STEVE MORSE - „Lehet, hogy ez az utolsó lemezem…”
Triangulation címmel november 14-én jelent meg Steve Morse régvárt visszatérő lemeze. A Deep Purple kötelékében huszonnyolc éven át szolgáló gitáros legutóbb 2009-ben jelentkezett saját albummal, és az is lehet, hogy ez az új korong sem készült volna el, ha nem jön közbe egy családi tragédia: Steve 2022-ben önszántából távozott a Purple fedélzetéről annak érdekében, hogy hitvese mellett lehessen az utolsó pillanatig, aki végül tavaly februárban hunyt el. A gyászoló gitáros a terápiás lemezként is felfogható Triangulation készítéséről mesélt magazinunknak.
Az Ohio állambeli Hamilton városában 1954-ben született Steve Morse a nagy amerikai gitáros generáció tagjaként a hetvenes évek eleje óta meghatározó szereplője a színtérnek. Tanulmányait a Miami Egyetemen végezte, ahol évfolyamtársával, Andy West basszusgitárossal 1973-ban megalapította a fúziós instrumentális műfaj egyik alapcsapatát, a Dixie Dregs zenekart. A progresszív rockot, jazz-, country- és bluegrass-elemekkel, valamint southern-hangulatokkal ötvöző úttörő társulás virtuózok egész sorát vonultatta fel, a legtöbb szempárt azonban Morse gitározása vonzotta, aki energikus pengetéstechnikájával és különlegesen intenzív vibratójával azonmód belopta magát a műértő közönség szívébe. A Dregs a szakmát éppúgy lenyűgözte, mint a vájtfülű rajongótábort, a zenekart az évek során hét alkalommal jelölték Grammy-díjra. Morse-nak egyéni elismerésekből is kijutott bőven, ázsiója egyre csak emelkedett, amikor a Guitar Player magazin egymás után ötször választotta meg a legjobb gitárosnak. Ilyesmit rajta kívül csupán ketten tudtak felmutatni, Steve Howe és Eric Johnson, ami jól érzékelteti a három gigász által alkotott Gallery Of Greats súlyát és jelentőségét. A gitáros 1984-ben hívta életre a Steve Morse Band-et, a formáció bemutatkozó lemezén pedig Rod Morgenstein dobos és T Lavitz billentyűs is szerepelt a Dregsből. Az 1985-ös második album, a Stand Up olyan vendégeket vonultatott fel, mint Eric Johnson, Albert Lee és Peter Frampton, ekkor azonban váratlan dolog történt: a Kansas zenekar felkérte Morse-t, hogy állandó tagként vegye át Kerry Livgren szerepkörét. Nem akármilyen kihívás rejlett az együttműködésben, hiszen az egykori lemezmilliomos sztárcsapat mély gödörben volt akkortájt. Lemezeladásaik drasztikusan csökkenő tendenciát mutattak, a feladat tehát adott volt: újra a helyes vágányra kellett terelni a csapat szerelvényét. Az eredeti énekes Steve Walsh visszatérése egybeesett Morse csatlakozásával, az első együtt készített album, az 1986-os Power pedig zeneileg mindenképpen hozta a szintet, és ezzel helyreállította a Kansas megtépázott renoméját. A korábbi kereskedelmi sikereket azonban sem ez a lemez, sem az ezt követő In The Spirit Of Things nem tudta megismételni. Steve 1989-ben visszatért a szólópályához a kiváló High Tension Wires albummal, és ezzel egyidőben felélesztette a Dixie Dregs-t is, mindazonáltal élete lehetőségét akkor kapta, amikor 1994-ben felajánlották neki Ritchie Blackmore megüresedett helyét a Deep Purple soraiban. Már első közös munkájukon, az 1996-os Purpendicular-ön valódi szemléletváltást hozott el, amivel kezdetét vette a brit hard rock intézményes csapatának legkiegyensúlyozottabb korszaka. Az elkövetkező három évtizedben Steve a korábbiaknál is nagyobb tempót diktált magának, hiszen szólócsapatát éppúgy életben tartotta a Purple mellett, mint az újjáalakított Dixie Dregs-et, megszámlálhatatlan vendégszereplés mellett pedig még a Flying Colors névre hallgató szupergroup ügyeit is intézte egészen 2022-ig. Akkor bármennyire is úgy tűnt, a történetnek a jelek szerint koránt sincs vége, a vadiúj Triangulation ugyanis kreatív ereje teljében mutatja meg az immár a hetvenes éveit taposó művészt.
Nehéz időszakon mentél keresztül az elmúlt években. Hogy érzed magad mostanában?
Tudod, igyekszem hozzászokni a megmásíthatatlanhoz. Az ember bámulatosan alkalmazkodóképes lény, a legtöbb dologhoz idővel hozzá tud idomulni. Aki ilyen helyzetbe kerül, jobban teszi, ha kitűz valamilyen célt maga elé, és keres valamit, ami motiválhatja. Én is ezt tettem, egy dolog viszont biztos: csak a gondolattal való megbékélés lehetséges, a felejtés nem.
Nemrég újra életre hívtad a Steve Morse Band-et. Gondolom, ez is része volt a motiváció keresésének…
Nos, Dave-vel ugyanabban a városban élünk, így aztán teljesen természetesen adta magát, hogy üljünk le és kezdjünk valamit az időnkkel. Rendkívül könnyen jöttek az ötletek. Úgy voltunk vele, hogy “nézzük meg, hová vezet mindez”. Egyre csak írtuk az újabb dalokat, remek ütemben haladtunk. Egyik dolog követte a másikat, hamarosan elérkeztünk a koncertdátumok lekötéséhez, most pedig már itt a lemez is…
…Ami Triangulation címmel jelent meg nemrég, és az első pár dal hallatán azt mondom, hogy simán felvettétek a fonalat, pedig tizenhat év kihagyás nem kis idő.
Azért a köztes időben párszor összejöttünk, volt néhány fellépésünk. A Dregs újjáalakulását követő koncerteken mindig a trióval melegítettük be a közönséget, de a srácok amúgy is hatalmas rutinnal rendelkező profik, szóval nem okozott nehézséget megint egymásra hangolódni. Ha valakinek össze kellett szednie magát hármunk közül, az inkább én voltam! (nevet)
A Triangulation címmel a háromtagú felállás jelentőségét akartad hangsúlyozni?
Pontosan. Régebben, a GPS előtti időkben ha repülőt vagy hajót vezettél, a háromszögelés elvén alapuló helymeghatározás bevett módszernek számított a pozíciód megismeréséhez. Ez adta a navigáció alapját, két ismert pont segítségével határoztad meg a saját helyzetedet. Ha megnézed a lemezborítót, akkor azt látod, hogy három keretből emberi alakok próbálnak kitörni, és azt vizsgálják, hogy merre induljanak el, melyik irány működik. Ez a metafora a zenekar funkcionális képességét szimbolizálja: csak egymásra hagyatkozhatunk, ha megoldást kell találni valamire.
Milyen konkrét elképzelésekkel vágtál neki a dalszerzésnek, mit szerettél volna elérni ezzel az anyaggal?
Ezúttal az volt a cél, hogy minél több aspektust honosítsunk meg a lemezen. Ott van például a Tumeni Parts című tétel, ami egy epikus darab, a csapat történetének leghosszabb, legszerteágazóbb műve. Aztán két olyan dalt is találni, amiben gitáros vendégek szerepelnek, Eric Johnson és John Petrucci. Korábban is volt rá példa, hogy bizonyos művészek vendégszerepeltek dalokban, ezúttal viszont más módszert alkalmaztunk: kimondottan az ő személyiségükhöz igazítottuk a témákat, és ebből érdekes dolgok sültek ki. Eric és John a barátaim, magától értetődően jött, hogy a stílusuk figyelembevételével szabjunk meg mindent ezekben a számokban. Én hívtam fel őket és kértem tőlük szívességet, amit általában nem szeretek megtenni, de jó okom volt erre. Úgy voltam vele, hogy ki tudja? Lehet, hogy ez az utolsó lemezem. Ha azt nézem, hogy milyen tempóban készültek a Steve Morse Band anyagai az elmúlt évtizedekben, akkor minimum kétesélyes, hogy tizenhat év múlva lesz-e még esélyem ilyesmivel foglalkozni. Ezt mérlegelve jutottam arra az elhatározásra, hogy bármi is történik az elkövetkezőkben, ez az anyag legyen különleges és legyen kicsit más, mint az előzőek. Ezzel kapcsolatban még egy számomra fontos gondolatot osztanék meg: a feleségem búcsúztatójára a fiam írt egy dalt, amibe a vége felé én is belefolytam. Először nem voltam biztos abban, hogy fel akarom tenni a lemezre, de ahogy dolgoztunk vele, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt a helye. A dal az utolsó együtt töltött esténket meséli el, és emiatt persze éppen elég érzelmes lett. A személyes jellege ellenére szükségét éreztem, hogy megosszam a történetet a hallgatókkal, mert nagyon sokat jelent nekem. Ez is csak erősíti azt az érzést, hogy a hangsúlyok ezúttal más helyekre kerültek, mint általában, de pontosan ezért nincs most klasszikusgitár-duett és bluegrass-darab sem. Igyekeztünk elszakadni a bevált fogásoktól.
A társaid mennyire vették ki a részüket a dalszerzésből?
Tulajdonképpen három fázisból állt ez a metódus: kezdésnek elkezdtem rendezni az elképzeléseimet, aztán Dave átjött, és nekiálltunk az ötletek továbbfejlesztésének. Nálunk ez úgy néz ki, hogy elkezdek egy témát, amire Dave beszáll, és ezzel kezdetét veszi egy interakció, ami folyamatosan zajlik közöttünk. E folyamatnak köszönhetően jutottunk el oda, hogy minden részlet a helyére került. Az egész művelet megismétlődött minden egyes dal esetében, a végén pedig előállt egy albumra való zene. Ebből elkészítettük a nyers demókat, majd analizáltuk, hogy mit kellett volna másképp csinálni, mi igényel finomhangolást. Olyan volt ez, mintha egy tervrajzot állítottunk volna elő a kivitelezéshez. Ekkor szóltunk a dobosunknak, Van Romaine-nek, aki úgy ezer mérföldre él tőlünk, hogy repüljön el hozzánk. A végleges hangszereléseket már hármasban találtuk ki, miközben élőben játszottunk a stúdióban, és ez hihetetlenül fontos pillanata volt az egész procedúrának. Dave és Van rengeteget kommunikáltak egymással, sokkal többet, mint velem. Egymás gondolatait is ki tudják találni, annyira ismerik a másikat, ez az interakció pedig felbecsülhetetlen értékű a dob és a basszus tekintetében. A hangszerelésekre amúgy nagyon oda kellett figyelnem, mert azt érzem, hogy régen rugalmasabb voltam ezen a téren, mint manapság. Ezt követően együtt készítettünk egy élő verziót minden dalhoz, ami a mintát szolgáltatta mindhármunk számára a végső felvételekhez. A munkálatokat felügyelő Bill Evans produkciós csapata is sokat hozzátett ahhoz, hogy a hangzás méltó legyen, számtalan lényeges meglátással segítettek a keverés idején, így tehát ami magányos ötletelésnek indult, abból végül valódi csapatmunka kerekedett, a közös erőfeszítés pedig meghozta a gyümölcsét.
A stúdióban a szokásos cuccokat használtad a felvételekhez?
Részben, mert a régi 100 wattos ENGL-fej mellett bevetettem az új 20 wattos modellt is, ami jó szolgálatot tett. Rengeteg hasznos funkcióval bír, olyan dimenziókkat gazdagította az összképet, melyek korábban nem álltak rendelkezésre. A benne rejlő lehetőségeket főleg a gitársávok duplázásakor használtam ki maradéktalanul. A gitárok tekintetében nem volt változás, az öreg Music Man hangszerekkel játszottam fel a dalokat, viszont itt említeném meg, hogy a negyvenedik évforduló kapcsán nemsokára kijön majd egy különleges ünnepi változata az eredeti Music Man gitáromnak.
Bemutatnád néhány szóban az album dalait?
Örömmel, feltéve, ha segítesz és sorolod a számcímeket!
Természetesen. Az első a Break Through, ami számomra nagyon is jellegzetes hangzású…
Valóban, ez a swing-es lüktetésű funkrock-riff nem lehet ismeretlen azok számára, akik tisztában vannak a munkásságommal. Olyan az alaptéma, hogy még a Deep Purple repertoárjába is beférne, majd gyorsan megérkezik ahhoz a részhez, ami már csak a triónk által meghatározott kereteket mutatja. Az egyik szekció a középrésznél, amit én “sűrű basszusnak” hívok, különösen komplikált lett, az a riff rendesen megdolgoztat minket. Dave elképesztően fontos dolgokat játszik az egész dalban. Azt szoktam mondani, a legnagyobb erényem, hogy Dave a zenekarom tagja! (nevet)
A következő dal az Off The Cuff:
Ennél a számnál a kiindulópontot az a vágy jelentette, hogy csináljunk valami egyszerűt és hatásosat. Persze a tervünk hamar dugába dőlt. Csak húsz másodpercig bírtuk, mert egyből átfordítottuk egy igazán különös motívumba, ami azért jellemző ránk. Emlékszem, milyen fejet vágott Van, amikor először megmutattuk neki azt a demót, amit ketten készítettünk Dave-vel: amikor elindítottuk a felvételt, örömmel konstatálta, hogy “milyen jókedvű kis dalocska!” Húsz másodperc elteltével viszont csak annyit tudott kinyögni, hogy “jaj, ne!” (nevet) Később persze visszatérünk benne az alaptémához, ami egy olyan fogás a zenei eszköztárunkban, amit mindig előszeretettel alkalmaztunk, így aztán valódi stílusjeggyé vált az idők folyamán.
A harmadik tétel a TexUS, a cím pedig mindent elárul…
Így igaz, ebben szerepel Eric Johnson. A hetvenes években ismerkedtünk meg, akkoriban sokat játszottam Texas és Louisiana környékén. Ma is kristálytisztán előttem van, ahogy Eric megszólaltatta a gitárját. Abban az időben olyasfajta rockzenét toltak azon a vidéken, ami sokkal dallamosabb és kifinomultabb volt annál, amit ma rocknak nevezünk. Ezt a stílust tartottam szem előtt, amikor megírtam a dal szólamait. Több részből raktuk össze: a két gitár egymástól eltérő dallamvilágban mozog, ez roppant hangsúlyosan jelenik meg, de vannak harmóniák is a B- és C-szekciókban, illetve a szólók, melyek szintén egyéni jelleget öltenek. Az a legjobb benne, hogy nagyon fülbemászó, hallgatóbarát darab. Egyike a legemlékezetesebb dallamokkal bíró témáknak a korongon.
A következő a The Unexpected. Miért nevezed váratlannak?
Nos, egy moll hangnemben fogant résszel indul, amit eredetileg két csellóra írtam, de idővel rájöttem, hogy gitárra és basszusgitárra hangszerelve legalább olyan hatásos lehet. Ennek szellemében dolgoztuk ki Dave-vel, majd ahogy az lenni szokott, néhány csavar beiktatásával elvittük az egészet egy olyan irányba, amire senki nem számít! (nevet)
Az ötödik a March Of The Nomads:
A March Of The Nomads valóban úgy kezdődik, mint egy induló, ám az akkordmenet hamar nyugvópontra juttatja. Az inspirációt a több száz évvel ezelőtti népvándorlások témája adta, leginkább azok a dolgok, melyek Európában történtek. Egyes népcsoportok különféle háborúk elől menekültek el szülőföldjükről, mások viszont a jobb egzisztencia reményében indultak tömegesen útnak. Ha jobban körülnézünk, azt látjuk, hogy a manapság zajló migráció is ugyanezen okokra vezethető vissza, semmi nem változott ezt illetően.
Az Ice Breaker a hatodik:
A cím ebben az esetben is árulkodó: a dal azokat a gigantikus jégtörő hajókat eleveníti meg, amelyek Norvégia és Oroszország északi partvidékén teljesítenek szolgálatot. Lassan haladnak ugyan, de megállíthatatlanok. A fő riff ezt a kérlehetetlenséget fogalmazza meg. Az akkordok erőteljesek és sallangmentesek, a dallamok egyszerűek és hatékonyak. Van ebben a témában egyfajta eredendő könyörtelenség.
A Tumeni Parts már szóba került korábban. Elég volt ránézni a fonetikus írásmódra, és egyből eszembe jutott az 1989-es High Tension Wires lemez egyik csúcsdala, a Tumeni Notes…
(nevet) Na igen, de azért akadnak különbségek! Nyilván mindkét kompozíció önmagáért beszél: a Tumeni Notes túl sok hangot tartalmazott, a Tumeni Parts pedig túl sok részt. Itt annyi ötletünk támadt, hogy képtelenek voltunk összesűríteni őket négy percben, úgyhogy feladtuk, és inkább felépítettünk belőle egy tizenegy perc fölé kúszó eposzt. Mi magunk is meglepődtünk, hogy mennyire jól működött ez a koncepció, számos összefűzött jelenet követi egymást. Zeneileg sikerült megfelelő egyensúlyt teremteni a dallamos részek és a hangszeres szólók között, Dave önálló mutatványa például valódi fénypont itt. Érdekes volt az is, amikor a saját szólóblokkomat rögzítettem, mert noha tényleg szólónak indult, szinte egyből átfordult egy dallamos motívumba, így végül inkább ezt a jellemvonást domborítottam ki. A szóban forgó rész ezáltal inkább a dal szerkezeti elemeként funkcionál, a vázat erősíti. Ez a fajta transzformáció egyébként többször megtörtént, mire a dal elnyerte végleges formáját.
A címadó tételben bukkan fel John Petrucci, aki a legkiválóbb tanítványod, egyben a legnagyobb rajongód…
Ez fordítva is igaz, tudod? John egyre jobb és jobb lett az idők folyamán, mostanra pedig eljutott egy olyan magas zenei szintre, amit már nem is értek. Harminc évvel ezelőtt, amikor megismertem, még úgy gondoltam, hogy versenyre tudok kelni vele, ezzel szemben ma már esélyem sem lenne. Mintha nem is erről a bolygóról származna, de a természetfeletti képességek szerencsére nem szorítják háttérbe nála a csodálatos muzikalitást és az egyedülálló dalszerzői képességet. Amikor workshopokat tartok, mindig őt hozom fel követendő példaként, mert azt a fajta munkamorált tényleg tanítani kellene, amivel rendelkezik. Az ő szintje az, amit minden zenésznek meg kellene célozni.
A zárótétel, a Taken By An Angel az a megható duett a fiaddal, Kevinnel, ami a feleséged emlékére született, és már taglaltunk néhány gondolat erejéig…
Tudod, amikor elveszítesz egy nagyon közeli hozzátartozót, akkor a kapcsolatod törvényszerűen még szorosabbá válik azokkal, aki itt maradtak. A fiammal mindig kiváló volt a viszonyom, de most még jobban összekapaszkodtunk, még erősebbé vált a kötődés közöttünk. Zenei értelemben azonban sosem akart olyan lenni, mint én, ezért tudatosan távol tartotta magát attól a világtól, amit én képviselek. Mindig a saját dolgát csinálta, ebből viszont az következett, hogy igazán sosem zenélgettünk együtt. Az élet viszont úgy hozta, hogy most eljött ennek is az ideje. Nem kellett győzködni, magától állt elő az elképzeléssel. Amikor hallgatod a dalt, el tudod képzelni, hogy valaki ül egyedül egy szobában, miközben rátör a felismerés, hogy mindennek vége, ami történt, megtörtént, nem lehet változtatni rajta. Csak a fájdalom marad, ami útitársul szegődik egy gyötrelmesen hosszú úton, amin muszáj végigmenni. Az út pedig ott kezdődik a szobában, ahol ül az ember, és fogja a másik kezét. Nem tudhatjuk, hogy a másik hallja-e, amit mondunk, de egy dolog biztos: csak az idő halad előre, az érzések sosem fognak változni, és ez a tudat valamennyire megóv attól a mérhetetlen kíntól, amit a másik elvesztése okozott. Aztán lassan eljutunk arra a pontra, amikor már hinni tudunk abban, hogy a lelke jobb helyre került. Mást nem tehetünk.
Amerikában már zajlik a lemezbemutató turné. Van arra esély, hogy Európában is felbukkanjatok?
Egyelőre az amerikai koncertek vannak napirenden, és noha jól tudom, hogy az európai közönség mennyire elkötelezett, az valamiért nem bejáratott út nekünk. Tisztában vagyok vele, hogy már húsz évvel ezelőtt kellett volna turnéznunk odaát, de ez valamiért nem történt meg, így viszont a lehetőségeink sem ugyanolyanok ott, mint itthon, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Írta: Danev György
Fotók: Nick Nersesov
2026. február 24. 07:35