STEVE STEVENS – ROCKSZTÁR TETŐTŐL TALPIG
Az elektromos gitárjáték aranykorának számító 1980-as években a fiatal aspiránsok számára több út is vezetett a gitárhősök panteonjába: bebocsátást lehetett nyerni Eddie Van Halen, Randy Rhoads és Steve Vai módján jól menő rockzenekar tagjaként, Yngwie Malmsteen és Joe Satriani példáit követve szólóművészként, de Steve Lukatherhez és Dann Huffhoz hasonlóan stúdiók mélyén gályázó session-zenészként is. Jelen címlapsztori alanya, az 1959-ben Brooklynban született Steve Stevens talán a legkevésbé nyilvánvaló és egyben legrögösebb utat választotta: a bámulatosan sokoldalú New York-i gitárvarázsló főleg popzenei produkciók kiegészítő embereként vált az akkori korszakot nagyban meghatározó sztárgitárossá, köszönhetően Billy Idol 1983-as Rebel Yell megaslágerének, mely az éra egyik legemlékezetesebb gitárriffjével és legkülönlegesebb szólójával büszkélkedett. Stevens három évvel később a “legjobb pop instrumentális” kategóriában a Grammy díjat is bezsebelte, miután Harold Faltermeyer zeneszerző kérésére felgitározta a Tom Cruise-fémjelezte Top Gun akciómozi máig felejthetetlen főcímdalát. 1987-ben nem más, mint Michael Jackson vette igénybe szolgálatait, a 35 millió példányban elkelt Bad album listavezető dalában, a Dirty Dianában hallható eltéveszthetetlen játéka. A feltúrt hajú bűvész a következő évtizedben inkább a hard rock vonalra koncentrált, dolgozott a Mötley Crüe-énekes Vince Neil csapatában, játszott közös bandában a Hanoi Rocks-frontember Michael Monroe-val, készített flamenco lemezt szólóban, majd mielőtt visszatért volna Billy Idol mellé, egy őrületes instrumentális fúziós projektet is megvalósított Tony Levinnel és Terry Bozzióval karöltve. Steve idén júliusban immár harmadízben tette tiszteletét hazánkban Billy Idol partnereként, a teltházas koncert előtt pedig lehetőségünk nyílt eltölteni bő fél órát a társaságában, melyből az alábbi kedélyes hangulatú beszélgetés kerekedett:
Már jó ideje dolgozol a Knaggs gitárcéggel, számos szignált modellt készítettek számodra. Mi teszi különlegessé ezeket a hangszereket?
Steve Stevens: Elsősorban az, hogy kézzel készített gitárokról beszélünk. Joe Knaggs saját kezűleg készíti őket és roppant mód odafigyel a legapróbb részletekre is. A Knaggs egy kis manufaktúra, mindössze kilenc-tíz szakember dolgozik a cégnél, ami nagyban megkönnyíti a kommunikációt. Bármikor felhívhatom Joe-t, ha van valami észrevételem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy együttműködhetek egy olyan csapattal, ahol még a régi értékrend a mérce. Tudod, a gitár nagyon személyes tárgy, a Knaggs hangszerei pedig az összes olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amiket valaha kerestem ebben a hangszerben. A szignált modelljeim nem egyedi tervek alapján készülnek, tulajdonképpen a Kenai szérián alapulnak, mindössze a testet vettük vastagabbra és a formán változtattunk minimálisan, hogy a lehető legkényelmesebbek legyenek számomra. Jó vastag nyaka van, mert azt szeretem igazán. Sok gitáros a lapos és széles nyakat preferálja, szerintem viszont az egyáltalán nem szól jól. Nagyon fontos, hogy milyen egy gitár nyaka, hiszen a tónus jelentős részét ez adja, ezért is ragaszkodom a régi Les Paul-stílusú nyakhoz. Ahhoz, amilyennel az 1959-es szériát szerelték anno! Nem véletlenül szóltak ám azok a gitárok úgy! Az a nekem való nyak, ezért készülnek a saját gitárjaim is ebben a szellemben.
Milyen hangszedők találhatók a Knaggs gitárokban?
Steve: Hangszedők tekintetében a PAF-típusú, alacsonyabb kimenetű típusokat kedvelem. A legelső Knaggs gitárokba a Bare Knuckle Rebel Yell pickupok kerültek, de azokat eredetileg fényes hangkarakterű gitárokhoz tervezték. A Knaggs gitárok azonban nem ilyenek, ezért szükség volt valami másra, úgyhogy kicsit továbbfejlesztettük a karakterét: lejjebb vettük a kimeneti jelét, aminek következtében gyönyörűen kinyílt a felső frekvenciatartománya. Olyan lett tőle a gitár, mint valami nagy akusztikus hangszer, gyönyörű tiszta tónust produkál. Természetesen torzítva is megállja a helyét, de a torzítása is tiszta. Nem jó, ha a torzítás a pickupból érkezik, mert megfullad a gitár tőle. Ezek a Bare Knuckle hangszedők hagyják a gitárt lélegezni.
Az idei turnénak hány gitárral vágtál neki?
Steve: Próbálok nem túl sokat magammal cipelni, de ez nem mindig jön össze! (nevet) Nagyon boldog lennék, ha egy turnét végig tudnék csinálni mindössze két gitárral, ám ez a gyakorlatban nem kivitelezhető. Egy Billy Idol-shownak rengeteg aspektusa van, mindezt két hangszerrel bemutatni lehetetlen. Példának okáért a Rebel Yell dalhoz szükségem van tremolókarra, ezért hoznom kellett egy olyan Knaggs Severn modellt is, ami Floyd Rose-zal szerelt. Aztán a különböző hangolások miatt is szükséges néhány gitár, hogy dalok között ne kelljen ezzel kínlódni. Acél- és nejlonhúros akusztikus gitárok nélkül ugyancsak nem lehet abszolválni egy teljes koncertet, tehát a Godin modelljeimet is hoztam. Ezek a hangszerek mind szükségeltetnek 35 évnyi Billy Idol-muzsika elővezetéséhez.
Erősítők tekintetében a Friedman SS-100-as modelleken játszol most?
Steve: Részben igen. Összesen négy erősítő található a színpadon, két Steve Stevens és két Brown Eye, ezekből kettő mindig tartalék. Hogy mikor melyiket használom, azt minden esetben a helyszín adta lehetőségek döntik el. Ha szükségem van arra, hogy több alja legyen hangzásnak, akkor a két Brown Eye dolgozik, mert ezeken van mély regisztert kiemelő FAT switch kapcsoló. Amikor nincs erre igény, akkor a szignált erősítőim jutnak szerephez. Egyébként ez az opció annyira megtetszett, hogy Dave (Friedman - szerk.) a szignált modellekbe is be fogja építeni a FAT switch kapcsolót, amint hazaérek a turnéról! A tiszta hangszín esetére egy további erősítő is rendelkezésre áll, egy Suhr Pete Thorn modell. Ezt akkor használom, ha szupertiszta hangzást szeretnék, például a Flesh For Fantasy dalban.
Annak idején egy nagyon karakteres Plexi-tónussal váltál ismertté, és úgy tűnik nekem, hogy a Friedman SS-100 erősítő is e szellemben fogant…
Steve: Alapvetően mindig a Marshall Plexi híve voltam. Akárhányszor dolgoztam stúdióban, mindig vintage Plexi erősítőket vittem magammal. Ugyanakkor szeretem, ha egy erősítő lehetőséget ad arra, hogy extra overdrive-ot, boostert, EQ-t használhassak. Dave megteremtette számomra azt a modellt, amiben mindez találkozik: a tónus a Plexi-hagyományokon alapszik, de annál jóval nagyobb gainnel rendelkezik, ami meghatároz egy olyan telt, vastag hangzást, amivel az eredendően vékonyabb hangú Plexi nem rendelkezik. Egy mondatban úgy jellemezném az erősítőmet, hogy modern Plexi-tónust ad nagyobb gainnel, ami master hangerővel tartható kézben. Ez utóbbi tulajdonság nagyon lényeges különbség, ugyanis az eredeti Plexi nagyon-nagyon hangos, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy másképp nem lehet játszani rajta! (nevet)
Hogyan ismerkedtél meg Dave Friedmannel?
Steve: Ez még akkor történt, amikor Los Angelesbe költöztem, úgy 23-24 évvel ezelőtt, és pont egybeesett azzal, hogy épp eljött az ideje a teljes cuccom felülvizsgálatának. Egy Bradshaw-rendszerrel dolgoztam, amit még New Yorkból vittem magammal és szükségem volt valakire, aki átlátja és újradefiniálja az egészet. Imádtam a Bradshaw-rack koncepcióját, de már abban az időben is úgy gondoltam, hogy túlságosan szintetikus a hangzása, nincs benne elég természetesség. Persze ezt mindennemű kritika nélkül mondom most, mert Bob Bradshaw volt az első, aki ilyesféle komplett, MIDI-vezérlésű hangzásrendszerekben gondolkodott, kvázi pionírként kövezte ki az utat az utána érkezőknek, és ma már csodásan természetes soundokat kreál. Akkoriban éppen Peavey 5150 erősítőket használtam, Eddie Van Halennek köszönhetően. Történt ugyanis, hogy Vince Neil bandájával a Van Halennek nyitottunk az 1993-as turnén, és természetesen a ‘69-es Marshall Pleximen játszottam. Mivel meglehetősen érzékeny jószág volt, szinte minden este akadtak vele technikai problémák. Ezt látva egyszer odajött Eddie, és azt mondta: “Ember, ez az erősítő kiváló a stúdióban, koncerten viszont csak szenvedsz vele, úgyhogy jobban tennéd, ha hazavinnéd. Próbáld ki inkább az én cuccomat!” Mondanom sem kell, megnyert magának az erősítője, Eddie ezt látva pedig volt olyan gáláns, és szerzett nekem pár 5150-t a turné hátralévő állomásaira. Ekkor találkoztam Dave-vel, aki éppen a Peavey számára végzett bizonyos modifikációkat. Egyből el is vittem hozzá az újonnan szerzett 5150-ket, ő pedig végrehajtott rajtuk pár módosítást, amitől még hatékonyabbá váltak. Dave később továbbállt a Randallhoz, majd a Blankenshiphez, én pedig követtem mindenhová, mert teljes mértékben megbíztam benne, a szakértelmében, a füleiben. Mindketten ugyanazon a klasszikus rockzenén nőttünk fel, mindketten a hetvenes évek elejének brit gitárhangzásáért rajongunk, szóval egy nyelvet beszélünk, Dave jól tudja, mit keresek egy erősítőben. Az együttműködésünk során aztán eljutottunk arra a pontra, amikor Dave egyszer azt mondta: “Jók azok a cuccok, amiket használsz, de azért a hangzásodat a Billy Idol-lemezeken, a Top Gun filmzenében és Vince Neil albumán a Marshall Plexi határozta meg”. Ez oda vezetett, hogy készített egy prototípust a Blankenshipnél. Később felmerült, hogy legyen két csatornája, amivel aztán el is érkeztünk a Friedman SS-100 megszületéséhez. Ez az erősítő a tökéletes eszköz számomra, ami torzítva modern Plexiként működik, tisztán pedig a Fender Twin és a VOX erősítők szellemiségének elegyét adja.
Az akusztikus gitárok hangját hogyan erősíted színpadon?
Steve: Ezek közül kizárólag a Godin LGXT gitár szól erősítőn keresztül, ez egy piezo hangszedővel és MIDI-kimenettel ellátott hangszer, ami a Flesh For Fantasy dalhoz kell nekem. Az összes többi akusztikus az adott ház PA-rendszerét veszi igénybe, DI boxon át.
Az effektek kezelését hogyan oldod meg élőben?
Steve: Minden effekt hátul található a rackben, tehát nincs pedálboard előttem, kizárólag egy MIDI lábkapcsoló, amit egy Skrydstrup nevű cég gyárt. Ezt a szerkezetet rajtam kívül csak a U2 gitárosa, The Edge használja, pedig nem egy mai konstrukcióról beszélünk, már 15 éve része a felszerelésemnek.
Szólóknál milyen boostert alkalmazol?
Steve: A J Rockett cég csinált nekem egy pedált nemrég, ami az Archer típuson alapul. Önmagában is remek kis eszköz, én azonban azt szeretem, ha többféleképpen bele tudok nyúlni az EQ-ba, ezért a láncban eleinte mindig kötöttem mögé egy grafikus equalizert. Persze amikor a cégnél először meglátták ezt, rögtön kitalálták, hogy a grafikus EQ-t is beépítik a pedálba, ami azóta meg is történt. Egyébként ez nem egy torzító pedál, ha letekerem a gaint és a mastert, akkor teljesen tiszta a hangja. Többen is használják már, adtam egyet Billy Duffynak, a The Cult gitárosának, Dean DeLeo pedig a legutóbbi Stone Temple Pilots-album felvételeinél vette hasznát.
A húrjaidat még nem veséztük ki…
Steve: Ernie Ball-hívő vagyok 13 éves korom óta! (nevet) Azokon a gitárokon, melyeken nincs tremolókar, 010-048-as készlet található: 010, 013, 017, 028, 038, 048. Már négy éve ezt az összeállítást preferálom, valamiért nagyon fekszik, hogy a három mély húr kicsit vastagabb a szokásosnál. A tremolós gitárok viszont normál 010-046-os Slinkyvel vannak fehúrozva, míg az akusztikusokhoz 012-052-es medium light szettet választok. A nejlonhúros gitár külön történet, mert erre a GHS-től vásárolok készletet. Azért tőlük, mert noha nem állok velük kapcsolatban, ők gyártják az egyetlen olyan készletet, melyben a harmadik húr is sodrott, nekem pedig pontosan erre van szükségem.
Nemrég Al Di Meola azt mondta nekem, hogy a nejlonhúros gitár nem való mindenkinek. Te mestere vagy ennek a hangszernek is…
Steve: Én csak szeretnék olyan jó lenni, mint Al, de nem játszom ugyanabban a ligában, mint ő! Egyébként abszolút igaz, amit mondott: a nejlonhúros teljesen más megközelítést kíván. Minden egyes hangot ki kell pengetni, és ez bizony komoly nehézséget okoz azon gitárosoknak, akik az elektromos gitárjátékukat elsősorban legato-technikára építik. Ahhoz, hogy jó lehess nejlonhúroson, a régi iskolából kell, hogy érkezz, tehát Al Di Meola, John McLaughlin, Steve Howe, Robert Fripp irányából, akik mindannyian rendkívül erős pengetéstechnika birtokában vannak. Az összes gitárhősöm kiváló jobbkéz-játékos. Mindig ehhez a stílushoz vonzódtam, amit annak is köszönhettem, hogy 13 évesen egy kitűnő tanárhoz kerültem. Apránként megtanította George Benson játékának főbb elemeit, aki ugye szintén félelmetes alternate-technikával játszott. Az ekkor tanultak meghatározónak bizonyultak számomra a későbbiekben. Természetesen a flamenco is hihetetlen módon inspirált, és bár nem vagyok vérbeli flamenco-gitáros, imádtam, ahogy Paco de Lucía és a hozzá hasonló csodálatos flamenco-komponisták hatásai belém ivódtak. Tudod, ha kizárólag a rock & roll zenét szeretném, akkor a játékom is egydimenziós lenne. Komolyzenét, filmzenéket, flamencót és jazzt is előszeretettel hallgatok, mert ezek inspirálnak igazán. Az ember csak akkor képes egyéni stílust kialakítani, ha az őt érő különböző irányú behatásokat össze tudja gyúrni majd a saját képére tudja formálni.
A flamenco-befolyást én még a Rebel Yell kezdőriffjében is érzem, ahogy a hüvelykujjaddal hozod a kvázi sétáló basszust, a mutató- és középső ujjaddal pedig a magas staccato-ritmust. Emlékszel még, honnan ugrott be ez a téma?
Steve: Billy, Keith Forsey producer és jómagam megszabtunk magunknak egy stratégiát annak idején: az volt a szabály, hogy minden egyes dalunk elejére kreálunk valami jópofa intrót, amire az emberek azonnal felkapják a fejüket. Ahogy a kalózok is felhúzták régen a halálfejes zászlót az árbocra, úgy mi is valami ilyesmiben gondolkodtunk. Hallják csak az emberek már messziről, hogy jövünk! (nevet) Képzelt csak el, milyen lett volna, ha a Rebel Yell és a White Wedding a rádiókban rögtön a főtémával indul. Nem lett volna eléggé hatásos, ebben biztos vagyok. A Rebel Yell intróját még az előző zenekaromból hoztam magammal. Ilyesfajta témáim mindig voltak, szóval amikor oda jutottunk, hogy a dal elejére ki kellett találni valamit, vigyorogva előhúztam a tarsolyból ezt a riffet, és ezt mondtam: “Fiúk, nézzétek, van itt valami számotokra!” (nevet)
A Rebel Yell szólója nem kevésbé hírhedt…
Steve: Már megvolt a szóló első fele, és mindannyian azt éreztük, hogy valami nagyon hatásos dologgal kellene megkoronázni, valami olyannal, ami túlmutat a gitáron, és amitől felejthetetlenné válna. Bevittem a stúdióba egy Billy Cobham lemezt, amin szerepelt a Quadrant 4 című szerzemény. Ebben a zseniális gitáros, Tommy Bolin egy Echoplex effekt sebesség-potméterét tekergetve játszott egy elképesztő szólót. Amikor megmutattan Billynek és a producernek, egyből rávágták, hogy “ez az, ez kell nekünk!” Én viszont úgy voltam vele, hogy ez Tommy Bolin trükkje, nem lophatjuk el! (nevet) Viszont abban egyetértettünk, hogy mindenképpen valami ilyesféle hanghatást kellene kihozni a gitárból, ami eltér a szokványos virtuóz futamoktól. A virtuozitás jól áll a Van Halennek, Billy Idolnak azonban nem! (nevet) Végül úgy formáltam saját képemre Tommy Bolin inspirációját, hogy egy játék lézerfegyvert illesztettem a gitár pickupjához, közben pedig ráléptem egy Lexicon effektre, aminek a sebesség-potmétere ki volt tekerve. Ma már persze másképp oldom meg a feladatot élőben, hiszen nincs Lexicon a rackben. Olyan “lézerfegyvert” használok, amin egy potméter segítségével állítható a lövöldözés intenzitása.
Ha már belementünk a múltba, szívesen kérdeznélek az olyan híres session-munkákról, mint a Top Gun filmzene…
Steve: Amikor a Whiplash Smile albumot készítettük Billyvel, Harold Faltermeyert kértük meg, hogy játssza fel a billentyűs részeket. Harold a producer Keith Forsey jóbarátja volt, szóval örömmel jött segíteni. Miközben dolgoztunk, egyszer odajött hozzám, és elmesélte, hogy épp egy filmzenén dolgozik. Elmondta, hogy a film főszereplője Tom Cruise lesz, és mutatott egy videót egy jelenettel, az egyik légiharcról. Amikor látta, hogy teljesen lenyűgözött a videó, előállt a farbával: “Van itt egy főcímdal, ehhez lenne szükségem pár gitártémára. Mindent megírtam, csak fel kéne gitározni...” Tetszett az ötlet, úgyhogy este tízkor, amikor végeztünk az aznapi stúdiómunkával, nekiálltunk a dalnak. Jó időben voltunk, mert a teljes gitárcuccom be volt lőve egy kiváló hangzásra, csak fel kellett tennem a fejhallgatót, és már játszhattam is. A szólót első vagy második nekifutásra fel is toltam, ami amúgy eléggé jellemző a munkastílusomra. Már idejekorán megtanultam, hogy nem szabad túlgondolni a gitárszólók felvételét, mert akkor elveszítem a célt a szemeim elől. A fő dallammal viszont elbíbelődtünk egy darabig, mert Harold azt szerette volna, hogy a gitár a lehető legjobban simuljon bele a nagyzenekari környezetbe. Ennek érdekében a legfegyelmezettebb módon, hangról hangra építettük fel a melódiát: minden negyedik ütem végén megálltunk és analizáltuk az addig felvetteket; minden egyes tremolós manővert tökéletesre csiszoltunk; a motívumokat az egyik körben vibratókkal, a másikban vibratók nélkül kellett játszanom, tehát nem lehetett Yngwie Malmsteen módjára megoldani a feladatot! (nevet) Nem is lett volna célszerű, mert volt valami eredendő naivitás ebben a tételben, amit meg kellett őrizni, és ehhez a lehető legegyszerűbbre kellett szabni a gitártémákat is. Időbe telt, mire a végére értünk, de azért egy éjszaka alatt ezt is megcsináltuk.
Meglepett, amikor egy évvel később Grammyt nyertetek a dallal?
Steve: Engem alaposan meglepett! A vicc az volt, hogy Billyvel amúgy is ott voltunk a díjkiosztón, mert felléptünk a zenekarral. Velem ellentétben Harold viszont számított arra, hogy nyerni fogunk, mert a Top Gun óriási kasszasiker lett, ami jót tett a filmzenének is, és be is jött a számítása. Egyébként pont holnap találkozom Harolddal Münchenben, és mivel épp a készülő Top Gun 2 filmzenéjén ügyködik, még az is lehet, hogy újra összehozunk valamit! Mindenesetre nyitott vagyok az újabb együttműködésre! (nevet)
A következő nagy dobásod Michael Jackson Bad albuma volt, ahol a Dirty Diana dalban szerepeltél. Hogyan keveredtél Michael mellé?
Steve: Nagyjából akkor történt a megkeresés, amikor aláírtam a szólószerződésemet a Warner Brothers kiadóval. A legendás Van Halen-producer, Ted Templeman volt az A & R kontaktom a Warnerhöz, aki történetesen Quincy Jones közeli barátja volt. Quincy azzal hívta fel Templemant, hogy az új Michael Jackson-lemezhez is akarnak csinálni egy rockdalt, és ehhez szükségük lenne egy rockgitárosra. Az előző albumon nagy sikernek bizonyult a Beat It nóta, amit Eddie Van Halen játszott fel, és ennek mintájára szerették volna kiaknázni újra az ebben rejlő lehetőségeket. Ted engem javasolt a munkára, de ezt elfelejtette közölni velem! (nevet) Sosem felejtem el, amikor Quincy felhívott. Másnapos voltam, úgyhogy amikor felvettem a telefont, azt hittem, valaki szórakozik, ezért gyorsan le is tettem! (nevet) Arra gondoltam, hogy “mi a pokolért hívna fel engem Quincy Jones, amikor nem is ismerjük egymást!” Aztán újra hívott és annyit mondott: “Quincy Jones vagyok, Ted Templemantől kaptam meg a számodat. Ha újra lecsapod a kagylót, nem hívlak többet, amit egész életedben bánni fogsz!” Persze ettől egyből magamhoz tértem! (nevet) A stúdiózás Michaellel gördülékenyebb nem is lehetett volna. Mindössze négyen voltunk odabent, Michael, Quincy, Bruce Swedien hangmérnök és jómagam. Miután megcsináltuk a riffet, jött a szóló. Egy jó hosszú szólót játszottam fel, amit aztán rövidebbre editáltak, de a lézerfegyveres trükk megmaradt benne. Emlékszem, Michael nagy sci-fi-rajongóként mennyire imádta a lövöldözést! Nagyon meg volt elégedve a végeredménnyel, számomra pedig külön élménynek bizonyult, hogy annyira könnyedén, mindenfajta nyomástól mentesen, elképesztően jó hozzáállású emberek gyűrűjében ment végbe az egész kaland! Pedig nem kis feladatot jelenthetett számukra összerakni egy olyan lemezt, amelynek méltónak kellett lennie minden idők egyik legnagyobb albumához, a Thriller-höz! Én egészen biztosan nagyon ideges lettem volna, ha a helyükben vagyok! (nevet) És akkor még egy ilyen idegennel is vesződniük kellett, mint én! “Ki ez a gitáros? Hát, nem egy Van Halen!” (nevet) De szó sem volt ilyesmiről. Elsőosztályú bánásmódban részesültem, mindenki kedves volt. Csupán annyit kértek tőlem, hogy saját magamat adjam, ne akarjak vélt elvárásoknak megfelelni. Később felvettük a klipet is a dalhoz a Madison Square Gardenben egy koncerten, ami szintén nagyon jól sült el!
Ezután összehoztad a saját bandádat és kiadtad az első önálló lemezedet Atomic Playboys néven. Egyszer azt olvastam, hogy nem szereted azt az albumot. Igaz ez?
Steve: Szeretem a dalokat és a zenészi teljesítményekkel is elégedett vagyok, a hangzása azonban nem lett az igazi. Tudni kell, hogy az Atomic Playboys a legelső olyan nagylemezek közé tartozott, amelyek teljesen digitális úton készültek. Korábban csak meleg hangzású analóg lemezeket készítettem, a váltás pedig drasztikusnak tűnt azokhoz képest. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az Atomic Playboys belefulladt a keverésbe, egyszerűen nem volt alja a produkciónak. Tavaly csináltam egy rövid szólóturnét, és magam is meglepődtem, hogy mennyire jó móka élőben játszani azokat a témákat! Úgy hiszem, hogy megérdemelne a lemez egy remaszterizálást. Fel kéne tenni Pro Toolsra és analóg emulátorok használatával meleggé lehetne varázsolni a megszólalását. Ezerszer jobban szólna úgy. Nyilván utólag könnyű okosnak lenni, ez is egy lecke volt, amit meg kellett tanulni. Még annyit erről a témáról, hogy a felvételek idején az énekessel (Perry McCarty - szerk.) is adódtak gondjaim. Én magam ezzel a projekttel teljesen új fejezetet nyitottam a karrieremben, ő azonban mázsás terheket rakott a saját vállára azzal, hogy Billy Idolt akarta pótolni. Ami hatalmas baromság volt, mert Billy Idolból csak egy van, nem kell és nem is lehet pótolni, senki nem kérte erre. Ő azonban nem volt képes átlendülni ezen, amit nagyon sajnáltam és tényleg rosszul éreztem magam emiatt. Annyira rágörcsölt a témára, hogy teljesen eluralkodott rajta az idegfeszültség a stúdiózás alatt. Ezért nem tudtam tovább dolgozni vele. Sajnálom, hogy így alakult, mert a hangjával semmi gond nem volt, nagyon jó munkát végzett az énektémákkal. Örök tanulság, hogy az embernek mindig kell hogy legyen egészséges énképe, hogy tudja ki is valójában.
Mit gondolsz, miért nem lett a lemez sikeres?
Steve: Mert ahhoz túl szerteágazó volt zeneileg. Míg a Power Of Suggestion dal a fúvós szekcióval úgy festett, mint valami Robert Palmer-nóta, addig a Soul On Ice speed metal hatásokat mutatott, de volt rajta jazz, pop és marokkói hatású instrumentális is. Nekem ettől függetlenül mindegyik dal bejött, de a közönséget összezavarta ez a fajta eklektikusság.
Vince Neil 1993-as Exposed lemezét nagyon szerette a szakma. Főleg a gitárosok imádták az eszelős szólók miatt…
Steve: Billy Idol gitárosaként hozzászoktam ahhoz, hogy dalonként mindössze nyolc taktuson át szólózhatok, és akkor sem ereszthetem el igazán az ujjaimat. Vince-nél azonban ennek a totális ellentéte valósult meg. Ő és a producer azért béreltek fel, hogy a szólókból kihozzam a maximumot. Általában Vince instrukciói alapján zajlottak a szólók felvételei. Odaállt mellém, és ilyen gondolatokat fűzött hozzá a hallottakhoz: “Hmm, legyen a szóló kicsit hosszabb… mondjuk 16 ütem… nem is, inkább 32 ütem… játssz gyorsabban… még gyorsabban...” (nevet) Teljesen átestünk a ló túloldalára, de óriási volt a hangulat, nagyon élveztem a felvételek minden percét! Egyetlen baja volt csak az anyagnak, az, hogy a Nirvana felbukkanása után jött ki. 1993 már a Seattle-i zenékről szólt, a korábbi sztárcsapatok iránti kereslet alaposan megcsappant. Ettől függetlenül az Exposed még a tisztességes eladásokat produkáló lemezek közé tartozott, és a hathetes közös turné a Van Halennel is hatalmas volt! Semmiért nem cseréltem volna el azt a túrát! Tudod, amikor az ember a Van Halen előtt léphet fel, akkor belead apait-anyait, olyan hangosan és olyan jól játszik, ahogy csak tud! (nevet) Persze keményen végigpartiztuk azt az időszakot, fejest ugrottunk a Los Angeles-i éjszakai életbe, úgyhogy a turné végére teljesen kikészültem. Úgy voltam vele, hogy még nem tudom, mihez fogok kezdeni, de ennek az életstílusnak véget kell vetnem. Nem szólhat az életem a sztriptízklubokról, a drogokról és az alkoholról, nem ezért vettem annak idején gitárt a kezembe. Akkor történt, hogy elmentem Paco de Lucía egyik Los Angeles-i koncertjére, ahol egy emberként őrült meg a háromezres tömeg. Az élmény hatására átbillent bennem valami, más megvilágításba helyeződött minden. Tudtam, hogy vissza kell találnom az akusztikus gitárhoz, ezért egy teljes évre elzártam az elektromos gitárjaimat, és kizárólag az akusztikus hangszereket gyűrtem. Elképesztő spirituális töltetet adott az a korszak, melynek köszönhetően újra felfedeztem a hangszer iránti eredendő rajongásomat. Ekkor álltam neki a Flamenco A Go Go albumnak, aminek a keverését végül Hawaii-on fejeztem be. Ha manapság felteszem azt a lemezt, az első gondolatom vele kapcsolatban, hogy olyasvalaki készítette, aki tiszta fejjel gondolkodott. Csodálatos a hangulata, tele van kreativitással, gyönyörű momentumokban tobzódik, viszont mentes a sötét, nyomasztó érzésektől. Tapasztalatszerzésnek sem volt utolsó a készítése, mivel különböző kultúrákból érkező zenészekkel készítettem, például algériai muzsikusokkal. A karrierem egyik különleges darabja az a korong, a zenei fejlődésem fontos állomása, lévén egy másik oldalamról is megmutathattam magam a dalain keresztül.
Nem gondoltál arra, hogy valami hasonló lemezt csinálhatnál a közeljövőben?
Steve: Flamenco-album nincs jelenleg tervbe véve nálam, egy új bandával azonban elkezdtem dolgozni. Sokat még nem mondhatok erről az összeállításról, annyit azonban igen, hogy olyan emberekkel játszom ebben a csapatban, akiket nagyon nagyra tartok, és nemsokára stúdióba vonulunk, hogy felvegyünk egy lemezt. Klasszikus kora hetvenes évekbeli rockot nyomunk, némi akusztikus elhajlással. Rég nem voltam olyan banda tagja, ahol mindenki egyenlő, ahol mindenki egyformán domináns a hangszerén, ahol mindenki ugyanolyan mértékben veszi ki a részét a dalszerzésből. Ez a csapat viszont pont ilyen!
35 év folyamatos siker után akad még valami, ami képes motiválni zenei szempontból?
Steve: Persze, hiszen még most is jobb és jobb gitáros akarok lenni! Talán viccesen hangzik, de a jobb az én olvasatomban manapság már azt jelenti, hogy még letisztultabbá, még kifejezőbbé, egyszóval egyszerűbbé szeretnék válni. Nyilván az efféle gondolkodásmód a korral jár. De nézd csak meg Jeff Becket, aki bőven elmúlt hetvenéves, és még ma is képes fejlődni! Sosem elégszik meg azzal, hogy ő a nagy Jeff Beck, az innovátor, hanem folyamatosan megy előre és feszegeti a határait, én pedig nagyon-nagyon becsülöm ezt a törekvést benne! Azért vagyunk zenészek, hogy új, izgalmas dolgokat hozzunk létre, ez a mi küldetésünk!
www.facebook.com/stevestevensofficial
www.instagram.com/stevestevens/
stevestevens.bigcartel.com/
Interjú: Danev György
fotók: Ash Newell, Daniel Strub, Hristo Shindov, Charles Jischke, Patrick Shipstad
2019. március 10. 07:18