Schmiedl Tamás (Moby Dick):
"Mi egy csapat vagyunk és egy irányba húzunk" A legmeghatározóbb éveinkben kötött kapcsolatok életfogytig tartanak. 1980-ban a soproni Széchenyi téren leültem az éppen ott cigiző Schmiedl Tomi mellé egy padra. Látásból ismertük egymást, hogy zenélünk, még más-más bandában. Elszívtunk egy Symphoniát (dacolva a lebukással, mert mindketten lógtunk a gimiből) és mire elnyomtuk a csikket, tudtuk, hogy valami elkezdődött köztünk. A barátságunk azóta tart. Idén a Moby Dick zenekar a negyvenhatodik évébe lépett, de izgalomra semmi ok: a bálnák a világ leghosszabb életű emlősei a Földön. Különösen akkor, ha tele vannak tervekkel. Schmiedl Tamással Rozsonits Tamás beszélgetett (mára egyikük sem dohányzik..).
Ha ma visszagondolsz, teljesült annak a tizenéves soproni srácnak az álma, aki anno gitározni kezdett?
Ha abból indulok ki, hogy szinte egész életemben azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek és a zenélés a szakmám és a megélhetésem egyik forrása lett, akkor igen.
Ma is belevágnál?
Abszolút! Örülök, hogy hamar rátaláltam a számomra kijelölt útra! Szenvedélyemmé vált a zenélés és minden, ami vele jár, másként nem tudnék teljes életet élni.
Hogyan találtatok rá a csapat nevére?
Szerencsés egybeesés volt, éppen megfogalmazódott bennem a zenekar alapítás gondolata, amikor az osztrák televízióban láttam a Moby Dick című filmet. (Akkoriban Sopronban az osztrák televízió és rádió adását tisztábban lehetett fogni, mint a magyarokat – a szerző.) Megtetszett maga a név és a legyőzhetetlen, különleges nagy fehér bálna image-e és története.
Milyen hangszereken és berendezéseken kezdtétek? Hogyan fejlődött a hangszerpark? Hol lehetett ezeket beszerezni?
Apám saját kezűleg épített gitárján tanulgattam az első akkordokat, aztán az egyik karácsonyra kaptam egy csehszlovák gyártású klasszikus gitárt, ezen tanultam meg az alapokat. Az első villanygitárom egy japán Kasuga Les Paul volt, ami óriási mérföldkőnek számított. Ilyen hangszereket akkoriban csak kéz alatt, használtan lehetett beszerezni, úgy sem könnyen és nagyon drágán. Hamarosan megvettem az első torzító pedálomat is, egy Big Muff utánzatot, amit az akkori gitártanárom, Tujmer Géza „Suba” készített. Neki nagyon sokat köszönhetek, nemcsak a gitározás alapjait tanította meg, hanem a zenéléshez, gitározáshoz, gyakorláshoz egy teljes életszemléletet adott át.
A legendás Kramer gitárod szinte a harmadik kezed. Mi a története?
Sokáig egyetlen hangszerem volt, a legendás Kramer fecskefarkú Vanguard, ami gyárilag egyedi festésű, még ma is gyönyörű! Bécsben a Stelzhammer hangszerboltban vettem, ami akkoriban nekünk maga a kánaán volt, sajnos azóta már megszűnt. Később a koncertekhez szükség volt több gitárra, mivel többféle hangolásban játszottunk, meg kellettek tartalék gitárok is, de egzisztenciálisan is megengedhettem magamnak. Nem tagadom, hogy kicsit hangszermániás is vagyok, bele lehet lendülni ebbe és szinte függőséggé alakul a hangszerbirtoklási vágy, de egy pillanatig se bánom! Gondolom vagyunk páran, akiknek nem ismeretlen érzés! Mára szép hangszerparkom van, Gibsonok, Fenderek, ESP-k, Paul Red Smith gitárok és egy gyönyörű Guild akusztikusom is van.
Mi a titka a rád annyira jellemző „Smici soundnak”?
Úgy gondolom, a sound a kézben van, lehet bármilyen erősítőm, gitárom, nagyjából mindig ugyanazt hallom vissza, talán azért is, mert ugyanazt a hangot tekerem ki az erősítőkből, pedálokból és a gitárokat úgy állítom be, hogy azok úgy szóljanak, ahogy hallani szeretném. A klasszikus hangzás híve vagyok, sokáig csak csöves erősítőt használtam, abba egy szál kábellel bele a gitár és semmi bűvészkedés. Esetleg egy overdrive pedál, de semmi több. Az utóbbi időkben próbálkozunk a digitális technikával, ami nem rossz, sőt mára elég jó szintre jutott és egyre javul, de minket inkább a kényszerűség vitt ebbe az irányba, mert nincs, aki pakolja, szállítsa a régi nagy és nehéz cuccokat.
Az 1970-es évek végén robbant be a brit heavy metal új hulláma (angolul: New Wave of British Heavy Metal, rövidítve: NWBOHM). Olyan zenekarok emelték magasba a zászlaját, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon, a Motörhead és a Def Leppard. Hogyan jutott eszetekbe az 1980-as évek elején, hogy hazánkban az elsők között heavy metal zenét kezdtetek játszani?
Elég volt hozzá megismerni pár külföldi zenekart és rögtön beleszerettünk ebbe a torzított gitárokra épülő új hangzásba és a zenekarok öltözködése, image is megfogott minket. Egy lázadó életkorban lévő tinédzsernek ez tökéletes önkifejezési formának tűnt.
Honnan szereztétek be a műfaj kiemelkedő alkotóinak lemezeit? Kik voltak a kedvenceid? Kik hatottak rád a legjobban?
Egy kazettás lejátszót és felvevőt is tartalmazó hordozható rádió volt az első cuccom, amivel többnyire a Szabad Európa Rádió Teenager Party műsorából vadásztam össze a számomra érdekes zenekarokat és dalokat. Az első műsoros kazettám egy Beatles koncert, a Hollywood Bowl volt, amit a soproni Shell benzinkúton láttam meg a kirakatban. Előtte többször elkerékpároztam oda és percekig bámultam és ábrándoztam róla, míg aztán kisírtam otthon rá a pénzt. Nekem a Beatles volt az első nagy kedvenc, ők indították el bennem a zenei iránti rajongásomat, miattuk kezdtem el gitározni is.
Milyen volt Sopron zenei élete akkoriban? Mindenki ismert mindenkit és eljártatok egymás próbáira, koncertjeire?
Sok zenekar bontogatta szárnyait és mindenki tele volt reményekkel és lelkesedéssel.
Internet híján a valós térben zajlott minden, nagyobb volt a közösségi szellem. Összejártunk, megvoltak a törzshelyeink, sokat beszélgettünk, mindenki tudott mindenkiről mindent.
Milyen emlékeket őrzöl Varsáról és a Klubról?
Varsányi Péternek nagyon sokat köszönhetek személy szerint is és az egész Moby Dick zenekart illetően is. Ő volt a zenekar mindenese, a családi házuk pincéjében próbáltunk hosszú évekig, ami szinte kulturális, zenei központként is funkcionált. Minden másként alakult volna, ha nincs az ő lelkesedése, a lehetetlent nem ismerő hozzáállása, a fáradhatatlan kitartása és az ő szakmai tudása az elektronikában. Rengeteget tanultam tőle. Szerintem egy zseni volt, sajnos már nincs közöttünk.
Több poszton cserélődött a tagság már az első pár évben. Melyik volt szerinted az első stabil felállás és miért éppen az?
Az első lemezt feljátszó felállás, ami végül a Moby Dick három legklasszikusabb albumát hozta össze. Ebben a felállásban valósult meg egy olyan zenei, művészi, alkotói egység, ami képes volt áttörni a falakat és országos ismertséget és elismertséget szerezni.
Hogyan vészelte át a Moby Dick az olyan nehézségeket, mint például a középiskolás évek után a munkahelyek, a kötelező katonai szolgálat, az egyetemi tanulmányok vagy a családalapítás?
Mind kemény próbatétel volt, de olyan nagy volt az elszántság és elhivatottság bennünk, hogyha le is lassult időnként ezek miatt a zenekar, nem tudta megtörni a Moby Dick karrierjét.
A te hangod és énekstílusod a Moby Dick egyik védjegye, mégis több alkalommal más állt az énekmikrofon mögött (Kőmives Péter, Novák Antal, Molics Zsolt, sőt, még Rudán Joe neve is felmerült). Visszatekintve: jó döntés volt akkor átadni a szólista szerepét?
-
Rövid életű próbálkozások voltak és végül talán azért nem hoztak maradandó változást a zenekarban, mert hamar bebizonyosodott, hogy a közönség számára én vagyok a Moby Dick hangja és nem akarnak elengedni, nem akartak változást. Én gitárosnak készültem és nem énekesnek, de mivel nem volt más, így rám ragadt ez a szerep. Főleg a korai időben sok kritikát kaptam és szabadulni próbáltam a mikrofontól, ezért jómagam voltam, aki leginkább szorgalmazta, hogy legyen külön énekes. Aztán később beletörődtem és ahogy a mutáláson túljutottam és technikailag is javultam, már el tudtam fogadni magamat énekesként is, sőt egyre jobban élveztem. A Rudán Joe-féle megkeresés valamivel későbbi, amiről a mai napig nem sokat tudok és a hátam mögött történt.
Hogyan és milyen előadók által jutottál el a thrash metalig akkoriban?
Szerencsére voltak olyan zenerajongó ismerősök, barátok, akik az akkoriban nem éppen könnyen beszerezhető rock és metal vinyl lemezeiket közkinccsé tették és hallhattuk, hogy mi történik zenei fronton a nagyvilágban. Egyre több ilyen zenét és zenekart ismertünk meg, a korábban említett NWOBHM csapatait, de az igazi áttörést a Metallica, majd a Slayer jelentette. Később elért minket a német vonal is, rabjai lettünk a Kreator és a Sodom zenéjének is. Innentől nem akartunk mást, csak azt, hogy olyanok legyünk, mint ezek az új zenei messiások.
Mikor és hogyan történt az országos áttörés?
A zenekar az egyre gyakoribb koncertezés és a demó felvételeink országos elterjedése miatt egyre ismertebbé vált, de az igazi áttörést az 1990-ben megjelent első albumunk, az Ugass kutya! jelentette. Korábban szinte elérhetetlen álomnak számított, hogy leszerződtessen az egyetlen hazai kiadó a Hungaroton, de a rendszerváltás után megnyílt az út a magánkiadók előtt. Az első ilyen, a Proton, le is szerződtette a zenekart az E&E label alá.
Hogyan készültetek fel és milyen emlékeid vannak a lemezfelvételről? Olyan lett, amilyennek szeretted volna?
Addig is sokat próbáltunk, gyakoroltunk, de amikor a lemezszerződés közelébe jutottunk, óriási energiákat tettünk a felkészülésbe és a dalok megírásába, át -és kidolgozásába. Szinte egy lapra tettünk fel mindent: úgy gondoltuk, most vagy soha!
A felvételek a Proton kiadó saját stúdiójában, az E Stúdióban zajlottak, ami kemény munka volt, de mi roppant élveztük. Nagyon jónak éreztük az eredményt és ma sem gondolom másként! Büszkék voltunk és vagyunk az Ugass kutya! albumra, amit aztán 2016-ban egy szakmai zsűri a legnagyobb hatású magyar metal albumnak választott. Kell ennél többet mondanom?!
Mennyit segített a befutásban a nemzetközi (pl. SDI, Stormwitch), vagy magyar (pl. Beatrice) zenekarokkal való közös turnék? Hogyan lehetett bekerülni ezen előadók elé? Sok anyagi áldozattal járt? Megérte?
Ezek a turnék fontos mérföldkövei voltak a Moby Dick országos hírű zenekarrá válásának. Rengeteg ember előtt játszhattunk, így a fél ország megismert minket. Ugyanúgy lehetett bekerülni, mint napjainkban: kapcsolatokat kell keresni, szerezni és kialakítani, majd fáradhatatlanul lobbizni. A turnén elért sikereinkről szóló hírek bekerültek a médiába, ami sok helyre eljutott, többek között a szakmához is. A fellépésekért nem kaptunk pénzt, mindent saját magunk finanszíroztunk, a szállást, kaját, utazást és olykor még fizetnünk is kellett, hogy játszhassunk a bulikon. Nincs ebben semmi meglepő, ez napjainkban is kb. így zajlik egy feltörekvő, befutni vágyó zenekar esetében. El kell jutni egy szintre, hogy már bevételeid is legyenek. Van, akinek sikerül, de többen vannak, akiknek nem. Nekünk megérte, mert sikerült az áttörés és a mai napig itt vagyunk és számítunk!
Hogyan utaztatok és milyen körülmények között laktatok ezeken a turnékon?
A legolcsóbb körülmények között, olcsó munkásszállásokon, kollégiumokban vagy ismerősöknél, néha rajongóknál. Előfordult közben pár jobb szállás is, de ha volt is pénz, ezen igyekeztünk spórolni.
Hogyan zajlott a Giczi Kurt/Göbl Gábor csere?
Nem egy szép story! Gábor magára vállalta, hogy ő meg tudja ezt beszélni békésen Kurtival, aztán az elmondások szerint az lett belőle, reggel kiment az állomásra és közölte Kurtival, aki talán éppen suliba vagy valahova utazott, hogy holnaptól nem kell jönnie, mert innentől ő a Moby Dick basszusgitárosa.
A Moby Dick első, professzionális hangfelvétele Ausztriában készült és az első klip is erre a felvételre forgott. Mi a története ezeknek?
Magyarországon akkoriban nemigen voltak profi hangstúdiók, az az egy-kettő is Budapesten és egy kezdő banda számára drágák, szinte elérhetetlenek. Végül a Lord zenekar nyomdokain haladva, Oberschützenben, a Sica Sound stúdióban felvettünk két dalt, nem, mintha az olcsó lett volna, de Sopronhoz közel volt, meg jól hangzott, hogy nyugati stúdióban dolgozik a Moby Dick.
Már az első lemezen megjelentek a szponzorok: Levi’s, Állami Biztosító. Hogyan jött ez létre?
Nem maguktól jöttek, ezek is ismeretségen, kapcsolatokon, lobbizáson múlnak. Nem akarom lekicsinyíteni ezek jelentőségét, mert örültünk, mint majom a farkának, de ne gondoljon senki „nagy” dolgokra, súlyos milliókra, mint amit a szponzorációról manapság hallani. Az Állami Biztosítótól némi pénzt kaptunk a lemez költségeibe, a Levi’s meg ruházattal támogatott minket.
Az 1990-es első nagy, saját szervezésű országos turné olyan volt, mint a tatárjárás. A Moby Dick stílusvezető, országos sztár lett. Hogyan éltétek ezt meg?
Élveztük a sikert és már pénzt is kerestünk vele, amiből, ha nem is túl jól, de meg lehetett élni, nem kellett a zenélés mellett dolgoznunk.
Akadt a tagok között, aki elszállt ettől?
Én nem éreztem ezt senkiről, megmaradtunk szerény vidéki srácoknak.
A Moby Dick egyik legnagyobb ereje a közönsége. Legendás, ahogy a zenekar a mai napig együtt él a rajongókkal, mert nem póz: őszinte. Oda gyökerezik, hogy négy srác alkotta a csapatot, akik éppen olyanok, mint ők?
A közönségben mi barátokat láttunk és azokat, akiknek köszönhetjük, hogy felemeltek minket. Mindig tudtuk, honnan indultunk, nem volt arcoskodás.
Ez talán benne van a mi vidéki mentalitásunkban, meg nyilván a személyiségünkben is. Nem esett nehezükre, hogy a közönséggel beszélgessünk.
Mindig nagy hangsúlyt fektettetek a látványba is: háttér-molinó, lámpapark, keresztes vitézek a színpadon, pirotechnika, vendégek sora, stb. Ki az ötletgazda ezért a zenekarban?
Nem mondhatom, hogy mindent én találtam ki, de ezek nagy része hozzám fűződik. A mai napig szeretek koncertekre járni és mindig figyeltem a bulik show oldalát is, az ott látott színpadi történésekből mit lehet átültetni a magunk költségvetési szintjén a Moby Dick koncertekbe.
Jelentett-e hátrányt valaha, hogy a zenekar Sopronban él? Szóba kerül-e valaha a Budapestre költözés?
A 80-90-es években vidékről betörni a zeneiparba még komoly nehézségeket jelentett az egyébként is, minden területen fővároscentrikus Magyarországon. Többször szóba került a felköltözés gondolata, de nem tudtuk elengedni Sopront. Ma már azt mondom: szerencsére! Később a távközlés, a közlekedés fejlődésével, majd az internet révén ez egyre kevésbé jelentett problémát.
Hogyan fogadta a fővárosi zenésztársadalom a vidéki rockereket, akik igen hamar lenyomták őket?
Tapasztaltunk hátrányos megkülönböztetést és hűvös távolságtartást sokak részéről, de ez nem volt általános, aztán meg egy-két év alatt a sikereinket látva megtört a jég és behódolt a fővárosi szakma nagy része is.
Szerinted jelentett-e példát más, vidéki csapatoknak a Moby Dick sikere, hogy igenis sikerülhet vidékről is?
Egészen biztos! Egy zenei forradalmat indítottunk el akkoriban, az általunk képviselt műfaj itthon teljesen új volt és ilyen nagy vehemenciával, odaadással nem sokan hajtották a sikert. Rengeteg zenész van a hazai rock, metal szakmában, akikre későbbi elmondásuk szerint nagy hatással voltunk.
Mennyiben jelentett más feladatot a második lemez elkészítése, mint az első?
Hiszen egy zenekar életében az első lemez egy több éves visszatekintés a dalokat illetően, a második vadiúj anyag, ami, ha bejön, jelentheti a zenekar megkapaszkodását. Ilyen lett a Kegyetlen évek?
Igen, az első lemez dalainak megírására rengeteg időnk volt, sok-sok év termése, a dalokat sokat csiszoltuk, políroztuk, néha teljesen átírtuk, mire elérték a végleges formájukat. A második lemez megírásánál ott álltunk a siker kapujában, a teljes áttörés küszöbén, ami kissé nyomasztóan hatott ránk, nagy volt a tét, nagy volt a külső elvárás, nem szabadott hibáznunk!
A második album születésekor Pusztai Zoltán győri költő lett a szövegíró alkotótárs. Mesélj Zoliról és a közös munkáról! Valóban kért egyeztetést az Aurora zenekarral?
Már korábban megkerestük, de akkor még nem vállalta. Nem tudta elképzelni, hogy egyszerre több zenekarnak is írjon szövegeket, úgy gondolta Vigi (Víg László, az Aurora vezetője, gitárosa, frontembere, zeneszerzője) sem örülne. Arra nem emlékszem, hogy minket kért volna egyeztetésre az Aurórával, de azt biztosan mondta, hogy ő maga beszélni fog velük és kikéri a véleményüket. Nem nyugodtunk bele az elutasításba és később újra kerestük, szerencsére addigra megbarátkozott a gondolattal és elindult a közös munka.
A Moby Dick is élte a profi zenekarok életét: minden évben új lemez, legalább kettő, hosszú magyarországi turné, külföldi koncertetek és még pár frekventált buli, nagy helyeken. Ez a fárasztó tempó kezdte szétzilálni az emberi kapcsolatokat köztetek?
Ezt neveztük mókuskeréknek, ha egyszer bekerültél a körbe, onnantól nincs megállás, különben újra a partvonalon kívülre kerülhetsz. Nagy volt a tempó, rengeteg koncert, új dalok megírása és egyéb zenekari háttérmunkák, szervezések, stb. Mindez teljes embert és nagy teljesítményt kívánt. Ha valaki kilógott a sorból, kevesebbet tett bele a munkába, azon, ha nem is egyből, de előbb-utóbb csattant az ostor. Egymást kezdtük hibáztatni, ha nem úgy mentek a dolgok.
Az én kiválásom/kirúgásom elsősorban a Mentes Norbert és köztem kialakult feszültség miatt történt. Te is részese voltál a döntésnek, vagy hagytad magad sodródni az eseményekkel?
Mindenki részese volt a döntésnek, az ilyeneket nem lehet egyedül meghozni. A konfliktusok a zenekar előremenetelét gátolták és felülírták a baráti viszonyokat, azt hogy ki kivel, mennyire volt jóban. Sajnos Te sem könnyítetted meg a helyzetet, megmakacsoltad magad. Ha megpróbáltál volna alkalmazkodni a kihívásokhoz és a többiek elvárásaihoz, talán minden másként alakul. Ebben nem volt teljes igazság akkor sem és ennyi idő után meg már nem is lehet igazságot tenni.
Érkezett Hoffer Péter és új vért pumpált a csapatba. Mi változott az ő jöttével?
Friss erő volt, aki nemcsak a dobolásban, hanem dalszerzőként is hozzá tudott tenni a közös munkához. Péter már akkor alapszinten gitározott is, később egyre jobban, így érezte a riffek ritmikáját és nagyszerű, azokhoz passzoló dobtémákat hozott.
A Moby Dick 1994-ig magasan uralta a magyar rockzene trónját, aztán jött a Tankcsapda és helycsere történt. Ezt elemezve hogyan fejtenéd ki a miérteket? Mik voltak az okok?
A Moby Dick a 90-es évek elején sokkal többet ért el, mint amire a műfaj által hivatott volt. Magyarországon és a Kárpát-medencében megjártuk a legmagasabb csúcsokat, szinte mindent elértünk, amit lehetett. Ezt sok mindennek köszönhettük, a tehetségen és a sok munkán túl az adott kornak, az újszerűségnek, a külföldi trendeknek, az akkori ízlésvilágnak és jócskán volt benne szerencse is. Ahogy mondani szokták, jókor voltunk jó helyen! Jó pár évig tudtuk tartani ezt a pozíciót, de örökké nem emelkedhettünk a realitás fölé. A grunge térhódítása és elképesztő sikere a metal zenekarok visszaszorulását hozta, ez kedvezett a Tankcsapdának. Ugyanúgy, ahogy mi korábban, most ők jöttek és győztek, egy szélesebb körben befogadható és a médiába is könnyebben bekerülő zenével.
A Moby Dick pályafutására milyen hatással volt a multinacionális hanglemezkiadók, a profi koncertszervező cégek, a kereskedelmi médiumok, a bulvársajtó és a fesztiválok megjelenése?
Profibb szintre emelte a zenekart, sokkal több emberhez eljuthatott a zenénk, nagyobb lehetőségeket és teret adott a továbblépésre és a népszerűségre. A bevételeink is megnőttek, így a produkciókra is többet tudtunk áldozni, mi pedig, ha volt, akkor nem sajnáltuk a pénzt, csak legyen minél több lámpa, legyünk minél hangosabbak.
Az addigra megszűnt országos művelődési ház-hálózat helyett szinte minden településen megjelentek a kisebb klubok. Hatott ez rátok? Hogyan?
Nem voltunk hozzászokva a megváltozott körülményekhez és a közönség sem így szokott meg minket. Kisebb színpadok, sokszor színvonal alatti hangosítás és színpadi világítás. Persze voltak még nagyobb fellépések is, de a bulik jelentősebb számú része klub környezetben zajlott. Már nem tudtunk olyan látványos koncerteket adni, mint korábban és ezt a közönség is nehezen szokta meg, sokan el is maradtak a koncertekről.
Turnéztatok az összes magyarlakta területen: Felvidék, Erdély, Vajdaság, Kárpátalja, Őrvidék. Van-e különbség az ottani és az itthoni közönség és a fogadtatás között? Ha igen: mi és miért?
A 90-es években még csodaszámba ment, ha egy-egy magyar zenekar kijutott a határon túli területekre, az ottani közönség nemigen látott még ilyen koncerteket! Akkoriban előfordult, hogy emeletes busszal, kamionnal, saját színpaddal és cuccal mentünk és azt jelentettük számukra, mintha a Metallica jött volna el. Ennek megfelelően is fogadtak minket, elképesztő lelkesedéssel és rajongással! Rengetegen voltak a koncerteken, nem egy teltházas sportcsarnokos bulink volt.
1995-ben Mentes Norbert és Hoffer Péter egy másik formációt (Brazzil) alapítva jelentetett meg egy lemezt. Hogyan érintett ez téged?
Ez egybeesett a Moby Dick legsikeresebb időszakával, amikor a legfontosabb feladatunk a soron következő Moby Dick lemez mielőbbi kihozása lett volna! Sajnos nemcsak engem, hanem az egész Moby Dick pályafutását hátrányosan érintette, a rajongók nagy része sem értette. Szét is esett a zenekar egysége és megtört a lendület.
1998-ban feloszlattátok a csapatot, majd négy év múlva újra leporoltátok a hangszereket. Mivel foglalkoztál a szünetben? Hiányzott a zene? Hívtak más zenekarokba tagnak vagy közreműködőként? Igaz a pletyka a Pokolgépről? Vagy az korábban történt? És az Akela?
Nehezen, de elfogadtam a többiek döntését és én is visszavonultam a zenéléstől, egy-két gitáromat el is adtam. Elkezdtem komolyabban foglalkozni a számítógéppel és kitanultam pár grafikai, kiadványszerkesztő program használatát, majd el is helyezkedtem ebben a szakmában. A zenélés hiányába lassan beletörődtem, jól is esett egy kis hajtás nélküli időszak, meg az, hogy volt időm más dolgokkal is foglalkozni. Aztán nem tudtam kibújni a bőrömből, egyre jobban visszahúzott a zenélés iránti vágy. Nem hívtak tagnak más zenekarba, de nem is vállaltam volna. Vendégnek hívtak pár koncertre, ebből az Akela meghívása volt a legemlékezetesebb. Nagy siker volt, nagy szeretettel fogadott a közönség. Soha nem hívott a Pokolgép, de ez korábbi történet, nem a leállással esik egybe. Máig nem tudom pontosan honnan és kitől indult ez a pletyka, nem is feszegettem. Nem is pletyka volt ez, hanem egy fondorlatos, rosszindulatú kitaláció, ami a zenekaron belüli egység megbontására és a személyem tekintélyének a meggyengítésére irányult. Volt ilyenből bőven!
Mi adta a lökést az újra induláshoz?
Az egyre nagyobb zenei hiányérzet és a visszatérésre irányuló koncertmeghívások Erdélyből, majd a VOLT Fesztiválra való meghívás.
Birtalan Balázs volt a visszatérő csapat dobosa. Ütősökből kopott el a legtöbb a zenekarban: Lukács Fecó, Horváth Zoltán, Bindes Gyula, én (Rozsonits Tamás), Hoffer Péter, Birtalan Balázs, megint Hofi, Budai Béla, Király Zoltán és most Márkus Dominik a névsor. Mi az oka ennek a jövés-menésnek?
A kezdeti években történt változásokat nem venném annyira döntő jelentőségűnek, hiszen akkor még nagyon fiatalok voltunk és nem beszélhettünk egy kialakult, kiforrott zenekarról. Való igaz azonban, hogy megfordult pár dobos a csapatban, de az esetek többségében nem rajtunk múlott, hogy nem maradtak tovább. Többen nem tudták elkötelezni magukat végérvényesen a zenekarban, jobb lehetőség nyílt számukra, elhívta más zenekar, egyszerre több produkcióban játszottak stb. A zenekar leghosszabb időszakában két dobosunk volt, te, Rózsi, aztán Hofi.
Voltak klasszikus thrash és kísérletezőbb hangvételű albumaitok. Neked melyek a kedvenceid és miért?
Nekem az őserőt, a klasszikus Moby Dick-et a Kegyetlen évek jelenti és a technikailag, zeneileg legérettebb, legigényesebb albumot pedig a Golgota.
2005-ben megjelent a BálnaVadÁszok című tribute-album. Neked bejött?
Rengeteg dal volt rajta, nyilván voltak, amik nagyon tetszettek, mások kevésbé estek egybe az én feldolgozásokkal kapcsolatban megformált elképzelésemmel, de ahogy az elvárható és normális, a dalokat feldolgozó zenekarok szabad kezet kaptak. Ennek vagy az ilyen jellegű albumoknak nem az a jelentősége, hogy az egységesen kinek mennyire jön be, hanem a lényeg eleve az egésznek a létrejöttében és az azokon közreműködő előadók, zenekarok tiszteletének kinyilvánításában van.
Magyarországon ez egy úttörő album volt, amit aztán később követett több hasonló, de az ösvényt a BálnaVadÁszok és jómagam taposta ki, hiszen az én kezdeményezésem és ötletem volt. Talán azért is nem volt korábban hasonló, mert óriási szervezés, munka és nagy költségvetés kell egy ilyen album létrehozása. A BálnaVadÁszok azonban bebizonyította, hogy nem lehetetlen, megcsinálható és még piacképes is.
2006-ban Mentes Norbert és Hoffer Péter a Hungarica nevű, „nemzeti rockot” játszó zenekart hozták létre, ahol a szövegeket a te alkotótársad, Pusztai Zoltán jegyezte. Mit gondoltál akkor erről?
Ez egy erős politikai hitvallással átitatott produkció volt, tele sok direkt politikai állásfoglalással, amit én a Moby Dick szempontjából és annak jövőjét tekintve nem találtam helyénvalónak. Ehhez semmi köze, hogy ki mit gondol, mi a politikai szimpátiája vagy hovatartozása, a Moby Dick soha nem ezt képviselte és soha nem szerettem volna megosztani a közönséget! Ez egyértelműen káros volt a Moby Dick népszerűségére és karrierjére, aki ezt nem érti vagy próbálja félremagyarázni, azzal nincs miről beszélni.
Négy év múlva te egy saját projectet állítottál fel, ami aztán Bloody Roots néven zenekarrá formálódott és máig működik. Miben más, mint a Moby Dick?
Az előbb említettek miatt annyira háttérbe szorult a Moby Dick és az egész zenekari munka, hogy eluntam a bizonytalanságot és a takaréklángon működést és úgy döntöttem, valamit kezdek magammal. A két zenekar között vannak hasonlóságok és megannyi eltérés, de a hangom mindenképpen közös nevezőt jelent. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem azért született meg elsősorban a Bloody Roots, hogy feltétlen más legyen. A Bloody Roots egyelőre pihenőpályán van, mivel jelenleg nincs rá kapacitásunk. A harmadik lemez már évek óta kész, de a fiókban várja, hogy eljöjjön az ideje.
Létrehoztad az MD Stúdiót, ami méltán vívott ki elismerést a szakmában. Mutasd be, kérlek!
Mindig is vágyam volt egy saját stúdió, ahol nyugodt körülmények között dolgozhatok. Korábban a digitális forradalom előtt ezt elérni lehetetlen volt, hacsak nem gazdagnak születtél. 2003-ban a visszatérő Moby Dick album, a Golgota felvételeihez vásároltam cuccokat és elkezdtem kialakítani és felépíteni az MD Stúdiót. Először csak azzal a célzattal, hogy saját magunknak készítünk felvételeket, de aztán egyre többen kerestek meg, hogy szívesen dolgoznának velem. Onnantól aztán nem volt megállás, mára az ország egyik technikailag legjobban felszerelt stúdiójának mondhatjuk magunkat és rengeteg produkciót készítettünk, több szakmai díjat is kaptunk.
Prometheus Records néven lemezkiadót is alapítottál. Mi okból és hogy mennek a dolgok? Mi a közeljövő kiadási terve?
Több évtizedes problémánk volt, hogy a Moby Dick régi albumai beszerezhetetlenek voltak és az eredeti kiadók nem voltak érdekeltek vagy egyáltalán nem foglalkoztak már fizikai hanghordozók kiadásával. Az idő múlásával egyre inkább bebizonyosodott, ha nem vesszük saját kézbe a régi lemezek sorsát, nem lesz változás. Több éves utánjárást és megbeszéléseket igényeltek, de végül sikerült megszerezni a kiadásra feljogosító engedélyeket, azaz a licenceket. A Prometheus Records kiadót az újrakiadások lebonyolításához és azok forgalmazására hoztuk létre fiammal, Balázzsal. Eddig a Fejfa helyett, a Golgota és az Indul a boksz albumokat adtuk ki és a tervek szerint a Körhintával folytatjuk! A hanglemez kiadás a mai világban nem egy sétagalopp, de mi elsősorban nem is üzleti szempontokból vágtunk bele, hanem a Moby Dick örökségének gondozásában való elhivatottság miatt. Ugyanakkor panaszra sincs okunk, az újrakiadásokra van igény, van egy kitartó és hűséges gyűjtői és rajongói kör, akikre lehet számítani.
2015-ben egy nívós szakmai grémium minden idők legnagyobb hatású hazai metal lemezének választotta az Ugass kutya! albumot, de a Kegyetlen évek és a Körhinta is az első tíz közé került. Hogyan értékeled ezt?
Hatalmas büszkeség és siker! Szerintem az a Moby Dick zenekar eddigi legnagyobb szakmai elismerése.
Az idei év egy váratlan bejelentéssel indult: Göbl Gábor elhagyta a zenekart. Miért?
Gábor már évek óta Pécsen dolgozik és ideje nagy részét ott is tölti, a munkája egyre nagyobb terheket rótt rá, a zenekari munkában való részvételre, a próbákra már nem nagyon maradt ideje. A zenekarozás ezen a szinten teljes embert kíván. Ez is munkahely, ahol folyamatosan napi teendők vannak, feladatok és elvárások, követelmények, de nincs fix fizetés és biztos jövedelem. Megértjük, hogy a sportot választotta, hiszen a zenélés nagyrészt hobby, teljes egzisztenciát nem ad, ugyanakkor időigényes és sok munkát kell beletenni. Ez az ő döntése, ami minket is meglepett. Váratlanul jött és nehéz helyzetbe is hozta a zenekart. Nem könnyű megtalálni a megfelelő embert és nem is akarjuk elkapkodni. A turnén beugró basszusgitáros lesz, aztán meglátjuk menet közben hogyan alakul. Mi tele vagyunk tervekkel, lelkesedéssel, ambícióval és megyünk tovább a 45 éve megkezdett úton!
Negyvenöt év a hazai rock élvonalában nem kis teljesítmény. Mi hajt még? Milyen célok vezérelnek?
Nem tudok a zenélés, a koncertezés és a hozzá kapcsolódó tevékenységek nélkül létezni, ez az életem, ez tesz boldoggá! Még mindig ugyanúgy élvezem és izgalomban tart, mint huszonévesen. Sikerorientált vagyok, hajt a vágy az újabb feladatok és megvalósítások felé. Nem tudom megunni!
Fantasztikus, hogy a családod is aktív részese a Moby Dicknek. Balázs fiad gitározik a zenekarban, Dávid fiad kiváló fotós és Zsuzsa, a feleséged a merhandising (koncerteken a butik) ügyeit intézi. Nagyon fontos a támogató család!
A hosszú távú sikeres zenekarozáshoz jól jön egy támogató háttér, egy összetartó család, a közös célok. Legyen mindenkinek a zenekarhoz kapcsolódó saját feladata, hogy magáénak tudja érezni azt. Mi egy csapat vagyunk és egy irányba húzunk! Így nincs annyi probléma vagy azokat könnyebben meg tudjuk beszélni és a legfontosabb, hogy sokat együtt vagyunk, és nem távol egymástól. Úgy vettem észre, ez a családi modell és berendezkedés sok más sikeres zenekarnál működik, ami nem véletlen.
Írta: Rozsonits Tamás
Fotók: Lányi Kristóf, Varga László és Schmiedl Tamás archívuma
https://www.facebook.com/mobydickzenekar
https://www.facebook.com/mdstudiosopron
https://www.facebook.com/prometheusrecordshungary
2026. május 8. 08:05