Ross Valory
„Ne a látásunkra támaszkodjunk zenélés közben, hanem a hallásunkra!”
Nem sokkal hetvenötödik születésnapját követően, idén áprilisban jelentette meg debütáló szólóalbumát Ross Valory, a Journey egykori basszusgitárosa és alapító tagja. A legendás zenész korszakalkotó dalokban és felejthetetlen basszustémákban tobzódó ötvenéves karrierjére tette fel a koronát önálló anyagával, ami stílusát tekintve ugyan meglehetősen távol áll a Journey-féle bombasztikus rádiórocktól, megfellebbezhetetlen minősége azonban nem lehet kérdés. A többek között latin és karibi ízekkel fűszerezett instrumentális jazz-fúziós All Of The Above minden bizonnyal az év egyik legkiemelkedőbb alkotása ebben a stílusban, mely világosan láttatja a zseniális basszusgitáros sokoldalúságát, kivételes kompozíciós tehetségét és töretlen motivációját. A csúcsmuzsikusoktól hemzsegő lemez történetét a vele készített interjú segítségével göngyölítjük fel.
Gratulálok első szólóalbumod megjelenése alkalmából! Mit is mondhatnék, nem kapkodtad el…
Így igaz, de ennek megvolt az oka. Amíg a Journey tagja voltam, mindenki azt mondogatta a zeneiparban, hogy nem lenne szerencsés szólólemezt készítenem, én pedig tartottam magam ehhez. Azóta viszont sok minden történt, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy végre összerakjam ezt az anyagot. Rettentő büszke vagyok rá függetlenül attól, hogy hány évtizedig készült!
Pontosan mikor is kezdtél foglalkozni a szólólemez gondolatával?
Nos, az első lépéseket még a hetvenes években tettem meg, a legkorábbi ötletek abból az időszakból származnak. Olyan ez a lemez számomra, mint valami napló: felöleli öt évtized termését. Rengeteg anyagot raktároztam el az évek során, tehát volt miből válogatni. Akadt olyan régi téma, amihez szinte hozzá sem kellett nyúlni, mert készen volt, komplett hangszereléssel rendelkezett. Csak fel kellett dobni a tűzhely hátsó lángjára és felmelegíteni kicsit. Ezzel szemben számos esetben csak kezdeti elképzeléseket, vázlatokat húztam elő a fiókból és most faragtam belőlük dalokat, tehát ódon és friss szerzemények egyaránt képviseltetik magukat a korongon. A fordulópont egyébként tizenkét évvel ezelőtt jött el. Akkor még bőven a Journey-ben zenéltem, de egyre többet morfondíroztam az önálló album tervén. Állandóan azt mondogattam magamnak, hogy “mire vársz még? Arra, hogy véget érjen a karriered?” Így a turnék közötti szabadidőmben szép lassan elkezdtem átnézni az évtizedek alatt felgyülemlett anyagot, és egyre biztosabb voltam benne, hogy igazságot kell szolgáltatnom neki. A motivációm világosabb nem is lehetett, becsületbeli ügynek éreztem elvarrni a szálakat, és befejezni, amit anno elkezdtem. Óriási dologként élem meg, hogy pontot tehettem az ügy végére és kiadhattam a dalaimat, más fokmérője nálam nincs is a sikernek. A lemezkiadás üzleti oldala nem mozgat, egyrészt a célomat már elértem a megjelenéssel, másrészt tisztában vagyok a realitásokkal. Nyilván jó lenne sok lemezt eladni, de ennél sokkal fontosabb, hogy az ember a világ elé tárhassa azt, amiben hisz.
Őszinte leszek: elsőre meglepett az album, mert másra, némileg rockosabb végeredményre számítottam. Persze nem baj, hogy ezt a könyvet nem tudtam megítélni a borítójáról…
Valóban, és nem te vagy az egyetlen, aki így érez a lemezzel kapcsolatban, ugyanakkor az emberek kellemes meglepetésről számolnak be, ha szóba kerül az anyag. Tudod, amikor egy nagy rockbanda egyik tagja előáll egy szólóalbummal, akkor tipikusan és igazából el nem ítélhető módon az anyazenekar stílusához nagyon hasonló dalokat szoktunk hallani az önálló művön is. Ez a legtöbb esetben törvényszerű, az áthallások pedig túlzóak, míg a dalok fel annyira se jók. De van arra is példa - csak kevesebb -, hogy valaki még jobb eredményre is jut szólóban egy adott világban, mint csapatjátékosként. Nálam szerencsére egyik eset sem állt fenn, mert ahogy magad is mondtad, nem azt kaptad, amire számítottál. Tény és való, az album túlmutat a rock & roll zene határain. A Tomlandet és a Incident At Neshabur című Santana-feldolgozást leszámítva nem feltétlenül mondható el a kollekcióról, hogy rockzene lenne. A változatosság faktora egyértelműen meghatározza ezt a gyűjteményt, ami nem is csoda, hiszen a gyerekkorom óta ért összes zenei hatásomat felvonultatja és magába sűríti. Olyan sokrétű, globális albumban gondolkodtam, amiben mindenki talál magának valamit, ami kedvére való lehet. Ez a filozófia vezetett, a kereskedelmi szempontokat pedig abszolút partvonalra szoríthattam és mellékes körülményként kezelhettem. Ennek az anyagnak nincs műfaja, egyetlen skatulyába sem fér bele, de nem aggódom emiatt, hanem külön örömmel tölt el. Nincs amúgy bajom azzal, ha más előadók előre meghatározott célcsoportokra vagy piaci szegmensekre fókuszálnak akár műfaji, akár demográfiai alapon, én azonban jobban szeretek svédasztalról válogatni, ugye érted? (nevet) A szerteágazó jellege az egyik nagy erénye a lemeznek, azt viszont elismerem, hogy a latin jazzes, latin rockos, fúziós törekvések a leginkább irányadóak, de ezek is csak részei az egésznek. Egyfajta impresszionista arculata van a zenének, emiatt biztosan sokan vakargatják a fejüket, de magam is festőként álltam hozzá a dalokhoz és a teljes színskálát felhasználtam a komponáláshoz. Abban viszont teljes mértékben egyetértettünk a stábom tagjaival, hogy elsőként a Tomland című szerzeményt kell megjelentetni, ugyanis az áll legközelebb ahhoz a világhoz, amihez egy átlag Ross Valory- vagy Journey-rajongó a legkönnyebben tud kapcsolódni. Egyfajta közös nevezőként szolgált, utána viszont vettem egy nagy levegőt, és ledobtam az atombombát az afro-kubai, karibi hangulatú Wild Kingdommal. Láss csodát, működött a koncepció, a statisztikák az összes digitális platformon azt mutatták, hogy még nagyobbat is ment, mint az elődje. Úgy is mondhatnám, hogy a Tomland által ábrázolt sivatagtól a Wild Kingdom segítségével eljutottunk a Karibi-térségbe, miközben a harmadiknak kihozott Windmill már egyenesen Brazíliáig repít. Persze mindegyik merít a latin kultúrából, csak másképp, a különbözőségeik ellenére ezért is tudnak egységet képezni, a hallgatóság pedig láthatóan élvezi azt az utazást, amit a dalok nyújtanak. Összességében viszont az album nem tekinthető befejezett műnek, inkább csak egy állomásnak, ami azt reprezentálja, hogy mivel készültem el eddig. Itt tartok most, de közben dolgozom a folytatáson, ami a jelek szerint még az eddigieknél is árnyaltabb képet fest majd rólam.
A Tomland dalban nem más, mint Miles Schon gitározik, aki történetesen Neal fia, a játékával pedig nem is állhatna közelebb az apjához.
Ez tény, de a genetika már csak ilyen, az lenne meglepő, ha nem így lenne. Miles ugyanolyan veleszületett tehetséggel rendelkezik, mint Neal, aki hallhatóan óriási zenei hatást gyakorolt a fiára. Minden egyes szerzeményhez megpróbáltam a legmegfelelőbb zenésztársakat társítani, olyan művészeket, akik legjobban passzolnak az adott hangulatokhoz. Így került képbe Prairie Prince is, aki ugyebár a Journey első dobosaként zenésztársam volt a csapatban, tehát komoly közös történelemmel rendelkezünk. Rajta kívül még Eric Levy játszik a dalban, aki egy rendkívül tehetséges billentyűs, főállásban a Night Ranger tagja. Eric a lemez összes tételében szerepet vállalt, és Jacob Stowe hangmérnök mellett a produkciós munkából is alaposan kivette a részét.
A Nightflower és a No One Wins A War című tételekben fretless basszusgitáron játszol, ami azért is érdekes, mert eddig nem igazán lehetett szóba hozni ezt a hangszert veled kapcsolatban.
Jól látod, a fretless-játékom tulajdonképpen egészen mostanáig ismeretlen volt a közönség előtt, pedig már régóta foglalkozom a hangszerrel. Ezt a két dalt még a kétezres évek elején írtam, most pedig újra elővettem őket, hogy átdolgozva kiadható állapotba kerüljenek. A Nightflowerben Marc Russo szaxofonossal duettezünk, míg a No One Wins A War dal alapjait Eric Levy zongorázása és szintetizátoros játéka határozza meg. A fretless basszuson való szólózás teljesen új megközelítés számomra, egyben lényeges mérföldköve a zenei fejlődésemnek. Egészen mást kívánt tőlem, mint a normál basszusgitár, amin az érintők sok mindent meghatároznak. Amíg ott a bundok közé helyezed az ujjaidat, addig a fretless basszuson való intonálás merőben eltér ettől, lényegében ott találod meg a hangokat, ahol az érintők lennének. Egy egyedi készítésű Steinberger fretless basszusgitárt használtam a felvételek során, amit maga Ned Steinberger készített nekem a nyolcvanas évek elején. Addig gyakoroltam, amíg teljesen meg nem szoktam ezt a játékmódot. El akartam jutni odáig, hogy ne legyen szükségem vizuális támogatásra, hogy játék közben csak a füleimre hagyatkozhassak. Rendkívül fontosnak tartom minden hangszer esetében, hogy ne a látásunkra támaszkodjunk zenélés közben, hanem a hallásunkra. A fretless-szel való kísérletezés is része volt annak a törekvésnek, hogy kicsit kimerészkedjek a komfortzónámból, voltaképpen a lemez címe is ezt a felfogást tükrözi. Nem feltétlenül akartam multihangszeresként tündökölni, de úgy alakult, hogy a Wild Kingdom-ot például egy Yamaha DX7 billentyűs hangszeren írtam és vettem fel, a Windmill-ben pedig nejlonhúros klasszikus gitáron és elektromos gitáron egyaránt játszottam a basszusgitár mellett.
Említetted a szaxofont, ami több dalban is meghatározó szerephez jut…
Valójában az album kétharmadát áthatja a hangszer: a Wild Kingdom, a Windmill, a Touched Pt. II, az Incident At Neshabur, a Senor Blue és a Lowrider egyaránt tartalmaz lényegi szaxofonos részeket, Marc Russo pedig tett róla, hogy ezek igazán emlékezetesek legyenek. Marc olyan kaliberű zenész, mint Eric Levy, a jelenléte ezekben a témákban hasonló súllyal esett latba, mint Eric hozzájárulása. Fenomenális zenész, aki évtizedek óta a The Doobie Brothers tagja, de a Yellowjackets soraiban is lehúzott elég sok évet.
A hangszereléseket még a szaxofon esetében is magad végezted?
Nos, a Nightflower esetében adott volt egy dallam, amit Marcnak csupán el kellett játszania. A dal hangszerelését még a kétezres elején készítettem régi kollégáimmal, George Tickner gitárossal és Steve Roseman billentyűssel. George ugye játszott a Journey-ben az első időkben, Steve pedig akkor segítette ki a zenekart, amikor Gregg Rolie kivált, de Jonathan Cain még nem érkezett meg a helyére. George-dzsal és Steve-vel volt egy közös projektünk a kilencvenes évek végétől, ami nagy reményekkel indult, végül azonban szégyenletes módon hamvába holt, a Nightflower pedig abból az együttműködésből született. A többi kompozíciót illetően magam végeztem a hangszereléseket, Eric Levy pedig alkamanként besegített. Eric kiváló hangszerelő, remek érzéke van ehhez is, a Wild Kingdom bevezetője és átkötése például az ő tudását dicséri. Az egész folyamat a lehető legtermészetesebb módon zajlott, Eric-kel ketten raktuk össze a basszus, a billentyűsök, és kisebb mértékben a gitár által meghatározott alapokat, melyek kiindulópontként szolgáltak a többi hangszer számára. Itt jegyezném meg, hogy a Santanából ismert Karl Perazzo ütőhangszeres mester is rengeteget tett hozzá a dalokhoz. Talán hat tételben is játszik, azok a tradicionális latin ritmusok pedig igazán különleges fűszerként hatottak. A Santana-vonalat Walfredo Reyes Jr. is erősítette, ő a Wild Kingdomban hallható. A tempók terén amúgy is nagy körültekintéssel jártam el, lényeges volt az árnyalatbeli különbségek hangsúlyozása, amelyek például az afro-kubai vagy karibi ritmusok és a brazil ütemek között nagyon is fennállnak. Ahogy már mondtam, az emberi tényező elsődleges fontossággal bírt, így nem véletlen, hogy azt a hét dalt, amiben dobok vannak, hat különböző ütős játszotta fel. Minden egyes számnál meg akartam találni a leginkább odaillő karaktert. A Windmillben egy helyi zenész, Celso Alberti dobolt, aki brazil származású, és Karl Perazzóval együtt igazán autentikus környezetet teremtettek. Az Incident At Neshabur és a Senor Blue kettősében ugyanebből az elgondolásból fakadóan játszott Paul Spina, aki egy másik helyi arc, a Lowriderben pedig Greg Errico a Sly And The Family Stone-ból, míg a Nightflowerben egy régi ismerős, Steve Smith tette le a névjegyét. Steve még a kilencvenes évek végén dobolta fel a témát, amikor George Ticknerrel és Steve Rosemannel ügyködtünk rajta. Prairie Prince és a Tomland kapcsolatát már taglaltam, így szinte már a teljes közreműködő gárdát felsoroltam, egyedül a gitárosok maradtak ki: a többek között Mariah Carey oldaláról ismerhető Vernon Black három tételben is szerepet kapott, az Incidentben, a Senor Blue-ban és a Lowriderben penget. Miles Schon ugye a Tomlandet jegyzi, míg George Tickner nevéhez a Nightflower fűződik. Még egy különleges vendégről szeretnék említést tenni, a Lowriderben egy kiváló harmonikás barátom is tiszteletét teszi, akit elsősorban nem erről az oldaláról ismer a világ: Les Stroud kanadai filmes, a Discovery csatornán sok-sok éven át nagy sikerrel sugárzott Survivorman sorozat alkotója és házigazdája. Les régóta közel áll hozzám, anno bármikor jártunk Kanadában a Journey-vel, mindig feljött hozzánk a színpadra zenélni. Most viszont már befogom a számat, és hagylak ismét kérdezni! (nevet)
A Windmill hallatán mindannyiszor az az érzésem, hogy van benne némi negyvenes évekbeli gypsy jazz-érzés, amúgy Django Reinhardt módjára…
El sem tudod képzelni, micsoda megtiszteltetés, hogy ezt hallom, nem akármilyen összevetés! Mindenképpen brazil jelleget képzeltem el ehhez a tételhez a ritmusok és a gitározás terén, ugyanakkor gitárosként nem mozgok otthonosan abban a közegben. Így a saját benyomásaimat alapul véve hoztam létre a gitárszólamokat, és ez sült ki belőle, a gypsy jazz-es párhuzamot pedig igazán nagyra értékelem!
Nagy rajongója vagyok a Journey 1981-es Escape lemezén hallható basszushangzásnak. Hogyan állítottad elő azt a meghatározó tónust akkoriban?
Bármennyire is hihetetlenül hangzik, az inspirációt Jaco Pastorius adta hozzá. Nagyra becsültem Jaco munkásságát, és annak ellenére, hogy a Journey albumain nem használtam ilyen hangszert, pont az előremutató fretless-hangzásával adott lökést nekem. Volt egy egész különleges kórus-szerű megszólalása, ami eléggé megihletett, úgyhogy elkezdtem kutakodni abba az irányba. Kórus helyett azonban az éppen akkoriban felfedezett Eventide Harmonizer segítségével igyekeztem megvalósítani az elképzelt tónust, a száraz és az effektezett jel keverésével pedig nem csupán reprodukáltam a Jaco-féle megszólalást, hanem kialakítottam egy olyan soundot, ami a védjegyemmé vált. Ezt a hangzást a mai napig kedvelem és nagyon jellemző rám, de már inkább különböző kóruspedálokkal és pluginokkal alakítom ki.
Régóta híres vagy arról, hogy szeretsz alternatív hangolásokat alkalmazni a basszusgitáron. Manapság is ezt az utat járod?
Bizonyos esetekben igen. Annak idején elsősorban különböző effektekkel használtam ezeket, harmonizerrel és kórussal, a Don’t Stop Believin’, a Send Her My Love vagy a La Raza Del Sol jó példa erre. Mostanában - és ezalatt ezt az évszázadot értem - leginkább a Nashville-ből eredeztethető, úgynevezett B-bass-, vagy B-E-A-D-hangolást preferálom. Sokan szokták kérdezni, hogy öthúros basszusgitáron játszom-e, de szó sincs erről. Van ugyan egy öthúrosom, de mivel elég kicsi kezekkel vert meg az ég, sokkal kényelmesebb számomra, ha a hosszú skálájú négyhúros basszusgitárt ilyen módon hangolom be. Komoly hangtartományt és sokszínűséget nyerek így, mindössze négy húr használatával. A Journey tagjaként 1998-tól kezdtem ezt alkalmazni, számos felvétel dokumentálja az azóta megjelent lemezeken. A koncerteken persze kihívás elé állított a B-bass használata. Tudni kell ugyanis, hogy a színpadon nem cserélek hangszert, minden fellépést egyetlen basszusgitárral csinálok végig. A régi Journey-dalok viszont zömében normál hangolásban fogantak, ezért a klasszikus basszustémákat át kellett értelmeznem, hogy ilyen formában is képes legyek eljátszani őket. Ezen az új lemezen a No One Wins A War és a Nightflower készült így, a többinél viszont az eredetileg elképzelt normál hangoláshoz igazodtam. A hangszerek esetében pedig ugyanúgy jártam el, mint a zenésztársak kiválasztásánál, minden dalt más típusú basszusgitárral játszottam fel, hogy a legváltozatosabb tónusokat ötvözhessem.
Egy dolgot szeretnék még elmondani az anyaggal kapcsolatban: amikor egy hangszeres zenész, egy zenekari tag szólóalbum kiadására adja a fejét, általában önmagát exponálja és a hangszerét helyezi a középpontba. Nekem nem ez volt a célom, még ha akadnak is olyan témák, melyekben előtérben vagyok. Ehelyett a régi jó tradíciót tartottam szem előtt: azt figyeltem, hogy mi az, amit a dalok érdekei megkívánnak, és a zenésztársaknak mi a szerepük a kontextusban. A lemezanyag nagyobbik felében leginkább komponistaként vagyok jelen, és véletlenül sem dominálom a szerzeményeket, hanem arra helyezem a fókuszt, hogy az integritás megmaradjon. Ez a filozófiám, ami egyben elvárás is magam felé. Nincs szükség mindenáron basszusszólókra, ha bizonyos dalok nem igénylik azt. Régi motoros vagyok a szakmában, és már a Journey-ben megtanultam, hogy hol van a helye ennek a hangszernek: az alapokban, hogy megfelelő támogatást nyújtson a többieknek.
Írta: Danev György
2024. november 15. 06:36