Scorpions - Ma este a Budapest Arénában!
Ma este ismét Budapesten koncertezik a Scorpions, úgyhogy aki esetleg már megcsömörlött a foci EB meccseitől és a német-dán nyolcaddöntő helyett más kikapcsolódási formára vágyik, annak kiváló lehetőséget nyújt a legendás germán banda fellépése a Budapest Arénában. Annál is inkább, mivel Rudolf Schenkerék ezúttal tematikus programmal érkeznek és szinte teljes egészében eljátsszák a negyvenedik születésnapját éppen most ünneplő klasszikus Love At First Sting album anyagát, melynek születését most mi is felelevenítjük a csapat történetével egyetemben.
A Scorpions legénysége hosszú utat tett meg, mire a csapat arénákat megtöltő szupersztárrá vált: Rudolf Schenker 1965-ben alapította a zenekart, az első időkben még ő maga töltötte be az énekesi/frontemberi pozíciót, zeneileg pedig még nagyon messze állt a banda attól a jellegzetesen németes melodikus hard rocktól, amivel jóval később az ujja köré csavarta a világot. Első próbálkozásaik a ‘60-as évek brit - leginkább liverpooli - színterének hatását viselték magukon, de merítettek az amerikai rock & rollból is, a meglehetősen gyorsan változó felállás pedig akkor kezdett megszilárdulni, amikor Klaus Meine énekes, majd Rudolf öccse, az akkor mindössze tizenöt éves Michael csatlakozott a bandához. Első nagylemezük, az 1972-es Lonesome Crow pszichedelikus rockja amolyan útkeresésnek tűnt és messzemenő következtetéseket nem lehetett levonni belőle. Azért sem, mert az elképesztő veleszületett tehetséggel megáldott Michael rögtön a lemezfelvételt követően átigazolt a brit UFO soraiba, ez pedig megtorpanásra kényszerítette a zenekart. Habár Michael utódját hamar megtalálták egy másik német gitárzseni, Uli Roth személyében, a krízis nem múlt el nyomtalanul: rövid időre ideiglenesen fel is oszlottak, majd Schenker a lapokat megkeverve végül Uli Roth Dawn Road nevű saját csapatának tagjaival építette újjá a Scorpionst. Az 1974-ben kiadott Fly To The Rainbow lemezen már elkezdtek felbukkanni a zenekar későbbi védjegyei, a Speedy’s Coming dal ékes példája volt ennek. A következő In Trance albumon vette kezdetét a zenekar együttműködése Dieter Dierks zenei rendezővel, aki óriási hatást gyakorolt rájuk és jelenléte egészen a ‘80-as évek végéig elsődleges jelentőséggel bírt a csapat életében. A botrányos borítóval ellátott 1976-os Virgin Killer újabb komoly előrelépést jelentett és egyre közelebb vitte az ötöst a hard rockhoz, ugyanakkor zenei szempontból még mindig ugyanaz a különös kettősség jellemezte, ami közvetlen elődeit. Ennek legfőképp az a kétpólusú dalszerzési metódus volt az oka, ami kialakult náluk az évek során: egyfelől ott volt Schenker és Meine, akik egyre jobban érezték, hogy a Scorpionsnak miről is kellene szólnia, a másik oldalon viszont a Hendrix-gyökerű ősrockért lelkesedő és a slágeres gondolkodást mereven elutasító Roth állt, ez pedig azt eredményezte, hogy ritkán jutottak olyan közös nevezőre, mint amilyen az album húzódala, a Pictured Life volt. A felfogásbeli szakadék a Taken By Force korongon tovább mélyült, a Steamrock Feverrel és a He’s A Woman - She’s A Man-nel szemben álló The Sails Of Charon olyan képet festett, mintha két különböző zenekar játszott volna a korongon. A felek mindannyian belátták, hogy ez így nem mehet tovább, Roth pedig még a Tokyo Tapes című remek dupla koncertlemez megjelenése előtt kiszállt, ami magával hozta a teljes üzleti háttér újragombolását is.
A Scorpionsnak nagy tervei voltak, mindenképpen ki akartak törni addigi kereteik közül, a közönségbázis szélesítéséhez pedig az amerikai piacot kellett megcélozniuk. Ennek érdekében befejezték együttműködésüket az RCA kiadóval és új szerződéseket kötöttek: a Mercury cég attól kezdve az amerikai megjelenéseket tartotta kézben, míg a világ többi táján az EMI intézte az ügyeiket. A friss koncepció már az első újkori lemeznél, az 1979-ben kihozott Lovedrive-nál busásan kifizetődött. Az album voltaképpen definiálta a klasszikus Scorpions-stílust, amiben szerepet játszott az is, hogy az időközben valódi gitáros sztárrá avanzsált Michael Schenker a felvételek idejére visszatért a bandába és nagyjából ugyanannyit tett hozzá a végeredményhez, mint az újonc Matthias Jabs. Akkor talán még nem volt egyértelmű, de utóbbi fiatalember bevételével szintén megütötték a főnyereményt Schenkerék, Matthias rövid idő leforgása alatt ugyanolyan emblematikus és nélkülözhetetlen figurája lett a Scorpionsnak, mint Meine vagy Rudolf Schenker. A zenekar a Lovedrive segítségével végérvényesen rátalált a nyerő formulára, ami a szívbemarkoló balladák és a dallamos hard rock tökéletes balanszában manifesztálódott. Az olyan klasszis daloknak köszönhetően, mint a Loving You Sunday Morning, a Holiday, az Always Somewhere és a Coast To Coast a csapat végre felkerült a brit és az amerikai slágerlistákra, ami a lemezeladásokon is meglátszott. A Lovedrive hirtelen olyan magasságokba katapultálta Schenkert, Meinét és társaikat, amit a Roth-korszakban teljes képtelenség lett volna elérni.
A ‘80-es évek beköszöntével új lendületet vett a társaság és már 1980 elején kijöttek a folytatással: az Animal Magnetism egy abszolút magabiztos társaságot mutatott, amely gyakorlatilag kőbe véste mindazt, amit a Lovedrive-on meghonosítottak. Noha akkora slágereket nem fialt a lemez, mint a Holiday, a Make It Real és a The Zoo kettőse a mai napig kirobbanthatatlan a koncertprogramból, egyetlen Scorpions-buli sem képzelhető el ezek nélkül. A csapat 1982-ben mindazonáltal újra képes volt emelni a tétet a keménykötésű Blackout kiadásával, amit a mértékadó Rolling Stone magazin azóta minden idők 100 legjobb metálalbuma között tart számon. Az anyag készítése nem volt sétagalopp, Meinénél súlyos hangszálproblémák léptek fel, amit az orvosok más megoldás nem lévén egy kockázatos műtéttel igyekeztek korrigálni, de még így is sokáig kérdéses volt, hogy képes lesz-e valaha még énekelni. A munka lassan haladt, Klaus lábadozása alatt pedig a banda az akkor még ismeretlen Don Dokken segítségével igyekezett formába önteni a dalokat. Az amerikai énekes éppen első albumát rögzítette az NSZK-ban, amikor kisegítette a Scorpions-t, végül azonban Meine felépült és újra felénekelt mindent, Dokken hangja egyedül a You Give Me All I Need refrénjében hallható a háttérben. A Blackout konzisztenciája, egységessége és súlyos hangzása kiválóan rímelt a ‘80-as évek hard rockjával szemben megfogalmazott elvárásokra, a közönség pedig nagyon is díjazta a Scorpions erőfeszítéseit.
Akkoriban már sikert sikerre halmozott az Iron Maiden, a Judas Priest és a szólóban nyomuló Ozzy Osbourne, míg a tengerentúli konkurencia élén a döbbenetes magasságokban lévő Van Halen állt, miközben a hajmetál-hullám a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Ratt vezetésével már ott volt a kanyarban, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ebben a brutálisan kompetitív közegben kellett a Scorpionsnak megtalálnia a helyét az amerikai piacon, ami az addigi sikerek dacára sem volt bebetonozva. A Love At First Sting munkálataira ráfordulva azonban nem várt személyes ellentétek bukkantak fel a zenekaron belül: a basszusgitáros Francis Buchholz sem társaival, sem Dieter Dierks producerrel nem találta a közös hangot, minek következtében rövid időre kispadra került. Az ABBA stockholmi Polar stúdiójában zajló preprodukciós munkák alatt így a DIO zenekarból és a Rainbowból ismert Jimmy Bain segítette ki a csapatot, az időközben lerobbant Herman Rarebell dobos helyére pedig egy másik Rainbow-zenész, Bobby Rondinelli ült be. A ritmusszekció felbolydulása azonban csak átmeneti volt, a konfliktusok elsimítását követően már a jól ismert kvintett állt színpadra a legendás 1983-as US Festival második napján a kaliforniai San Bernardinóban, 375 ezer ember előtt, és a valódi stúdiómunkát is a klasszikus felállásban kezdték meg Dieter Dierks Kölnben lévő stúdiójában. A zenekar a dalokkal a megkezdett úton haladt tovább, Dierks azonban a bevált sémáktól elszakadva alapjaiban változtatta meg a felvételi metódust, nem kevés kockázatot vállalva ezzel. A Love At First Sting anyagát szinte teljes egészében digitális úton rögzítette a német szakember, ami akkoriban merőben szokatlan eljárásnak számított a rockszíntéren, tulajdonképpen történelmet írt az úttörő elképzeléssel. Az album viszont a legelső digitálisan felvett rocklemezként is analóg érzettel hasított, ember nem mondta volna meg róla, hogy nem hagyományos módon született, ami az akkor még bőven gyerekcipőben járó digitális stúdiós technológia ismeretében hatalmas fegyvertény volt és Dieter Dierks nem mindennapi szakértelmét dicsérte.
Dalok szintjén a Love At First Sting a Scorpions minden erényét felvonultatta, az összegyűjtött energiákat pedig a létező legmagasabb oktánszámon égette el, és ez az album minden szegmensére igaz volt: a polgárbukkasztóan szexista lemezborítók hagyományát éppúgy a falig vitték el a művészkörökben istenként tisztelt Helmut Newton ikonikus fotográfiájával, mint a zenei koncepciót. Habár a Blackout némileg keményebb hangvételű volt, mint ez az eresztés, csodálatos letisztultságában és perfekt kivitelezésében a Love At First Sting még arra is rátett egy lapáttal és ezáltal tényleg a csúcsok csúcsát jelentette a zenekar addigi karrierjében. Nem véletlen, hogy a banda valaha írt legnagyobb slágerei közül három - Rock You Like A Hurricane, Still Loving You, Big City Nights - is erről a lemezről származik, miközben a közönségkedvenc Bad Boys Running Wild és a vérbeli koncertfavorit Coming Home jottányit sem maradt el tőlük. A kevésbé közismert darabok, így a felejthetetlen I’m Leaving You bombasztikus témája, a szélsebes The Same Thrill, valamint a drámai Crossfire szintén az ősrajongók dédelgetett kedvenceivé váltak, míg a teljesen atipikus As Soon As The Good Times Roll szokatlan, szinte reggae-s ütemei, illetve new wave-es textúrái azt is megmutatták, hogy zeneileg több is lakozik bennük, nem “csupán” világszínvonalú hard rock.
A korong fogadtatása álomszerűbb nem is lehetett volna, az épp akkortájt indult amerikai MTV zenecsatorna súlyos rotációban tolta a Rock You Like A Hurricane klipjét az ottani erkölcscsőszök legnagyobb felháborodására, míg a szerelmes Still Loving You a nyugat-európai népességnövekedésre gyakorolt jótékony hatást… Elképesztő mennyiséget adtak el a lemezből világszerte, csak az Egyesült Államokban több mint kétmillió példány talált gazdára néhány hónap leforgása alatt egy olyan évben, amikor a Van Halen 1984 lemezével, Bruce Springsteen Born In The U.S.A. albumával, továbbá Madonna, Tina Turner, Prince, Bryan Adams, Bob Marley és a Chicago hasonlóan korszakos jelentőségű anyagaival kellett versengeni a közönség kegyeiért. A Love At First Sting 2,2 milliós össznézőszámot produkált turnéja egybefüggő diadalmenetnek bizonyult, melynek a következő évben kiadott World Wide Live élő albummal állítottak méltó emléket. A Scorpions minden szempontból felült a rockvilág trónjára, ezt megünnepelve pedig először engedtek meg maguknak hosszabb pihenőt.
A szünet 1988-ig tartott, amikor is előálltak a folytatással. A világ akkorra már nyakig merült az arénarockban és a hajmetálban, a listákat a Bon Jovi, a Def Leppard, a Guns’N’Roses és a Whitesnake uralta, a kérdés pedig az volt, hogy a skorpiók hogyan tudnak visszatérni ebbe a közegbe. A Savage Ammusement album egyrészt igazi Scorpions-mű lett, megszólalását tekintve viszont minden korábbinál simulékonyabb hangot ütött meg, és ez utólag nem is tetszett a zenekarnak. A túlságosan is Dieter Dierks elképzeléseit láttató anyag persze remekül fogyott és vitán felül álló kereskedelmi sikert aratott, de azt is érezni lehetett rajta, hogy eljött a váltás ideje, a zenekarnak ki kell zökkennie a megszokott kerékvágásból, ha továbbra is trendformáló, és nem trendkövető akar lenni. Ennek érdekében szakítottak Dieter Dierks-szel és azzal a Keith Olsennel bútoroztak össze, aki a rádiórock egyik legnagyobb szaktekintélyének számított és korábban sztratoszférikus magasságokba emelte a Foreignert, a Whitesnake-et és Ozzy Osbourne-t is. A kislemezes fronton moderáltabb sikert produkált Savage Ammusement után a vele készített Crazy World iskolapéldáját adta a kiemelkedő slágertémákban dúskáló, tökéletesen kerekre csiszolt popmetálnak. Olsen az elődjéhez hasonlóan jólfésültre és rádióbarátra szabta a dalfüzér fazonját, miközben Schenkerék slágerhegyeket hordtak össze az Aerosmith és Bryan Adams számára is dolgozó Jim Vallance-szal: a Send Me An Angel, a Tease Me Please Me, a Lust Or Love és a Don’t Believe Her örökérvényű Scorpions-klasszikusokká nemesedtek az évtizedek során, a korongot mégis egy egyszerű fütyülős dalocska adta el 7 millió példányban. A címe Wind Of Change volt, a gárda egy évvel korábbi moszkvai látogatása ihlette, kislemezen 14 millió ment el belőle, a többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem.
A hidegháború lezárására és a berlini fal leomlására minden ízében tűpontosan reflektáló Wind Of Change elképesztő időzítésével a korszak történelmi fordulópontjának filmzenéje lett és kvázi a világbéke rockzenei nagykövetévé tette Meinét és társait. A dal társadalmi jelentőségéből mérhetetlen morális előnyt kovácsolt magának a Scorpions, a nyugat és a kelet határán húzódó kulturális árkok betemetésére és az eltérő ideológiák közötti megbékélés elősegítésére irányuló erőfeszítéseik okán teljesen más polcra kerültek, mint az átlag rockbandák, emiatt pedig még a ‘90-es évek földcsuszamlásszerű zeneipari változásai is lepattantak róluk. Hiába tört be és formált át mindent a grunge, az alapvetően mindig is trendek fölött álló Scorpions tagjai minden korábbinál jobban élvezhették a zenei szabadság ritkaságszámba menő luxusának azon gyümölcsét, hogy nagyformátumú, korszakos előadókként voltaképpen csak maguk felé tartoztak elszámolással. Hiába tombolt az alternatív láz 1993-ban, ők továbbra is nyugodtan hajthatták álomra a fejüket, hiszen a Crazy World-nél izmosabb hangzású Face The Heat turnéján is csordultig töltötték az arénákat Mexikóvárostól Szentpétervárig. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy teljesen tét nélkülivé vált volna a karrierjük, sőt.
A ‘90-es évek közepének balladás időszakán a Pure Instinct koronggal ők is éppúgy keresztülmentek, mint az Aerosmith és a Bon Jovi, a modern hangzásokkal kísérletező és az új dobos James Kottak bemutatkozását is jelentő Eye II Eye lemezzel pedig teljesen felesleges kockázatot vállaltak. A csorbát az új évezred első Scorpions-anyagával, a 2004-es Unbreakable-lel köszörülték ki, míg a három évvel későbbi, koncepciózus Humanity: Hour 1 azt mutatta, hogy továbbra sincs híján ambícióknak az ötös. Jól ment a szekerük, a létjogosultságukat senki nem kérdőjelezte meg, a 2010-es évek elején mégis elkezdtek a nyugdíjba vonuláson gondolkodni. Hogy mennyire elhamarkodott döntés volt 2010-ben búcsúturnéra indulni a Sting In The Tail koronggal, nos, azt már ők maguk is tudják, hiszen eszükben sincs megállni azóta sem. A gyertyát két végén égető James Kottak-kel még egy anyagot tettek le az asztalra, a 2015-ös Return To Forever azonban jobbára csak idősödő úriemberek kellemes unaloműzésének tűnt, nem többnek. A problémás Kottak helyét elfoglaló egykori Motörhead-ütős Mikkey Dee aztán olyannyira friss vért pumpált a germán skorpió öregedő szervezetébe, hogy a Rock Believer címmel kiadott legutóbbi album a leghangosabban fanyalgókat is elhallgattatta. A tavalyelőtti korong lendülete egy akkumulátorait feltöltött és megfiatalodott zenekarról árulkodott, az elképesztő sikerű turné pedig azóta is tart.
Hiába, ahogy a rock örök, úgy a skorpiók is elpusztíthatatlanok!
Írta: Danev György
2024. június 29. 09:08