Samu, a gitáros (7-2. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza elegenciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Most épp Schuster Lóránt P. Mobil-főnökön a sor, hogy megtudjuk, miként látja saját szemszögéből a „Szőke Herceget”.
Aztán jött a Pandora’s Box. Megosztotta a rajongótábort?
Eléggé sz…r helyzet volt, újra kellett gombolni a kabátot, hiszen a lemezgyár mindent megtett azért, hogy leválassza ezeket az embereket. Az Erdős-Wilpert duó úgy gondolkodott, ha már az egész zenekart nem tudta kirántani alólam, akkor egy lemezlehetőség felvillantásával legalább elviszik Bencsiket és Cserhátit, akik szerveztek maguknak egy új csapatot. Egyébként az előző interjúidból elég sok mindenre fény derül: például az is, hogy Samuval ellentétben Sáfár Öcsi nem tartotta szerencsésnek a Pandora’s Box / P. Box elnevezést. Vagyis szándékosan játszották ki a név hasonlóságát. Pedig amikor a Nemzeti szálló éttermében egy komoly italozást követően elváltunk, mindkettőjükkel megállapodtam, hogy nem élnek a „P.”-betűs zenekari elnevezéssel. Ami a színpadi beszólásokat illeti, az is kiderült, hogy Varga Mikivel elmondatták a felkonfokat, amiben megjegyzéseket tettek rám, illetve a P. Mobilra. Miközben én koncerten soha, egyetlen szóval nem foglalkoztam velük, hiszen azzal azt a látszatot keltettem volna, hogy a P. Box érdekel engem. Más kérdés, hogy a közönség egy része pontosan tudta, miként léptek le a zenekarból, hogyan adták föl az elveiket. A nagylemez reményében. Azok az emberek – és ez a közönség egy része csupán – nyilván nehezebben élte meg a szakadást, és árulóztak. De ugyanígy tettek ’79-ben az Ifiparkban, amikor Vikidál búcsúfellépésén először a „maradj velünk Gyula!”, majd később a „halj meg Gyula!” szlogeneket skandálták. És, ha akkor nem tartom kézben a bulit, Gyulát fölkoncolják… Az első időben nem nagyon érdekelt a szkanderozás, mert nem tartottam jónak, amit zeneileg csináltak. Később olyan számok születtek, amelyekre oda kellett figyelni, az már sokkal jobban izgatott, s az már inspirált. Egyetlen egy alkalommal reagáltam mindössze, amikor betettük a műsorba a „Mondd meg kié a nagy P.!” című opuszt. Kiderült, hogy az a bizonyos P -betű nagyon sokat számít: ahol ez ott van, ott vagyok én is, és az a P. Mobil. De úgy látszik, ezt nem mindenki tudja, vagy veszi tudomásul. Nemrég felhívott valaki a Rock FM rádióból, hogy szeretne Bencsik Sándor emlékműsort csinálni egy órában, és én kaphatnék benne egy- másfél (!) percet. Kérdésemre, hogy látta-e a Bencsik életéről szóló DVD-t, vagy meghallgatta-e a korábbi, saját számaiból álló CD-t, netán olvasta-e a Kaptafát, mindegyikre nemmel válaszolt. Ezek után nem láttam értelmét semmilyen Bencsikről szóló beszélgetésnek. Ugyanis illett volna felkészülni…
Úgy tudni, a P. Boxot a nem éppen felhőtlen viszony ellenére is te ajánlottad az illetékesek figyelmébe.
Igen, ez az illetékes az Ifjúsági Rendező Iroda, az IRI volt. Az intézmény a tavaszi és a téli vakáció idejére különböző rock koncerteket szervezett, a Corvin, illetve az Uránia mozikban. Megkérdezték, hogy a P. Mobil mellett kiket javasolnék a műsorfolyamba. Igencsak elcsodálkoztak, amikor a P. Boxot ajánlottam. Amellett, hogy a véleményem megvolt róluk, szakmailag egyértelműen őket tartottam alkalmasnak, hiszen annak az elvárásnak kellett megfelelni, hogy megteljen a Corvin mozi. Ugyanis a szakmai véleményem nem rendelem alá az érzelminek. Érdekes, amikor a Bencsik-Cserháti duó még a P. Mobil tagjaként sokallta, és nem akarta kifizetni a bulinkénti száz forint színpadi izzólámpa hozzájárulást, amit a saját pénzemen vettem meg, addig a kiválásuk után Rohánszky Janó technikusukon keresztül tőlünk bérelték a cuccot, bulinként négyezer forintért.
Milyen érzés volt, amikor a felállás utolsó, dupla ajkai koncertje után kétfelé pakolták a felszerelést: egy része a P. Mobil-raktárba ment, a másik pedig Hammondostól, Vox-erősítőstől, ki tudja, hová?
A Nemzeti szállós, unikumos beszélgetés után már túl voltam rajta. Amúgy az is érdekes volt, hiszen – mint említettem – Cserháti Pityi kezelte a közös zenekari kasszát. Ezzel, és a szintén nála maradt, drága hangoló géppel nem volt hajlandó elszámolni. A zenekari pénz nem volt nagy összeg, és egyiket sem akarta lenyúlni, inkább szívatásnak gondolnám. Ám saját inkorrektségük csapdájába estek, mert a Bencsik VOX AC 30-as erősítőjét tartalmazó konténer üres volt. A buli után a roadok ugyanis elfelejtették bepakolni… Tudtam, hogy Cserhátit a Samun keresztül lehet megfogni, és igazam lett. Amikor eljöttek hozzám a Koszorú utcába megkérdezni, hogy hol a VOX erősítő, megmondtam: ha visszahozzák a hangoló gépet és elszámolnak a közös, zenekari pénzzel, egészen biztos, hogy előkerül. Ők nem tudták, hogy az erősítő egész beszélgetésünk alatt a szekrényemben figyelt… Mindenestre másnap megtörtént a korrekt elszámolás. Az említett négyezer forintos bérleti díjakkal is elmaradtak egészen addig, amíg egy alkalommal „véletlenül” kihagytam a szerelésből a crossovert, ami nélkül az énekcucc nem akar megszólalni. Érdekes módon, miután megreklamálták, én pedig figyelmeztettem őket a tartozásukra, azonnal kifizették. Aztán nem jöttek többé bérelni. Sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kellett nyúlni, és azt is, hogy részükről folyt a sárdobálás. Mint már említettem, engem a saját zenekarom érdekelt, én nem foglalkoztam velük. És ezt a sokat emlegetett búcsúitalozásnál is megmondtam mindkettőjüknek: ezt a számlát én fizetem, ha a kilépés mellett döntenek, a köszönésüket sem fogadom, soha az életben. Mégis elcsodálkoztak, amikor egy héttel később, az Ifjúsági Magazin szerkesztősége előtt összetalálkoztunk. Rám köszöntek, Samu a szokásos gizdaságával odaszólt: – Szevasz Flórcsi! Baromira meglepődtek, amikor nem köszöntem vissza, hanem tovább mentem. Ezután nem sűrűn találkoztunk: Béla temetésén szinte egyszerre tettük le virágainkat a sírra, Samu a fejéhez, én a lábához. Ezen kívül még egy érintés: Wilperték 1984-ben csak úgy voltak hajlandók kiadni a Honfoglalás lemezt, ha a régi tagok is közreműködnek rajta. Nem szívesen, de belementem. Vikidál énekelt egy tételt, Samu gitározott rajta – és ez hallatszik is –, ám Pityi neve hiába szerepelt a borítón, végül nem billentyűzött.
Elgondolkodtató, vajon mi vezérelte őket ebben a küzdelemben? Samut csupán a róla készült beszélgetésekből, de Pityit szerencsém volt személyesen is ismerni. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetem, nem feltételezek rosszindulatot a részükről.
Vetélkedtek. Be akarták bizonyítani, hogy nélkülük nem létezik a P. Mobil. Be akarták bizonyítani, hogy ők nélkülem is tudnak olyan zenekart csinálni, mint a P. Mobil. Óriási szerencséjük volt, hogy Vikidál szerepet kapott az István, a királyban, és ezáltal a produkciót saját hatáskörükben is népszerűsítették. Gyakorlatilag ebben az időszakban nem tiszta P. Box koncertekről beszélünk, hanem István…-produkcióról, amelynek az első részében a zenekar a saját számait játszotta. Mint egy előzenekar. Emellett persze a közönség szerette a saját nótáikat, jók is voltak, elég csak a Zöld, a bíbor és a feketére gondolni.
A te megfogalmazásoddal élve olyan „érintéssel” is találkoztam, hogy Samu 1987-ben, érzékelvén a leszállóágat, újra egyesítette volna a klasszikus P. Mobilt. Kaptál erre vonatkozó megkeresést?
Nem kaptam ilyen ajánlatot, de még csak nem is hallottam erről! Lehet, hogy Samuban felmerült ilyesmi, de sem Zeffertől, sem Sárvári Vilitől nem váltam volna meg, hogy visszavegyem a régi tagokat. Még a ’85 év végi nyolc és félhónapos leállás alatt sem gondolkodtam volna el ezen, hiszen akkorra már az egész szakmából, és az egész rock and rollból nagyon elegem lett.
Mennyire követted a végkifejletet?
Több olyan táborbeli társával is beszéltem, aki végig mellette volt, de leveleket is kaptam. Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés, de végül jóleső érzéssel töltött el, hogy Samu ott, a táborban rájött, nagy baromságot csinált azzal, hogy kiszállt a P. Mobilból, és elkezdett szkanderozni velem. Rájött, hogy a zenésztársai sorban cserbenhagyták, és ez elkeserítette. Hozzáteszem, lehet, hogy én voltam a Szaddam Husszein a P. Mobilban, de ott rend volt. Működött és haladtuk előre. Tisztában vagyok azzal, hogy sokkal többet érdemelt volna, amennyit a magyarországi viszonyok között kapott. Az érem másik oldala, hogy a P. Mobil tagjaként még mindig több jutott neki, amennyit anélkül elért volna. A magyarázat egyszerű: akkoriban nem sok olyan zenekar létezett, amely a P. Mobilnál sikeresebb volt, és annak arányában a pénz is több lett volna. Mivel a kártyák addigra le lettek osztva, esélye sem nyílt, hogy azok valamelyikéhez bekerüljön.
Érdemes végig gondolni: vajon mi történik, ha Svédország befogadja őt? Vagy, ha – mint olvastam, az öngyilkosságát követő napon megérkezett a beutazóvízuma, és – netán kijut Amerikába? Hiába volt Magyarországon az első tíz legjobb gitáros között, Amerikában hemzsegnek a hozzá hasonló képességű, kiváló zenészek. Nem beszélte a nyelvet, visszahúzódó természet volt, nem volt showman, és sorolhatnám. Kicsi a valószínűsége, hogy ezekkel a paraméterekkel valahová bekerülhessen. Nagyon sajnáltam őt, nem ezt érdemelte.
Sorsszerű, ami történt vele?
Mi más lenne? Amikor katonai szolgálat közben egy-két hónap után eltávozásra hazajöhetett, már feladta volna, hiszen árulni kezdte a gitárját. Leszerelése után pedig különböző feltételekhez kötötte a P. Mobilba való visszatérését, amelyekbe csikorgó foggal ugyan, de belementem. Ezek közé tartozott többek között Lengyel Gabi eltávolítása a zenekarból.
Utópisztikus kérdés: ha ma élne és zenélne, a régi időkre emlékezve dolgoznál vele?
Nincsenek már régi idők.
Hegedűs István
.jpg)
2018. augusztus 5. 13:56