Samu, a gitáros (9/1. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Pálmai Zoltán dobos Samu kollégájaként mindkét P.-betűs formációban ütötte a bőröket, ám kapcsolatuk ettől jóval tartalmasabbnak bizonyult: amellett, hogy gondtalan fiatalokként együtt járták a szórakozóhelyeket, kettejük között az évek során szoros barátság szövődött.
Póta Andris dobost váltottad a P. Mobilban, ahol már Bencsik Samu gitározott. Úgy tudni, nagyon hamar összebarátkoztatok. Mi volt az, ami megfogott a személyiségében?
Nehéz ezt megfogalmazni. Valószínűleg nagyon sok dologban egyformán gondolkodtunk. Azt gondolom, úgy zenei, mint emberi értelemben mindketten populárisabbak voltunk társainknál. Sem külsőleg, sem életfelfogásunkban egyikünk sem volt az a vad rocker, aki az egész nyarat kihúzza egyetlen bőrnadrágban. Ha szórakozni mentünk, rendesen felöltöztünk, de a jó cigarettára, vagy jó italra is éppúgy igényesek voltunk. Az ilyen alkalmakkor mindenféléről beszélgettünk, de zárkózottsága révén Samu senkinek nem nyílt meg igazán. Szó sem lehetett lelkizésről, így mélyenszántó dolgok, netán magánéleti problémák nem kerültek elő. Sem velem, sem mással nem osztotta meg, hogy például váltani akar, hogy a remélt nagylemez érdekében kiszállna a Mobilból.
Nagyon kevés ennyire karizmatikus zenészt tart nyilván a magyar rocktörténelem, mint Bencsik Sándor. Szakmailag hogyan láttad őt?
Hadd kezdjem azzal, hogy a mai napig számtalan zenekar él a munkásságából, szerzeményeiből. És egészen jól. Ezzel egészen bizonyos, hogy maradandót alkotott. De feltenném azt a kérdést is, hogy hol voltak azok, aki azt mondják, hogy Bencsik a legnagyobb magyar rockgitárosok egyike? És vajon hol voltak akkor, amikor a Bill és a Box Companyvel tíz embernek játszottunk a Dési Huber Művelődési Házban?
Kissé előre szaladtunk, de ha már szóba hoztad ezt a formációt, nem gondolod, hogy 1986-87-re, vagyis arra az időszakra, amiről most beszélünk, a rockzene, mint műfaj leszállóágba került? Hogy más szelek fújtak már akkor?
Nem hinném, hogy ez lenne az oka. Igaz, hogy addigra már felnőtt egy másik generáció, de elég csupán az István, a király sikerére gondolni. Vagyis arra, hogy már kevésnek bizonyult, ha valaki jó előadó, jó énekes, kitűnő gitáros, ennél többre van szükség: látványra. És még valamire: össze kell gyűjteni a sztár előadókat, egy műsorban felléptetni, hiszen erre jön be a közönség. Egy darabig működött is, ám ebből következett, hogy Vikidál Gyula, Varga Miki, de a Bill is már szólóénekes pályában gondolkodtak. Hiszen a rockoperában valamennyien bizonyítottak, és ez elég muníciót biztosított nekik a szólósikerhez.
Visszatérve a mobilos időkhöz, hogyan emlékszel a közös alkotómunkákra?
Valóban egy közösségről, nagyon jó műhelymunkáról beszélünk. Amelyhez kellett Samu hihetetlen zenei tehetsége, Vikidál dallamvilága, Bajnok muzikalitása, és kellett Schuster Lóri vele született szelektáló képessége is, az a bizonyos szűrő, amivel eldöntötte, hogy mi jó és mi nem jó. Akkor és azóta is bebizonyosodott, hogy amire rábólint, az tényleg jó. Ezt még az ellenségei sem vitathatják el tőle. Ami a munkamenetet illeti, Samu általában hozott egy jó riffet – mondjuk a Kétforintos dal máig ható gitárbevezetőjét –, arra Vikidál rögtön ráénekelt, Schuster pedig hozta a szövegötletet. Sashalmon, Lóránt nagymamájának a konyhájában próbáltunk, és addig gyúrtuk a nótákat, amíg olyan állapotba nem kerültek, hogy Tollár Béni technikusunk Uher típusú sztereó magnójára rögzíthesse. Roadunk Cseresznye, vagy rövidebben Cserkó többször átkozódott, amikor valamelyik szomszéd, gondolom, a hangos próbák miatt, rendre kiszúrta a Barkas kerekét. A későbbi Kopaszkutya filmben egy kicsit megjelenik valóság, amikor Lóránt kérdezi: – Nagyi, van bukta? A lényeg, hogy nagyon sokat dolgoztunk. Keddenként az Ifiparkba jártunk fellépni, ezeket próbák előzték meg, ahol összeraktuk a műsort. De a többi napon is legalább öt óra hosszat próbáltunk, ami azért nagyon összecsiszolja az embereket. Kevés saját nóta lévén, a Deep Purple-től kezdve a Grandfunk Railroadon át a Bachmann Turner Overdrive-ig mindenfélét játszottunk. A végére pedig maradt az a hét szám, ami saját szerzeményünk volt.
Maximalista lévén, Samu ideje állandó gyakorlásokkal, tökéletesítésekkel telt. Mondják, talán épp emiatt eléggé nehezen viselte a kudarcélményt.
Igen, semmit sem bízott a véletlenre. A kudarcot úgy élte meg, hogy magába fordult. Különcsége pedig abból adódott, hogy nem volt türelme kivárni, hogy beérjen, vagyis hogy megtapasztalja a sikert, amelyre annyira vágyott. Neki a Fehér Stratocaster, meg a Gibson Les Paul volt a fontos, meg az AC 30-as VOX erősítő. És persze a gyakorlás és a gyakorlás… Lehet, hogy nem hitt magában, nem hitt a zenekarban – nem tudni. Talán épp a sikerben nem hitt… Hiszen, ki jósolhatta volna meg akkoriban, hogy a P. Mobil negyven év után is sikeres zenekar lesz?
Hét esztendő és némi kacskaringó után ismét együtt dolgoztatok, de immár a P. Boxban. Hogyan zajlott le a váltás? Samu hívott?
Még a Hobo Blues Bandben doboltam, amikor a P. Box alakult. Láttam a zenekart a Sáfár-Szabó ritmusszekcióval és Varga Mikivel, majd Öcsit később Zsöci váltotta. Ez utóbbi felállással nem adtak ki friss anyagot, hiszen még kitartott az előző két album sikere. Amikor beléptem a bandába, egy héttel később a Désiben elkezdtünk dolgozni az új, Ómen-lemez nótáin…
Amely lemez nem futott be olyan karriert, mint elvárható lett volna…
Pedig zseniális anyag. Megismétlem, zseniális, csak éppen nem populáris. Zenéjében éppúgy, mint Hobo verseiben. Ráadásul nagyon-nagyon jól szól, hiszen Kovács Gyuri hangmérnöknél a MAFILM Zenetermében vettük fel. És még valami: soha nem tudtuk kijátszani, hiszen Gyuszi akkor már javában István, a királyozott. Így elmaradt a turné, ami sokat segített volna. Egy hasonlattal élve a háború, a katona és a lőszer találkozott ugyan, csak épp semmi nem történt. Egy puskalövés sem.
A teljes kapituláció azonban még váratott magára. Említetted a zenekar frontembereinek szólókarriert építő törekvéseit. Innen számítható tehát az addig jól működő P. Box eróziója?
Igen. Cserháti Pityinek elege lett abból, hogy a P. Box hiába tömörít olyan zenészeket, mint Samu, Zsöci, vagy jómagam, ha nincs énekes. Vikidál színésznek állt a Nemzeti Színházba az István előadásaira, nem maradt ideje a zenekarra. Addigra Varga Miki is kiadta a saját lemezét, Bill később a Kormorán zenészeivel csinált másik zenekart, persze leendő szólókarrierjének jegyében. Pityi úgy döntött, hogy Debrecenben alapít családot, felhagyott a zenéléssel. Miután hárman maradtunk, előbb megcsináltuk a Metal Companyt Basaryval, majd Billel a Box Companyt, ám egyik sem bizonyult sikeresnek. Nem is sejtettük akkor, hogy Samunak már egészen más tervei vannak… Az utolsó nekirugaszkodás, amikor Felkai Miki gitározott, Mr. Basary billentyűzött, s mi adtuk Zsöcivel a ritmusszekciót. Valahol vidéken ért bennünket a hír, hogy Samu meghalt. Egy ismerősöm hívott, aki a bécsi Kurier hasábjairól felolvasta a gyászhírt.
Zenei pályafutásánál maradva: Kicsit keserű címmel Illés Lajos szólóalbummal jelentkezett, amelyen, mások mellett mindketten szerepeltek. Ez volt Samu utolsó munkája.
Sőt, Zsöci is szerepel rajta. Ami a lemezanyagot illeti Illés Lajostól kissé szokatlan, nehezen emészthető zenék, amelyek Zelki János gyönyörű verseivel szólalnak meg. A versíró egyébként Zelk Zoltán költő fia. Ezek közül is kiemelném a Reális valóságot, amelyet épp Lajos énekel, említhetném a Táncolni kell opuszát, de a többi is zseniális. A kísérő zenekar – többek között – Lajossal, Samuval, Zsöcivel és velem tehát adott, de az énekesek névsora is illusztris: Illés Lajos mellett Demjén Rózsi, Somló Tamás, Zalatnay Cini és a méltatlanul „elfeledett” kitűnő dzsesszénekesnő Bontovics Kati. Ő énekli például a Hűvös van című számot, amelyben Samu briliáns gitárszólója hallható. Egy turnét csináltunk belőle, ami arról is nevezetes, hogy itt gitározott utoljára. A lemez boltokba kerülését már nem érhette meg, a neve fekete kerettel szerepel a borítón…
Hegedűs István
.jpg)
2018. szeptember 2. 14:24