Scorpions - Mikkey Dee: „Nem akarok már bizonyítani semmit…”
Július folyamán ismét Budapesten koncertezett a Scorpions legénysége, a német rocklegenda ráadásul tematikus programmal érkezett a Budapest Aréna színpadára, ahol a legnagyobb slágerekkel egyetemben szinte teljes egészében eljátszották a negyvenedik születésnapját éppen idén ünneplő klasszikus Love At First Sting album anyagát. A koncertet megelőző napokban a Universal Music és a koncertszervező Live Nation jóvoltából lehetőség nyílt egy újabb exkluzív interjú készítésére a zenekarral, amelyből ezúttal a korábban a Motörheadet bő két évtizeden át erősítő, illetve King Diamond és Don Dokken csapatait ugyancsak megjárt Mikkey Dee állt rendelkezésre. Habár a svéd mesterdobosnak túl sok ideje nem volt, mégis készségesen válaszolt minden kérdésre, amikor göteborgi otthonában felhívtuk telefonon.
Hello, Mikkey, hogysmint?
Szevasz, haver! Minden rendben, éppen egy rövid pihenőt tartok itthon, Göteborgban…
Mennyi időnk van az interjúra?
Két perc… (nevet) Tudod, az a helyzet, hogy turné közben nincs idő semmire. Most is csak három napra ugrottam haza, ennek megfelelően pedig minden percem be van táblázva. Rengeteg elintéznivalóm van, amit mindenképpen le kell tudnom, mielőtt Budapestre érek a bandával.
Akkor igyekszem nem vesztegetni az idődet. Legutóbb 2022 elején jelentkeztetek albummal, azóta pedig majdhogynem megállás nélkül úton vagytok. Az idei kör is hasonlóan élvezetes, mint az előzőek?
Abszolút, és még több is annál! Ahogy bizonyára magad is tisztában vagy vele, a Love At First Sting album negyvenedik születésnapját ünnepeljük a mostani koncerteken. Néhány Las Vegas-i rezidenciakoncerttel indítottuk a körutat, csak az ottani fellépések majdnem egy teljes hónapon át zajlottak. Sosem játszott dalok kerültek a programba és ehhez mérten a teljes produkció is megújult, ilyenkor pedig nem tudhatod előre, hogy mire számíthatsz, milyen reakciókat vált majd ki a műsor. Jóval nagyobb kockázatot és több bizonytalansági tényezőt rejt egy ilyen változtatás, mint a legtöbben gondolnák. Emlékszem, hogy a Motörheadben is milyen drámai módon éreztette a hatását ez a jelenség, amikor alkalomadtán valami hasonlót csináltunk. Elég volt egyetlen dalt kicserélni és máris borult minden, egyszerűen megakasztotta a buli természetes lendületét. Emiatt aztán volt bennünk feszültség bőven a kilenc Las Vegas-i fellépés előtt, ám mint utólag kiderült, alaptalanul aggódtunk: a felfrissített műsor létjogosultsága már az első koncertet követően beigazolódott, elképesztő sikert arattunk vele! Ez a legerősebb koncertprogram, amivel turnézunk, mióta a csapat tagja vagyok. Főleg a keményebb élű témákra helyezzük a hangsúlyt és ez nagyon jót tesz a buli húzásának. Nem azért mondom ezt, mert ezt kell mondanom aktuális promószöveg gyanánt, hanem őszintén így érzem. Én akkor is megmondom a frankót, ha éppen nem állunk a helyzet magaslatán, nálam nincs köntörfalazás! (nevet)
.jpg)
Említetted a Love At First Sting albumot: mivel a készítése idején még nem voltál a zenekar tagja, érdekelne, hogy bizonyos tekintetben kivülállóként miként viseltetsz iránta?
A Love At First Sting rendelkezik mindazon vonásokkal, amivel a hozzá hasonló időtlen klasszikusok bírnak, a legfontosabb azonban az, hogy tele van felejthetetlen dalokkal. Az emberek hallani akarják őket negyven év elteltével is, arról nem beszélve, hogy bizonyos témákkal most először találkozhatnak élőben. A The Same Thrill, az I’m Leaving You és a Crossfire tartozik ide, e szerzeményeket pedig némileg aktualizáltuk is zeneileg.
Izgalmas dolog régi dalokba belenyúlni és újabb csavarokkal ellátni őket?
Nagyon is az, nekem elhiheted! Megint csak azt mondhatom, amit az imént, azaz hogy semmire nincs garancia. Nem láthattuk előre, miként fognak elsülni az újítások, de ettől érdekes az egész! A Crossfire például egy induló, ha szigorúan dobos-szemszögből nézzük, emiatt elég kötött és meghatározó, amit ütni kell benne, mégis sikerült megfűszerezni a motívumot valamivel, amitől még érdekesebb lett, a közönség pedig imádja!
Ami a The Same Thrill-t illeti, az az érzésem, hogy nem esett nehezedre azonosulni vele a kétlábdobos tempó miatt…
No, igen, még mindig imádok gyorsan és keményen dobolni! (nevet)
Az album majdnem teljes egészében felcsendül a koncerteken, a hangsúly pedig a majdnem szóra helyeződik: miért maradt ki a szórásból az As Soon As The Good Times Roll?
Egyszerűen azt vettük észre a próbák során, hogy nem működik, és el fogjuk veszíteni a közönséget, ha betesszük a műsorba. Tudom, hogy ez nem magyarázat, de hidd el, hogy több alkalommal megtörtént ez a karrierem során, amikor nem voltunk elég körültekintőek. Újfent a Motörheadet hozom fel példaként: az egyik stúdióalbum munkálatait követően lett egy hatalmas kedvencem, ami kapcsán az éreztem, hogy abszolút első számú koncertfavorit válik majd belőle, de legalábbis benne lesz abban a három-négy új témában, amit játszani fogunk élőben. Nos, soha akkorát nem tévedtem, a dal ugyanis teljességgel működésképtelennek bizonyult a színpadon, mindannyian utáltuk! (nevet) Különös dolgok ezek. Az As Soon As The Good Times Roll esetében is ez történt, hiába nyúztuk a próbateremben, mindenki egyetértett abban, hogy unalmas, a reggae-s ütemei miatt pedig ki is lóg a sorból, úgyhogy nem lenne jó ötlet betenni a programba. Inkább játszunk helyette valami mást, valami olyat, amit a rajongók tényleg hallani akarnak.
Immáron nyolc éve játszol a Scorpionsban. Elmesélnéd a sztorit, hogyan kerültél a zenekarba?
Nem hétköznapi történet, de szívesen elmondom, és igyekszem rövidre fogni! (nevet) Éppen Lemmy Los Angeles-i temetéséről utaztam haza Svédországba, és még szinte ki sem pakoltam a bőröndömet, amikor megcsörrent a telefonom. Csütörtök este volt, a telefonáló pedig csak ennyit kérdezett: “szevasz, Mikkey, otthon vagy?” Erre én: “igen, de ki a franc beszél?!” (nevet) Matthias (Jabs) volt, és azt kérdezte, hogy másnap el tudnék-e repülni Luxemburgba, mert támadt némi gondjuk és segíteni kellene. Dióhéjban elmesélte, hogy nehéz időket élnek James-szel (Kottak, a Scorpions idén elhunyt ex-dobosa), és szükségük van egy beugrósra, aki a színpad mögött állva bármikor be tud szállni, ha az élet úgy hozza. A srácok és James kapcsolata akkor már a végét járta, elegük volt belőle és megmondták neki, hogy nincs több dobása. Közölték vele azt is, hogy a közönségben vár egy dobos akcióra készen, szóval ha megint elbassza, akkor végérvényesen át kell adnia a székét. Eleinte úgy tűnt, hogy hatásos volt a zenekar ultimátuma, mert láthatóan összeszedte magát. Három hétig utaztam egyik Scorpions-koncertről a másikra és James mindvégig kiváló teljesítményt nyújtott, komolyan vette a figyelmeztetést. A háromhetes német turné végeztével haza is repültem, közben viszont titokban próbáltam a csapattal pár alkalommal. Három vagy négy próbánk volt és kínosan ügyeltünk rá, hogy ne sejtse meg senki. Ezzel együtt úgy gondoltam, hogy a megbízatásomnak vége, de két hét múlva ismét felhívtak, viszont akkor már kész tényekkel kellett szembenéznem. Arra kértek, hogy az év végéig tartó turné hátralévő részét vállaljam el. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, egyből a tenyerükbe csaptam. Ismertem a műsort, három hétig minden egyes napon láttam, hogy miként működik a gépezet, szóval nem árultak zsákbamacskát. Közben Jamest elvonóra küldték abban a reményben, hogy ott majd megszabadítják a problémáitól, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább látszott, hogy nincs sok esély erre. A srácok számára nyilvánvalóvá vált, hogy nincs visszaút, az ajtó örökre bezárult James mögött, nekem pedig azt mondták, hogy túl jó ez az összeállítás ahhoz, hogy veszni hagyják. Megkértek, hogy hivatalosan is csatlakozzam hozzájuk, és azóta is itt vagyok.
Elég furcsa szituáció lehetett ez mindenki számára, úgy értem, kicsit úgy érezhetted magad, mintha egy ismerősöd barátnőjével randiztál volna, nem?
Akár, de azt azért tudni kell, hogy a Scorpionsban végtelenül professzionális mindenki és rendkívül lojálisak a produkcióban dolgozó összes emberhez. Nem arról volt szó, hogy valami mondvacsinált indokkal kivágták Jamest a bandából, éppen ellenkezőleg. Végtelen türelmet tanúsítottak az irányába, újabb és újabb esélyeket adtak neki, de nem volt képes élni velük. A ‘80-as évek óta ismertem Jamest és mindvégig baráti kapcsolatban álltunk egymással, így aztán amikor már lezajlott ez a huzavona, eljött megnézni minket a Los Angeles-i Forumban. Kicsit korábban érkezett és elég sokat beszélgettünk a buli előtt, aztán kimentünk a nézőtérre és azt mondtam neki: “nézd azt a gigantikus dobemelvényt. A te trónod volt, de elbasztad.” Erre azt felelte, hogy “Mikkey, elfogadtam a helyzetet és örülök neki, hogy te léptél a helyembe, mert mindig nagyon szerettelek. Neked szívfájdalom nélkül adtam át a stafétát, mert tudom, hogy kibaszott jók lesztek együtt!” Amúgy nincsenek rossz érzéseim vele kapcsolatban, mert nem én túrtam ki a helyéről. Jóval az érkezésem előtt elvesztette már azt az alkoholizmusa miatt és ezzel is őszintén szembesítettem.
Ami a dobjátékodat illeti, mindannyian tudjuk, mire vagy képes, a Motörheadben éppúgy nem fogtad vissza magad, mint Don Dokken és King Diamond csapataiban, elég csak a Welcome Home, a Burner és a Sacrifice eszelős dobtémáira gondolni. A Scorpionsban mennyire tudod kamatoztatni a tudásodat, és mi az, amit elsődlegesen elvár a zenekar tőled ebben a szerepkörben?
Nos, igazság szerint szabad kezet kaptam a srácoktól, tehát kizárólag rajtam áll, hogy tönkreteszem-e a dalokat vagy sem. Azt játszhatom, amit csak jónak látok, de ez a hatalom kétélű fegyver és emiatt óvatosan kell vele bánni. Profi zenészként ugyanis elsősorban képesnek kell lennem felmérni, hogy miről is szól a Scorpions, majd alkalmazkodnom kell hozzá. Itt nem feltétlenül az olyan technikás témákon van a hangsúly, amiket King Diamondnál ütöttem, illetve nincs annyira előtérbe helyezve a játékom, mint a Motörheadben volt, éppen ezért jelent rettentő komoly kihívást a Scorpions soraiban való zenélés. Úgy is mondhatnám, hogy a pályafutásom legnagyobb próbatétele volt beszállni hozzájuk, mert óvatlanul akár könnyen romba dönthettem volna mindazt, amit a többiek felépítettek. Ehelyett viszont azt választottam, hogy alázatot tanúsítok, asszimilálódom a meglévő környezethez és inkább magam is hozzáteszek valamit az építményhez, ehhez pedig nem volt arra szükség, hogy folyton azt bizonygassam, mennyire jó vagyok a hangszeremen. Nem akarok már bizonyítani semmit. A koncerteken a hétperces dobszólóm alatt bőven adódik lehetőség felpörgetni magam és kiereszteni a gőzt, ez éppen elég. Nevetek, amikor az emberek azzal jönnek oda hozzám, hogy “Mikkey, egy Scorpions-bulit a legszebb álmodból felkeltve is eltolsz fél kézzel.” Ezzel szemben a valóság az, hogy egyetlen Motörhead-koncert sem vett ki soha annyit belőlem, mint mostanság egy Scorpions-buli. A Motörheadben sokkal lazábban ment minden, ha koncert közben odakiáltottam Lemmynek és Philnek, hogy “álljunk meg, valami van a pergőmmel”, vagy csak szimplán inni akartam egy sört, akkor leálltunk. Nem volt nagy ügy. A Scorpions viszont nem így működik. Itt minden olajozottan megy és percre pontosan, könyörtelen precizitással haladunk előre. Sokszor még arra sincs időm, hogy egy korty vizet magamhoz vegyek! (nevet) Ezzel együtt igyekszem 150 százalékot nyújtani és olyan keményen nyomni minden este, ahogy csak bírom. Szoktam is mondogatni a többieknek, hogy motörizáltam a Scorpionst, ők pedig lelkesen bólogatnak, mert imádják azt a fajta energiát, amit hozzáteszek a csapat hangzásához. Sokkal feszesebb, keményebb és élvezetesebb így nekik is, mint korábban. Fantasztikusan egymásra találtunk, és ezt a zenekar nevében is mondhatom. Mind a színpadon, mind azon kívül csodás időket élünk, mindannyiunk számára hatalmas élmény a közös munka!
A Scorpions korábbi dobosai, Herman Rarebell és James Kottak teljesen más stílussal rendelkeztek, mint te. Miben látod a legfőbb különbséget köztetek?
Leginkább abban, hogy sokkal jobb dobos vagyok, mint ők! (nevet) Nézd, én bármit el tudok játszani a jazztől a fusion-ön és a soulon át a metálig, míg ők kizárólag a rockműfajra szakosodtak, szóval amikor azt mondom, hogy sokkal jobb vagyok náluk, akkor azt halálosan komolyan gondolom, de hidd el, nem a nagyképűség és a tiszteletlenség beszél belőlem. A Scorpionsban mindig a legmegfelelőbb dobosok játszottak a maguk idejében. Herman tökéletesen illett a ‘80-as évek szellemiségéhez, kiváló zenésznek tartom, csakúgy, mint Jamest, aki szintén passzolt a csapatba: vérfrissítést hozott és remek munkát végzett az elején. Én azonban sokoldalúbb játékstílussal rendelkezem, mint ők, mindössze ide akartam kilyukadni, még ha a megfogalmazás talán túlságosan is erősre sikeredett. Szó sincs tehát arról, hogy Herman és James sárba tiprásával akarnám jobb fényben feltüntetni magam, nem szeretném, ha az olvasók félreértenének. Nagyon is respektálom az elődeim munkásságát. A Motörheadben egyébként ugyanez volt a helyzet: Philty Animal Taylor nagyszerű dobos volt, akinél jobbat nem is találhatott volna Lemmy a kezdetekkor, a ‘90-es évek elején azonban már nem tudta hozni az elvárt szintet, ezért kerültem a helyére. Mindazonáltal Philty egyetlen ütésén sem változtatnék a Motörhead korai klasszikusain. Fantasztikusan játszott és nagyban hozzájárult a Motörhead egyéni stílusának kialakításához. A dolgok azonban változnak, ahogy akkor, úgy most is. Roppant hálás vagyok a lehetőségért, hogy már nyolc éve a Scorpionsban zenélhetek és olyasfajta dinamikát adhatok hozzá a zenekar hangzásához, amit korábban nem tapasztaltak.
Említetted az önálló szólódat, amit a koncertek alkalmával játszol. Mennyire nehéz manapság felkelteni a közönség figyelmét egy dobszóló irányába?
Meglehetősen nehéz, de én azért úgy építem fel, hogy ne untassak vele senkit. Láttad már egyébként?
Igen, megnéztem az egyik videómegosztó portálon.
Nos, akkor tudod, hogy a szólóm elsősorban egy energikus erődemonstráció, tehát nem arról szól, hogy megmutassam, hány millió technikai trükköt tudok összezsúfolni hét percben, és jobb vagyok, mint Neil Peart. Ahogy mondtam, már nem akarok bizonyítani semmit, még önmagamnak sem. Egyetlen célom van, a szórakoztatás, szerintem minden hangszeres szólónak erről kellene szólni. Azt akarom, hogy mindenki élvezze, amit lát a színpadon, a zenészek éppúgy, mint a tinilányok, és azok is, akik még életükben nem láttak dobszólót. Nem számít, hogy tudsz-e játszani valamilyen hangszeren vagy sem, mindenki számára tartogatok valamit ebben a hét percben. Állatira bejön az embereknek például a háttérben vetített hatalmas félkarú rabló, ahogy a szóló ritmusára pörög. Igazi show-elem, amin még a Motörhead is megjelenik mindenki nagy örömére!
A 2022-es Rock Believer album volt az első, amit a Scorpionsszal készítettél. Élvezted a stúdiómunkát?
Teljes mértékben, bár az eléggé megnehezítette, hogy egybeesett a Covid-időszakkal és a lezárásokkal. Amikor például átrepültem Svédországból Németországba, egyből karantén alá kerültem, ami nem volt kellemes, mégis megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Nagyon keményen dolgoztunk az anyagon, ami végül egy remek album formájában öltött testet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy együtt, élőben rögzítettük a korongot a stúdióban, ehhez pedig minden egyes témából több különböző variációt vettünk fel, hogy a végén kiválaszthassuk közülük a legjobban sikerült verziókat. Ez a módszer jót tett a lemez hangulatának is, abszolút érződik rajta az ösztönösség.
Köztudott, hogy a Motörheadben egészen más metódus szerint dolgoztál Lemmyvel az együtt töltött huszonhárom év során: nem pöcsöltetek sokat a felvételekkel, az nem Lemmy stílusa volt, igaz?
Valóban nem. A Motörheadben mindig a vibráló spontaneitásra helyeztük a hangsúlyt. Tizenkét lemezt készítettünk és mindegyiket hármasban, Lemmy, Phil Campbell és jómagam írtuk. Baromi hatékonyan dolgoztunk, a dalok csiszolgatása és utólagos analizálása azonban nem tartozott az erősségeink közé, talán ennek köszönhetően is gyártottunk annyi lemezt. Voltaképpen kétévente menetrendszerűen előálltunk egy új Motörhead-cuccal, ha kellett, ha nem! (nevet) A Motörheadben az a módszer vált be, a Scorpionsban viszont ez. Két különböző dologról beszélünk, éppen ezért rejlik kihívás ebben számomra. A stúdióban is alkalmazkodnom kellett ahhoz, amit ez a banda képvisel, de egyáltalán nem bánom ezt. A Scorpions zenéje azért több gondolkodást igényel, nem lehet csak úgy átrohanni a dalokon, miközben lemezt készítünk, és ha már a Covid miatt a stúdióban rekedtünk, miért is ne használtuk volna ki az így nyert időt? Nem kellett sietni, nyugodtan kísérletezhettünk a felvételekkel és ez is jó hatással volt a korongra.Olyat is csináltunk, hogy egy késznek tűnő dalt két hónappal később újra elővettünk és ismét nekiestünk, mert valaki bedobott egy jó ötletet. Határidő nem lévén simán megtehettük ezt is.
A Motörheadben Lemmy mindig támaszkodott a dalszerzői adottságaidra is. A Scorpionsban szerinted fogsz dalokat írni a többiekkel?
Merem remélni, hogy igen! Egyébként bizonyos szinten ez már meg is történt, mert írtunk egy Hammersmith című nótát a göteborgi haverommal, Magnus Axx-szel (a kultikus Swedish Erotica gitárosa - szerk.) az albumhoz. A többiek szerettek volna egy vadabb témát a lemezre, olyasmit, mint a Motörhead Overkill dala volt, mi pedig leszállítottuk a Hammersmith-t. Végül nem került fel a Rock Believer alapkiadására, hanem exkluzív angol bónuszként jelent meg, de baromi jó dalnak tartom és büszke vagyok rá!
Szerinted benne van még a Scorpionsban egy utolsó stúdióalbum?
Na, ez az, amire nem tudok válaszolni! A lemezkészítés rengeteg pénzbe kerül, ami manapság már nem térül meg. Persze kreatív kielégülést továbbra is okoz, ha új dalokat készíthet az ember, anyagilag viszont csak a legnagyobb popsztárok tudnak jól kijönni belőle. Mondanom sem kell, a zeneipar radikális változásokon esett át az elmúlt tizenöt évben, a soklemezes régi bandák pedig már nem nagyon látják értelmét, hogy továbbra is a régi modell szerint működjenek. Ma már sokkal kifizetődőbb egy-két dalt fellőni az internetre, vagy kihozni egy digitális EP-t, esetleg élő anyagokat megjelentetni, mint nagyszabású stúdiózásokba invesztálni. Sajnos ez a helyzet, de ettől függetlenül reménykedem benne, hogy egy utolsó lemezt még összehozunk a közeljövőben! Imádnám, ha összejönne, és biztos vagyok abban, hogy a többiek is szeretnék, ha sikerülne, attól azonban nem tekinthetünk el, illetve mérlegelni kell, hogy megéri-e ismét belefogni egy ilyen horderejű és rendkívül költséges vállalkozásba? A fiatal csapatoknak nincs választásuk, muszáj rendszeresen előrukkolniuk egy új anyaggal, hogy legyen felhatalmazásuk turnézni, egy Scorpions-szintű zenekar azonban kétszer is meggondolja manapság, hogy lemezt készítsen. A régi időkben egy friss Scorpions-albumból rögtön a megjelentést követően elment néhány millió példány, ami egyből visszahozta az árát, ma viszont már mi sem vagyunk képesek számottevő mennyiséget értékesíteni egy-egy lemezből. Ehhez pedig hozzájön az is, hogy amikor stúdióalbumot készítesz, akkor úgy egy teljes évre fel kell függesztened a turnézást, ami komoly bevételkiesést okoz és még a koncertlátogató közönséget is felbosszantja. Nem hiszed el, de még át sem értünk Európába az idei turnéval, de az amerikaiak már követelték a következő ottani kört! Három hónapig róttuk az utakat az Egyesült Államokban, mit akartok még, kibaszott idióták?! (nevet) Persze az európai rajongók ugyanezt fogják csinálni, amikor befejezzük az itteni túrát, de mit lehet tenni? Az sem mellékes, hogy milyen lélekromboló tud lenni, amikor energiát, tudást és pénzt nem kímélve beleadsz mindent egy albumba, majd azt látod, hogy szinte kárba veszett minden erőfeszítés, mert csak pár ezer példányt vagy képes értékesíteni belőle. Nagyon kiábrándító az is, amikor összefutsz a rajongókkal és megkérdezed tőlük, hogy na, “megvan már az új album?” Ők pedig azt felelik, hogy “á, még nem vettük meg”, két évvel később pedig még mindig ugyanez a válasz… Már nem a ‘70-es, ‘80-as és ‘90-es évek aranykorát éljük, ebbe bele kell törődni…
Írta: Danev György
Fotó: Marc Theis
2025. január 13. 05:14