Saját utakon tovább vinni az értékrendet – 3. rész
„A rock and roll legfontosabb alapértéke a szuverenitás” – vallja az ötvenes éveinek eleje-közepét taposó – nyugodtan mondhatjuk – fiatalember, aki a családi hagyományoknak köszönhetően hamar megismerkedett a művészvilággal. Ahogy állítja, a tizenhárom éves „idült profi” nem elégedett meg a néptáncban elért komoly eredményeivel, hamar a „könnyűzene” bűvkörébe került. A szinte kötelező amatőr zenekarok után a Kimnovak együttesben kamatoztatja muzikális képességeit, hogy aztán úgy tűnik, örökre beszippantsa a zenés színház. Rendezőként nevéhez fűződik a negyvenes jubileumára (pozitív értelemben vett) koncepcionális változtatáson átesett István, a király, valamint a Beat ünnep, illetve Illés 60 produkciók tető alá hozatala. Novák Péter énekes-zeneszerző-dalszövegíró- műsorvezető-színész-rendezővel beszélgettünk.
Térjünk rá életed másik fontos állomására, a zenés színpadi művekben vállalt szerepeidre. Ezt életcélodnak tekintetted, vagy inkább egyfajta „belépőnek” a későbbi rendezői munkádhoz?
Az ifjúkori Holló színházas – hogy stílusos legyek – szárnypróbálgatások után, 1993-tól tagja lettem az akkori Veszprémi Petőfi Színháznak és innentől elindult egy folyamat, amely végeredményeként társulatok sokaságával dolgozhattam határon innen és túl. Ha az ember különböző produkcióban sokat van színpadon, sokféle műfajban sokféle rendezővel találkozik, egy idő után fölmerül benne, ő hogyan csinálná? Ráadásul a koreografálás, amit a színpadi munkáimmal párhuzamosan kezdtem a táncos múlt okán, a zenés műfajokban majdhogynem társrendezői státuszt jelent. Tavaly volt az István, a király negyvenedik évfordulója, meg is jegyeztem a sajtónak: ember nem volt, aki ennyit készült volna egy produkcióra – én negyven évet!
A színpadi szereplés valóban lehet egyfajta szakmai kondíció, ilyenkor akarva-akaratlanul sok mindent megtanulsz a színház működésével kapcsolatban. Más kérdés, hogy a Veszprémi Petőfi Színházban óriási lehetőséget kaptam Vándorfi Lászlótól, a színház igazgató-rendezőjétől. Talán felismerte az ambícióimat, lehetséges, hogy a tehetségemet is akceptálta, mindenesetre nagyrészt szabad kezet kaptam. Vittem egy országosan népszerű zenekart, amely neki is hozott közönséget, írhattam darabot, kitalálhattam táncelőadást is és játszhattam főszerepet. A kőszínház teljes komplexitására lehetett rálátásom. A zenés műfajok közül egyébként számomra a klasszikus opera jelentette mindig is a csúcsot, amely számos, sokféle önkifejezési formát rejt magában. Ahol az ének, a tánc, a zene és a librettó egyenrangú elemként építi fel a dalművet. Nem véletlen, hogy a törekvés a könnyűzenei produkcióinkban is megjelent.
Egy szó, mint száz, sok mindent meg lehet tanulni a hagyományos és a tapasztalati lehetőségek által egyaránt, avagy ahány ember, annyi univerzum. Én mindig kényszerítettem magam a változásra. És már rögtön az elején! Tizenévesen vált világossá, ha a szüleim árnyékában maradok, annak nem lesz jó vége.
Édesapád Novák Ferenc „Tata” köztiszteletben álló és közkedvelt művész volt. Érthető, hogy nem akartál az árnyékában maradni, mégis: fel sem merült, nem ambicionált, hogy folytasd az ő koreográfus-etnográfus munkáját?
Nem volt ilyen elvárás és nem is ambicionált. Azért is hagytam ott a néptánc próbatermet, hogy a saját utam irányai derüljenek ki. Magam kellett megtapasztalnom, hogy ebből az egyik pont a népi kultúrához vezet, de mint tudatos választás célja. A névjegyemet más területeken tettem le, értékrendjüket pedig vittem tovább, s abból már logikusan következett a népművészeti elemek felelevenítése, használata.
Hogy továbbra se szakadjunk el a hármasoktól, illetve a tízéves periódusoktól: Az István, a király csíksomlyói bemutatóján (2003), majd Szegeden (2013) is rád osztották Torda szerepét. A negyvenéves jubileumot (2023) immár te rendezted, a visszajelzések igen pozitívak. Hogy érzed: maradéktalanul megvalósultak az elképzeléseid, vagy menetközben kompromisszumokra kényszerültél?
Alföldi előadásának két elévülhetetlen érdeme van: egyrészt, hogy leporolta azt a darabot, amely addigra már kizárólag történelmi tablóként tudott megjelenni a színpadokon. A ’83-as előadást még, vagy már, de egy kortárs miliő jellemezte: a táncosok próbaruhában dolgoztak, vastraverzek szolgáltak díszletként és persze maga a helyszínválasztás is formabontó volt. Ehhez képest később mindenki szőrsapkákban és tegezekkel a hátán rohangált a színpadon, mint egy panoptikumban… Másfelől Alföldi szakmáját gyakorolva végezte el a mű elemzését, ezzel tiszta, koncepciózus emberi viszonyokat teremtve. Rendezése világnézetileg verte ki a biztosítékot, engem mégis arra inspirált, hogy tovább keressem a kortárs lehetőségeket.
Semmiféle kompromisszumot nem kellett kötnöm és nem is volt ilyen elvárás a jubileumi előadással kapcsolatban. Sem a szerzők, sem a producer részéről. Erős és komplex előadást akartam, de fókuszában – váratlanul – a közönséggel. Ezért is nyitottuk meg a küzdőteret, hogy minden pillanat olyan személyes lehessen, amilyen személyesen élnek a dalok generációk szívében. Hogy sokkal több bennünk a közös, mint a különbség…
Többek között ennek okán lett a színpadkép egy mérleg szimbóluma: középen egy szakrális térrel, két végén az István és Koppány színpadaival, közöttük meg a közönség és a táncosok közösségével. És hogy mit jelent ez? Nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is”, egy nemzet túlélésének a lehetősége; tovább megyek, valódi ereje, ahol mindenkire hozzá adott értékként tekintünk. Különösen, ha olyan speciális geopolitikai helyzetben van, mint mi. Mégis egy „vagy-vagy”-országban élünk, most már évszázados mélységben.
Tíz éve a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel karöltve, Beat ünnep címmel rendeztél nagyszabású koncertet az Illés együttes újjáalakulásnak öt évtizedes tiszteltére. 2025-ben immár a hatvanadikat ünnepeljük, a monstre előadás ismét a te rendezői kézjegyedet viseli magán. Ami közös bennük, hogy mindkét esetben a magyar pop-rock szcéna fiatal és népszerű képviselőinek felfogásában hangzanak el az emblematikus dalok. Mennyiben térnek el az eredetitől ezek a feldolgozások, mennyire törekedtetek az eredetiség megőrzésére, azok hangulati hűségére?
A dalok ilyetén „ráncfelvarrása”, új, modernebb köntösbe öltöztetése Rosta Mária producer ötlete volt egy évtizede és most is. Progresszív és előre mutató a gondolat: mint remek szakember látja, hogy ezeknek a daloknak immáron az utóélete a fontos.
Hadd hozzam személyes példaként a fiaimat, akik úgy kerültek közel a Beatleshez, hogy a dalok egy más közegben és más összefüggésben érintették, illetve ragadták meg őket, Danny Boyle Yesterday című filmje kapcsán. Egy adott korszak nyelvét is használni kell ahhoz, ha az értékeinket meg akarjuk őrizni. Ilyen szempontból nem szabtunk határt a zenekarok fantáziájának, sokkal fontosabb volt, hogy a saját hitelességük felől közelítsenek az Illés dalokhoz.
Arra persze vigyáztunk, hogy ne legyenek „megerőszakolva”, a szerzőpáros, valamint a személyes jelenlétem a próbákon egyfajta minőségbiztosítást is jelent. S megint itt az egyensúly: a háttérvetítések az Illés korszakát idézik meg, segítve eligazodni a fiatalokat. Mert bízom benne, hogy lesznek: apák és fiúk, nagyszülők és unokák, sorolhatnám. Micsoda edukáció lehetne egy másik alkalommal külön, csakis gimnáziumi osztályoknak bemutatni kedvenc zenekaraikon, előadóikon keresztül a korszakot, amiben a felmenőik felnőttek! Értelmezésemben, többek között ezt nevezzük kultúrpolitikának…
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical húsz éves jubileumi előadásában Manuelt alakítottad. Az ötvenes évforduló alkalmával úgyszintén tiéd lesz a szerep.
Igen, 1994-ben ezzel a szereppel debütáltam Veszprémben. Sőt, a Kimnowakot is belevittem két Rolling Stones szám erejéig, hiszen ismert: a Déry Tibor által megálmodott darab eredeti sztorija az altamonti rockfesztivál drámája, ahol a Rolling Stones koncert alatt halálra késelték az egyik rajongót a Pokol Angyalai motoros banda tagjai. A rock musical egyébként nem a Déry-történet, hanem a Presser-Adamis dalok okán vált klasszikussá. A szerző mentségére szóljon, hogy innen, Magyarországról látva és láttatva a történetet, az akkor még a nagyon közeli világháborús eseményekre asszociál a történtekből. Mégis, ötven év távlatában érvényesek a darabban elhangzó mondatok, vagy egyre inkább érvényesek, és ez riasztó felfedezése valóságunknak.
Mindemellett óriási nosztalgia, együtt lélegzés azokkal a mestereimmel – Vándorfi László rendező és Krámer György koreográfus – akik annak idején a pályára tettek. Nemcsak nekik, magamnak is tartozom ennyivel.
Mennyire kötődsz a már említett Zikkurat Színpadi Ügynökséghez?
Rosta Mária tulajdonképpen végigkísérte a pályámat. Idővel, látva munkáimat, s a nagy igyekezetet, kezdett bízni bennem, kaptam feladatokat, s valahogy evidenssé váltak a közös törekvések. Inkább mondanám mentornak, mint producernek, s ez a mai napig így érvényes: lankadatlan figyelemmel követi a fiatal tehetségeket.
A nyolcvanas évektől kulturális magánvállalkozó, aki mögött az ügynökségen túl nincs sem színházépületi, sem más infrastruktúra. Gondozza az Illés-, Fonográf- életművet, az István, a királyt és a további Szörényi-alkotásokat, színdarabok sokaságát, koncertek szervezését, hangzó és vizuális anyagok, könyvkiadványok megjelentetését. Még egyszer: mindezt vállalkozóként! Az ilyen teljesítmény hamar kivívja az ember tiszteletét és lojalitását; nagyjából az utolsók egyike, akit még érdekel a színvonal.
(Vége)
Hegedűs István
2025. február 3. 08:18