Samu, a gitáros (2. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza elegenciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Rohánszky Jánossal a P. Box egykori hangtechnikusával beszélgettünk.
Abban az időben voltál a P. Mobil technikusa, amikor a zenekar az úgynevezett klasszikus felállását élte. Ott ismerted meg Samut, vagy már előtte is találkoztatok?
A Mobilt úgy ’74 óta ismertem, azzal egy időben, amikor Bajnok lett a basszusgitáros. Janekkal régóta ugyanarra a szórakozóhelyre jártunk, noha különböző bandákban zenéltünk. Samuval még előbb, 1972-ben találkoztam, megkérte, hadd próbálja az új VOX-cuccomat. Akkori zenekarommal az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubjában játszottunk, amikor egy vasárnapi bulin megjelent Bencsik, és miként ez szokás volt, beszállt egy nótára. A P. Mobillal való szorosabb kapcsolatom valamikor 1979 nyarának elején kezdődött, amikor Bajnok szólt, hogy gáz van, mert a Skanzi nevű hangmérnöküket valami Barkas ügyletből kifolyólag ideiglenesen kivonták a forgalomból. Lórántnak – elképzelése szerint – olyan keverőpulthoz értő szakemberre volt szüksége, aki zenész is egyben. Egy hármas találkozót követően aztán megegyeztünk, hogy Skanzi visszatéréséig besegítek a Mobilnak. Így kerültem a zenekarhoz Tunyóval egy időben, amikor még Pityi volt a billentyűs és persze Samu gitározott.
Így az említett régebbi találkozáson túl, volt rálátásod a gitáros-szerző tehetségére.
Samunak híre volt, mindenki tudta róla, hogy elképesztően jó gitáros. Szerettem a játékát, de az egész zenekart mélységesen tiszteltem azért, amit csinált, és ahogyan csinálta. Meggyőződésem volt, hogy az a felállású P. Mobil az ország legjobb zenekara, amelyben szívesen közreműködöm. A próbákon kiderült, hogy Samu markánsan viszi a zenei prímet.
Láttad az alkotó folyamatot, vagyis a nóták születésének körülményeit?
Mire én odakerültem, nagyjából készen voltak azok a nóták, amelyek megalapozták a P. Mobil sikerét. Azon a nyáron, belépésem előtt egy hónappal jártak Amszterdamban, a Sunny Jim Band meghívására. Odakint két nóta vázát rakták össze, amelyeket itthon tökéletesítettek, majd a végén négy lett belőle: kettő a Mobilban, és kettő a Boxban, mivel kiváláskor az amszterdami ötleteket magukkal vitték (Éjféli szekér, Hölgyválasz). Visszatérve a Mobilhoz, Tunyóval gyorsan ledarálták a kötelező koncertanyagot, ez sem neki, sem a zenekarnak nem okozott problémát, aztán nekiestek a friss daloknak. 1979 végére valamennyire kialakultak a szövegötletek és a dallamok, és a fiúk már játszogatták őket. Mindannyian úgy ítéltük, húzós, rendkívül jó szerzemények születtek ekkor. A Mobilban – miután ez volt a „hivatalos” munkahelyünk – napi szinten folytak a próbák, kemény munka volt ez. Nem létezett szabadnap; a heti három buli mellett a többit próbával töltöttük.
A zenekaron belül milyen hangulat uralkodott?
Teljesen rendben volt. Lóránt keményen kézben tartotta a dolgokat, de ez kellett a zenekar működéséhez. A melót, a karbantartást megkövetelte. Ha nem tette volna, hiába volt jó a P. Mobil, sohasem lehetett volna sikeres banda. Senkit nem vetett fel a pénz akkoriban, Lóránt kedvenc mondása szállóige lett a szakmában: „Pénzt nem tudok adni, de minden lehetőség előtted áll!”. Ő maga is szerényen élt, nem ivott, minden pénzét a zenekarba fektette. Komoly adminisztrációt vezetett, mindent lepapírozott még akkor is, ha a pénzt nem ő, hanem Pityi kezelte. A gázsi kifizetések becsületesen zajlottak, ha Lóránt valamit megígért, az minden esetben úgy történt. Ami Samut illeti ebben maximálisan támogatta őt, de a többiek is elfogadták ezt a helyzetet. Nem volt súgás-búgás a háta mögött. A zenekarban rend volt és mindent alávetettek a zenének, a zenélésnek, amelyet mindannyian nagyon szerettek. Lóri, ha tehette, lejött a próbákra – sokszor hivatalos ügyekben rohangált – és kifejtette a véleményét az adott nótával kapcsolatosan. Ha jó volt, elfogadták, beépítették, ha nem, megvitatták.
Hogyan viszonyult egymáshoz a gitáros és a zenekarvezető? Hisz mindkettő eléggé erős egyéniségnek mondható.
Nem tudok róla, hogy komolyabb vita lett volna közöttük. Nyilván nem értettek mindenben egyet, de Samu ezt is intelligensen oldotta meg. Ha valamiért nem tetszett neki Lóránt valamely zenei, vagy szövegötlete, sohasem cikizett. Inkább a maga csendes modorában kiszólt a szipkából szívott cigarettája mögül: „Nem lehetne ezt valahogy másképpen megcsinálni? Talán így jobb volna…”.
Mindezek ellenére az elmaradt nagylemez alaposan rányomta a bélyegét a közösség hangulatára. Hogyan történt a „rugalmas elszakadás”?
A zenekar mindenáron lemezt szeretett volna csinálni, ám az illetékesek feltételül szabták, hogy ne Schuster Lóri tárgyaljon a lemezgyárral. Erdős ugyanis teljességgel elzárkózott a személyétől. Miután fontos ügyekben kizárólag a zenekarvezető rendelkezett kompetenciával, ezért valamelyik koncertre menet a tagság felvetette Lórántnak, hogy ideiglenesen és névleg adja át a zenekar vezetését valakinek. Biztosították arról, annak ellenére, hogy az új „főnök" folytatja majd Erdőssel a megbeszéléseket, a gyakorlatban semmi sem fog változni. Lóránt először belement, néhány nappal később azonban kijelentette: ez nem fog menni, nem mond le pozíciójáról. A következő vidéki utunk alkalmával – én vezettem a mikrobuszt – Bencsik Samu ismételten rákérdezett Lórántra: „Mikor lesz lemez?". Valami olyasmi választ kapott, hogy nem olyan egyszerű az, egyelőre nem úgy néz ki, hogy összejön a dolog. Erre Samu bejelentette, kiszáll a bandából. Szó szerint ezt mondta: „Az nem jó. Akkor én kiszállok." Megfagyott a levegő. Ezt követően a zenekar teljes tagsága úgy döntött, hogy kilép a Mobilból, és közösen folytatják. Természetesen velem együtt, aki keverő technikus leszek az új csapatban. Amint Lóránt tudomást szerzett a döntésről, Tunyót, Mareczkyt és Kékesit meggyőzte, ne menjenek sehova, mert a P. Mobil lemezfelvétel nélkül is bejáratott, jól működő név. Ebben igaza is volt, hiszen akkoriban több ezer ember járt a bulikra. Bencsik Samu, Cserháti Pityi és jómagam viszont kitartottunk elhatározásunk mellett. Nem tudok arról, hogy felmerült volna, ne együtt csináljuk meg az új zenekart.
Megalakult a Kentaur. Miért nem lett hosszabb életű?
A Kentaur zenekar sohasem létezett, a nevet Erdős találta ki és javasolta nekünk. Ami senkinek sem tetszett. Rengeteget agyaltunk, végül egy „külsős" ötletet elfogadva döntöttek a P. Box – Pandora's Box mellett. Nem Samu vagy Pityi találta ki, Bencsik egyik ismerősének jutott eszébe.
Mások úgy emlékeznek, még a Mobil időszakban, egy mozifilm témája adta Samunak az ötletet a zenekari névhez…
Lehet, hogy így történt, erről nem hallottam. Sőt az is előfordulhatott, hogy épp az említett ismerős juttatta Samu eszébe, nem tudom.
Eléggé nehezen akart összeállni az új formáció. Milyen sorrendben érkeztek a zenészek Samuhoz és Pityihez?
Beszéltünk róla, még a P. Mobilban eldőlt, hogy végül csak hárman, de mindenképp elmegyünk, és új együttest csinálunk. A két alapító Cserháti István zenekarvezető és Bencsik Sándor. Tehát először az új zenekar alapítása dőlt el, majd ahhoz kerestek további zenészeket. Elsőként Sáfár Öcsit találták meg, bár nem rá gondoltak rögtön. Nagyon szerették volna Kékesi Bajnokot, aki akár később is, bármikor jöhetett volna. Öcsi belépése után dobost és énekest kerestek, többek meghallgatása után jött Szabó Putyur, végül Varga Miki.
Miként emlékszel az első P. Box-dalok születésének körülményeire?
Mindenki hozott ötleteket, a legkomplettebb dolgok azonban kétségkívül Samutól származtak. Mint a legtöbb rockbandára, rájuk is a közös munka volt a jellemző. Minden a próbákon dőlt el. Valaki hozott valami használható ötletet, amelyhez mindenki hozzátett, beleírt, formált, majd elkészült egy vázlat. Ezt a vázat aztán közösen felöltöztették, meghangszerelték. Ott volt például Gombócz Lajos szövegíró: ő is adott ilyen töredékeket, amelyeket aztán kollektíven alakítgattak. A Soha nem elég verse is hasonló módon készült. Gyula épp a próbáról jött ki; amíg a többiek valami zenei ötlettel bajlódtak, mi a roadokkal kint csocsóztunk. Szóval megjelenik Gyula, aki éppen egy papírra írta: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz" – aztán csak állt, elfogyott az ötlet. Nekem meg csocsózás közben bevillant egy sor, amelyet rögtön odavetettem: – „És akárhogy szétszakadsz”. Ezzel kész volt a megfejtés.
Az első időkben a repertoár hiánya jelentette a legnagyobb gondot. Éppen ezért úgy döntöttek, amíg nincsen elegendő saját dal, azokat a P. Mobil nótákat is előveszik, amelyeket Samu vagy Pityi írt. Az első időszakban játszottak még Bob Segert, és Procol Harumot is. Ezek mellé jöttek később a saját számok, amelyek elkészítésében már az új tagok is részt vettek. El kell mondanom, hogy kezdetekkor máshol is melóztam; Samuval és Pityivel úgy állapodtunk meg, amíg a zenekar be nem indul, gondoskodom a megélhetésemről. Ilyen módon, ebben az időszakban sokszor voltam távol a zenekartól.
Milyen embernek ismerted meg Samut? Ránézésre nem rocker külsejű zenészről, hanem egy hanyag eleganciával öltözött szelíd arcú srácról beszélünk.
Róla amellett, hogy nagyszerű muzsikus azt is tudtuk, hogy furcsa viselkedésű, kirítt a csapatból. S, nem csupán azért, mert legtöbbször zakóban járt. Magamban entellektüelnek hívtam, hiszen jól nevelt, intelligens emberről van szó. Soha nem beszélt csúnyán, mi hozzá képest dzsungák voltunk.
Állítólag állandó harcban állt önmagával és a világgal. Mi lehetett az oka?
Én azt gondolom, inkább filozofikus alkat volt, aki nem siklott el a dolgok felett. Inkább alaposan megfontolta, kivesézte a történéseket. Nem láttam nála depresszióra utaló jeleket. Hogy vívódó lett volna? Azt az embert, aki a dolgok mélyére lát, egy kívülálló esetleg tépelődőnek, magába fordulónak gondolja. Én nem így láttam Samut. Inkább alaposnak, aggódónak mondanám, aki a kelleténél talán nagyobb jelentőséget tulajdonított egy-egy eseménynek. Nem elégedett meg egy állítással, annak a miértjét is tudni akarta. Rendezett magánéletet élt, amennyire emlékszem, mindig a csinos, szép nők érdekelték. Ebben is igényes volt.
Meddig dolgoztál a zenekarral?
1986 év végén mondtam Pityinek, hogy nem csinálom tovább. Már az Ómen lemezzel is több gond akadt, amelynek az alapja nagyon jó elgondolás volt. Emellett jó zenészek csinálták. Valahogy mégsem állt össze a formáció, nem úgy szólt, ahogyan elgondoltuk. Pedig a nótákban nagyon sok munka fekszik, kiforrott anyagról beszélhetünk. Utólag arra gondolok, hogy Gyula, aki az előző album dalainál, de általában véve is nagyon kreatív, már nehezebben tudott hozzátenni az anyaghoz. A lemezen olyan plusz éneksávokat rögzítettek, amelyek a koncerten – technikai okokból – nem tudtak megszólalni. Akkor még nem volt HD, vagy vokálgép, így a dalok többszólamú ének nélkül, élőben nem ütöttek akkorát. Gyula hangja is kezdett „változni", a koncertek pedig egyre gyengébbek lettek. Pedig az Ómenről csak kettő vagy három szám került be az állandó repertoárba. Ám nem csak ezzel volt baj, ekkorra az egész műfaj lejtmenetbe került.
Emiatt hagytad ott a csapatot?
Több okból is. Pityivel volt egy nagyon rosszízű konfliktusom. A zenekar ment lefelé, de valahogy nem volt bátorságom eléjük állni, hogy nem csinálom tovább. Közben dolgoztam az Eddával és a KFT-vel is, időpont átfedés esetén pedig magam helyett helyettesítőt küldtem a P. Boxhoz. Közben megvettem egy sörözőt, oda is sűrűn jártam. Egy alkalommal Zsöci és Pityi meglátogattak ott, s Pityi kérte, öntsek tiszta vizet a pohárba. Ekkor kimondtam azt, amit már korábban kellett volna, s ezt Pityi baromira zokon vette. A csaknem tettlegességig fajuló vitát szegény sokáig őrizte magában, s őrlődött; csak jóval később, az ötvenedik születésnapi buliján Debrecenben tettük a helyére mindezt. Legalábbis ő, mert én nagyon hamar túltettem magam ezen a konfliktuson.
Hogyan ítéled meg a Pandora’s Boxot: sikeres banda volt? Érdemes volt otthagyniuk a Mobilt?
Beszélgetésünk elején említettem, hogy a P. Mobilt az ország legjobb rockzenekarának tartottam, de ugyanez a véleményem a P. Boxról is. Annyiból megérte a váltás, hogy a közönség egy helyett két jó bandát kapott, ám a zenekar utolsó időszaka – a már említett okokból – nem volt olyan ütős.
Hegedűs István
2018. március 19. 17:08