STEVE MORSE – A Flying Colors harmadik nekifutása
Stílszerűen Third Degree címmel jelent meg pár hónapja a Flying Colors zenekar harmadik stúdióalbuma. A legendás zenészekből - Steve Morse, Neal Morse, Dave LaRue, Mike Portnoy, Casey MacPherson - álló szupercsapat ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, az új lemez epikus méreteket öltő progresszív rockdalaival ugyanúgy nem okoztak csalódást a virtuóz muzsikálás híveinek, mint a modern és dalközpontú rockzene kedvelőinek. A csapatból a Dixie Dregs, a Kansas és a Deep Purple tagjaként rég halhatatlanná vált Steve Morse nagy kedvvel mesélt a Flying Colorsról, a végén pedig a Deep Purple-ről is anekdotázott egy keveset.
Az új lemezetek számomra az eddigi legambiciózusabb, legösszeszedettebb Flying Colors-albumnak tűnik, ami mögött valódi csapatmunka rejlik. Te is hasonlóan látod?
Steve Morse: Úgy gondolom, hogy igazad van. Rendkívül változatos lett ez a lemez, dalszerzés szempontjából olyan messzire nyújtózkodtunk, amennyire csak bírtunk. Ugyanakkor ez egy érettebb, letisztultabb anyag is egyben, ami annak köszönhető, hogy jobban egy hullámhosszra tudtunk ezúttal kerülni, mint korábban. Nagyon különböző emberek vagyunk, akiknek mindig különböző ötleteik támadnak, ám ennek ellenére most is sikerült eljutnunk arra a pontra, ahol konszenzust tudtunk kötni a dalokat illetően. Mindebből pedig sok érdekes téma következett.
Való igaz, hogy nagyon különböző háttérrel rendelkező zenészek vagytok, de valahogy mégis effektív ez az ötös. Mi lehet a titka ennek?
Steve: Van egy dolog, amit mindig hangsúlyozok: nincs szükség arra, hogy valaki egy komplett dalt toljon le a többiek torkán. Egy ötlet bőven elég, ahhoz majd szépen hozzáteszik a többiek a maguk elképzeléseit. Rengeteget változik egy dal, míg eléri végleges formáját. Olyan ez, mint amikor elültetsz egy magot a kertedben, aztán lassan kifejlődik belőle a növény. Ez az én módszerem és ezt mondogatom a többieknek is.
Ezúttal is mind az öten aktív részesei voltatok a zeneszerzésnek?
Steve: Igen, ez mindig így van, mindazonáltal sokszor megesik, hogy valaki változtatni akar valamit egy adott dalon, ami egyébként mindenkinek tetszik. Ilyenkor ennek a valakinek meg kell győznie a másik négyet arról, hogy az elképzelése valóban helytálló és hasznára válik a kompozíciónak. Ebből a szempontból Casey és Neal vannak a legkönnyebb helyzetben, mert ők énekelni is tudnak és hangszeren is játszanak, míg én csak a gitáromra támaszkodhatom. Dave is így van vele, ha felmerül valami javaslata, akkor Nealt kéri meg, hogy kísérje a billentyűkön.
A kémia erősebb köztetek most, mint amikor indult a banda?
Steve: Nem vagyok biztos benne, hogy erre a kérdésre tudok választ adni. Az tény, hogy az egymás iránti tisztelet már az első naptól kezdve adott volt és ez azóta sem változott. Igazából nem érzek túl nagy differenciát a közöttünk lévő kölcsönhatásokban. Számomra a kémia akkor jó, ha mindenki mosolyog. Generációs különbözőségek is fellelhetőek náluk, hiszen Casey jóval fiatalabb, mint mi, szóval előfordul, hogy amit valamelyikünk dögösnek tart, mondjuk valami régisulis progos témát, az neki unalmas! De ugyanez fordítva is rendszeresen lejátszódik: ő áll elő valami nagyon egyenes, kortárs rocktémával, amit viszont én tartok unalmasnak! (nevet) Nealnek pedig a komplexebb dolgokkal van általában baja, sok neki, amit játszunk, és ilyenkor mindig azt kéri, hogy egyszerűsítsünk. Ezek a személyiségbeli különbségek mindig fennálltak közöttünk, de a dalszerzés végére azért eljutunk oda, ahova kell.
Mindig volt egyfajta kettősség a Flying Colors zenéjében, a lényegretörő, könnyen befogadható és aktuális dallamvilág, illetve a progresszív rockos, virtuóz zeneiség. Nehéz jól vegyíteni a két oldalt?
Steve: Tudod, nálunk már senki nem hisz a rádiókban és a médiafigyelemben. Jól tudjuk, hogy ez nem lehet realitás számunkra. A fősodorban ma már csak dance-produkciókkal lehet labdába rúgni. A dallamaink csupán azt szolgálják, hogy a dalok megmaradjanak a fejedben. Ezek ugyanolyan természetesen jönnek belőlünk, mint a komplikált zenei háttér. Egész életemben összetett zenéket írtam, nem tudok kibújni a bőrömből. Az instrumentális részekben ebből adódóan néha kissé túltoljuk a biciklit, ezt elismerem, de én ezt szeretem, és tudom, hogy sokan mások is így vannak ezzel. Újra csak azt tudom mondani ezzel kapcsolatban, amit az előbb is megjegyeztem: a zenekar szemszögéből nézve egyedül az számít, hogy a dalainkat mindannyian elfogadjuk olyanoknak, amilyenek.
Mindannyian zenéltek máshol is, mindenkinek megvan a fő bandája a Flying Colors mellett. Nehéz időt szakítani erre a csapatra?
Steve: Azt hiszem, elég ránézni mindannyiunk időbeosztására, szóval határozott igen a válasz! (nevet) Ezt a lemezt úgy két év alatt raktuk össze. Ami persze annak is köszönhető, hogy a stúdiózás általában az örökkévalóságig tart. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat akarjuk nyújtani, ami oda vezet, hogy mindig túljátsszuk, túlcizelláljuk a dalokat. Ez oda vezet, hogy a keverésnél ki kell irtani csomó dolgot, ami nagy fejfájást okoz nekünk és a hangmérnöknek is. Kemény dió ugyanis eldönteni, hogy mi menjen és mi maradjon abból a rengeteg témából.
Gitárosként mennyivel kíván mást tőled a Flying Colors, mint a Deep Purple?
Steve: Kicsivel. Ha egy Deep Purple-koncerten dallamosan játszom, az jó dolog, a Flying Colorsnál viszont ez egyenesen kívánalom, mert az énekdallamok felépítése megkívánja ezt. A gitár ebben a zenekarban fontos dallamformáló eszköz, ami sokszor ellenpólust képez az énekkel szemben, ami rendkívül érdekessé teszi a harmóniákat. Összefoglalva: a Purple-ben a dallamosság opció, itt viszont ugyanez kötelező!
A gitárszólókat hogyan dolgozod ki?
Steve: Nagyjából mindig ugyanúgy. Ha megvannak a hangszerelések, akkor elérkezik a stúdióidőnek az a szakasza, amikor csak a szólókkal foglalkozom. Olyan ez, mint amikor az ember lefelé fut egy hegyről: megállás nélkül gyártom a szólókat, egy-egy témához úgy 4-5 verziót készítek. Amikor végzek, kávészünetet tartok, leülök. Pihentetem kicsit a szólókat, aztán nekiállok átrágni magam rajtuk, nagyjából így: “nézzük csak, a szóló első fele egész jó, leszámítva pár rossz hangot. A második fele viszont nem tart sehova. A következőnél a második fél a jó, az elsőhoz viszont nem kapcsolódik megfelelően.” Ilyenkor jön az újabb feladat: ki kell mazsoláznom az első szóló első feléből a hibákat, majd kitalálni egy olyan átkötést, ami összehozza a második szóló második felével. Ez a tipikus metódus nálam.
-Jim-Arbogast.jpg)
Kérdezhetlek a többi projektedről is?
Steve: Nos, éppen alakul most valami… (nevet) Egy nagyon titkos, de nagyszabású valami… Olyan társakkal, akiket nagyon régóta, nagyon jól ismerek… Úgy 26 éve… De többet nem mondhatok erről! (nevet)
Jó ég, azt hiszem, kezdem kapizsgálni… De ha már itt tartunk, hadd kérdezzek: amikor átvetted Ritchie Blackmore helyét a Deep Purple soraiban, gondoltad volna, hogy még 26 évvel később is te leszel a gitáros?
Steve: Dehogy gondoltam, hogy ez eddig fog tartani! (nevet) Az az érdekes, hogy mielőtt megismertem volna a többieket, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tagja szeretnék lenni a Deep Purple-nek! Leginkább azért nem, mert több olyan híres zenekarral találkoztam korábban, amelyek elkényelmesedtek és megelégedtek azzal, hogy egy idő után kizárólag a hírnevükből is meg tudtak élni. Ilyesmiben nem szerettem volna részt venni. Ők ugyancsak nem ismertek engem, fogalmuk sem volt, mire számíthatnak tőlem. Hívhatjuk akár végzetnek, de az biztos, hogy nagy szerencsénk volt egymással, amiért a személyiségünk ennyire összepasszolt. Tudomásul vettem, hogy ez egy olyan zenekar, amit mások alapítottak. Én voltam az az ember, akinek alkalmazkodnia kellett egy markáns világhoz, és el kellett fogadnom, hogy noha rengeteg ötlettel tudok szolgálni, azok nem feltétlenül lesznek a zenekar ínyére. A hangszerelések esetében ugyanez volt a helyzet: mindig arra törekedtem, hogy örömet szerezzek a csapatnak, és amikor ez sikerült, akkor előállt egy win-win szituáció. Ha olyan zenei ötletem támadt, amit nagyon jónak tartottam, de a többiek leszavazták, akkor a következő napon még keményebben tettem oda magam. A kölcsönhatás ilyen formában manifesztálódott közöttünk. Ami még erősebbé vált, amikor elkezdtünk egy olyan muzikális producerrel dolgozni, mint Bob Ezrin. Neki megvan az a képessége, hogy meglelje azt a szimpla érzésvilágot és eredendő energiát, amitől ez a csapat igazán Deep Purple lesz.
Szerintem az sem lehetett hátrány, hogy meg sem próbáltál Blackmore hasonmásává válni, hanem bátran integráltad a saját meghatározó stílusodat a Purple meglévő keretei közé…
Steve: Ez a zenekart dicséri, mert lehetőségük lett volna egy olyan gitárossal folytatni, aki képes lett volna kiváló teljesítményt nyújtani Blackmore stílusában, ráadásul ugyanazzal az imázzsal, ők azonban úgy voltak vele, hogy ez nem lett volna tisztességes Ritchie-vel szemben, aki ugye valódi innovátor volt. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan ember, aki szintén sajátos vízióval rendelkezik a zene terén, de elég rugalmas ahhoz, hogy képes legyen idomulni a zenekar kiforrott stílusához. Szóval ez az ő döntésük volt és ezzel nagy lehetőséget teremtettek mindannyiunk számára. A Sometimes I Feel Like Screaming dal remekül alátámasztja ezt az attitűdöt: amikor elkezdtem játszogatni a dallamot, eszembe sem jutott, hogy a téma érdekelheti őket. Jon Lord és Roger Glover viszont meghallották, ami azt eredményezte, hogy a nap végére megírtuk a komplett dalt. Nem gondoltam, hogy ez a fajta zenei kalandvágy bennük van még, pedig igen. Ez abból is adódik, hogy Roger rengeteg különféle zenét hallgat, ami szintén elmondható Don Aireyről. Paicy mindenevő, ugyanúgy bírja a klasszikus rock & rollt, mint a funkot, a swinges big band zenéket pedig különösen. Számtalan hatás keveredik a Purple zenéjében, de ez számomra is csak menet közben vált nyilvánvalóvá. Istennek hála, hogy így alakulhatott. Sosem tudhattuk volna meg, mit hagytunk volna ki, ha minden az eredeti terveknek megfelelően alakul: 4 koncertről volt szó, semmi többről. Utána elköszöntünk volna egymástól, és mindenki ment volna tovább a maga útján. Nem tett ígéreteket egyik oldal sem. Ezzel szemben 1 óra közös játékot követően már egymás hátát lapogattuk széles mosollyal az arcunkon! Mit is mondhatnék? Azóta eltelt 26 év és a ez a mágikus érzés továbbra is kézzel fogható nálunk!
flyingcolorsmusic.com
www.stevemorse.com
www.deeppurple.com
Írta: Danev György
Fotó: Jim Arbogast
2020. március 6. 18:59