Samu, a gitáros…(4/1. rész)
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza elegenciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhősének életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Ezúttal Samu családi életének bizonyos mozzanatait igyekszünk felszínre hozni: testvérével, Bencsik Dezsővel (Dezske), valamint lányával, Mónikával, a gitáros unokahúgával beszélgettünk.
Úgy tudom, polgári családból származtok. Samuval együtt milyen útravalóval jöttetek el otthonról?
Bencsik Dezső: Inkább munkáscsaládot mondanék. Apám cipész volt, anyám pedig betanított munkásként dolgozott a Játékkártyagyárban. Egyszerű melós létükre mindkét szülő pedáns módon adott a tisztaságra és megjelenésére. Sándor tőlük örökölte a rá jellemző öltözködési, illetve viselkedési eleganciát. Apám katonaviselt, élete utolsó percéig szálfa egyenes tartású precíz ember volt, engem hiába „ütöttek”, nem lettem precíz. Az öcsém erősen művészi hajlamokkal bíró gyerek volt, bár korábban a futball érdekelte. Utána rákapott a rajzolásra, amelyet kitűnően művelt. Zórád Ernőnek, a korabeli ismert festőművésznek – aki utóbb képregény rajzolással is foglalkozott – is dolgozott. Később aranyművesnek tanult, ám a vizsgákat már nem tette le. Én Jászapátiban jártam ki a gimnáziumot, majd a Lecke utcába való visszaköltözésem után alig fél esztendővel megnősültem és elköltöztem otthonról. Ettől függetlenül hazajártam látogatóba, majd a szüleinktől való búcsúzkodás után Sándor minden alkalommal lekísért a buszmegállóig. Zárkózott természetű volt, és nem túlzottan bőbeszédű. Jellemző, hogy valamelyik családi összejövetelen – egyébként a saját születés-, vagy névnapi köszöntéséről beszélek –, a szobájába zárkózva találtuk meg. Éppen gitározott… Nehezen lehetett megtalálni hozzá a kulcsot. Előfordult, hogy a fent említett egyik búcsúzkodás alkalmával a villamost lekésve betértünk egy, a Lecke utcához közeli sörözőbe; érdekes módon, ott megnyílt.
Amennyire tudom, nem vitte túlzásba az italozást.
Bencsik Mónika: A különleges, márkás italokat megkóstolta, ízlelte, iszogatta, de valóban nem volt dorbézolós típus. Sört ivott, valamint hosszú italnak vodka-narancslét, esetenként Bloody Maryt. De azt is mértékkel. Soha nem fordult elő, hogy lerészegedett volna.
B.D.: A nikotinhoz is hasonlóan viszonyult. Passzióból, szipkából szívta a cigit, nem volt igazán erős dohányos. A lányok is úgy érdekelték, hogy a korabeli rockerekkel ellentétben nagyon megválogatta, kivel áll szóba. Sándor még a P. Mobil időszakról mesélt egy ezzel kapcsolatos történetet. A Cini és a Tinikkel való közös szovjet turnén egy moszkvai szállodában iszogattak a bárban. Megtetszett neki egy helyi zenekar énekesnője, akit fel is vitt a szobájába. Ám a kaland a fürdőszobában ért véget, mert a hölgy – mint mondta –, olyan szagot árasztott magából, hogy nagyjából fél órán keresztül kellett sikálnia. A Szovjetúnióban akkor szokásos „üzlettel” sem járt sokkal jobban: az eladásra szánt, határon kicsempészett farmernadrágokat az utolsó darabig ellopták tőlük a szállodában. Valamelyik kisvárosi fellépésük előtt a helyi párttitkár és népes kísérete meglátogatta a zenekart, s persze folyt a vodka. Lóránték hiába figyelmeztették a már alaposan berúgott társaságot, hogy időben oda kellene érni a koncertkezdésre, a nacsalnyikok fülük botját sem mozgatták. Persze hogy elkéstek, legalább másfél órán keresztül váratták a közönséget. A koncertteremben azonban megdöbbentő kép tárult eléjük: a fiatalok elképesztő nyugalomban, szinte vigyázz-ülésben várták a kezdést, aki nem így tett, annak a rendezők (akkori nevén: Gyezsurnaja) felírták a nevét. Másnap feltehetőleg megdorgálták a renitens viselkedésért… Nem csoda hát, ha gyűlölte a szovjetrendszert és a „cucit”, azaz a szocializmust. Hazaérkezve megkérdeztem, hogyan érzete magát, csak ennyit mondott: rettenetesen sajnálom őket… Az embereket nem gyűlölte, inkább sajnálta.
.jpg)
Kicsit előreszaladtunk: hogyan jött Samu életébe a zene és a gitár?
B.D.: Anyám testvérei Csehszlovákiába látogattak (ekkor a két ország még közös államalakulat volt – a szerk.), és az unokaöccsnek hoztak egy gitárt. Akkor megkérdeztem Sándort, neki is hozzanak- e? Először tiltakozott, majd okfejtésemre, miszerint a lányok szeretik a gitáros fiúkat, végül rábólintott. Egy házbeli fiú, ha jól emlékszem, valamilyen Lalinak hívták, tanítgatta az első fogásokra. Sándor tíz év körüli volt ekkor. Autodidakta módon tanult tehát gitározni, később beiratkozott egy iskolába. Meglévő bizonyítványának tanúsága szerint a szolfézstól kezdve minden szaktárgyból ötösre vizsgázott. Jócskán a P. Mobilban játszott már, amikor elvégezte. Később a Bercsényi utcában laktunk, amikor elhatározta, hogy csinál magának gitárt. Apám egy deszkából kivágta neki az alapot, amelyet szépen lecsiszolgatott. Egy közeli autójavító műhelyben zománccal lefújták, még pénzt sem kértek érte. A bundokat kiszuperált tollbetétekből próbálta beragasztgatni a nyakba, ám a hangok sehogy sem stimmeltek. Dühében sírt, káromkodott, végül egy, a Keleti közelében lévő hangszerboltban vettem neki bundokat; emlékszem, százhatvan forintot fizettem érte.
Móni, te milyen gyermekkori emléket őrzöl a nagybátyádról?
B.M.: Nagyon tiszteltem és szerettem őt. Mivel nem tartoztam az úgynevezett „jó gyerekek” közé, ezért nem kerültem közel hozzá. Ugyanis ezt eléggé nehezen tolerálta.
Hogyan tud egy lány rossz lenni?
B.M.: Ha valaki felmászik egy fára csak azért, hogy a második emeleti ablakon beintegessen a nagymamájának, nos, arra a gyerekre legritkábban akasztják a „jó” jelzőt… Ja, és mindezt nyolc-tízévesen.
Ezek szerint nem hasonlítasz Samura, hiszen ő ettől visszafogottabb volt…
B.M.: Így igaz. De attól függetlenül, hogy a jó gyerekeket szerette, mindig örült nekem, amikor meglátogattam őket, mondván: „jaj de jó, akkor legalább lesz palacsinta!”.
Lány létedre szeretted a rockzenét?
B.M.: Igen, nagyon! A kezdettől fogva betalált.
Mikor láttad őt először színpadon?
B.M.: Ott voltam a P. Box legelső koncertjén a Corvin moziban, ha jól emlékszem, Expressz Rock Vakáció címen ment a műsor. Apuval és a nagymamával mentünk, vele egyébként sűrűn jártunk ilyen megmozdulásokra. Érdekes módon, ragaszkodott ahhoz, hogy lássa Samut a színpadon.
B. D.: Még a P. Mobil-korszak előtt, már nem emlékszem, melyik zenekarával, Martonvásáron játszott. Úgy gondoltam, meglepetésszerűen leutazom, és megnézem a koncertet. A bulit egyetlen egy plakát sem hirdette, egy éppen arra járó, hosszú hajú motoros sráctól érdeklődtem, tud-e valamit erről. Szerencsére épp ő is odatartott. A puszta közepén állt egy művelődési háznak nevezett épület, ott játszottak. Kisebb balhé kerekedett ott, amikor a színpad szélére rosszul felállított hangfalak egyike menetközben rádőlt a gondnok néni féltve őrzött, díszítésként szolgáló muskátlijaira. Nem a drága hangfalat sajnálta az öreglány, hanem a virágján sopánkodott. A hazafelé utat már a zenekar kisbuszán tettem meg, ahol egymás hegyén-hátán ülve utaztunk.
Samu mitől volt más, mint a többi kortárs rockzenész?
B.M.: Hadd mondjam el az egyik legmeghatározóbb emlékemet: amikor gitárján a Für Elise-t játszotta, az utolsó hang elhalkulása után a néma csöndben lehet csupán hallani a közönséget. Legelső alkalommal magát a csöndet is hallottam. Mintha beszorult volna a levegő. Ugyanis nem az a meghatározó, hogy az ember hányszor vesz levegőt, hanem az, amikor bennszorul a lélegzete. Ez pontosan ilyen lélegzetelállító pillanat volt. Hogy miben különbözött a többitől? Ahogy felállt a színpadra, ahogy megfogta a hangszerét, és ahogyan megszólaltatta, abból kitűnt, hogy ezt az egészet mennyire komolyan gondolta. Igazából ez megfogalmazhatatlan…
B.D.: …A Für Elise még a Budaörsi úti lakásunk idején fogant meg Samuban. A szomszédunkban lakó tanárnő folyamatosan ezt a zongoradarabot játszotta, amely a nyitott ablakon keresztül behallatszott. És hadd tegyem hozzá, elsősorban a külseje miatt különbözött társaitól. Vegyük mindjárt a P. Mobilt, ahol Lóri vállig érő haja, méretes bajusza, kopott farmerja igazi rocker külsőt kölcsönzött neki. Ezzel szemben az öcsém gondosan tisztított cipőjével, mérsékelten hosszú, gondozott, hullámos hajával, nyírott bajuszával, vasalt farmeringével, vagy dzsekijével, valamint élre (!) vasalt farmernadrágjával kifogástalan úriember benyomását keltette. Bár a nadrág él-vasalása ellen a mamánál erősen tiltakozott… A „piperkőcségig” nett megjelenése meglehetősen szokatlan volt abban a kultúrkörben.
Eljárt más zenekarok bulijaira?
B.D.: Hogyne! Szerette a dzsesszt, együtt mentünk Pege Aladár előadásaira, de ott voltunk a The Nashville Teens kisstadionbeli koncertjén is, amikor a padokat felgyújtották. De nem csupán az élő koncerteket szerette, komoly lemezgyűjtemény maradt utána, amelyet ma is őrzök. Érdekes módon nagyon sokféle zenét gyűjtött, főképp magyar előadóktól. De mondhatnám a nagy kedvenc, s egyben példakép Jimi Hendrixet is, akitől szintén számos kiadványt vásárolt össze. Róla még egy ajtóméretű posztert is beszerzett, amely az ágyánál, pont a feje fölött helyezkedett el a falon.
A színes bőrű gitáros fenomén nemcsak neki, de Radics Bélának is elsőszámú példaképe volt. Milyen viszonyban volt Samu a „Magyar Jimi Hendrixszel”?
B.M.: Azon túlmenően, hogy Radics 1977-ben a P. Mobil vendégeként lépett fel a Budai Ifjúsági Parkban, nem sok kapcsolatról tudok. Azon a koncerten négy számot adtak elő közösen, aki látta, annak óriási élményt jelentett. Erről létezik valamilyen kalózfelvétel is. Béla halála bizonyára megrázta, hiszen a Zöld, a bíbor és a fekete emlékdalt az ő tiszteletére írta a P. Box. Annyit tudok, hogy ott volt a temetésén is, ahol virágot tett a sírjára.
Emblematikus szerzeményeivel, különleges gitárjátékával, egyéniségével a P. Mobilban tette le elsőként a névjegyét. Emberi és zenei tekintetben hogyan viszonyult a zenekarhoz?
B.D.: Voltak vitái Lórival. Olyan is előfordult, hogy a zenekarvezető megbüntette, mert vagy táncolni, vagy énekelni nem akart. Lórántról köztudomású, hogy nagy súlyt fektetett a színpadi showra, ő maga is rengeteg ilyet talált ki. Samu – énekhang híján (volt önkontrollja) és apámtól örökölt botlába lévén – ebben nem bizonyult partnernek, ő ízig-vérig gitáros volt. Ennek az eredménye lett a négy-ötszáz forintos pénzbüntetés, azaz levonás.
(folytatjuk) Hegedűs István
2018. április 18. 20:22