Samu, a gitáros (11-1. rész)…
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltétlen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Gombocz Lajos a Pandora’s Box szövegírója, a BHG- klub vezetője, a gitáros-szerző jó barátja a következőképpen jellemzi Bencsik Sándort: „Hitelesség és jelenlét. A hétköznapokban, a próbákon, a koncerteken való jelenlétére gondoltam. Mindenét beleadta abba, amit éppen csinált. Koncentrációban, precizitásban, emócióban. Olyan mértékig állt , amelyet mindenki megérzett a színpadon. Át tudta adni azt, ami őt mozgatta, hajtotta előre.”
Hogyan kerültél kapcsolatba a Pandora’s Box zenekarral?
A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár klubját, a BHG-t vezettem a Galambóc utcában. Egyik nap csörgött a telefon, Csiga Sanyi hívott, hogy próbahelyet keres. Nagyon megörültem, hiszen a P. Mobilt már a ’74-’75-ös időktől kezdve szerettem. Épp kapóra jött a megkeresés, mert már tervbe vettem néhány zenekar befogadását a klubba, meg aztán amúgy is rajongtam a zenéért. Ezután Samu jelentkezett telefonon, akinek már konkrétumokat is tudtam mondani. Innentől kezdve a P. Box két éven keresztül teljesen ingyen használhatta a helyiséget. Később a színházterem és az egyébként jó akusztikával rendelkező belső udvar is megnyílt, ahová a gyár külön színpadot csináltatott. Itt játszották az első bulijukat. A BHG nemcsak ezzel, de más módon is támogatta a P. Boxot, ami nagyon sokat segített az induláskor.
Ott ismerted meg Bencsik Samut, vagy korábban is találkoztatok?
Azon túlmenően, hogy egyszer futólag találkoztam vele, nem ismertem. Én tudtam, ki ő, de a fordítottjában már nem lennék biztos. Sőt, biztosan nem ismert engem. Ehhez képest az idők során nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk, családilag is összejártunk.
Részt vettél a próbákon? Milyen munkamódszerrel dolgoztak?
Időm függvényében beültem a próbákra, ahol Samu meghatározó szerepet töltött be. A zenei témákat, riffek, dalötletek formájában nagyrészt ő hozta, némelyiket Pityi. A kezdetekkor Sáfár Öcsi nagyon sok jó ötlettel rukkolt elő, amiből nem sok minden valósult meg. Rá inkább a hangszerelés hárult. Ezzel együtt sokat hozzátett a produkcióhoz. Mindezek függvényében abszolút összmunkáról beszélhetünk. Mindig az elkészült dallamvázra írtuk a verset; először kamu-angollal felénekelték, általában megadták a címet, vagy a témát, majd arra az adott hangulatra megszületett a szöveg. Ezt formálgattuk aztán. Sok mindenen múlik egy adott nóta összecsiszolása, például a rá írott dalszöveg is beleszólhat annak alakulásába. Vikidál zenei nagysága egyébként nem csupán hangi adottságaiban és előadásmódjában rejlett: a próbákra hozott dalok és szövegek függvényében az ilyen alkalmakkor akár négy-öt verziót is felénekelt, amelyekből ki lehetett választani a legmegfelelőbbet. Morális hozzáállása azonban erősen vitatható volt.
A P. Box előtt nem publikáltál dalszövegeket. Akkoriban fedezted fel magadban az írói vénát, vagy ők hozták ki belőled?
Korábban nem írtam dalszövegeket, bár voltak ilyesfajta kezdeményezéseim. Tízéves koromban próbálkoztam versírással. Egy ideig a helyi lapban újságíróként dolgoztam, s a 43. Állami Építőipari Vállalat újságját szerkesztettem. Ide leginkább verseket írtam. A P. Box első lemeze már réges-rég megjelent, amikor felvetődött, hogy írjak néhány szöveget a második albumra.
Az első lemez szövegét Csiga Sanyi írta, a második nagyrészt a te nevedhez fűződik. Hogyan történt a váltás?
Samu nem igazán volt elégedett az első album anyagával és benne a dalszövegekkel. Az is igaz, hogy sürgetett a megjelenés, kevés idő jutott úgy a zene, mint a szöveg kiérlelésére. Miután akadt néhány szövegötletem, amit megosztottam Samuval, rábólintott, próbáljuk meg. Végül két nóta kivételével a Kő kövön album versei – függetlenül a borítón szereplő, a jogvédőnél lejelentett nevektől – valóban hozzám kötődnek. A jogdíjelosztás miatt határoztunk úgy, hogy lehetőleg mindenki szerepeljen szerzőként a lemezen, bár a hanglemezgyárban egészen más koncepció szerint diktálták be a szerzők nevét. Ami Sanyit illeti a sikerdal Zöld, a bíbor és a feketén kívül csupán sorokat írt a szövegeimbe, de ebből soha nem volt konfliktus közöttünk. Se jól, se rosszul, inkább szépen megvoltunk egymás mellett.
Samu mennyire szólt bele a munkádba?
Azonnal sohasem, mindig aludt rá egyet-kettőt. Minden ember csinál hülyeséget, így én is. Ha ilyen előfordult, eleinte hamar rövidre zárta azzal, hogy ez így nem jó. Ha olyan téma jött elő, ami tetszett neki, azonnal szólt, hogy ezt csináljam meg. Később változott a helyzet… Sokat adott a szövegekre, éjjel-nappal azokkal foglalkozott, ő mondta ki a döntő szót. Nyilván Pityi is mormogott neki, ettől függetlenül az ő véleménye volt az irányadó.
Az Ómen lemez dalszövegeit viszont – miközben több szövegíró is mozgolódott a zenekar körül – inkognitóban teljes egészében Hobo jegyzi. Hogyan éltétek meg?
Ekkor már a Dési Huber Művelődési Házban folytak a próbák, ugyanis a BHG megszüntette az ingyenességet. A zenekarban egészen más hangulat uralkodott, lezajlottak a tagcserék is: Putyurt Pálmai Zoli, Öcsit Zselencz Zsöci váltotta. Tehát adott egy fantasztikusan erős ritmusszekció, van egy iszonyú nagy várakozás, amelybe az István, a király kapcsán villámként csapnak bele Vikidál színházas ambíciói. És ettől a csapat teljesen kikészült, mondhatnám, romokban hevert. Próbáltak a lelkére beszélni, ám nem sok sikerrel. Ugyanakkor erre az időszakra tehető, hogy hangképzése – és szerintem a lelki traumák – következtében, megváltozott Gyula orgánuma. Megszűnt az őserő, ami a védjegye és erőssége volt.
Visszatérve a versekre: megírtam az Ómen lemez szövegét, sőt némelyiket Gyula már énekelte is, amikor egy hét alatt kiderült, hogy Hobót bízták meg a munkával. Amellyel fél évet dolgoztam. Piyitől tudtam meg, hogy nem az én változatom kell nekik, de hogy miért, arra nem kaptam magyarázatot. Tették ezt akkor, amikor a teljes lemez elkészítéséhez mindössze egy-két dalszöveg hiányzott, a többit pedig csupán csiszolgatni kellett volna. Ugyanolyan emberközpontúnak szántam, mint a Kő kövön albumot, tehát nem koncept kiadványban gondolkodtunk. A címadó dal az Ómen témaköre Pityihez kötődött, az akkoriban vetített film kapcsán nagyon ragaszkodott hozzá. Észrevettem, hogy az általam jegyzett szövegekből több minden részlegesen, vagy némileg átírva jelent meg az albumon. A Hobo-sztori egyébként attól izgalmas, hogy Samu önszántából nem akart szóba állni vele, gondolom, ennek okai még a P. Mobil-időszakban gyökereztek… Ettől függetlenül Földes zseniális szövegírói képességei előtt fejet hajtok. Bármikor, bármit megír. Az Ómenre viszont kevés ideje maradt, nem tartom kiforrott anyagnak. Csupán két hét hiányzott hozzá, hogy Vadászat szintű szöveget tegyen le. Engem nem is Hobo, hanem az eljárás módja háborított fel. Méghozzá annyira, hogy – elsősorban Pityivel – baromira összevesztünk, évekig nem találkoztunk.
Samu mit szólt ehhez? Hiszen, ahogyan említetted, komoly barátság fűzött össze benneteket…
Samuról szinte csak jót tudok mondani, ám egyetlen egy jellemhibája volt: a tapintatosság. Ugyanez tetten érhető az első lemez szövegeinél, amellyel mint tudjuk nem volt megelégedve, mégsem szólt Csiga Sanyinak. Ahogyan nekem sem. Amikor szólhatott volna elszalasztotta a pillanatot, harmadnap már rühellte, a végén pedig őrlődött. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy kiállt mellettem, viszont ekkorra már az említett okok miatt teljes zűrzavar uralkodott. Pityi volt a zenekarvezető, a pénztáros, az ő szava sokat nyomott a latban. Samu viszont abszolút gondolkodó típus, nagyban különbözött Pityitől, akivel egyébként mindvégig nagyon jó barátságban volt.
És miként viszonyult a többiekhez?
Az első korszak tele várakozással, reménnyel, s ez nagyban meghatározta a hangulatot. Mindenkivel korrektül viselkedett. Ugyanakkor keserves időszakot éltünk át, amíg kiizzadták magukból a dalokat. Nehezen születtek a szövegek is, amelyek egyfelől általános iskolás színvonalúak, más része „agy elsülős”. A P. Mobilhoz képest bizony visszalépést jelentettek. A második, az Ómen-korszak pedig már ismert.
Végiggondolva, hogy ekkorra már jó néhány zenész – plusz a holdudvar nagy része – elhagyta a P. Boxot, Samu nem gondolt arra, hogy komoly a baj körülötte? Hogy esetleg rossz úton jár?
Amellett, hogy a nagy jövés-menés komolyan megviselte, biztos vagyok benne, hogy nem gondolt arra, hogy rossz úton jár. Ha megnézzük az Ómen zenei anyagát, meg kell állapítanunk, hogy elképesztően jó és friss dolgot alkottak. 1985-ben vagyunk, amikor Magyarországon egy rockzenekar olyan művet produkál, amely a világban is frissnek számít.
Az elhangzottakon túl, hogyan jellemeznéd Bencsik Sándort zenészként és emberként?
Ami a zenei vonalat illeti, azt tudom mondani, Samu hiteles személyiség volt. De mindenekelőtt, ami fontos: a jelenlét.
Ezt hogy értsük?
A hétköznapokban, a próbákon, a koncerteken való jelenlétére gondoltam. Mindenét beleadta abba, amit éppen csinált. Koncentrációban, precizitásban, emócióban. Olyan mértékig állt „maga mögött”, amelyet mindenki megérzett a színpadon. Át tudta adni mindazt, ami őt mozgatta, hajtotta előre. Nem tudom másképpen kifejezni mint úgy, hogy sugárzott belőle a „jelenlét”. Ez töltötte ki az életét, rajta kívül kevés emberről, zenészről mondható el ugyanez. Ami a zeneszerzői vénát illeti, kétféle típust különböztetünk meg: az egyik a mester-, vagy iparosember, a másik pedig ihletett alkotóművész. Ha a mesterember ihletettsége elér egy bizonyos szintet, akkor művésszé válik. Samu elérte. Róla már nem zenészként beszélünk, annál többről, hiszen azt a kategóriát meghaladta.
Mennyire lehetett kontrollálni?
Odafigyelt a megjegyzésekre. Megbeszélték, aludt rá egyet, és ha kellett változtatott. Semmit nem hamarkodott el, megfontoltan cselekedett. De azért sem bízta a véletlenre, mert eleinte attól is tartott, hogy belesül a produkcióba. Félt, hogy nem tudja megcsinálni.
Olyannyira nem bízott semmit a véletlenre, hogy – Radics Bélával ellentétben, de Barta Tamáshoz hasonlóan – szólóira is előre felkészült, megkomponálta. Levon ez valamit az értékéből?
Inkább hozzátesz! Elég csak a világhírű basszusgitárosra Jaco Pastoriusra gondolni, aki befutott művészként két évre csak azért tűnt el saját pincéjében, hogy kigyakorolja azt a technikát, amitől a legnagyobb lett. Mert meg akarta csinálni. Samu épp ilyen volt: ha nem volt a kezében hangszer, fejben akkor is gitározott. A kigyakorlás korántsem jelenti azt, hogy nem tudott, vagy nem mert improvizálni. Birtokomban van egy olyan koncertfelvétel, ahol a pillanatnyi hatások dominálnak, nagyon ízlésesen, kifinomultan játszik. Egyébként mindenre figyelt: ha színházról, moziról, irodalomról, művészetekről beszélgettünk, tájékozottságáról bizonyságot téve mindenhez hozzászólt.
Jó hallani, hogy Samu érdeklődött a társművészetek iránt is…
Rendkívül érdeklődő volt, bár megfejthetetlen számomra, miként tudott a gitározás mellett annyit olvasni. Elsősorban a szépirodalom érdekelte, de mindent elolvasott. Nemegyszer csináltunk közös színházi programot, ahová családilag – ő az aktuális párjával, én pedig a feleségemmel – jártunk; ott is a komolyabb darabokat részesítettük előnyben. A jegyet előre meg kellett venni, aminek volt némi kockázata; nem tudhattuk, mikor jön közbe egy koncert, vagy fellépés. Ha a lányokkal mentünk, utána vacsora, ha ketten, akkor az este hajnalig tartó beszélgetésbe torkollott. Rengeteg filmet néztünk meg, szerencsére a fix munkahellyel rendelkezőkkel ellentétben nem kötődtünk az esti mozi látogatáshoz.
(folytatjuk) Hegedűs István
2018. november 4. 06:31