STEVE STEVENS – Új szupercsapat élén
Tavaly év végén ment híre, hogy Deadland Ritual néven közös zenekart alapított Steve Stevens gitáros, Geezer Butler egykori Black Sabbath-basszusgitáros és Matt Sorum, szintén hajdani The Cult-, Guns N’Roses- és Velvet Revolver-dobos. A triót Franky Perez egészítette ki a frontemberi poszton, akivel a bennfentesek az Apocalyptica és a Scars On Broadway soraiban találkozhattak korábban, de zenélt sok egyéb előadó mellett Slash-sel is. A kvartett már túl van a bemutatkozáson, hiszen a nyár folyamán több komoly európai fesztiválon szerepeltek, többek között a franciaországi Hellfesten, a doningtoni Downloadon és a belga Graspop Metal Meetingen, mindazonáltal a bemutatkozó lemezt láthatóan nem akarják elsietni. Eddig két dal tettek közzé Down In Flames, illetve Broken And Bruised címmel, a teljes anyagra viszont még várni kell. Hogy meddig? Billy Idol gitárvarázslója az alábbi interjúban sok egyéb mellett ezt is elárulja.
Tavaly nyáron, amikor személyesen találkoztunk, még szupertitkos projektnek számított a Deadlan Ritual és ennek megfelelően nem is beszélhettél róla. Most azonban már nem köt a titoktartás esküje. Hogyan jöttetek össze így négyen?
Steve Stevens: Matt Sorummal és Franky Perezzel sok évi ismeretség és közös zenélgetés után döntöttünk úgy, hogy összerakunk egy komoly zenekart. Aztán amikor Geezer Butler lefutotta az utolsó körét a Black Sabbath-tal, híre ment, hogy valami új bandában szeretné folytatni. Több se kellett, Matt azonnal felhívta, és mivel érdekelte az ügy, küldtünk neki pár olyan demót, amit hármasban rögzítettünk. Innen már csak egy lépés volt, hogy lemenjünk együtt a próbaterembe. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy ebben a leosztásban van perspektíva. Az az igazság, hogy mivel jól ismertük egymás munkásságát, már úgy ugrottunk bele a projektbe, hogy mindenki tudta, mire számíthat a másik háromtól. Már az elején lehetett érezni, hogy megvan a kellő összhang.
Az első két dal hallatán azt érzem, hogy nem a nosztalgiafaktorra kívántok építeni, hanem előre néztek…
Steve: Nevezzük klasszikus rocknak vagy akárminek, való igaz, hogy ebben a műfajban sok ismert zenész csak azt tartja szem előtt, hogy a közönség mit vár el tőle. Számunkra viszont lehetőséget teremt valami friss és izgalmas létrehozására, hogy Franky Perez személyében egy viszonylag kevésbé ismert énekessel dolgozhatunk. Az igazat megvallva nem is nagyon érdekelne egy új banda, ha mondjuk valami hasonlót kellene csinálnom benne, mint Billy Idollal. Arra ott van az a platform, a Deadland Ritualnak pedig hadd legyen olyan sajátos arculata, ami előremutató és koherens zeneiségben testesül meg.
A két ismert dal már nyáron kijött különböző digitális csatornákon. Nagylemez tekintetében mik a tervek?
Steve: Tulajdonképpen a teljes albumnyi anyagot megírtuk már, csupán arra várunk, hogy megfelelő otthont találjuk neki. Nem akarjuk úgy kiadni a lemezt, hogy nincs mögötte megfelelő háttér, mert akkor könnyen eltűnhet a süllyesztőben. Anélkül, hogy nagyon belemennék, egy olyan kiadó támogatására van most szükségünk, amely tisztában van a mai viszonyokkal, nem a tagok múltját tekinti kiindulópontnak, és megérti, hogy ez a banda új kezdetet jelent, amit hagyni kell kibontakozni. Reményeink szerint ez a kérdés hamarosan megoldódik és jövőre megjelenhet az album.
A nyári bulik hogy sültek el?
Steve: A koncertezés remek lehetőséget teremtett a dalaink kipróbálására, a jól ismert Black Sabbath-, Billy Idol- és Velvet Revolver-szerzemények közé elrejtettünk pár friss Deadland Ritual-nótát. Szerencsés szituáció, ha egy zenekar széles közönségréteg előtt játszhatja el az új dalait, még mielőtt felveszi azokat. Ilyenkor sok mindent elárul a hallgatóság reakciója, ami alapján van lehetőség finomítani a megírtakon.
Pár éve híre ment, hogy dalokat írsz Ozzy Osbourne következő lemeze számára. Igazak voltak a pletykák?
Steve: Igen, valóban így történt. Billy Idol másik gitárosa, Billy Morrison Ozzy közeli barátja, és rajta keresztül jött az érdeklődés, hogy volna-e kedvem dalokat írni Ozzynak? Persze, hogy volt, így pár napra átjöttek a stúdiómba, ahol össze is raktunk néhány témát. A legutolsó információim szerint azonban ezek egyike sem került fel Ozzy most megjelenő új albumára…
Nagy kár, biztosan sokan kíváncsiak lettek volna, mire jutottatok!
Steve: (nevet) Tudod, óriási élmény volt Ozzyval zenélni! Egy igazi legenda, egy ikon, akinek aranyból van a szíve. Hihetetlenül jól telt az a rövid időszak, amit együtt töltöttünk, és ezt nem befolyásolja, hogy a közösen írt daloknak mi lesz a sorsuk. Egyébként nem félek attól, hogy feledésbe merülnek, előbb-utóbb biztosan napvilágot látnak majd valamilyen formában!
Belegondoltál, hogy pontosan 20 éve adtad ki a Flamenco A Go-Go című albumodat? Mintha csak tegnap lett volna, nem?
Steve: Hú, nem semmi! (nevet) Nem igazán követem az ilyesfajta jubileumokat, de most, hogy mondod, valóban elrepült az idő!
Sokan az egyik legjobb lemezednek tartják. Te magad hogyan vélekedsz róla?
Steve: Nos, igazság szerint nem jellemző rám, hogy a lemezeimet forgassam. Hidd el, a zenészek számára nem jelent élvezetet a saját dalok hallgatása, miután rengeteg időt és energiát fektettek abba, hogy tökéletesre csiszolják őket. Ilyenkor már senki nem vágyik arra, hogy újra hallhassa az eredményt. Mindenesetre a Flamenco A Go-Go album születésére ma is jó szívvel emlékszem vissza, mert csodálatos élmény volt elkészíteni. Fogtam az akusztikus gitáromat és miközben dolgoztam az anyagon, beutaztam az egész világot: Franciaországban kezdtem a felvételeket, majd jött Anglia, ahol Howard Jonesnál melóztam rajta, végül pedig Hawaii szigetén fejeztem be a munkát. Elképesztően könnyen állt össze az a dalcsokor. Annyi hangos rock & roll közegben töltött év után katartikus érzés volt kis túlzással egy szál akusztikus gitárral létrehozni egy teljes anyagot. A készítése ráébresztett és emlékeztetett arra, hogy miért is vettem annak idején kézbe ezt a hangszert.
Mennyire kívánt más hozzáállást egy ilyen típusú korong elkészítése akkoriban tőled?
Steve: Ha az ember nem támaszkodhat a hangos elektromos gitárból eredő hangkitartásra, akkor törvényszerű, hogy másképp kell gondolkodni, írni és játszani. Sokkal nagyobb terek képződnek az akusztikus zenében, ami másfajta kihívás elé tudja állítani a gitárost. Abban az időben kezdtem komolyabban foglalkozni a programozással és a billentyűs hangszerekkel, mert az volt a célom, hogy kombináljam az akusztikus gitárt ezekkel a modern szintetikus hangzásokkal. Tulajdonképpen akkor, a lemezkészítés közben sajátítottam el a fogásokat, szóval tapasztalatszerzésnek sem volt utolsó a procedúra.
Melyik dalra gondolsz vissza legszívesebben?
Steve: Összességében az Our Man In Istanbul a kedvencem az anyagról. Emlékszem, olyan volt, mintha egy nemlétező filmhez komponáltam volna zenét! (nevet) Kiváló lehetőséget biztosított ez a szerzemény arra nézve, hogy kipróbálhassam magam kicsit más irányban is. A végeredmény roppant erőteljes és izgalmas tudott lenni elektromos gitár nélkül is. Gitár-szintetizátort használtam a felvételéhez, mégpedig úgy, hogy elektromos hangszínt triggereltem a flamenco gitárhoz. Igazán egyéni kompozíciónak tartom, őszintén szólva azóta sem hallottam még hasonlót sem más előadóktól!
A felvételek idején milyen típusú akusztikus hangszereken játszottál?
Steve: Leginkább nejlonhúros klasszikus gitáron, de akadt pár dal, amiben acélhúros akusztikus szólt. Nincs túl nagy különbség a két világ között, az acélhúr majdnem ugyanúgy viselkedik, mint a nejlon. Játékérzet tekintetében sincs egetrengető differencia - szerencsére mindig nagyon jól játszható gitárjaim voltak!
Emlékszel még, hogyan fogadta a szakma a lemezt?
Steve: Nagyon sok embert meglepett! A kritikák egyenesen odáig merészkedtek, hogy new age-zenének titulálták. Azt persze nem értették, hogy Billy Idol gitárosa miért csinál ilyesmit! (nevet)
Különböző nemzetiségű zenészek közreműködésével készült a lemez. Miért alakult így?
Steve: Alapvetően határozta meg a folyamat jellegét, hogy lehetőségem nyílt Európában dolgozni a dalokon. Ott kezdődött, hogy Myles Copeland adta ki a korongot, aki ugye a The Police menedzsere volt egykoron. Myles-nak volt egy kastélya Franciaországban, ahová minden évben meghívott 20 zenészt egy úgynevezett dalszerző-tréningre. Abban az évben én is a meghívottak között voltam. Ott volt Jeff Beck és Stewart Copeland is, valamint számos muzsikus Algériából. A velük való zenélésen keresztül megismerkedtem a világzene műfajával, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a lemez ilyen irányt vegyen.
Másfajta élmény volt észak-afrikai zenészekkel együttműködni, mint európaiakkal vagy amerikaiakkal?
Steve: Egyáltalán nem. Az akkordok mindenhol akkordok… Tudom, hogy óriási közhely, de a zene valóban univerzális nyelv, amit eltérő kulturális hátterű emberek ugyanúgy megértenek.
Számíthat a közönség még egyszer ilyen típusú, kvázi világzenés hatású lemezre tőled?
Steve: Valamikor talán igen… Rengeteg különböző zenét hallgatok manapság is, komolyzenét, flamencót, indiai muzsikát, mert folyamatosan keresem az inspirációt azokon a helyeken, amelyek kívül esnek a rock & roll műfaj látókörén!
Interjú: Danev György
www.facebook.com/stevestevensofficial
www.instagram.com/stevestevens/
stevestevens.bigcartel.com/
www.knaggsguitars.com/
2020. február 15. 15:16