Samu a gitáros… (15. rész)
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltétlen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. A befejező részben Fodor Györgyi Szeréna osztja meg élményeit, aki a néptánc és a színház világából érkezett a Pandora’s Boxhoz, s ahol több éven keresztül a zenekar állandó fotósaként tevékenykedett. Ezalatt átélte a tagcseréket, végigkísérte budapesti és vidéki utazásaikat, miközben kialakította véleményét Bencsik Samuról és persze a P. Box zenei egyéniségeiről is.
KÖSZÖNET A SOHA NEM PUBLIKÁLT FOTÓKÉRT FODOR GYÖRGYI SZERÉNÁNAK!
Hivatásos fotósként, vagy épp rockzene rajongóként kerültél a P. Box közelébe?
1983-ban kerültem a Magyar Távirati Irodához. Kényszerű betegszabadságom alatt jelentkeztem be a Rockzenészek a Nemzeti Színházért címmel rendezett segélykoncertre, amelyet – ha jól emlékszem október végén, vagy november elején – a Corvin moziban tartott a Pandora’s Box. Fotózás közben az egyik bennfentes meginvitált a zenekar koncert utáni összejövetelére, ahol szintén csináltam néhány felvételt. Szerintem sikerültek, ám az újság, ahová le szerettem volna adni, nem így vélekedett. A fiúk ennek ellenére, és érzékelve a hozzáállásomat, gyorsaságomat, bizalmat szavaztak nekem, majd Cserháti Pityi jóvoltából a zenekar állandó fotósa lettem. Három éven keresztül mindenhová követtem őket, vidékre is. Sokszor egy szem lányként. Ajkán, Pityi szülővárosában a koncert után a közönség egy része valósággal megrohamozta az együttest, mire a P. Box-os fiúkkal együtt engem is bemenekítettek az öltözőbe. Hogy a srácok mennyire vigyáztak rám, azt jól jellemzi a következő történet: a közönség soraiból főleg a lányok aktivizálták magukat, mindenáron be akartak nyomulni utánunk. Samu kidugta a fejét az ajtón, és közölte, hogy ez férfiöltöző, itt nincs helye a lányoknak. Ebbe – látva engem – nem nagyon akartak belenyugodni, szóvá is tették, hogy bizony van ott egy hölgy! Samu a háta mögé visszanézve válaszolta – itt bizony nincs! Ez azt jelentette, hogy sok tekintetben fiúsítottak. Jól példázza, hogy abszolút nem zavartatták magukat, amikor a lányokat kibeszélték előttem. De tovább megyek: az akkori fényképezőgépeknél sűrűn előfordult, hogy tulajdonosának egy váratlan probléma esetén bele kellett piszkálnia a szerkezetbe, így kénytelen voltam mindenféle speciális szerszámot magamnál tartani. Ezért fordulhatott elő, hogy a dobos Szabó Putyur hiába fordult hozzám hirtelen elszakadt nadrágjának megvarrása ügyében, a készletemben a tű-cérna helyett inkább precíziós csavarhúzó, valamint damil volt megtalálható.
Ott ismerted meg Samut, vagy már korábban találkoztatok?
Nem, korábban sohasem találkoztunk, a zenekarban ismertem meg. Eredetileg a néptánc világában tevékenykedtem, emellett a 25. Színház okán inkább a színjátszás és környéke állt hozzám közelebb. Ami a zenét illeti, az Illésen nőttem föl, klubtag is voltam az FMH-ban. Őket a ’66-os táncdalfesztiválon előadott dalukért zártam a szívembe – dacból. Később tudtam már a P. Boxról, hozzájuk a királydombi István, a király előadás vitt közelebb, ahová fotósként jelentkeztem be.
Ezután, 1984-ben, már a Vikidál-korszakban kerültem szorosabban véve a zenekarhoz, ettől függetlenül megismertem Varga Mikit is, hiszen időnként visszajárt énekelni. Egy, az előzőekben elmondott szeánszhoz hasonlóan egy koncert utáni zenekari összejövetelen hajnali fél hatig beszélgetem a P. Box tagjaival, miközben hat órára már az MTI-ben, a munkahelyemen kellett lennem. Így haza sem mentem, kaptam is érte a családomtól hideget-meleget. De a fiúk sem úszták meg, őket a feleségeik, párjaik vonták kérdőre… Egyébként ekkor, a Dési Huber Művelődési Házban ismerkedtem meg Csiga Sanyi szövegíróval is.
Bejáratos voltál a próbákra?
Ritkán vettem részt a próbákon, de előfordult. Az István, a király – P. Box zenekaros produkciókkal indult a közös munkánk, amelyekre egy rádiós hölgy is velünk tartott. Az ő feladata volt, hogy a P. Box közönségével riportokat készítsen a rendkívül sikeres és népszerű rockopera fogadatatásáról. Nem is annyira a próbák – ezért jártam ritkábban oda –, sokkal inkább a közönséggel való kapcsolatuk, a színpadi munkájuk és az István…-produkció érdekelt. Amit lehetett a gépemmel megörökítettem, ha bármelyik újságnak, orgánumnak szüksége lenne rá, legyen kép Pityinél.
Miként láttad a sajtóval való kommunikációjukat?
Azt vettem észre, hogy a többiekhez képest a P. Boxot viszonylag ritkábban keresték meg. Ebben nagymértékben közrejátszhatott az a tény is, hogy az István… sikere eléggé elragadtatta a sajtót, így a média figyelme inkább arra a produkcióra összpontosult. Samuval kapcsolatosan nagyrészt a P. Mobil-os időszakból jelent meg több anyag, tudósítás.
Hogyan vélekedsz Bencsik tehetségéről, illetve a társaihoz, zenekarhoz, és egyáltalán a zenéhez való viszonyáról?
Annak alapján amennyire zenei affinitásom engedi, csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni a játékáról. Közönségként egyik kedvencem volt. Azok közé tartozott, akik nagyon jó muzsikusok, nagyon odafigyelve teszik a dolgukat. Az imént a próbákról kérdeztél: amennyire visszaemlékszem, talán két alkalommal látogattam meg a próbatermet. Samu nem vett részt az időnkénti szakmai torzsalkodásokban, e helyett inkább egymagában gitározott. Csöndesen behúzódott a sarokba, magában azt gondolva: veszekedjetek, vitatkozzatok! Amúgy nem állandósult jelenségről, sokkal inkább zenei megoldásokkal kapcsolatos vitákról beszélhetünk. Társaival alapvetően és jellemzően jó viszonyt ápolt amellett, hogy komolyan harcba szállt elképzelései megvalósításáért. Emlékszem, amikor Zsöci belépett a zenekarba, és új csoportképet kellett csinálni a felállásról, Samu jókedvében kártyatrükkökkel szórakoztatta a társaságot. Volt egy sajátos humora, amit a többiek is vettek. Hozzám és a fotózáshoz pozitívan viszonyult, legtöbbször a színpadon, közöttük mozogva készíthettem a felvételeket. Egy alkalommal előfordult, hogy az elsősoros „keménymag” kissé többet szipózott a kelleténél; közülük az egyik srác akkorát dobott magán, hogy munka közben a színpad széléről a közepére zuhantam. Na, ekkor Samu leállította a műsort. Annak ellenére, hogy átszellemülten, a külvilágot látszólag teljesen kikapcsolva gitározott, nagyon is odafigyelt a környezetére. Mindig precízen játszott, de az igazi átszellemülést a szabadságérzet, az önfeledt szárnyalás hozta el neki. Amelyet nagyban befolyásoltak bizonyos események, ha úgy tetszik, a feje fölött gyülekező sötét felhők… Számára a színpad jelentette az igazi közeget, ott érezte igazán otthon magát.
És mit tudhatunk Samuról, amikor éppen nem zenélt? Többször szóba kerültek vele kapcsolatban a külsőségek…
Mondták róla, hogy öltönyös, elegáns, aki kitűnik a többiek közül. Egyfajta elegancia valóban jellemezte, ám ettől nem tartottam feltétlenül „öltönyösnek”. Fényképeztem őt éppenséggel bőrszerkóban is… Az egyik nem oltotta ki a másikat. Koncerteken általában a „kötelező” farmernadrág és az akkor divatos ujjatlan farmermellény volt rajta, alatta pedig rövid ujjú póló; vagy az sem, csak a mellény. Azt is elmondták az előttem szólók, hogy szerették a lányok, ezzel én sem vitatkozom. Tény, hogy amikor a P. Boxhoz került, valóban magával húzott néhány hölgyet. A szőke göndör haj, a kék szem megtette a hatását. És nem utolsó sorban a finom modora. Összességében a véleményem Samuról, hogy időnként jó humorú, jókedvű, vidám, társasági embert láttunk magunk mellett, ugyanakkor visszahúzódó is tudott lenni. Mondhatni, meglehetősen hangulatember volt.
Meddig követted a zenei pályafutását?
A leszállóágat már kevésbé éltem meg közöttük. Időközben munkahelyet változtattam, a szabadidőm kevesebb lett, és a napközbeni eljöveteleket sem tudtam megoldani. Emiatt aztán ritkult a zenekarral töltött időm is. Amíg az MTI-ből könnyebben tudtam napközben szabadulni, a Szépművészeti Múzeumban ugyanez már akadályokba ütközött. Emiatt úgy a színházi-, mint a rock fotózás is fokozatosan leállt nálam. A Metal Company, illetve Bill és a Box Company zenekarokkal kapcsolatosan az előbb említett okokból nem maradt emlékem, de lehet, hogy nem is baj… Amúgy is nagyon rövidéletű formációkról beszélünk, ezért a Vikidál Gyula, majd a Cserháti Pityi kiválását követő időszakról általánosságban is nagyon kevés információ maradt fönn.
Tudtál arról, hogy külföldre készül?
Hallani hallottam előbb a magánéleti válságáról, majd a zenekarai problémákról, ám ezek az információk elég későn jutottak el hozzám.
Mikor és hogyan értesültél a halálhíréről? Mit gondolsz arról, hogy ilyen módon fejezte be életét?
Teljes döbbenettel, de erről is jóval a tragikus esemény után értesültem egy ismerősömtől. Miután hét évet Belgiumban töltöttem, ezért is maradt ki számomra ez az információ. Hazaérkezve várt a hír, amely nagyon letaglózott, hiszen nagyon szerettem Samut. Jóval később Csiga Sanyitól megtudtam bizonyos részleteket, ami ugyancsak megdöbbentett. Amennyire Samut ismertem, bizonyos, hogy magánéletében, a mindennapokban labilis alkat volt; de azt, hogy ilyen szörnyű tettre szánja el magát, arra nem gondoltam. Samunak, illetve a zenekar tagjainak a magánéletébe nem folytam bele. Tudtam, hogy kihez ki tartozik – ennyi. Ami érdekes, hogy a munkájában sokkal több határozottságot, céltudatosságot véltem felfedezni, s mint említettem, inkább erről az oldaláról ismertem őt.
Miben látod Bencsik Sándor zenei jelentőségét? Mondhatjuk-e hogy mára legendává lett, és zenei példaképként állíthatjuk az új generációk elé?
Emberként magánéletében éppúgy kereste a boldogságot, mint bárki más. Szerette volna az igazit megtalálni. Az, hogy elment, itt hagyott bennünket, minden szempontból veszteség. Magyarország egyik legfelkészültebb, legnagyobb tehetségű zenészéről beszélünk, aki méltán kapott helyett a magyar TOP 10-ben. Ami az utókor részéről való megítélését illeti nem tudni, hogy az új, őt követő generációk vajon ismerik- e nevét, tisztában vannak-e munkásságának jelentőségével? Ugyanakkor, ami engem személy szerint megdöbbent: éppúgy nem tudni, hogy a kislánya vajon tisztában van-e azzal, hogy ki is volt az édesapja…? Zenei életéről azt tudnám mondani, hogy fő művét, a P. Boxot, mint zenekart korszakaiban kell elemezni. A kezdetekhez képest a Zsöci-Pálmai- éra minőségi előrelépést jelentett a korábbihoz képest, hiszen több húzónév – a P. Mobil korábbi négy tagja – került abba a csapatba, amely addig kifejezetten Samura, az ő zenei tehetségére épült. Még akkor is, ha Pityi kiváló orgonista volt. Az elmondottakat figyelembe véve Bencsik Sándor nyugodtan lehet az utódgenerációk zenei példaképe.
Hegedűs István
2019. február 24. 05:36