minden részén az első másodperctől az utolsóig. Alaposan ki kellett gyakorolnom ahhoz, hogy flottul menjen, de nagy élmény volt! Ez is ékes példája volt annak, hogy mennyire ki kellett tolnom a határaimat ahhoz, hogy részese lehessek ennek a kalandnak. Ha nem fogadom el a meghívást, lehet, hogy sosem tapasztalom ezt meg. Nem is gondolnád, hogy az én életkoromban micsoda erőfeszítést igényel megtanulni egy ilyen merőben más zenei hozzáállást. Ténylegesen bele kellett tennem minden időt és energiát a folyamatba, és ez a koncerteken ugyanígy kiütközik. Ha eljössz egy önálló fellépésemre, akkor azt látod, hogy játszom, ezzel szemben ha megnézel egy BEAT-bulit, akkor azzal szembesülsz, hogy kőkeményen dolgozom, húzom az igát! (nevet) De nem panaszkodom, mert mindezeket megtapasztalni valódi ajándék volt nekem. Annyi kiváló zenésszel turnéztam életem során, ezekkel a srácokkal zenélni viszont mindent felülmúlt. Hihetetlen tehetségek, és emberileg is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni róluk. Olyan útravalót kaptam tőlük, ami még sokáig velem lesz. Mert az egy dolog, hogy mit képes adni a zene és a közönség, az viszont egy másik, hogy mit kapsz a téged körülvevő emberektől. Az az igazi élettapasztalat. Eme élmény hatására el is határoztam, hogy a jövőben csakis olyan emberekkel megyek turnéra, akikkel feltétel nélkül jól tudom érezni magam. Tapasztalatból mondom: ha egyvalaki boldogtalan a turnén, az az egész stáb életét megkeseríti. Ilyesmit nem szeretnék már átélni.
Mik a további tervek a BEAT-et illetően?
Nos, a tavalyi BEAT-turnét 65 állomásosra terveztük, ám végül 64 lett belőle, mert a hóvihar miatt nem jutottunk el Renóba. Igény továbbra is mutatkozik erre a műsorra, emiatt idén újabb kör vár ránk: egyelőre az biztos, hogy áprilisban Dél-Amerikába megyünk. A többi már csak a logisztikán és az időegyeztetésen múlik. Nyáron sorra kerülhetett volna Európa, de az a kör meghiúsult, mert akkor Satrianival fogok játszani. Nem könnyű ezt megszervezni, mert Danny számára érthető módon a Tool az elsődleges, Tonynak pedig Peter Gabriel jelenti a prioritást, és akkor még itt vagyunk mi is Adriennel. Mindenkinek megvan a maga dolga, de nem hagyjuk, hogy a BEAT hamvába holjon, inkább előre tekintünk és próbálunk távlati terveket szövögetni vele kapcsolatban.
Egy másik fontos turnén is szerepeltél tavaly, ami az eredeti G3 ujjáalakulását jelentette Joe Satrianival és Eric Johnsonnal. Előtörtek belőled a régi emlékek?
Abszolút! Egyébként sokkal jobban élveztem ezt a körutat, mint annak idején az elsőt, de négy évtizednyi turnézással a hátam mögött már sok mindent másképp látok, mint régen. Az első G3 turné fantasztikus volt a maga nemében, de akkor még fiatal voltam és naiv, még nem volt annyira elmélyült a kapcsolat közöttünk, mint most. Elképesztően olajozottan működött ezúttal a gépezet. Olyan könnyen ment minden, mint egy délutáni séta a parkban, végtelen idill uralkodott a körúton. Eric-kel és Joe-val amúgy sem nehéz kijönni, mindketten érett, bölcs emberek, akik a leprofesszionálisabb módon állnak hozzá a munkához, ez pedig lehetőséget adott arra, hogy a lényegre, a játékra koncentrálhassunk. Annyira jól sikerültek a koncertek, hogy egy új G3 lemezt is kiadtunk nemrég, ami lényegesen nagyobb szabású, mint az első volt. A közönségünk még mindig rendkívül fogékony a különleges kiadványokra, a vinyl-lemezekre, amit meg tudok érteni, mert nekem is fétisem ez. A lemezgyűjtés fetisizmus, ez a napnál is világosabb! (nevet) Ez az anyag négy vinylből áll, mindhármunknak jutott egy teljes lemez, a negyedik pedig a közös jammelést tartalmazza. Ezen felül két CD-t és füzetet tartalmaz a doboz, a csomagolása pedig szemet gyönyörködtető!
Említetted a nyári turnét Satrianival, aminek 2024-ben már volt előzménye…
Így igaz. A G3 égisze alatt lebonyolított túra után elhatároztuk Joe-val, hogy Satch/Vai néven futunk még egy kört. Zajos sikert aratott az ötlet, és már a koncertek előtt azon agyaltunk, hogy illene közös dalokat is írni, amivel keretet adhatunk az együttműködésnek. Így is tettünk, megírtuk a The Sea Of Emotion trilógiát, melynek első két részét Joe hozta, míg a harmadikat én jegyeztem. Az első rész már hivatalosan is kijött egy mókás videó kíséretében, a sok pozitív visszajelzés hatására pedig olyannyira felbátorodtunk, hogy egyből felmerült egy teljes közös album lehetősége. Azt mondtuk, hogy ennek most van itt az ideje. Mikor csináljuk meg, ha nem most?! Nagy fába vágtuk a fejszénket ezzel, mert Joe elment turnézni Sammy Hagarrel, mialatt én a BEAT-tel játszottam, szóval nem könnyen találtunk módot arra, hogy együtt dolgozzunk. A viszonylag csendesebb téli időszak viszont lehetőséget adott a további ötletelésre. Itt tartunk most, nagyon várjuk az elkövetkező európai koncerteket!
A The Sea Of Emotion első része egy nagyon fogós, dallamos instrumentális téma. A teljes albumtól ezt a felfogást lehet majd várni, vagy tartogattok egyéb meglepetéseket?
Azok, akik várják ezt a korongot, minden bizonnyal tisztában vannak Joe és az én munkásságommal is, ezáltal pedig azt is tudják, hogy lényeges különbségek vannak kettőnk között. A gitárjátékunk is eltérő a meglévő hasonlóságok, például a tremolós bűvészkedések dacára, a dalaink tekintetében pedig hatványozottan igaz, hogy nem ugyanazt képviseljük zeneileg. Joe sokkal lényegretörőbb módon fogalmaz, mint én, nem engedi meg, hogy mindenféle vadhajtásokat eresszenek a dalai. Ami nem tartozik hozzá szervesen a muzikalitásához, annak nem enged teret. Joe-t a fülei vezetik. 12 éves korom óta tudom, hogy egészen kivételes hallással büszkélkedik, közben pedig ontja magából a gyönyörű, örökérvényű melódiákat. A Sea Of Emotion első része nem véletlen ilyen dallamos, hiszen őt magát reprezentálja. Ellenben a harmadik rész hallatán rögvest nyilvánvalóvá válik, hogy az a dallam tőlem jött. Nem áll annyira távol tőle, mégis kézenfekvő, hogy én állok mögötte, mert egy pillanatra kizökkenti a hallgatót, aki azon kezd gondolkodni, hogy voltaképpen mi is történik? (nevet) Emellett Joe munkamorálja is más: szerfelett termékeny művész, gyorsan dolgozik, nagyon hatékonyan állít elő minőségi, érett muzsikát. Előre látja az összképet, ezáltal a hangszerelői tehetsége is kiemelkedő. Egész életemben elsőrendű inspirációként tekintettem Joe-ra.
Könnyen megtalálod a helyed Joe dalaiban?
Azt mondhatom, hogy könnyebben, mint a saját zenémben! (nevet) Ha Joe küld egy vázlatot, az általában tartalmaz valamit, amihez igazodni lehet, mondjuk egy dallamot. Van úgy, hogy nincs benne dallam, mégis olyan, mint egy tervrajz, amibe egyből bele tudom helyezni magam. Ez történt akkor is, amikor a The Sea Of Emotiont megkaptam tőle. Ahogy meghallottam, nyomban tudtam, hogy mit és hol fogok játszani benne. A látásmódbeli differenciák ellenére ugyanazon a pályán keringünk zenei értelemben és emberileg is. Van úgy, hogy egymás mondatait is be tudjuk fejezni, annyira ugyanazt a nyelvet beszéljük. Néha, amikor leülünk beszélgetni másokkal, meg szokott történni, hogy egymásra nézünk, és mindketten tudjuk, mi jár a másik fejében. Emiatt játszi könnyedséggel vagyok képes kapcsolódni a kompozícióihoz. Különbözőek vagyunk, mégis egy húron pendülünk, és ez izgalmassá teszi a kooperációnkat!
Zeneszerzés közben figyelmet fordítasz arra, hogy a dalodban Joe is játszani fog?
Olyannyira, hogy a The Sea Of Emotion harmadik részéhez még egy olyan demót is felhasználtam, amit Joe hálószobájában rögzítettünk, amikor tizenhárom éves voltam! (nevet) Valahogy a kezembe akadt ez a demó, egy hétperces felvétel, és amikor rájöttem, hogy mit hallok, menten izgalomba jöttem. Joe játszotta a kíséretet, és pedig a riffet, az eredeti felvételből pedig kiollóztam egy részt, amit intróként használtam fel a dalhoz. Egy másik esetben csak egy egyszerű bevezetőt küldtem neki, néhány akkordot, hogy legyen lehetősége kibontakozni, amivel élt is: szambaritmust tett alá és elvitte az egészet egy varázslatos irányba. Észbontó szembesülni az alkotóerő ilyetén megnyilvánulásaival!
Már elkészültetek a teljes anyaggal?
Dehogy! Jelen pillanatban is dolgozunk rajta, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is fog megjelenni a turné kezdetére. Még sok minden változhat, ezért nagyjából sem tudom megmondani, mikor jelenhet meg. Ettől függetlenül fogunk játszani új dalokat, és garantálom, hogy mindenki jól fog szórakozni! Gyilkos bandát raktunk össze, amiben egyedül Kenny Aronoff dobos a régi arc, a többiek újak. Kenny már régóta Joe állandó partnere, de én is dolgoztam már vele. Szimplán a legjobb dobosok egyike a szakmában, hatalmas szerencséje van, aki együtt zenélhet vele. Mondjuk olyan basszusgitárost sem találni mindenhol, mint amilyen Marco Mendoza. Az pedig még ritkább, hogy annyira átjöjjön a zenész kulturális hovatartozása a hangszeres játékban, mint nála. Annyira benne van a latin lüktetés, hogy az valami hihetetlen, de lenyűgözően játszik fretless basszuson is, mindemellett pedig tele van rock & roll attitűddel. A ritmusgitáros posztra Pete Thornt szemeltük ki. Őt már évek óta szemmel tartom. Különböző márkák bemutatóembereként kezdte, és már a videóiban feltűnt, hogy bármin is játszik, az valamiért törvényszerűen jól szól. Már akkor tudtam, hogy a megfejtés sokkal inkább a kezeiben lehet, mintsem a cuccban. A tónus az ujjaiból jön, nem máshonnan, ami nagyon érdekes. Az én játékomnak mindig volt egy zsigeri aspektusa, ami miatt sokszor pontatlan voltam és vagyok a mai napig. Ő viszont tankönyve illő tudatossággal játszik, voltaképpen mindenkinek így kéne ritmusozni. Amúgy szólógitárosként is fenomenális, az intonációja szenzációsabb nem is lehetne, de a ritmusjátékáért vagyok igazán oda: nagyon kevesen képesek telt akkordokat ilyen fokú precizitással megszólaltatni. Nála nincsenek hamis hangok az összhangzatokban, ez pedig, még egyszer mondom, ritkaságszámba megy a profik között is. Bevallom, hogy sok esetben én sem vagyok rá képes, mert elvisz az a hév, ami a rock & roll sajátja. Hi-gain hangzással úgy akkordozni, ahogy ő teszi, hogy minden hang a helyén van és tökéletes harmóniában rezonál, na ezt nevezem én művészetnek!
Ezek a srácok a lemezen is szerepelnek majd?
Nos, amikor elkezdtük a munkát Joe-val, még nem létezett a zenekar, így mindig olyan muzsikusokat hívtunk, akiket éppen ideálisnak gondoltunk az adott dalhoz. Ez viszont a csapat összeállításával megváltozott: az a terv, hogy a hátralévő dalokat már Kenny, Marco és Pete bevonásával véglegesítjük, de ez nem zárja ki mások szerepeltetését sem. A lényeg továbbra is az, hogy minden dalhoz a legmegfelelőbb zenészeket találjuk meg.
Van már lemezszerződésetek erre az albumra?
Van, de az üzleti háttérről inkább nem beszélnék, ha nem bánod. Egyvalami biztos: ha Joe és Steve közös albumot akar készíteni, azt egyetlen cég sem akadályozhatja meg! (nevet) A zeneipar nagyon más módon működik manapság, mint régen, ennek megfelelően a szerződések is másképp néznek ki, mint akkor. Régen szinte a kiadó tulajdona voltál, ha aláírtál hozzájuk. Meg volt kötve a kezed, semmit sem tehettél az érdekszférájukon kívül az engedélyük nélkül. Azóta sokat lazult a rendszer, ma már nem megy ritkaságszámba, hogy valaki egy másik kiadó művészével és annak zászlaja alatt is dolgozik. Léteznek egyedi megállapodások, amelyek kvázi más megállapodások részét képezik, a legfontosabb viszont az, hogy már a kiadók dolgoznak nekünk, és nem fordítva! (nevet) Ezzel persze nem démonizálni akarom a kiadókat, mert bizonyos előadók számára igen fontos szerepet töltenek be és előnyös a velük való szoros együttműködés: segítenek megtalálni a helyes irányt, kreatív támogatást nyújtanak, terelgetnek, hogy jó döntéseket hozz anélkül, hogy kompromisszumokra kényszerülnél az alkotókészséged integritását illetően, és így tovább. Vannak, akiknek szükségük van erre, de mi nem tartozunk közéjük. Elég idősek és tapasztaltak vagyunk, tisztában vagyunk azzal, hogy mit akarunk. Ezért aztán mi tesszük meg az első lépést, ami lényegében az alkotómunkát jelenti. A többi dolog másodlagos, ráérünk később is foglalkozni velük!
Térjünk át arra a könyvre, amit Michael Mesker írt és Wire & Wood címmel már előrendelhető a weboldaladon...
Ó, igen, a könyv! Tudod, azt gondolom, hogy minden embernek van valamilyen különleges tehetsége. Valami, amiben kiemelkedőt tud nyújtani. Lehet az zenélés, írás, főzés, bármi. Sok emberben viszont rejtve maradnak ezek a képességek. Nem tud előtörni belőlük, mert a világ elvárásai elhomályosítják a bennük rejlő értékeket. Bátorítás helyett azt mondják nekik, hogy inkább valami mással kellene foglalkozni, ettől pedig elbizonytalanodnak, már ők maguk sem hisznek a tehetségükben. Aztán vannak olyanok, mint Mike Mesker, akit nagyon hosszú ideje ismerek és akinek a munkáiról mindig messziről sütött a minőség. Megfigyeltem, hogy bármit csinál, azt kétségbevonhatatlan igényességgel teszi és gyönyörű dolgokat teremt. Számos alkalommal dolgoztunk együtt, készített lemezborítókat és egyéb illusztrációkat számomra, a művészi éleslátása és víziója pedig mindig tökéletes letisztultságban öltött testet. Az ilyen típusú emberek minden esetben mesterműveket alkotnak, ha valamibe nagyon belemélyednek. Mike pontosan ezt valósította meg ezzel a könyvvel. Elkötelezett zenefanatikus és végtelenül kifinomult művész egyben. Amikor a Rufus könyvkiadó megkeresett az ötlettel, elküldték néhány kiadványukat mintának, hogy mire is gondoltak. Csodálatosan látványos albumokat kaptam tőlük, melyek láttán meg is egyeztünk, azt viszont jeleztem, hogy szeretném, ha az én könyvemet Mike fényképezné, és a teljes grafikai megvalósítást ő felügyelné, mert akkor biztosan nem találunk kivetnivalót benne. Így is lett, és nevetni fogsz, de néha majdnem azt érzem, hogy meg sem érdemlem ezt a kiadványt! (nevet) Mike nagyon megszenvedett, mire lenyomozta és visszaszerezte azon gitárjaimat, melyeket az évtizedek során elajándékoztam, eladtam, illetve elloptak tőlem. Az összes olyan hangszerre szükség volt, ami integráns részét képezte a történetemnek, Mike pedig a fél világot beutazta, mire meglelte őket. Külön könyvet lehetne szentelni annak, amin az elmúlt öt évben keresztülment, csak a fotózás körülményeivel megtelne egy kötet. A kutatásai során felgöngyölített mindent, ami a gitárokkal kapcsolatos, a technikai részletektől egészen a folklórig. Eleinte állandóan engem kérdezgetett, fel akarta mérni, hogy mire emlékszem, de sokat nem tudtam segíteni neki! (nevet) Így aztán a saját kezébe vette az irányítást és felkeresett mindenkit, akinek valaha is köze volt a hangszereimhez. Ezáltal birtokába került a valóság, amit tőlem hiába várt volna. Én ugyanis nagy mesemondó vagyok. Minden sztorit eltúlzok és kiszínezek utólag, szóval óva intelek attól, hogy feltétel nélkül hitelt adj a szavaimnak! (nevet) Amikor megkérdeznek arról, hogy mi lett ezzel vagy azzal a hangszerrel, akkor ugyan bevillannak képek az agyamban, de pontosan soha nem emlékszem, sok a fehér folt. Ilyenkor jön az, hogy a hiányzó részeket kitöltöm nekem tetsző agyszüleményekkel. Aztán ahogy egyre csak ismételgetem a mesémet, egy idő után eljutok oda, hogy magam is elhiszem, amit költöttem! (nevet) Több alkalommal is megtörtént, hogy Mike ezzel jött vissza: “Steve, beszéltem valakivel, aki birtokában volt a kellő információnak. Amit te állítasz, az nem a valóság, itt a bizonyíték.” (nevet) Lenyűgöző volt látni azt az odaadást és szeretetet, amivel Mike megteremtette ezt a magnum opust, ami nem csupán a rajongóimnak szól. Nem kell szeretni a zenémet ahhoz, hogy ez a különleges kiadvány eltaláljon. A gitárok krónikáiról pedig kérdezt Mike-ot, mert nála az igazság!
Írta: Danev György
fotó: Jon R. Luini / Chime Interactive
2025. június 16. 10:09