Samu, a gitáros (9/2. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Pálmai Zoltán dobos Samu kollégájaként mindkét P.-betűs formációban ütötte a bőröket, ám kapcsolatuk ettől jóval tartalmasabbnak bizonyult: amellett, hogy gondtalan fiatalokként együtt járták a szórakozóhelyeket, kettejük között az évek során szoros barátság szövődött.
Hipotetikus kérdés, mégis megkérdem: mennyi esély lehetett arra, hogy odakint megvesse a lábát, és elismert muzsikus legyen? Úgy tudni zenekart, lemezszerződést ígértek neki.
Visszakérdezek: mi van akkor, ha idehaza két bakelitlemezem megjelent? Meg aztán így tudok gitározni, és ennyi, meg annyi szerzeményem van. Odakinn hányan gitároznak így? Vagy még jobban? Ja, és jobban beszélnek angolul… De így járt korábban Barta Tomi is és még sokan mások. Sokan visszatértek, amikor rájöttek, hogy nyugaton nagyon nehéz érvényesülni. Hogy Samu egyébként kapott-e valakitől ajánlatot, azt nem tudom megmondani. Mindenestre tudása alapján igen, lehetőségei szerint viszont semmi esélye nem lehetett az érvényesülésre. Alapos tévhitben élt: amikor megjelent Svédországban, és azt gondolta, hogy odakinn – mondjuk – a Europe együttes, stúdió és szerződés várja. Miközben hivatalos és érvényes útlevéllel a kezében szeretett volna politikai menedékjogot kérni. Persze, hogy megkérdezték, milyen alapon kéri, amikor nem is üldözik. Hiszen akkor hogyan utazhatna… És persze, hogy aztán visszaküldték Traiskirchenbe. Ahol végig kellett járniuk a kötelező procedúrát: leadni az útlevelet, beadni a regisztrációs kérelmet az ENSZ-hez, amelyre esetenként akár három-négy évet is kellett várni…
Úgy tudni, a tragédia után te hoztad haza a családot a táborból. Miért épp neked szóltak?
Samu felesége Marcsi tudta, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Felvettem vele a kapcsolatot, elsősorban a hazahozatalt és a temetést kellett intézni, ez utóbbival valami szervezetet bíztak meg. Időről időre beszéltünk, tehát kapcsolatban voltunk. Aztán úgy döntöttek, hogy Samu nélkül ezt nem csinálják tovább, szeretnének hazajönni. Nem ment egyszerűen, hiszen már regisztráltak Kanadában, amelyhez le kellett adni az útlevelüket. Samu halála után, a regisztráció megérkezéséig a család beköltözhetett egy joisi panzióba, amelynek költségeit munkával kellett fedezniük. Pincészetben, üvegmosással, szőlőszüreteléssel teremtették elő az ehhez, és a napi megélhetéshez szükséges összeget. Visszatérve a hazautazáshoz, körülbelül két hetet kellett várni, amíg az úti okmányokat visszakapták, amelyekért aztán Joisba mentünk. Bepakoltunk a mikrobuszomba, majd az osztrák-magyar határ előtti utolsó kávézónál megálltunk; javasoltam, alaposan gondolják át a döntést, mert a határt átlépve nincs visszaút. Marcsi megerősítette elhatározását. A magyar oldalon a határőr elkérte az útleveleket, majd szigorúan figyelmeztetett: – Csillag Mária, ön túllépte az engedélyezett kinn tartózkodási időt! Félreállítottak bennünket, és már a határon megkezdték a kihallgatást. Édesapja, Miklós lakást bérelt, hogy be tudják rendezni itthoni életüket. Nehéz időszak elé néztek, hiszen egy borzasztó csapás után mindenféle problémával kellett szembe nézni: Mariannak, a kislánynak az elmaradt oltásaitól kezdve a különböző okmányok beszerzéséig – nem sorolom. A visszailleszkedés után Marcsi férjhez ment egy nagyon tisztességes emberhez, aki amellett, hogy a gyerekben tudatosította, nem vérszerinti apja, mégis sajátjaként nevelte Mariannt. Le a kalappal előtte. Marcsit nagyon szeretem és tisztelem, hogy mindezt végigcsinálta; tudom, borzasztó dolgokon ment keresztül. Mariann pedig azóta gyönyörű lány lett. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Samu halálát illetően mindenféle híresztelések lábra kaptak. Főképp, ami az apósjelöltet illeti. Nem tudom, hogy azok a „jólértesültek”, akik tudni vélték, sőt látták (!), hogy Miklós közreműködött Samu halálában, honnan szedték az információikat. Ugyanis, mivel az eset után a helyszínen voltam, s végig csináltam azt a procedúrát, amellyel egyáltalán bejuthattam, nyugodt szívvel kijelenthetem: oda senki illetéktelen nem juthatott be. Szigorúan őrzött objektumról beszélünk, Traiskirchenről, ahová nem lehet csak úgy egyszerűen besétálni, kilökni valakit az ablakon, majd utána visszasétálni. Ebben biztos vagyok. Ami a családot illeti, Samura, a barátságunkra való tekintettel igyekeztem mindenben segíteni őket, s a mai napig tartom velük a kapcsolatot.
Tudjuk, hogy Samu készült arra, hogy így, vagy úgy de befejezze földi pályafutását, ami – sajnos – harmadszorra sikerült. Véleményed szerint miként juthat el egy ember odáig, hogy akár a családot is hátrahagyva, erre a kétségbeesett lépésre szánja el magát?
Máig nem értem. Nem értem, miért nem azokba kapaszkodik, akik körülötte vannak, és számíthat rájuk. Inkább mindent eldob magától. Nem tudom, hogy labilis idegrendszere ellenére is, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre a pszichéje? Úgy tűnik, ezt már soha nem fogom megérteni. Nekem három gyermekem van, és minden ember életében adódnak nehezebb pillanatok, helyzetek. De, ha körülöttem tudhatom a gyermekeimet, a családom, olyan nagy baj nem lehet.
Lehet-e valamiféle összefüggés az érzékenység, a lelki stabilitás hiánya és a művészi véna között?
Lehet. Samu esetében a sikertelenség és az ebből fakadó frusztráció, türelmetlenség komoly szerepet játszhatott végzetes cselekedetében. Gondoljunk bele: folyamatosan elégedetlen volt magával, miközben tisztában volt önnön értékeivel, és ehhez képest elmaradt a jól megérdemelt siker. És ez alaposan kihat a mentális állapotra, valamint meghatározza a mindennapjait. Emlékszem a P. Box utolsó fellépésére a brémai fesztiválon, amikor Vikidál helyett Varga Miki énekelt. Letoltuk a műsort, utánunk Rory Gallagher és a Taste következett. Mi pedig szájtátva néztük a zenekari árokból. Majd ezek után jött James Brown. Azt is végig vártuk. Kellett is, mert, mint kiderült, a gitáros elfelejtett hangszert hozni magával, Samuét kérte kölcsön. A buli végeztével irdatlan mennyiségű itallal hálálta meg a jótéteményt. Gondolhatod, mit érezhetett Samu annak tudatában, hogy a P. Box megroggyant, haza kell mennie a Lecke utca 4. szám alá, a szoba-konyhába, ahol a pici szobájában az ágya szélén ülve egész nap a fehér Stratóját nyomogatta. Nem lehetett könnyű mindezt végig gondolni, végig élni, és a sikerre várakozni. Vagy türelmetlen volt, vagy közben kiment a divatból az a zene, amit játszott. Miközben az soha nem megy ki a divatból… Idekívánkozik egy zseniális Hobo-idézet, amely azt gondolom, mindent megmagyaráz: „A sikernek ára van, nem titka”.
Zenei pályád során nagyon sok zenésszel dolgoztál. Közöttük hová helyeznéd Bencsik Sándort?
Hogy akkor hol volt a helye, tudjuk: az élvonalban. Hogy ma hol lenne a helye, nem tudnám megmondani. Részt venne- e a P. Mobilban, vagy valamelyik tribute-formációjában, s, hogy egyáltalán gitározna-e – nem tudom. Született érzékenysége okán nagyon nehéz megmondani, hogy a mai törtetős, önmenedzseléses világban egyáltalán talpon maradna-e. Ha a személyes kötődésemre vagy kíváncsi, elárulom: Samu a napi gondolatom. Az Utolsó cigarettát nagyon sok zenekartól hallottam. De nem csak hallottam, nagyon sokkal játszottam is. Amikor a nóta megszólal – akár én játszom, akár nem –, fájdalom lesz úrrá rajtam. Hiszen nálam az Utolsó cigaretta Vikidál énekével, Bencsik gitározásával, Cserháti billentyűjével és Bajnok basszusával rögződött. Azok a nóták, amelyekről korábban is beszéltem, nekem ezekkel a zenészekkel voltak autentikusak. És ez már így marad.
Hegedűs István
.jpg)
2018. szeptember 16. 09:55