SOREN ANDERSEN – BŰNÖS SZENVEDÉLYEK FOGSÁGÁBAN
„Soren Andersen a jövő gitárosa. Organikus érzetű játékát mindig a dalok szolgálatába állítja, ugyanakkor az őrült textúrákról sem mond le. Az általa játszott motívumok érdekes felépítésűek, akármikor hallgatom a témáit, mindig az az érzésem támad, hogy egészen friss megközelítés árad a gitározásából. Olyan, amivel korábban még nem találkoztam.” - nem más, mint Joe Satriani méltatta e szavakkal a dán gitármaestro, Soren Andersen játékát néhány évvel ezelőtt. A legfőképpen Glenn Hughes jobbkezeként ismert Soren október folyamán jelenteti meg Guilty Pleasures című legújabb szólóalbumát, mely az első a sorban, ami instrumentális gitárzenét rejt. A számos neves vendégmuzsikust - Glenn Hughes, Chad Smith, Marco Mendoza, Neil Murray, Ida Nielsen - felvonultató anyag valódi csemegének ígérkezik azok számára, akik a ‘80-as évek második felének, illetve ‘90-es évek legelejének gitárhős-aranykorát tekintik origónak. Az emlékezetes dalokkal, fülbemászó dallamokkal és kellő virtuozitással elővezetett lemezről nagy örömmel adott interjút lapunknak a gitáros.
Guilty Pleasures címmel nemsokára megjelenik új szólóalbumod, az első olyan, ami instrumentális muzsikát tartalmaz. Tényleg bűnös szenvedéllyel ér fel manapság ilyen zenét írni és kiadni?
Soren Andersen: Abszolút így van! (nevet)
Nekem nagyon hagyományőrzőnek tűnik az anyag. Te magad hogy látod ezt?
Soren: Az egész lemez olyasfajta egyenes struktúrájú gitárzenét rejt, mint azok a lemezek, amiket Joe Satriani és Steve Vai készítettek a ‘90-es évek elején. Ugyanakkor a ‘80-as évek filmzenéinek hatásai is tetten érhetőek a dalokban. Imádtam az E.T., a Top Gun és a NeverEnding Story zenéit, ami egyértelműen hallatszik ezen az albumon. Ez a lemezanyag nagyon régen bennem volt. A dalok zömét sok évvel ezelőtt írtam, de eddig nem adódott platform arra, hogy bármit is kezdjek velük. Most viszont azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel, felveszem és kiadom ezt a gitáranyagot, csak a magam örömére, lesz ami lesz!
Gitározás szempontjából új oldaladat ismerhetjük meg a Guilty Pleasures által. Az eddigi munkáid alapján vérbeli európai gitárosnak voltál elkönyvelve, aki a blues-alapú klasszikus brit rockzene hagyományait ápolja. Ezzel szemben az új anyag sokkal villogósabb, sokkal amerikaibb gitározást mutat…
Soren: Teljes mértékben egyet kell értenem ezzel a megállapítással. Glenn Hughes és Mike Tramp lemezein éppúgy a ‘70-es években gyökeredző bluesrock-gitározás dominál, és ez igaz az Electric Guitars nevű projektemre is. Viszont mélyen bennem van és a stílusom részét képezi ez a fajta gitározás is, a Guilty Pleasures cím erre asszociál. Tisztában vagyok vele, hogy idejét múlt ez a zene, de imádom játszani, ezért is döntöttem úgy, hogy csakazértis megcsinálom a lemezt!
Manapság is szívesen hallgatsz ilyen típusú gitárzenét?
Soren: Örömmel teszek fel ilyen stílusú muzsikát, legutóbb Pete Thorn albumát találtam meg magamnak ebből a műfajból, ami kiváló darab. Még mindig hiszem, hogy létezik egy szűk zenehallgató réteg, amely továbbra is kíváncsi az ilyen típusú korongokra.
Ezt a bizonyos réteget szeretnéd magad is megszólítani az albumoddal?
Soren: Pontosan azt a közönséget szeretném eltalálni, ahová te is tartozol. Úgy gondolom, van esély a többi hasonló gondolkodású embert is elérni, mégpedig azért, mert manapság alig születik ilyen típusú album, nincs az a dömping, ami 30 éve volt. A célcsoport viszont továbbra is adott, remélhetőleg el is jut hozzájuk az anyag híre. Aki szereti a fogós dallamokat és alapvetően azt a zenét, amit elsősorban kocsiban élvezet hallgatni, az jó lóra tehet a koronggal. Az első két bemutatott dal, a City Of Angels és a Bird Feeder kiválóan reprezentálja a teljes albumot, végig ez a fajta melodikus gitárzene számít uralkodónak. A Guilty Pleasures a személyes főhajtásom a hőseim, Satriani, Vai, Nuno Bettencourt és Paul Gilbert előtt, ez világosan átjön a lemez hallgatása közben.
Komoly vendégek bukkannak fel a dalokban: a Bird Feederben Glenn Hughes basszusozik és a Red Hot Chili Peppers-ös Chad Smith dobol; a Skybarban Prince egykori basszusgitárosa, Ida Nielsen játszik; régi harcostársad, Marco Mendoza két darabban is hallható, de felsorakozott a Whitesnake és a Black Sabbath legendás négyhúrosa, Neil Murray is…
Soren: Eredendően úgy terveztem, hogy mindössze egy dobossal állok neki a felvételeknek, a basszusgitárt és a billentyűs hangszereket majd kezelem én magam a stúdióban. Menet közben azonban megváltozott a koncepció. Marco maga jelezte, hogy szívesen játszana pár számban, aztán összeakadtam Neil Murray-vel, az eredeti Whitesnake-basszerrel is, aki óriási bálványom. Glenn és Chad ugyancsak nagy kedvvel vettek részt a projektben, és ez Idáról szintúgy elmondható. Az egész lemez különleges odafigyeléssel készült, mert el akartam kerülni, hogy az emberek csupán valami mellékes projektként tekintsenek rá. Az volt a célom, hogy a lehető legjobb zenészekkel dolgozzam és a tőlem telhető legkiválóbb zenészi és hangmérnöki munkát nyújtsam. Igazán komoly produkciót akartam letenni az asztalra és azt hiszem, ez sikerült is. Büszke vagyok a lemezre!
Szabad kezet adtál a vendégeidnek a dalokban?
Soren: Teljes mértékben. Mindenki azt játszhatott, amit csak akart, nem voltak megkötések. Gondolj csak bele: egy olyan zenésznek, mint Chad Smith, nem nagyon kell magyarázni, hogy mit is játsszon! (nevet) Chad úgy 4-5 változatot készített a dalhoz, Neil Murray viszont egy nekifutásból csinálta meg a részét. Ezek a világklasszis muzsikusok mind hozzátették a dalokhoz azokat az egyedi ízeket, ami a sajátjuk, és ez izgalmassá tette a lemezt.
A Skybar című dal talán a legszembetűnőbb a vendégszereplések tekintetében, Ida Nielsen alaposan elvitte a funkzene irányába ezt a témát…
Soren: Így igaz, Ida már a bevezetőben hatalmas slap-témát produkál, és végig roppant releváns a jelenléte a dalban. Szó van róla, hogy készítünk egy videót hozzá, amiben ő is szerepelni fog. Fantasztikus basszusgitáros!
Hogy zajlottak a lemez felvételei?
Soren: A saját stúdiómban, a koppenhágai Medley-ben dolgoztam, de nem éppen szokványos módon. Ahogy már említettem, ez egy időben széttagolt projekt volt, és ennek megfelelően a felvételek sem egyszerre történtek. A dalcsokor az elmúlt 20 év termése, van olyan téma a lemezen, amit még huszonéves fejjel írtam. Aztán számos olyan dolog is felkerült a korongra, amit eredendően a TC Electronic számára készítettem. Ezek olyan témák, amiket különböző NAMM Show-k alkalmával sütöttem el bemutatóanyagként. A tényleges stúdiómunka úgy 6 évvel ezelőtt vette kezdetét és az azóta eltelt időszakban minden lehetőséget megragadtam, hogy kicsit molyolhassak az anyagon. Ha a turnék és a többi stúdiós elfoglaltság között akadt pár szabadnap, akkor rögtön ezzel kezdtem foglalkozni. Alapvetően elég elfoglalt vagyok, az időm javát leköti a Glenn-nel való munka és a produceri tevékenység, így a saját dolgaim mindig háttérbe szorulnak. Ennek fényében meg is becsültem azt a 10 napot, amikor a gitárokat véglegesítettem a dalokhoz, magamra zártam a stúdió ajtaját és semmi mással nem foglalkoztam! (nevet)
Milyen technológiákat alkalmaztál a stúdiómunka során?
Soren: Nagy rajongója vagyok a Pro Toolsnak, briliáns technológiának tartom, így ezzel dolgozom mindig. Mindazonáltal imádom az élő, organikus hangzást, ezért analóg eszközöket, csöves előfokokat és kompresszorokat is használok a felvételekhez. Ezek adják a színeket és az ízeket a felvételhez. Tudom, hogy a Kemper és a többi mai modellező rendszer fantasztikus minőséget képvisel, én azonban régivágású vagyok ebből a szempontból: szeretem érezni a Marshall erősítőkből áradó energiákat, szeretem kitekergetni a szükséges hangzásokat belőlük. A főzéshez tudnám ezt hasonlítani: ha az embernek lehetősége van rá, akkor sokkal inkább odaáll a tűzhelyhez és kevergeti az ételt, minthogy bedobjon a mikróba valami gyorskaját, nemde?
Erősítők terén miket használtál?
Soren: 2-3 dalban egy 1965-ös Marshall JTM-45-ös szerepel egy Hughes & Kettner Tube Factor overdrive-val megtámogatva. A JTM-45-nek gyönyörű a tiszta tónusa, a Tube Factorral pedig tetszetős torzított hangszínt ad. A többi dalban egy régi Marshall JCM800 szól, amit pár éve sikerült szereznem. Klasszikus darab, ez adta a korai Satriani-albumok hangzásának alapját, ahogy Slash is ezt preferálta anno. A szólóknál egy Peter Kossek által épített fuzz pedált használtam boosterként, ami egy kicsit harapósabb, mint a Tube Screamer, ugyanakkor nyitottabb is annál.
Milyen gitárokkal játszottad fel a dalokat?
Soren: A teljes anyaghoz egyetlen gitárt, egy Yamaha Pacificát használtam...
Érdekes, mert a legutóbbi Glenn Hughes-turnékon sokszor lehetett Fender Stratocastert látni nálad…
Soren: Valóban, de ez teljesen más szituáció. Glenn koncertjein számos Deep Purple-dal szerepel a műsorban, azokhoz pedig elengedhetetlen a Stratocaster, ha autentikus előadás a célunk.
A gitárszólamok feljátszásakor mik voltak a fő szempontok, amiket figyelembe vettél?
Soren: Több szabályt is felállítottam: noha a határaim feszegetését célként tűztem ki, és igyekeztem elmenni a falig technikailag, a legfontosabb az volt, hogy minden gitárszólamot elő tudjak adni élőben is. Nem volt szükség arra, hogy Pro Toolsszal kieditált, őrült sweep-futamokat produkáljak, amelyek aztán élőben nem szólalnak meg rendesen. Arra törekedtem, hogy dúdolható gitárrészek legyenek, ehhez viszont az kellett, hogy lelkiismeretesen kidolgozzam a motívumokat, mielőtt rögzítésre kerülnek. Volt, amit 10 perc alatt írtam meg, de előfordult az is, hogy órákig szöszmötöltem egy adott témán. Ha nem voltam megelégedve valamivel, és nagyon nem akart összeállni a kép, akkor inkább letettem a hangszert és elkezdtem énekelni, mert ez mindig segít átlendülni a holtponton. Az 1983 című dallal egy egész álló napig kínlódtam, mire a fő dallamokat kialakítottam. A tőlem telhető maximumot akartam nyújtani minden dalban, mert jól tudom, hogy majd mindenki a legjobb Satriani- meg Vai-lemezekhez fogja mérni az anyagot. El akartam kerülni, hogy akár egyetlen unalmas töltelékszám is felkerüljön rá, ezért kellő körültekintéssel kellett eljárnom a dallamok tekintetében. Persze akadt olyan pillanat, amikor nem előre megírt részeket játszottam, például a Bird Feeder esetében: itt az első szólóban van egy Nuno-hatású tapping-rész, amit a felvételi helységben rögtönöztem. Sosem játszottam ilyesmit azelőtt, abban a pillanatban viszont hirtelen megszállt az ihlet és kiszaladt a futam az ujjaim alól. Amit a dalban hallani, az ennek a pár másodpercnek a története. Nem álltam neki újra, meghagytam olyannak, ahogy elsőre sikerült, az ilyen mágikus pillanatokat úgysem lehet reprodukálni. Még akkor is hitetlenkedtem, amikor visszahallgattam a felvételt. “Ezt biztos valaki más játszotta, nem én…” (nevet) Mindent egybevéve remekül illeszkedett a téma a dalba, pedig alapvetően bluesos jellegű a vezérmelódia. A többi darabban hallható gitárszólókat általában 4-5 nekifutásból vettem fel és figyeltem arra, hogy mind színpadképes legyen, ahogy az előbb már mondtam. Mindenképpen koncertezni szeretnék ezzel az anyaggal 2020-ban!
Eddig milyen visszajelzéseket kaptál az anyagot illetően?
Soren: Meglepően jókat. Eddig három magazinban láttam kritikát, és mind pozitív volt. A közönség részéről is elégedett reakciók születtek az eddig közzétett dalok kapcsán, a zenésztársaim szintén kedvelik a lemezt. Glenn épp pár napja mondta, hogy mennyire tetszenek neki a dalok. Chad Smith szintén elismerően nyilatkozott róla a minap.
Imént szóba kerültek a koncertek. Milyen turnéban gondolkozol?
Soren: Dániában egy négyhetes turné körvonalazódik éppen. Megkeresett egy ügynökség, hogy érdekelne-e a dolog? Én meg azt válaszoltam, hogy “kérem, ha meg lehet szervezni, örömmel állok elébe!” Amerikai és német promoterekkel szintén zajlanak egyeztések, de ezekről még nem tudok konkrétumokkal szolgálni. Hollandiából is jött érdeklődés. Mindenképpen trió formában szeretnék játszani, nem akarok nagy apparátust, hogy a költségeket normális szinten lehessen tartani. Az lenne a legjobb, ha társulni tudnék olyan gitárosokkal, mint például Gus G, aki jóbarátom, vagy Steve Stevens, netán Andy Timmons. Nyilván a legnagyobb dobás az lenne, ha valahogy el tudnám érni Joe Satrianit és rá tudnám beszélni, hogy vegyen be a következő európai G3-turnéba. Ez persze az álom-kategória, ugyanakkor előfordult már korábban is, hogy lehetőséget adott új arcoknak a bemutatkozásra. Mindenesetre Glenn-nen, Marco Mendozán és Mike Trampen kereszül adott jó pár csatorna, igyekszem ezeket a kapcsolatokat kihasználni, hogy minél több koncertet adhassak!
https://www.sorenandersen.net/
Interjú: Danev György
2019. december 22. 12:03