SIMON PHILLIPS
Ha a világ legjobb dobosairól folytatunk diskurzust, törvényszerű, hogy Simon Phillips nevét az elsők között említjük meg. A britek dobzsenije egyike a könnyűzene legtöbbet hivatkozott ütőseinek, kinek előremutató játékán nemzedékek nőttek fel. A lehengerlően elegáns és magával ragadóan virtuóz technikájú dobos a ‘70-es évek derekán az experimentális rockot űző 801 projektben tűnt fel Brian Eno és Phil Manzanera oldalán, majd a Judas Priest 1977-es Sin After Sin című klasszikusán jelölte ki az utat a heavy metal dobolásnak a következő évtizedre. Phillips akkoriban már neves session-muzsikusnak számított, aki olyan előadók számára is dolgozott, mint Jeff Beck, Stanley Clarke, Peter Gabriel, Jack Bruce és Frank Zappa. A ‘80-as évek legelején beszállt Michael Schenker csapatába, az MSG-be, közben azonban folyamatosan kollaborált más előadókkal, így egyaránt megfordult Gary Moore, Jon Anderson és Pete Townshend lemezein. 1982-ben egyszerre két zenekarban játszott: a jazz-fúziós RMS projektben Ray Russell és Mo Foster társaságában ütötte a bőröket, míg az I Won’t Let You Down kislemezzel top 10-es sikert arató, new wave-es P.h.D. soraiban Jim Diamond és Tony Hymas voltak a társai. Ezt követően négy album erejéig Mike Oldfield szolgálatába állította tehetségét, melyeken producerként és hangmérnökként is közreműködött. Közben dolgozott Nik Kershaw számára, az After The War lemez rögzítésekor pedig ismét kisegítette Gary Moore-t. 1989-ben a The Who negyedszázados jubileumi turnéján pótolta a pótolhatatlan Keith Moont, egy évvel korábban pedig kiadta első szólóalbumát, a teljes egészében egyedül készített, mára kultikussá nemesedett Protocolt. 1992-ben, Jeff Porcaro tragikus halálát követően elfoglalta a Toto dobszékét, ami egészen 2013-as kiválásáig a fő prioritást jelentette számára, bár egyéb stúdiós elfoglaltságairól sem mondott le: a ‘90-es évek folyamán további jazzes szólóanyagokat készített, valamint több lemezt is feldobolt Joe Satriani és az ASIA számára. 2000 után főleg Derek Sherinian billentyűssel dolgozott a progresszív metal műfajában, öt instrumentális albumot készítettek együtt, majd feltámasztotta a Protocol nevet, amivel 2013 óta három lemezt jelentetett meg. A Protocol három évtizedes jubileumának apropójából, annak legfrissebb inkarnációjával november 27-én Budapesten is tiszteletét tette a legendás dobos, e fellépés okán kértünk interjúlehetőséget tőle.
Az első Protocol-album 30 évvel ezelőtt jelent meg. Milyen emlékeket őrzöl a készítéséről?
Simon Phillips: Leginkább arra emlékszem, hogy valamiért sehogy nem sikerült lemezszerződéshez jutnom ezzel a zenével. Akkoriban nyitottam meg az első stúdiómat Suffolkban és mivel akadt némi szabadidőm, elhatároztam, hogy felveszem azt a zenét, amit akkoriban írtam. És ha már felvettem, végül ki is adtam a magam erejéből.
Az első és a második Protocol-album megjelenése között eltelt majdnem 25 év. Miért jegelted a projektet ilyen hosszú ideig?
Simon: Igazság szerint nem volt félretéve, csupán annyi történt, hogy a saját nevem alatt, a Protocol címke nélkül adtam ki a szólólemezeimet. 1992 és 2001 között három stúdióanyagot jelentettem meg, és ezeket különböző felállásokban meg is turnéztattam, a koncerteknek pedig két élő albummal állítottunk emléket. 2001 után viszont nagyon felpörögtünk a Totóval, sokkal intenzívebben kezdtünk turnézni, ráadásul akadtak különböző stúdióprojektjeim és egyéb produkciós teendőim is, ami azt eredményezte, hogy egyszerűen nem maradt időm szólóalbumokat írni és rögzíteni.
2013-ban viszont újjászületett a Protocol. Mi volt a fő mozgatórugó az elhatározás mögött?
Simon: Az egész onnan indult, hogy 2010-ben elkezdtem Hiromival játszani. A zenéje új impulzusokkal látott el, roppant módon élveztem, hogy másfajta kihívásokat rejtő muzsika részese lehetek. Ezzel egyidőben az együttműködésem a Totóval a végéhez közeledett, ami azt eredményezte, hogy újra elkezdett foglalkoztatni a szólópályám. Először egy jamband-típusú anyagban kezdtem gondolkodni, aminek elkészítéséhez olyan zenészeket hívtam segítségül, mint Andy Timmons, Ernest Tibbs és Steve Weingart. Az ötleteim közül kiválogattam az általam legerősebbnek vélt darabokat, és a demókat elküldtem a többieknek. Noha nem voltam különösebben elégedett ezekkel sem, a többieknél kedvező fogadtatásra leltek, így belevágtunk a felvételekbe.
Mennyit változtak az elképzeléseid a Protocol stílusát és hangzását illetően az elmúlt évtizedekben?
Simon: A Protocol II esetében a koncepció hasonló volt, mint az első anyagnál: kvartettre hangszerelt zenét képzeltem el, melyben a gitár a fő dallamformáló hangszer, a négyfős felállás pedig előhozta ugyanazt a speciális és meghatározó hangzásvilágot, ami a debütáló Protocol-lemezt jellemezte. Az a tény, hogy 25 év telt el a két korong készítése között, plusz adalékot jelentett, így nem volt kérdés, hogy a Protocol név újjászületik.
A Protocol II és III Andy Timmons gitármunkáját dicsérte, a 4-es sorszámún viszont Greg Howe tette le a névjegyét. Össze lehet hasonlítani az Andy-vel és Greggel készült anyagokat?
Simon: Valójában nem. Mindketten hatalmas zenészek, akik teljesen más elemekkel gazdagították a Protocol zenéjét. Nagyon másképp szól a zenekar Greggel, mint Andy-vel. Alapvetően gitárra írom a dalokat, számomra a gitár szólamai töltik be az ének szerepét a zenében. A gitár tónusa pedig alapvetően befolyásolja a csapat hangzását. Amikor Greg felváltotta Andy-t, az olyan volt, mint amikor egy zenekar énekest cserél. Eltartott egy kis ideig, amíg megszoktuk egymást a stúdiómunka alatt, végül azonban világossá vált, hogy Gregnél tökéletesebb gitárost nem találhattam volna ahhoz a zeneanyaghoz, amit a Protocol 4 számára írtam.
Amikor belekezdesz egy újabb album elkészítésébe, általában mi a fő célod a dobolás aspektusát tekintve?
Simon: Az a mókás, hogy általában nem sokat gondolkodom a doboláson. A zeneszerzés egészét tartom szem előtt, illetve azt, hogy mi válik az adott kompozíció hasznára. Nyilván a hangzáson sokat töprengek, ahogy az sem mellékes, hogy kell-e bármilyen változtatást eszközölni a felvételi metódusban.
A dobolásod, a kiállásaid, a díszítéseid mindig rendkívül érdekesek voltak. Hogyan tartod formában a játékstílusod eme kreatív vetületét?
Simon: A titok nyitja, hogy nem foglalkozom túlzott mélységben a kérdéssel. Csak játszom és arra figyelek, hogy a témáim illeszkedjenek a dalokba. Ha elkezdeném analizálni a díszítéseket, az első kérdésem rögtön az lenne, hogy “mi célt szolgál ez, mit szeretnék elérni azzal?” Ez pedig magával hozná a többit: “A dal érdekeit szolgálja a kiállás? Mi a jobb: ha nincs semmi díszítés vagy ha pont az ellenkezője áll fenn és kimondottan merész zenészi kinyilatkoztatásért kiált a darab szóban forgó része?” Számtalan módon meg lehet közelíteni a dobkiállások, mint zenei elemek létjogosultságát, én azonban az ösztöneimre hagyatkozom. Az évek során ez a módszer vált be nálam. Természetesen van úgy, hogy előre kidolgozok valamit, mert az adott dal érdekei ezt kívánják, de ez nagyon ritkán fordul elő.
A játékod fő ismérvei közé tartozik a bonyolult ritmusképletek alkalmazása. Hogyan alakítottad ki a sajátos, meghatározó dobstílusodat?
Simon: Sok-sok év aktív zenélés kellett ehhez, méghozzá különböző műfajokban. Szándékosan törekedtem egymástól eltérő játékmódok és stílusirányzatok keresztezésére a dobolásomban, mert hamar rájöttem, hogy ez kiváló stratégia, ilyen módon teljesen más ívet vagyok képes adni a daloknak. Persze ebbe sok munkát kellett fektetni, a ‘60-as és ‘70-es években rengeteget gyakoroltam a páratlan ütemmutatójú ritmusokat úgy, hogy Stan Kenton és Don Ellis felvételeire játszottam rá.
A dobhangzásod is teljesen egyedi és azonnal felismerhető, függetlenül attól, hogy éppen milyen zenei stílusban tevékenykedsz. Mitől lesz valakinek ennyire meghatározó a hangzása?
Simon: Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy óriási dobosokat és fantasztikus albumokat hallgattam. Imádtam a lemezeket és az egész lemezkészítősdi koncepcióját, amiből természetesen az következett, hogy megpróbáltam a kedvenc dobosaim hangzásait reprodukálni. Nyilván lehetetlen egy stúdiófelvétel hangzását visszaadni egy olyan dobfelszereléssel, amit az ember a nappalijában állít fel, lévén a fizika törvényei nem teszik lehetővé ezt, arra viszont nagyon jó lecke volt, hogy tanuljak egyet s mást a dobok hangolásáról. Persze ezt követően még sok év frusztrációja szükségeltetett ahhoz, hogy eredményt érjek el és eljussak a saját kiforrott hangzásvilágomig. Közben megtanultam azt is, hogy sok múlik az adott stúdió akusztikáján és a hangmérnök ügyességén, de a legfontosabb ugyanaz maradt: az, hogy a képesnek kell lenni úgy felhangolni a dobcuccot, hogy az bizonyos stílusokban megfelelően működjön.
Milyen pergőket favorizálsz általában?
Simon: Ez egy nehéz kérdés, mert túl sok paraméter befolyásolja pergők milyenségét, de azért megpróbálok válaszolni rá. Általánosságban véve a fából készült pergőt szeretem, ami 6 és fél inch mélységű, ezt használom a legtöbb lemezen és koncerten. Mindazonáltal van úgy, hogy a fémből öntött pergők jobb szolgálatot tesznek a stúdióban, mert bizonyos helyzetekben hosszabb a lecsengésük és több a magas tónus bennük, mint a fából készült társaikban. A dimenziók jelentősége sem elhanyagolható, hiszen néha az 5 inches mélységű pergő csodákra képes, de a kisebb átmérők szintén remekül szólnak. Mindezek okán három különböző pergő található a dobfelszerelésemben: egy 14 inches, ami a fő pergő, valamint egy 12-es piccolo és egy 10-es popcorn.
Rengeteg session-munkát végeztél a karriered során. Nagyobb kihívást rejt, ha mások által meghatározott zenei környezetbe kell beillesztened a játékodat, még ha az kevésbé összetett is, mint a saját dolgaid?
Simon: Egyáltalán nem. 46 éve csinálom ezt miriádnyi zenei stílusban, szóval nagy tapasztalattal rendelkezem a legkülönbözőbb felvételi szituációkat illetően. Teljesen mindegy, hogy egy zene egyszerű vagy bonyolult. Mindig azt mondom, hogy igazán jól játszani mindenképpen nehéz, legyen a zene szimpla vagy éppen összetett.
Mik azok az alapvető szabályok, amelyeket minden fiatal stúdiózenésznek ismernie kellene?
Simon: Először is: pontosnak kell lenni, a kiváló ütemérzék alapvető fontosságú; másodszor: legyen jó hangzású hangszered; harmadszor: tudj dobkottát olvasni, ezt elengedhetetlennek tartom; negyedszer: légy nyitott mások javaslataira!
Tavaly Grammy-díjra jelölték a Protocol 4-et “legjobb kortárs instrumentális album”-kategóriában. Mit jelentett ez számodra?
Simon: Csodálatos érzés volt, hogy végre kaptam némi elismerést a saját zenémért is. Ironikus, de amikor kevertem a lemezt, tréfásan azt mondtam magamnak, hogy “Grammyt akarok kapni ezért az anyagért!” (nevet) Tudtam, hogy kiváló albumot készítettem elsőrangú zenészek segítségével, ami tele van nagyszerű dalokkal. A valaha írt legjobb témáim kerültek rá erre a lemezre, és úgy látszik, ezt a szakmának is feltűnt.
Mit tartogat a jövő a Protocol számára? Lesz ötödik album?
Simon: Természetesen lesz! A dalszerzést ugyan még nem kezdtem el, mert akadtak nehézségek az életemben az elmúlt években, és először azokat kell rendbe tennem. A Thomas tűzvész 2017 decemberében felemésztette az én házamat is, úgyhogy most próbálom újra felépíteni azt - az életemmel együtt. Az elmúlt időszakban főleg produkciós teendőket láttam el mások lemezein és persze állandóan turnézom - idén például a Protocol harminc éves jubileuma kapcsán!
http://www.simon-phillips.com/
Interjú: Danev György
2019. december 14. 12:54