Saját utakon tovább vinni az értékrendet – 2. rész
„A rock and roll legfontosabb alapértéke a szuverenitás” – vallja az ötvenes éveinek eleje-közepét taposó – nyugodtan mondhatjuk – fiatalember, aki a családi hagyományoknak köszönhetően hamar megismerkedett a művészvilággal. Ahogy állítja, a tizenhárom éves „idült profi” nem elégedett meg a néptáncban elért komoly eredményeivel, hamar a „könnyűzene” bűvkörébe került. A szinte kötelező amatőr zenekarok után a Kimnovak együttesben kamatoztatja muzikális képességeit, hogy aztán úgy tűnik, örökre beszippantsa a zenés színház. Rendezőként nevéhez fűződik a negyvenes jubileumára (pozitív értelemben vett) koncepcionális változtatáson átesett István, a király, valamint a Beat ünnep, illetve Illés 60 produkciók tető alá hozatala. Novák Péter énekes-zeneszerző-dalszövegíró- műsorvezető-színész-rendezővel beszélgettünk.
Anélkül, hogy bármilyen skatulyába helyeznénk: leginkább mi jellemezte a Kimnovak zenei stílusát? Mondhatni, a Gyémánt a legismertebb dalotok, amihez akár a zenekar munkássága is köthető; ugyanakkor – a rock történetében nem egyszer előforduló – tehertételt is jelenthet, ami esetleg „ráég” a zenekarra.
Első lemezünkön még nem, a másodikon szerepelt a Gyémánt, ebből kifolyólag semmiképp sem nevezném „programadó” dalnak. Ettől sokkal erősebb rockzenei alapokra épülő stílust alakítottunk ki, egyfajta modern rhythm and bluest. A mai napig ezt a zenét szeretjük.
Az én népzenei elképzeléseim újdonságot jelentettek a produkcióban, ennél is nagyobb újdonság azonban Gyuri ehhez való affinitása, erős és pozitív nyitottsága. Valahogy ráérzett a blues és a népzene funkcionális rokonságára… Ekképpen a mi dalainkban is megjelent a népköltészeti, irodalmi ihletettségű drámaiság és szürrealizmus; mindezt feszes ritmikával, a dallamok gazdagságával és számtalan etno-hangszer használatával juttattuk érvényre – ha már mindenképp elemezni kell. Összetett képben gondolkodtunk, amiben Gyuri valamelyest idomult hozzánk, hiszen a dalok, lemezek „színházi”, dramatikus értelmezése tőlem és Gergőtől jött. Voltak kemény összefeszülések, de általában közös nevezőre jutottunk.
Ami a Gyémánt slágerré válását illeti: a slágereknek is megvan a maga története, hogy mitől válnak azzá. Nem feltétlenül a dal érdemei, sokkal inkább a korhangulat, vagy egy elcsípett kollektív élmény emel magasba egy szerzeményt. Egyrészt valóban lehet tehertétel, ugyanakkor az emberek mégiscsak kaptak valami pluszt. A mai piacon dömpingszerűen követik egymást a nóták, nincs idő a beérésre. Ezáltal nincs is meg a súlya; az egyszeri, eldobható termék szinonimája, ami azért megdöbbentő. Visszatérve a Kimnowakhoz: én hat nagylemeznyi, heterogenitásában is egységes diszkográfiát látok, konceptalbumokat, amelyben azért volt bőven inspirációnk lokálisan, globálisan egyaránt. Hogy ne menjek messzire, rögtön itt az LGT Loksi című dupla albuma: dalok sorozata, mégis valamiféle mélyben meghúzódó, olykor tán nem is tudatos dramaturgia fűzi össze őket. Irányadó nagylemez.
A Kimnovak zenekar – minden nagyképűség nélkül állíthatom – nem egyszer előzte meg korát. A ma már közkeletű etno-vonal a kilencvenes évek elején teljesen váratlan elem volt. A Hol van az a nyár? című dalunkban például még néptánc zajt is rögzítettünk a groove mellé, és egy kecskeduda játszotta a szólót. 2002-ben megjelent A ház című utolsó lemezünk olyan sokszereplős művészeti felület kialakításának lehetőségét hordozta a tervek szintjén, amire tíz-tizenöt évet kellett még várni, s ma közösségi médiának hívják. Saját név alatt föltölthető művészeti tartalom, avagy egy virtuális inkubátor ház volt az elképzelés, de akkoriban elképzelhetetlen volt még a tárhely, vagy a felület biztosítása. Ha máshová születünk ugyebár… De akkor meg hol van mindaz, ami ebből a sajátos Kárpát-medencei létezésből fakad? Technológiák jönnek, mennek, az „etnológia” marad.
És itt a harmadik, illetve negyedik hármas: a Kimnowak tíz évet töltött a színpadokon, 2003-ban szüneteltette működését, ám csak Pribil Gyuri tragikus halálát követően, 2013-ban szűnt meg végleg. Mi volt az oka a tízéves hallgatásnak?
Egy nyilvánvaló alapelvet érvényesítettünk: soha ne mondd, hogy soha! Ugyanakkor az utolsó lemez grandiózus munkája, s a marketing okokból várakozás alatti fogadtatás megtépázta az idegeket… A színpadi jelenlét hatásfok orientált, ha nem működik valami, mást kell csinálni, vagy rámegy az ember. Persze az, hogy zenei nyelven nem adtunk adekvát választ a világ változásaira, nem jelenti azt, hogy nem jártunk össze, nem voltunk barátságban és nem volt véleményünk.
Nem működtettünk zenekart, mert az érvénytelen változások nem szültek érvényes zenei-társadalmi gondolatokat. Mást viszont igen! Néhány éven belül létrehoztuk a másfél évtizedig prosperáló Kultúrpart független kulturális hírportált, fesztiválokat, fenntarthatósági eseményeket szerveztünk, televíziós műsorokat gyártottunk, civilszervezeti munkát végeztünk a barátaimmal. Megint csak vezérelv, hogy ráérezz arra, ami a legfontosabb a pillanatban!
Nyilván sok szempontból érthetetlen, hogy akadtak, akik az életüket tették fel arra, hogy egy hangszeren a tökéletességig fejlesszék játékukat. Ám én örök életemben „kitaláló ember” voltam, hatalmas tisztelettel és alázattal azok felé, akik hisznek egy ötletben és meg is valósítják azt. Feltételezzük egymást, és nem is tudunk meglenni egymás energiái nélkül.
Mindent egybevetve, hivatalosan soha nem jelentettük be a feloszlásunkat, tíz éven keresztül fenntartottuk a jogot magunknak a koncertezésre. Más kérdés, hogy Gyuri halálával ennek a lehetősége mindörökre megszűnt.
Hívtak zsűrizni, tévés műsorvezetőnek, de szívesen vállaltál közreműködést a korszak neves énekesnőivel, Keresztes Ildikó, Rúzsa Magdi, Oláh Ibolya lemezein. Korábban beszéltünk arról, hogy közösségben gondolkodó zenészként semmiképpen sem szerettél volna szólóalbumot. Mindezek ellenére később is kielégített a zeneszerző, szövegíró esetleg egy duett szerep?
A szóló, tisztelet a kivételnek, egy ego trip arról, hogy jelezd a közönség felé, hogy mindenben te hoztad meg döntésedet a zenei anyaggal kapcsolatban. Ezt maga a zene nem engedi, miután kollektív műfaj, lényege az együttműködés. Egy zenekar ettől lesz együttes. Ez még az iniciált szerzőkkel címkézett komolyzenében is így működik. A könnyűzenének pedig a népzenéhez hasonlóan pont ez a kulcsa, nevezetesen, hogy a muzsikusok miként viszonyulnak aznapi hangulataikhoz. Egymáshoz, a hangszerükhöz, ha szerzők, akkor a dalaikhoz. A dalszerzés esetében máig követem a Stones-anekdotát, miszerint „a legkisebb magot kell levinni a próbaterembe, mert abból lesz a legnagyobb dzsungel”. Egy jó riff elég ahhoz, hogy olyan oltóanyaga legyen a többi zenész tehetségének és invenciójának, hogy abból valami nagyon klassz dolog szülessen. Számomra az együttműködés az első.
A három énekesnővel kapcsolatban: nem én kerestem meg őket, nem szeretek tolakodni. Időben eltérő szakaszok voltak ezek, de valahogy evidenciaként jött, hogy együtt dolgozzunk. Keresztes Ildi Szekeres Tamással együtt 1999-ben konkrétan felhívott, hogy írjam meg a szövegeket az első nagylemezére. Amit addig csak színházi keretek között csináltam, hirtelen nagyon személyessé vált, valós személyhez kötődött, nem is volt egyszerű felrajzolni a kereteket. Oláh Ibolyával a Megasztár első szériája hozta a közös éneklést, az meg a zenélést. Ibolyával is megtaláltuk a hangokat, ráadásul Presser Gábor mentorálta az egészet, hát varázslatos idők voltak, semmihez sem fogható emelkedésekkel és zuhanásokkal! Magdi dalai kapcsán meg már Picibá kért föl, amit gondolom, nem kell részleteznem, hogy miféle láb remegtető, mégis csodálatos kihívás...
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. január 22. 06:47