Sorsok, életek, díjak
Ötvenhárom éve tapossa a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető zene sokszor nem a legjobb állapotú színpadait, makacsul kitartva az ugyanennyi ideje kiválasztott és azóta művelt műfaj(ok) mellett. Grandiózus terveit ugyan keresztülhúzta a világjárvány, de a progresszív, dzsessz rock, illetve a blues műfajában alkotó fuvolista-énekes jövőre mindenképp valóra váltja idén megálmodott elképzeléseit. Persze a múltidézés sem maradhatott el: felelevenítettük a legendás bemrockparti, a tabáni, valamint az ifiparki bulik emlékeit, de szó esett a mindeddig egyedülálló szuperprodukció, Mini Acoustic World projektről is. Török Ádámmal Fonogram Életműdíjának átvétele kapcsán beszélgettünk.
A Covid-járvány talán épp a zenekultúrát sújtotta leginkább, immár a második éve szenvedjük el az ebből fakadó korlátozásokat, nehézségeket. Hogyan viseled ezt az élethelyzetet?
Őszinte leszek: rosszul. Éppen a megvalósítás küszöbén álló óriási tervemet, amelyet idén nyárra készültem tető alá hozni, húzta keresztül a pandémia. A Mini együttes égisze alatt egy avantgárd, előremutató zenei projektről van szó, amelynek egyik fontos szereplője lett volna az Amerikából hazatelepülni készülő egykori dobos, Balogh „Szivacs” Jenő, aki sajnos szívinfarktust kapott. De nem csupán ő, olyan további régi Mini-tagok is szerepeltek a tervemben, mint Németh Károly billentyűs, Tarján Zsolt basszusgitáros, valamint két gitáros: Mohai Tamás az egykori RABB-ból, valamint egy fiatal tehetség, akit pár éve fedeztünk fel, Fehér Ádám. De nem szeretnék megfeledkezni Papp Gyula zseniális billentyűsről sem, vagy épp Kézdy Lucáról, aki mindent tud a hegedűn, és 2016-tól három éven keresztül az év hangszerese lett.
Véleményed szerint lehetséges ma olyan újszerű produkciót létrehozni, amely sokszínű, túlkínálatos világunkban az értékek megtartása mellett a közönség körében is népszerű lehet?
Az előbb felsorolt zenészek az elmúlt években kivétel nélkül bizonyítottak, tehetségük megkérdőjelezhetetlen. Korábban nagyon szerettem trióban, kvartettben játszani, ma ez kevés. Ki kell szélesíteni a spektrumot, nagyobb alkotói közösségre van szükség.
Itthon már rég letettük a műfaj alapjait azzal a Mini-formációval, amellyel a progresszív rock mellett köteleztük el magunkat. Ezekhez az alapokhoz szeretnék visszatérni, persze modernebb, elektronikusabb formában. A pandémia alatt két nótát is írtam, balladát egy nagyon régi, eltávozott barátomról és magáról a vírusról, amelyet meg kell ölni. Emellett számítok zenésztársaimra is, akik kiváló zeneszerzők.
Nagyon szeretem a groove-os elektronikus ritmusokat, erre kitűnően lehet építkezni olyan dallamokkal, amelyeket a közönség is befogad. És persze, ahogy eddig is, kiemelt szerephez jutnak az olyan hangszerek, mint a fuvola, a billentyűk vagy a hegedű. Ezzel együtt nem éppen „fütyörészős”, inkább elvont muzsika készül, amelynek bemutatóját jövő évre halasztottam.
Ötvenhárom, hullámvölgyekkel tarkított évet töltöttél a pályán. Ezalatt, legyen az a Mini bármely formációja, vagy a RABB, de akár egy szál magadban is makacsul kitartottál választott műfajod mellett. Nem bántad meg, hogy feláldoztad a sikert az igényesség oltárán?
Nem, egyáltalán nem. Hiszen ez belőlem fakad. Hosszú évek alatt kialakítottam a saját stílusom, amihez csak hozzátettek a „nagy találkozások”. 1970-ben már megvoltak a Gőzhajó, a Délelőtt, vagy a Sirályok dalkezdeményei, amelyeket későbbi szerzőtársammal, Papp Gyulával fejeztünk be, és amelyekhez a zenekar többi tagja is hozzátette a magáét. Idén januárban volt pontosan ötven éve, hogy elkezdtük a közös munkát. Tíz csodálatos darabot csináltunk együtt, amely tizenegy hazai rockszakíró értékelése szerint a magyar rockzene fényesen ragyogó csillaga. Ez akkoriban új stílust teremtett Magyarországon. Később ezt a hagyományt vittem tovább olyan muzsikusokkal, mint Németh Karcsi, Németh Alajos „Lojzi” basszusgitáros, vagy a két nagyszerű gitáros, Tátrai Tibor és Závodi Janó. Ezt követően a RABB-ban is olyan társakkal működhettem együtt, mint Muck Ferenc szaxofonos, vagy Zsoldos Tamás basszusgitáros, akikkel ki tudtam teljesedni. Erős progresszív vonalat vittem, amelybe a blues éppúgy belefért, mint a dzsessz, vagy a rock, majd az utóbbi időszakban a latin. Egész életemben arra törekedtem, hogy saját hangom legyen. A nemzetközi szakirodalom a hetvenes évek első két – Papp Gyula, illetve Németh Karcsi nevével fémjelzett – nagy Mini-formációját Európa első három progresszív bandája közé teszi. Én ugyan nem hiszek ebben, de ha szakemberek állítják, nem vitatkozom velük. De komolyra fordítva a szót, visszahallgatva az olyan progresszív bandákat, mint az ELP, a Jethro Tull, vagy a Colosseum, szégyenkezés nélkül melléjük tehető a Mini, csak épp mi magyarul énekeltünk. A svájci Jammin’ – akivel sokat turnéztunk a kilencvenes években – énekese szerint a magyar nyelv nem hangzik jól a rockzenében. Igaza van. Hozzáteszem, más nyelv sem, hiszen a műfaj eleve az angolra íródott.
Ugyanakkor az is tény, hogy itt, Magyarországon a műfaj kialakulása óta – különös tekintettel a szocializmus időszakára – messze nem elhanyagolható hangsúlyt kaptak a dalszövegek. Amelyek egyrészt egyfajta hatalommal való szembenállást, társadalomkritikát, esetenként lázadást fejeztek ki. Nem is kell messzire mennünk, hiszen magad is, mint a Mini szövegírója törekedtél az igényes mondanivaló megfogalmazására.
Itt visszautalnék az előbbi mondatokra, az 1971-es Minire, mikor is Papp Gyuszkóval összeraktunk tíz számot. Gyuszi Skorpióba való átigazolása miatt a tervbe vett nagylemez meghiúsult. Amikor a dalok egy része megjelent a Fruit Pebbles bakeliten és CD-n, a már említett „Minden idők legjobb 30 albuma” listáján a gyűjteményes Mini-album a második helyen végzett, kiderült, az embereknek még ma is mondanak valamit. És nem csupán a zene, de a szövegek is. Talán véletlen, hogy így alakult, mindenesetre hűségesen tükrözték a hippi-korszak életérzését. Utólag, visszatekintve is úgy gondolom, magamat adtam. Korai korszakomban inkább az olyan meseszerű témákra hajlottam, mint a Gőzhajó, vagy később a Dzsungel, a Kereszteslovag pedig egy lengyel film hatására született. Mindegyik siker lett, és ez a szövegnek is köszönhető. Gyűjteményes kötetben megjelent az ötven legkedvesebb dalszövegem, közte egy figyelemre méltó balladával, a Királyi éji vad cíművel. Igaz történetet írtam meg: szenvedélyes, éjszakai kaland egy hivatásos prostival, aki belém szeret és üldöz a szerelmével. Fiúja persze mindezt nem nézi jó szemmel, és pengével összekaszabolja az arcát; onnantól a lány eltűnik az életemből. Majd zavarba ejtő, kínos találkozás húsz évvel később a Fény utcai piacon, ahol már csak a hangjáról és az arcát elcsúfító sebhelyről ismerem meg. A ballada hatására jellemző, hogy a mai napig kérik, hogy játsszam.
Másik szívszorító szerzeményem a 2005-ös Mini albumon szerepelt, a Fehér éjszakák. Tátrai Tibivel közös formációmban basszusozott Kovács Tamás, a „Kovács úr”, akkor dúsgazdag építési vállalkozó. Később a Tátrai Band alapítója lett. Aztán tönkrement, ráment a családi élete, állítólag az utcán hajléktalanként megfagyott.
Sorsok. Sorsok, amelyek papírra kívánkoznak és úgy éreztem, hogy ezeket dalban meg kell örökítenem. Erről a borzalmas fordulatot vett emberi életről szól az említett ballada, de a szöveget úgy szeretném átalakítani, hogy az kifejezőbb legyen. Tervezem, hogy a megújított darab az új műsorban is helyet kap majd.
Már csak budai gyerekként is, életed három fontos helyszínnel is szorosan összefonódott, ezek: az I. Kerületi Művelődési Ház, amelyet dalszöveged után a köznyelv egyszerűen csak Bemrockpartnak nevez, valamint a Tabán és a Budai Ifjúsági Park. Hogyan foglalnád össze az ezzel kapcsolatos élményeidet?
A művelődési ház igazgatónője, Margó néni vett szárnyai alá bennünket. Mázlink volt, mert középkorú nő létére szerette a progresszív zenét, a Mini sokat köszönhet neki. Hétvégeken itt játszott a Kék Csillag együttes, Komár Laci a Scampolóval, itt kezdte pályafutását a Tolcsvay trió, de a nagy sztár mégiscsak a Sakk-Matt volt Radics Bélával. 1969-ben Margó néni felfigyelt a Budai Diáknapokon való szereplésünkre, így az éppen akkoriban klubot váltó Sakk-Matt helyére léphettünk. Az év szeptemberétől indult a rendszeres, nyolc éven át tartó Mini-klub. Akkorra már olyan hírünk lett, hogy az esti műsorkezdés előtt kora délutántól hosszú sorok vártak a bebocsátásra. És ez így ment egészen ’77-ig. Igazából sosem lettem hűtlen a klubhoz, a Mini feloszlása után is le-lelátogattam oda. A zenekar újjáalakulása után visszatértünk kedvenc helyünkre; ha nem is heti rendszerességgel, de évente többször szerveztem nagyszabású esteket, ahol persze az éppen aktuális Mini-felállás volt a főszereplő. 2018-ban az ötvenéves jubileumot ünnepeltük a helyszínen, egy évvel később pedig, úgy tűnik, egy szintén nagyszabású koncerttel végleg elköszöntünk a Mini szentélyétől.
A Tabán szintén Margó néninek köszönhető. Az első nagy koncert ideje 1970. május 1-re esett. A Kexszel közösen lépünk fel, amely abban az évben állandó klublehetőséget kapott a Bem rakparton. Baksa közönség közé hajított tornacipős jelenete botrányt kavart ugyan, de a következő esztendőben május 1-én és augusztus 20-án is – immár a Mini egymagában – mégiscsak színpadra léphetett a Tabánban. 1972-ben már az előző évben alakult Locomotív GT-vel közösen koncerteztünk, és ez így ment egészen 1986-ig. Noha a tabáni május 1-éket az LGT nevéhez kötik, fontos tudni, hogy ezt a sorozatot mi kezdtük el 1970-ben! Négy év kihagyást követően 1990-ben újra megtelt a domboldal, Török Ádám és barátai néven tértem vissza egyik kedvenc koncerthelyszínemre. Nem mondom, hogy a legjobban sikerült bál volt, de azt követően csináltam oda felejthetetlen bulikat és a koncertek azóta is rendszeresek. Az állandó szervezővel kötött szerződés szerint Török bácsi éppen aktuális formációja nélkül ma nem létezik tabáni nagykoncert. Harminc év óta tavaly maradt el először buli, akkor is a járványhelyzet okozta intézkedések miatt. Hogy idén miként alakul, azt nem tudom.
A Parkban először – Radics Bélának köszönhetően – a Sakk-Matt előtt lépett fel a Mini, komoly sikerrel. Rajnák László azonban nem kedvelt minket; akkori basszusgitárosunk, Czipó Tibi egy nagy zöld keresztet viselt a nyakában, amit az igazgató ordítozások közepette letépett onnan. Azután nem is nagyon engedett minket fellépni ott.
Ezen kívül még két jelentősebb élményem fűződik az Ifiparkhoz. Az egyik 1976. szeptember 7-e, Piramissal közös buli. A nagyobb koncertekre ideiglenes nagyszínpadot állítottak a meglévő magas, állandó betonemelvény elé, amire Som Lajos tudtunk és beleegyezésünk nélkül, és megállapodásunk ellenére a nagyszínpadról a kicsire pakolta a cuccunkat. A kezdés előtt szembesültem a ténnyel, persze felkaptam a vizet, Lajost ott és azonnal felelősségre vontam. A vita egészen a tettlegességig fajult, mi tagadás, benyomtam neki egyet. Szerencsére szétválasztottak bennünket, de az eset következménye négy év mosolyszünet lett. A Mini maradt tehát a „kakasülőn”, ami a kis motyóval teljességgel alkalmatlan volt az ilyen nagyszabású bulik lebonyolítására. Nagyon rosszul szóltunk. Később ők is megismerkedtek ezzel az érzéssel, amikor a Miskolci ifjúsági Parkban ugyancsak Piramis-Mini közös koncerten találkozott a két banda.
A harmadik történetem már sokkal kellemesebb. Egy 1979. szeptember 2-án a tíz éves jubileumi koncertünket tartottuk ugyanott, tíz egykori Mini-zenész közreműködésével. Önálló buli, csak és kizárólag Mini-tagokkal. A zenekar különböző egyéniségű muzsikusai nagyon jól kijöttek egymással, magam is szívesen emlékszem vissza erre az eseményre. Hatezer ember jött el megnézni a bandát, óriási sikerrel szerepeltünk. Jó volt újra együtt lenni a fiúkkal, ugyanakkor nem bántam az akkori változásokat. Fatalista vagyok, ennek valamiért így kellett történnie, emellett mindig is szerettem kísérletezni. Új emberekkel, új inspirációk érnek, ettől tudunk előrelépni, fejlődni…
Ezt támasztja alá a 2016-ban alakított Mini Acoustic World formáció, amellyel ismét óriásit, hogy úgy mondjam, „hatost” dobtál. Ám a zenei ínyencek legnagyobb sajnálatára igen rövid idő adatott ennek a nem mindennapi vállalkozásnak.
A Mini Acoustic World előzménye, hogy 1971-ben mi kezdtünk el Magyarországon elsőként progresszív rockot játszani, méghozzá olyan formában, hogy a muzsikánkba etno elemeket csempésztünk. Itt elsősorban az Este a székelyeknél/Román táncok című Bartók-feldolgozásra gondolok, amelyekben a Kárpát-medencei népzenét rockosított formában játszottuk, ám ezek a motívumok más, progresszív dalainkban is felbukkantak. A lemezen való megjelenést a Bartók-család akkoriban nem engedélyezte, azóta sem járult hozzá. A Római Egyezmény szerint a családot megillető szerzői jogok 2015. szeptember 26-án lejártak, s mi élve a lehetőséggel a korábban „Éjféli találkozás Béla bácsival a Csiki havasok alatt 1973-1993-2013” címmel lemezre rögzített átdolgozás – ezt még Gyuszkó hozta a Minibe anno – a Bartók On Rock kiadványokon (CD és LP) már visszakaphatta eredeti címét. Még ugyanebben az évben megszületett a következő Bartók-átdogozás a Három rondó, majd Kocsis Zoltán és Keith Emerson emlékére az Allegro Barbaro.
A Mini Acoustic Worlddel az etno-prog-rock-world stílusokat ötvöztük akusztikus formában. Papp Gyuszi billentyűs és Nagy Pista basszusgitáros mellé Tóth Dénes „Diza” személyében egy fiatal ütőhangszeres került; én továbbra is fuvoláztam, énekeltem, valamint különböző csörgőkkel besegítettem az ütősnek. Négy csinos, fiatal hölggyel egészült ki a csapat: Kézdy Luca és Kalmus Boglárka hegedűsök mellett Kakuszi Panna brácsás és Pribay Valéria csellós gazdagította a hangzást. Három éven át koncerteztünk, kiadtuk az említett CD-t és hagyományos albumot a Bartók feldolgozásokkal valamint a Mini örökzöldek akusztikusra átírt változatával. Bemutatkozó koncertünket a 2016-os Bartók Év keretében a budapesti Mariott hotel báltermében tartottuk, de felléptünk többek között a Tabánban, a paksi Gastroblues-, valamint a Miskolci Operafesztiválon is.
2018-ban kettős jubileumot ünnepeltem. Hetven éves lettem és egyben ötven évet töltöttem a színpadon, amely a budapesti mellett több vidéki előadást is megért. Ennek keretében az Acoustic is fellépett, aztán az emlékév valahogy összemosta a két projektet. A vonósnégyes is bomladozott: házasság, szülés – próbáltuk, de nem tudtuk pótolni őket. A csapatból mára Luca és Gyuszkó maradt meg. Ha az eredeti nyolcas összeállítással eljutunk külföldre, véleményem szerint óriási sikert aratunk. Túlzás nélkül állítom, nemzetközi összehasonlításban sem találhattak volna ettől jobb csapatot, amelyet itt Magyarországon a szervezők nehezen tudtak megfizetni. Pedig nagyon szerény fellépti díjjal dolgoztunk.
Idén neked ítélték a Fonogram Életmű díját. Elégedett vagy?
Nem panaszkodhatom, eddig sem feledkeztek meg rólam. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, született budai lakosként 2015-ben Budavári Emlékéremmel jutalmaztak, aztán a Bem rakparti-, ifiparki- és tabáni bulikért megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Máté Péter díjban részesültem. E szakmai elismerés után jött a Fonogram Magyar Zenei Díj, amelyet az Életmű kategóriában vehettem át. Bevallom, meglepetésként ért, amikor csörgött a telefon és közölték a jó hírt. Nem számítottam rá. Már csak azért sem, mert a kuratórium tagjai nem feltétlenül ennek a műfajnak a rajongói. De már csak emiatt is, annál értékesebb. Arról nem beszélve, megerősít abban, hogy jó úton jártam és járok, s ez további munkára ösztönöz.
Hegedűs István
2021. április 29. 13:34