STEEL PANTHER - JÚLIUS ELSEJÉN ÚJRA BUDAPESTEN!
Aki ott volt 2019 nyarán a Barba Negra Trackben, az jól tudja, micsoda frenetikus bulit képes csapni a Steel Panther legénysége. Jó hír, hogy a Van Halen-gyökerű partirock dél-kaliforniai császárai három szűk esztendő után július elsején újra megzúzzák Budapestet, a buli kimenetele pedig nem lehet kérdéses: noha Lexxi Foxx basszer kiválásával időközben hivatalosan háromtagúra olvadt a szexmániás brigád, ez azonban nem fogja megakadályozni őket abban, hogy olyan partit rendezzenek, amit garantáltan nem felejtenek el a koncertre kilátogató rajongók. A nyár végén új lemezzel jelentkező csapatból a gitáros/főideológus Satchel a turné kezdete előtt mesélte el nekünk, mi újság az Acélpárduc háza táján…
Mennyire ért váratlanul benneteket Lexxi Foxx basszusgitáros tavalyi távozása a fedélzetről?
Satchel: Nem volt előjele annak, hogy ilyesmire készülne, egyik pillanatról a másikra jelentette be, hogy kiszáll. Meglepődtünk a döntésén, ugyanakkor ha belegondolok, baromi szerencsések vagyunk, hogy ez az első ilyen a zenekar életében. Harminc évet lehúztunk együtt, remekül kijöttünk egymással és mostanáig senki nem unta meg a banánt. Ha megnézed, hogy más hasonló korú bandáknál mennyi tagcsere zajlik és hányszor oszlottak fel, illetve alakultak újjá az évtizedek során, akkor tényleg nem panaszkodhatunk. Lexxi személyes okokra hivatkozva döntött úgy, hogy szakít velünk és nem ítélem el emiatt, de nem is vagyok rá kíváncsi. Nem akarok vele beszélni. Le akarta zárni az ügyet, úgyhogy zárjuk le rendesen, egyszer s mindenkorra. Habár egyikünk sem akarta, hogy elmenjen, most már örülök, hogy így esett. Egy ideje keressük az utódját, csomó basszusgitárost kipróbáltunk a tavalyi bulikon, de még nem találtuk meg azt a fickót, akire mindannyian azt mondtuk volna, hogy igen, ő a mi emberünk. De ez nem is baj, mert jelenleg nem bír elsőrendű fontossággal számunkra a basszer kiléte. Imádok lemezeket készíteni és turnézni, szerintem baromi egyedi és értékes, amit csinálunk, a menetrendünket pedig senki és semmi miatt nem vagyok hajlandó felborítani. Meggyőződésem, hogy akkor járunk jól, ha nem sietjük el ezt a kérdést Az új lemezünk majdnem kész, mindjárt indul az európai turné, úgyhogy az idei koncerteken lesz lehetőségük az aspiránsoknak bizonyítani. Olyan embert akarok, aki megfelelő hozzáállású, éhes a sikerre és minden körülmények között játszani akar, akire a stúdióban és a koncerteken egyaránt lehet számítani, mégpedig hosszú távon. Azt nagyon nem szeretném, ha valaki ugródeszkának használná a Steel Panthert: ha belecsapsz a tenyerembe, de jövőre valami mást akarsz csinálni, akkor baszd meg és ne raboljuk egymás idejét. Ilyen arcok nem kellenek a csapatomba. Tudom, hogy a turnézás nem könnyű élet, állandóan a buszon ülni, minden reggel más városban ébredni. Ez nem való mindenkinek és komoly elköteleződést kíván. Viszont óriási kaland annak, aki szereti a szabad rock & roll-életformát, de tény, hogy az ember sokszor még így is megfizeti ennek az árát…
Említetted az új albumot. Ki kezelte a basszusgitárt a lemezfelvétel idején?
Satchel: Nos, nálunk a következő módon zajlik a lemezkészítés: én írom a dalok javát és egyből demó formájába öntöm őket, miközben alakulnak. Aztán megmutatom őket a többieknek. Ha mindenkinek tetszik az adott téma, akkor kidolgozzuk. Amíg Lexxi a zenekarban volt, ilyenkor mindig meg kellett mutatnom neki, hogy miket játsszon… Mostanra azonban ez megváltozott, mert ugye lelépett. Így magam kezdtem feltolni a basszusgitár sávjait, mígnem rájöttem, hogy nem akarok a gitáros mellett egy másik szerepkört is betölteni. Így megkértük egyik kiváló barátunkat, Spydert, hogy vállalja el a stúdiómunkát. Spyder számtalanszor megmentette az irhánkat azzal, hogy beugrott koncertekre, amikor Lexxinek épp fontosabb dolga akadt és nem jelent meg egy adott koncert helyszínén… Szóval Spyder befejezte a munkát, ami azt jelentette, hogy feljátszotta az általam megírt részeket. Teljesen más attitűddel basszusozik, mint én és egyébként roppant kreatív srác. Mindenképpen szerettem volna adni egy lehetőséget számára, hogy szerepelhessen egy Steel Panther albumon, amúgy köszönetként, mert jó barát, akire mindig lehet számítani. Kiválóan ellátta a feladatát, pedig sok nehéz témát kellett megoldania. Biztos vagyok benne, hogy Lexxi képességeit meghaladta volna egyik-másik új dal, szóval Spyder csatasorba állításával ezen a fronton biztosan előrébb léptünk.
Lehet már tudni, hogy mi lesz az új lemez címe és mikor jelenik meg?
Satchel: Van egy bizonyos cím, ami szerintem befutó lesz, de akad még pár versenyben lévő változat is, szóval még nem szeretném elkiabálni. Hamarosan eldöntjük. Viszont új dalcímeket már tudok sorolni: Magical Vagina, 1987, Friends With Benefits, On Your Instagram. Nagyon menő cuccok ezek, alig várom, hogy az emberek hallják őket. Ismét az a Jay Ruston keveri az anyagot, aki az előzőeket is csinálta, így a hangzás borítékolhatóan atomikus lesz!
Szerintem minden lemezetek állat módon szól…
Satchel: Igen, mert csodálatos zenekar vagyunk: van egy fenomenális énekesünk, a hangmérnökünk frankón érti a dolgát, és a legfontosabb, bár annyira magától értetődő, hogy említenem sem kéne, hogy van egy egészen elképesztően tehetséges gitárosunk, azaz én! (nevet)
A nyári európai bulikon lehet arra számítani, hogy elővesztek eme új témák közül párat?
Satchel: Nem fogunk játszani az új albumról, mégpedig azért nem, mert az előző Heavy Metal Rules albumot a pandémia okán nem volt esélyünk igazán bemutatni Európában. Ezért most az önálló bulik alkalmával olyan témákra szeretnénk hangsúlyt fektetni, mint a Fuck Everybody, az All I Wanna Do Is Fuck Myself Tonight vagy az I’m Not Your Bitch.
Hogyan viseltétek a lezárásokat? Ha emlékezetem nem csal, ti még a szerencsésebbek közé tartoztatok, hiszen Amerikában hellyel-közzel voltak fellépéseitek…
Satchel: Ez az egész járvány óriási szívás volt mindenkinek és a zenészek az elsők között voltak, akik áldozatul estek a lezárásoknak. Az első mondás ugye az volt, hogy nem mehetsz szórakozóhelyekre és koncertekre… Persze mindenki egyből elkezdett okoskodni, hogy “nem kell sírni, írjatok új dalokat, készítsetek lemezeket, zenészek!” Ez rendben is lett volna abból a szempontból, hogy hirtelen mindenkire rászakadt a szabadidő, amit elméletileg minden zenész jól kihasználhatott kreatív tekintetben. A probléma ott kezdődött sokak számára, hogy a lemezfelvétel rohadt drága mulatság, amit a legtöbben a turnékon megkeresett pénzből finanszíroznak. Az elmaradt koncertek miatt viszont sokaknál előállt az a szituáció, hogy nem volt miből kigazdálkodni a stúdióköltségeket és a szakemberek bérét. Nyilván léteznek áthidaló megoldások: én is azt csináltam, hogy a gitárokat meg a basszust itthon vettem fel, de az éneket is házilag oldottuk meg. Ma már ez nem lehet probléma. A jó dobhangzás viszont más tészta: ha azt akarod, hogy a dobok jól szóljanak a lemezeden, akkor nem úszod meg a kiadásokat, ki kell bérelned egy profi stúdiót és meg kell fizetned egy hozzáértő hangmérnököt. Eleinte nekünk is fejfájást okozott ez a dolog, ezért fordítva dolgoztunk: először vettük fel a gitárt és az éneket, amihez mankó gyanánt dobgépet használtunk, majd a sávokat a végén cseréltük ki élő dobokra.
Nemrég kijött egy ráncfelvarrott Charvel modelled, egy fekete-fehér bengáli tigris. Mesélnél róla?
Satchel: Tulajdonképpen ugyanolyan specifikációk szerint készült, mint az előző gitár, a zöld-fekete: a lelke a két Fishman Fluence hangszedő, amelyek aktív cuccok, egy 9 voltos elem úgy 300 órát bírja a strapát velük. Ezek a legjobb hangzású pickupok, amit valaha hallottam, az összes gitáromban ilyen van. A másik lényeges hardver a Floyd Rose tremolo, aminek világ életemben masszív rajongója voltam. A legtutibb dolog a Floyd Rose-zal kapcsolatban, hogy lényegében ugyanígy nézett ki és működött, amikor 13 éves voltam…
Annyira jó volt az eredeti elképzelés, hogy igazából azóta sem volt szükséges változtatni rajta. A gitár teste és nyaka is elképesztően minőségi, de hát egy Charvelről beszélünk, ugye? A Charvel gitárok mindig pokolian jók voltak.
Mit csinálsz a Floyd Rose-zal, ha a színpadon két szám között le kell hangolnod drop D-re? Használsz D Tunát?
Satchel: Régebben használtam, de nekem nem igazán jött be, mert azt vettem észre, hogy valamikor nem lehet pontos hangolást elérni vele. Személy szerint a húrlábon található finomhangoló csavarokat preferálom ilyenkor: az egyik gitáromon nem lebegő a Floyd Rose, hanem le van ültetve, hogy csak egy irányba mozogjon. Ha le akarok hangolni E-ről D-re, kábé 3 másodpercre van szükségem, amíg a finomhangolóval megoldom, mert van annyi mozgástér benne, hogy egy teljes hanggal lejjebb lehessen menni és nem kell hozzányúlni a satuhoz. Ha a D Tuna rá van szerelve a húrlábra, akkor sem lehet a karral felfelé menő mozgást végezni, a leültetett Floyd Rose esetében viszont legalább nem mászik el a hangolás, úgyhogy nekem ez a jobb megoldás. A dive bomb így is megy vele, és noha szeretem a másik irányba is használni néha, a vibratózást is inkább bal kézzel oldom meg. Ez egy kompromisszum, amit vagy megköt az ember, vagy nem. Tudod, sokszor így vagyok ezzel akkor is, amikor nem tudom eldönteni, hogy mire költsem a pénzem: sört vegyek vagy inkább kokaint… (hamiskás félmosoly)
Miért van az, hogy ti, dél-kaliforniai gitárosok - te magad, Eddie Van Halen, Randy Rhoads, George Lynch, Warren DeMartini, Jake E. Lee - sosem használtok kétoktávos fogólapú gitárokat, csak 22 bundos hangszereket?
Satchel: Ez egy annyira jó kérdés, hogy nekem még sosem jutott eszembe. Igazából a 22. érintőig sem megyek fel soha, tehát el sem jutok odáig, hogy 24 érintőről fantáziáljak. A régi Stratocastereken csak 21 van és azzal is meg lehet oldani szinte mindent… Elég erősek az ujjaim, simán nyújtanék egy kistercet a 21. érintőnél, ha azt a hangot akarnám elérni. Ez azonban nem igazán fordulhat elő. Még a zseniális Uli Jon Roth is csak nagyon ritkán használja ki azt a kábé 38 érintős hangterjedelmet, amit a gitárja lehetővé tesz. Az egész csak ízlés és indíttatás kérdése. Én magam az esetek 99,9 százalékában a mélyebb regiszterekben érzem jól magam.
.jpg)
Nemrég Marty Friedman is a gitározás egyik aranyszbályaként fogalmazta meg, hogy a gitárosok jobban tennék, ha óvakodnának a magas fekvésektől…
Satchel: Ebben van valami! (nevet) Tény, hogy minél magasabbra mész, annál kevésbé tudod kontrollálni a gitárod tónusát. Ha igazán jó a vibratód, akkor persze képes vagy egészen éneklős magas hangokat is képezni, de azon dolgozni kell. Uli Jon Roth vibratójából lehet tanulni!
Végezetül, melyik az az öt lemez, ami megváltoztatta az életedet?
Satchel: És ezt csak így, séróból lökjem? Na jó, megteszem, ami tőlem telik. Ez egy baromi jó kérdés, de hadd gondolkozzam… Yngwie Malmsteen’s Rising Force. Imádtam, amikor kölyök voltam. Ez volt az első lemezem tőle, soha azelőtt nem hallottam róla, de egyből rávett arra, hogy komolyan elkezdjek gyakorolni. Eszelősen jól játszott akkor, és azt is megkockáztatom, hogy az ott nyújtott teljesítményét azóta sem volt képes túlszárnyalni. Elképesztően precízen, artikuláltan gitározott, ugyanakkor egyáltalán nem volt steril, óriási szenvedély és tűz áradt a hangszeréből. Számomra ez a tökéletes gitárlemez.
A következő album nem meglepő módon az első Van Halen. Még nem gitároztam, amikor először hallottam, de azonnal beszippantott. Eddie Van Halen stílusát tekintve Yngwie tökéletes ellentéte volt, viszont hasonló energiákat mozgattak meg, továbbá mindkettőjüket őrületes ütemérzék jellemezte mind ritmusgitározás, mind a szólók esetében. Eddie sosem hallott technikai újításait úgy volt képes eladni a közönségnek, hogy nem kellett feltétlenül gitárosnak lenni ahhoz, hogy az ember megértse a mondandóját, ez tette igazán ellenállhatatlanná.
A harmadik lemez a Journey Escape albuma, ami nyilván sokkal lágyabb muzsika volt, mint a Van Halen, de amit Neal Schon összegitározott rajta, nos, az nem volt hétköznapi. Neal elsősorban a dallamérzékével nyűgözött le. Nem kellett gyorsan játszania, mert a dallamai segítségével lassan is letaglózó gitárszólókat produkált. Különlegesen szépen gitározott a ‘80-as évek elején, azt a fajta megfontolt játékstílust nagyon kevesen művelték Neal szintjén.
A negyedik favoritom a Blue Öyster Cult. Két lemezt is kiemelek tőlük, a Spectres az egyik és az Agents Of Fortune a másik, ez utóbbin szerepelt a nagy sláger, a (Don’t Fear) The Reaper. Talán nem a legkézenfekvőbb választás ez a banda, mert roppant eklektikus és fura zenét játszottak, de pont ez tette különlegessé őket. Rétegzene volt az övék, emiatt pedig nem meglepő, hogy saját magamon kívül nem ismerek egyetlen metálarcot sem, aki szeretné őket. Én viszont pont a kiszámíthatatlanságukért bírtam amit csináltak, mert a dalaikat nem a szokványos módon építették fel. A szólógitárosuk, Buck Dharma szintén hihetetlenül dallamosan játszott: egyszerre volt régisulis és előremutató a gitározása, a legfontosabb vele kapcsolatban pedig az, hogy mindig a dalok érdekeit tartotta szem előtt. Azokat a gitárosokat szerettem igazán, akik így gondolkodtak. Eddie-t és Neal Schon-t is ez jellemezte.
Az ötödik legyen a Rush Moving Pictures albuma: Alex Lifeson szintén kiemelkedő képességű zenész, mindent tud a zenéről és a gitározásról, ugyanakkor véleményem szerint rendkívül alulértékelt volt egész pályafutása alatt. Persze ezen nem lehet csodálkozni, mert ha a zenésztársaidat Neil Peartnek és Geddy Lee-nek hívják, akkor piszok nehéz dolgod van az érvényesülést illetően. Alex sosem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig szerintem generációjának egyik legjobbja volt. Összességében azt vallom, hogy a ‘70-es évek végétől a ‘80-as évek elejéig tartó időszak termelte ki a legizgalmasabb anyagokat. Ha fiatal gitárosok az kérdeznék, hogy merre keresgéljenek inspiráció után, holtbiztos, hogy ezeket a zenekarokat és albumokat javasolnám nekik! Meg persze a Black Sabbath Sabotage korongját, ami alap!
https://steelpantherrocks.com/
Írta: Danev György
2022. június 25. 06:30