Samu a gitáros… (13. rész)
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltétlen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Deák Bill Gyula Magyarország első számú blues torka későn, a nyolcvanas évek közepe-vége felé került össze Bencsik Sándorral. Viszonylag rövid időt töltenek együtt közös zenekarukban a Bill és a Box Company elnevezésű formációban, kettejük barátsága okán azonban előkerülnek a korábbi emlékek is. Bill nem csupán Samu zenein kvalitásait méltatja, de a maga sajátos módján kielemezi a gitáros személyiségét is.
Mikor találkoztál először Samuval?
Ha jól emlékszem, 1978-ban a kőbányai vásárváros területén megrendezett Szolidaritási Rockfesztiválon láttam őt először. A P. Mobilban játszott Schuster Lóránt mellett Cserháti Pityesszel, Mareczky Totóval, Vikidállal és Bajnokkal. Óriási sikerrel, ez az összeállítás talán a zenekar legerősebb felállása volt. Ott figyeltem fel Samukára, mind közül kiemelkedett a játéka.
Mi fogott meg a gitározásában, szerinted mitől emelkedett ki az akkori mezőnyből?
Főleg a hangulata fogott meg. Mondják, rengeteget gyakorolt, ez ki is hallatszott a játékából. Felkészült, precíz zenész, aki semmit sem bízott a véletlenre, vagy a pillanatnyi hatásokra. Mindez azonban nem befolyásolta az improvizációit, ha kellett, tudott rögtönözni. Mai mércével mérve is zseniális gitárosnak tartom. Samura azonban nem csupán hangszertudása okán emlékezünk. Ő írta a P. Mobil máig ható, legjobb számait, ezek mind befutottak, jó értelemben vett slágerek lettek.
Zenészi kvalitásit senki sem vitatta. Arról azonban, hogy milyen ember volt, igencsak megoszlanak a vélemények. Valaki különcnek, más piperkőcnek, megint más magába fordulónak tartotta. A legtöbben csöndes, szerény, kifogástalan modorú fiúként emlékeznek rá.
Nekem az a véleményem, hogy nagyon jó ember volt. Jóindulatú, valóban csöndes személyiség, nagyon szerettem őt. De nem csak én, a közönség, az emberek is szerették, volt kisugárzása. Ez nagyon fontos, mert nem elég, ha valaki jól bánik a hangszerével, hibátlanul lejátssza azt, amit kell, emellett színpadi embernek is kell lenni. Hogy a közönség lássa, érzékelje, „van valaki” a színpadon. Hát Samu ilyen volt. Hiába nem akart előtérbe kerülni, nem lehetett nem észrevenni. Én sem vagyok olyan, mint a többi, megkülönböztethetőek vagyunk egymástól. Mindenkinek van egy „arca”. Ami az öltözködését illeti: lehet, hogy ebben más volt, mint a többi, de ezzel nem kellene foglalkozni. Mindenki úgy öltözködik, ahogyan akar. Ez az ő egyénisége volt, el kell fogadni. Jóképű, szőke, kékszemű srác, akit szerettek a csajok. Ő volt az Angyalarcú. De ne emiatt, hanem a gitározása és a szerzői tehetsége miatt emlékezzenek rá!
Volt- e közös színpadi szereplésetek, azaz összekerültetek-e a Fekete Bárányok koncerten túl?
Hogyne lett volna! Abban az időben a Dohány utcai Metró klubban működött a P. Mobil klubja, ahová lejártam. Többször előfordult, hogy beszálltam, és jókat dzsemmeltünk együtt. Különböző bluesokat nyomtunk, de a Bachmann Turner Overdrive egy-két nótáját is műsorra vettük. Részemről nagyon élveztem ezt az örömzenélést.
A P. Box után veled alakult meg a Bill és a Box Company. Hogyan esett rád a választás?
Cserháti Pityi kiválása után Samuék Metal Company elnevezéssel léptek föl, aztán valaki szólt nekem a zenekarból, nem mennék-e oda énekesnek. Éppen a Todor Todorovics-féle német Blues Companyvel turnéztam idehaza, amikor Vikidál kiválása után megkerestek, én pedig igent mondtam. A meglévő P. Box-nóták mellett játszottuk a Hobo Blues Band és a Rossz vér című első szóló nagylemezem legnépszerűbb dalait. Ebből az időszakból mindössze egyetlen új szerzemény maradt meg, a Ha egyszer megszólalnál, ebből lett volna a bemutatkozó kislemezünk is, de erre már nem került sor. Amúgy nem volt egyszerű feladat egy hard rock zenekarnak átállni a bluesokra, de Samu tehetsége itt is előjött. A többiekkel sem volt baj, Zsöcike, Pálmai Zolika, Mr. Basary, később pedig Felkai Miki egytől-egyig kiváló zenészek voltak. Élveztem a velük való együttműködést, a Póka Egon által megírt bluesok legalább rockosabban szólalhattak meg. Először furcsa volt énekelni, kissé „egyenesebben” kellett alakítani a dolgokat, de ezt is megcsináltuk. És ami fontos, tetszett az embereknek. Elég rendesen jártak a bulijainkra, ám mielőtt a zenekar kifuthatta volna magát, rövid idő múltán feloszlott. Azt hallottam, hogy Samu az apósa elöl a családjával együtt külföldre menekült. Nagyon sajnálom, hogy véget ért a Bill és Box Company időszak, Felkaival még fél évig húzták, de az egész valahogy kicsúszott a kezünkből. Nem volt, aki bulikat szervezzen, ezekben még én sem voltam jártas akkoriban.
Mit tudsz az utolsó hónapjairól, a disszidálás körülményeiről?
Nem sokat, mert nagy titkolózás folyt. Mi – sem Zsöci, sem Pálmai – erről semmit sem tudtunk. Mindannyiunkat meglepetésként ért a hír. Mondjuk érthető, hiszen ha idő előtt kitudódik, az illető a börtönt kockáztatja.
Miként értesültél a halálhíréről?
Nem emlékszem kitől értesültem, valaki mondta, hogy Samu meghalt. Teljesen letaglózott a hír, nem gondoltam volna, hogy így végzi. Mindenféle pletyka szárnyra kapott, nem tudni, hogy kiugrott, vagy kidobták az ablakon.
A zöld, a bíbor és a fekete című szám felkonferálásakor soha nem mulasztod el közölni, hogy Radics Béla és Bencsik Samu emlékére szól majd a dal. Bélával jó barátságot ápoltál, Samura hogyan emlékszel vissza?
Azon túl, hogy koncerteken műsorra tűzöm az emlékdalt, stúdióban is felénekeltem a Hatvan csapás című lemezemre. Óriási sikere lett. Nem úgy szól, mint a P. Boxé, vagy éppen a négytenoros P. Mobil-változat, ebbe beletettem egy-két „billes” dolgot is. Amellett, hogy nagyon jó számról beszélünk, megpróbáltam hozzátenni a magamét. Ami a két nagy gitárost illeti, azt gondolom, nagyon nagy szerencsém, hogy mindkettővel játszhattam. Bélával a korai időkben rengeteget dzsemmeltünk, és nagyon jó barátok voltunk. Ő volt a magyar gitárkirály. Neki és Samunak volt az a fajta kisugárzása, amiről korábban beszéltem, és ami elmaradhatatlan a színpadon. Rajtuk kívül – a Jóistennek köszönhetően – Magyarország szinte valamennyi élvonalbeli gitárosával közös színpadon állhattam, így Tátrai Tibusszal, Mogyorósi Lacikával, Sipeki Zolival, Sárközi Palival, Patai Tamással, Balogh Misivel és még hosszasan sorolhatnám. Samura visszatérve: kiváló előadó és szerző volt, aki egyfajta angol gitározást valósított meg. Szívét-lelkét beleadta, s úgy szólalt meg a kezében a hangszer, ahogyan senkiében. Akár csak Béla, megelőzte a korát. Emberként azt tudom mondani, hogy egyszerű és nagyszerű. Jóindulatú, becsületes, aki komoly kisugárzással rendelkezett. A Bill és a Box Companyre pedig mindig jó szívvel emlékszem, mert jó csapat voltunk, volt benne tűz, és az együttműködésből még sok jó dal születhetett volna.
Hegedűs István
2019. január 23. 15:44