Samu, a gitáros (8. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza elegenciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Noha Felkai Miklós kevés időt tölthetett a tragikus sorsú zenésszel, a debreceni gitáros emlékezetéből mégis előkerülnek olyan különleges események pillanatok, amelyek hozzátesznek a Bencsik-legendához…
A P. Box megszűnése, majd a gitáros külföldre távozása után Bencsik Sándort váltottad a Bill és a Box Companyben. Találkoztatok-e korábban első közös szereplésetek előtt, vagy ismerted-e őt személyesen?
’73-ban Debrecenben, az Ifjúsági Parkban láttam először, még a P. Mobil tagjaként. Emlékszem, egy Deep Purple számmal álltak be; a színpad felé közelítve (akkor még semmit sem láttam) az első benyomásom, hogy: 1. Ki énekel? (És ezt mindjárt kikérem magamnak, mert ennyire jó nem lehet!); 2. Nagyon jól szól; 3. Ki gitározik? Amikor közelebb értem, akkor láttam Samut teljes szőkeségében és szerénységében, ha jól emlékszem, Fender Stratocaster gitárjával. Csak ismételni tudom: nagyon jól szólt. Beszélni nem beszéltem vele, a nézőtérről figyeltem. Később, amikor Pestre kerültem sem sűrűn találkoztunk, ha mégis, általános szakmai dolgokról váltottunk néhány szót. Nem is voltunk egy „súlycsoportban”, hiszen ők rockosak voltak, én pedig az Apostol gitárosaként a „puhásokat” erősítettem. Az 1986-os Gitárpárbajon játszottunk először közös színpadon.
Sokan különcnek, magába forduló embernek tartották. Mit gondolsz erről?
Szerintem ez a védekezési mechanizmusából adódott. Anélkül, hogy összehasonlítanám magam vele, ismerős a szituáció… Sérülékenyek vagyunk, és Samu is az volt. Védőfalat húzott maga köré, ahová nagyon keveseket engedett be. Ha összeakadtunk valahol, eléggé felszínes dolgokról beszélgettünk. Amikor először feljött a lakásomra, érdekes módon megnyílt. Magánéletéről egyáltalán nem esett szó, de a szakmai dolgokról igen. Szakmán belül komoly rivalizálás folyt, mindenki vigyázott a pozíciójára. Ma, az internet, a korlátlan információáramlás világában mindez talán furcsán hangzik, de akkoriban mindenki féltette a nehezen megszerzett információit. Emlékszem, panaszkodott, hogy ötödször cserélt Marshall- erősítőt és ládát, mégsem tetszett a hangja. Megkért, menjek le az akkori klubjukba, próbatermükbe a József Attila lakótelep közepén lévő Dési Huber Művelődési Házba és mondjak véleményt róla. Meg is történt, majd megnyugtattam: – Te Samu, ez k…va jól szól!
Amikor 1986-ban kitaláltad és megvalósítottad a Gitárpárbajt, mint eseményt egyértelmű volt, hogy Samut is szeretnéd a csapatban tudni?
Amikor megkerestem és vázoltam az elképzelésem, nagyon kedvesen és normálisan állt hozzá. Sőt, azt kell mondjam, alázatosan, ami az addigi teljesítményét figyelembe véve, meglepett. Ahhoz képest, hogy országosan ismert és elismert gitárosról beszélünk, aki korábban a P. Mobil, majd a P. Box meghatározó arca, zenésze volt, de zeneszerzőként is mindkét csapatban letette a névjegyét. Innentől kezdve eljött a lakásomra, ahol többször beszélgettünk. Emlékszem, egy nagyon csúnya zöldszínű Skodája volt, „Libának” nevezte. Ő kereste a kapcsolatot velem, mert félt ettől a kihívástól, megméretéstől. Méghozzá azért, mert – mint kiderült – nem szerette a „belöklek a mélyvízbe, aztán majd lesz valahogy” típusú megoldásokat. Pontosan tudni akarta milyen dalok, milyen formában lesznek előadva azért, hogy becsülettel fel tudjon készülni.
Milyen benyomásokat szereztél róla a közös munka során?
Bizonyos fokig önbizalom hiányos volt. Mondjuk, ez nem befolyásolta abban, hogy saját zenekarában a saját elképzeléseit érvényesítse, erre nagyon komolyan nagyon nagy hangsúlyt fektetett. Ez az érdekérvényesítés nemegyszer „toporzékolásos” attitűdökkel zajlott a próbákon. Ami a Gitárpárbajt illeti, az elmondottak alapján visszagondolva, a hat gitárosból talán rá lehetett számítani leginkább. A Petőfi Csarnok-os előadást országos, tíz-tizenkét állomásos ORI-turné követte, amelyeken hasonló lelkiismeretességgel mindvégig helytállt. Lerch Pistával feldolgozták a Dongót, meg kell mondjam, lenyűgözött. Már az átirat is mestermunka, de a Párbajon is brillírozott vele.
Miben látod ezt a különleges szakmai tehetséget?
Hogy ezt megfejtsem, legalább tízéves kora óta kellett volna ismernem, netán a közös suli sem lett volna hátrány. Így azt mondom, hogy ez isteni adottság. Vagy örökölte valakitől. Közös munkánk során meglepett, amiről már beszéltem, hogy szerette a biztonságot. Miközben a rockzene nem erről szól. Művelői általában úgy vannak vele: „csapjunk bele, majd csak lesz valahogy!” Mondják, Vikidál nagyon muzikális, a Menj továbbra – úgy hallottam – tíz perc alatt legalább öt verziót énekelt föl. Samunál ez épp ellenkezőleg zajlott: hazament és kigyakorolta, tökéletesre csiszolta a szólóit, a szólamokat. Addig nem engedte el, amíg úgy gondolta, van mit dolgozni rajta. Pontosan így tett Barta Tomi az ős-LGT-ből, ezzel szemben Radics Bélánál sokszor a színpadon, műsor közben dőltek el ezek a dolgok. De a kevés, megmaradt felvételein is kihallatszik ez a koncepció. Samunál és Bartánál persze ez a felfogás az improvizációs készség rovására megy, ám ez mit sem von le zsenialitásukból. Miért baj az, hogy a koncerten is azt játsszák, amit a lemezen?
Bencsik Samuról kijelenthető, hogy nem csupán kiváló zeneszerző és gitáros, hanem több ennél: jelenség. Mi az, ami kiemelte kortársai, illetve kollégái közül? Lehet-e példának állítani a mai fiatalság elé?
Olyan normális embert, zenészt ismertem meg benne, amelyből kevés létezik ebben a szakmában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi „nem normális”, de – anélkül, hogy bántani akarnám – sokuk felszínes, dzsunga. Samut sosem látták részegen, ha ivott is, mértékkel és minőségi italokat. Erre is igényes volt. Ha megnézed az öltözködését, már az is sokat elárul: melyik rocker járt zakóban, élére vasalt nadrágban? De, ha farmert – nadrágot, vagy dzsekit – húzott, az is valahogy másképpen állt rajta, mint a társain. Nem volt durva. Sok embert megzavart, nem tudta hová tenni. Ezzel a jó értelemben vett különcségével kirítt a társai, kortársai közül. Miközben ízig-vérig rocker volt. Ha ehhez hozzáadjuk szimpatikus megjelenését: a szőke, göndör haját, tiszta, kék szemét – összességében valóban jelenségről beszélhetünk. Emellett, amiről már szó volt, gitározása példaértékű, szerzőként pedig mindkét P.-betűs zenekarban maradandót alkotott. Mindent összevetve pozitív személyiség: a muzikalitása, a becsületessége, szerénysége elvitathatatlan. Úgy tudnám leginkább megfogalmazni: olyan színpadi megjelenést produkált, ami azonnal odavonzotta a tekintetet. Mintha egy fekete-fehér csoportkép közepén középen egy színes alak állna.
Hegedűs István
.jpg)
2018. augusztus 19. 13:59