Rock, színház és történelem
A VIII. Magyar Színházfesztivál sorozat nyitó előadásaként mutatták be Brassóban a Magyarok fénye című rockoperát. Neves és kevésbé ismert musicalszínészek, előadók, zenészek idézték fel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik erdélyi vonatkozású ütközetét, az Alsó-tömösi csatát. Néptáncosokkal kiegészülve, szerelmi történet keretében állít emléket a történelemkönyvekből kevéssé ismert eseménynek a Brassói Magyar Színház – Az Összetartozás Színháza, amelynek népes színtársulata szinte a teljes Kárpát-medencei magyarságot reprezentálja. A teltházat vonzó ünnepi – meglehetősen szűkös költségvetéssel készült – bemutató előadásra méltó helyszínen, a brassói Opera színpadán került sor. Konklúzióként óhatatlanul felidéződik a gondolat, amelyet a színház igazgató-producere, Kökösi Attila fogalmazott meg egyetlen mondatban: „jó magyarnak lenni”.
Az első benyomás: rendhagyó, vagy legalábbis szokatlan. Afölött talán még napirendre lehet térni, hogy egy klasszikus művekre szakosodott dalszínházban, mondjuk, két Puccini-, egy Wagner- esetleg egy Verdi operaelőadás között épp egy rockopera bemutatónak tapsolhat a közönség. Ráadásul a dalmű annak az 1849-es Alsó-tömösi csatának a történetét dolgozza fel, amelyben a jó erdélyi magyarok halálmegvető bátorsággal szállnak szembe a szabadságharcot végül leverő, Paskievics tábornok által vezetett, jelentős túlerővel támadó orosz seregekkel. Ehhez jön még – persze a témából adódóan –, hogy az előadások ízig-vérig magyar, teltházas közönség előtt mennek le. Igen, kétszer is, hiszen a Magyarok fénye délutáni főpróbája a nagy érdeklődésre való tekintettel ugyancsak teljes értékű előadásnak minősül.
Miként az sem szokványos, annál inkább szívet gyönyörködtető, hogy az Erdély különböző vidékeiről érkező publikum feketementés, aranysújtásos, csákós, oldalán kardot viselő, pödört bajszos huszárlegények kettős díszsorfala között elhaladva foglalhatja el helyét a nézőtéren. Mindez történik az évek során nagyjából tíz-ezer magyar lakosra fogyatkozott Brassóban, 2024. október 27-én, nem sokkal az Alsó-tömösi csata százhetvenötödik évfordulóját (június 19-t) követően.
A darab zenéjét a magyar fővárosban élő Szepesi Richárd és Király Mátyás, szövegét az említett zeneszerzőkön túl Miks-Rédai Csaba, valamint Szinovál Gyula szerezte, illetve írta. Fontos, hogy az előadóművészek, néptáncosok a történelmi Magyarország szinte minden tájáról érkeztek: így Felvidékről, a Vajdaságból, Kárpátaljáról, Magyarországról, valamint Erdély különböző vidékeiről (a teljesség igénye nélkül: Brassó, Marosszék, Háromszék, Erdővidék, Alsórákos, Barcaság…).
Ahogy az lenni szokott, a cselekmény nem csupán a hiteles történelmi eseményekre hagyatkozik. Szinte kötelezően ott a szerelmi szál, amelynek egyik végén a főhős Kövesváry Zoltán hadnagy, míg a másikon a gyönyörű Jelena áll. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a lány félig orosz, félig osztrák származású, aki a felgyorsuló események következtében aztán szembekerül önmagával. A háttérvetítésnek köszönhetően, amely sokat segít a jelenetek közötti eligazodásban (és egyben a költséges fizikai díszleteket is remekül pótolja), megelevenednek az 1848-as bécsi forradalom végnapjai, amikor Bem József tábornok (Ferenci Attila) a szépreményű, valódi hős Kiss Sándor ezredessel (Vadkerti Imre), az egyébként történetmesélő Kövesváry Zoltán hadnaggyal (Simon Örs) valamint szerelmével, Jelenával (Antal Zita Melánia) Magyarországra menekül. Az ifjú pár Erdélyben telepedik le, ám beilleszkedésüket az új környezet, valamint a konvenciók figyelembevétele mellett a helyiek előítéletes is alaposan megnehezíti. Mindeközben Jelenát az áruló Gebauer szász erdész (ifj. Szász Mihály) szerelmével ostromolja, a tisztességes fiatalasszony azonban visszautasítja a közeledést. A már említett meghasonlás akkor következik be Jelena részéről, amikor – férje életének megmentése érdekében – enged a győzedelmeskedő Habsburg csapatok parancsnokának, Puchner tábornok zsarolásának (Varga Zsolt). Kövesváry ennek tudatában lelki válságba zuhan, és annak ellenére eltávolodik ifjú feleségétől, hogy az gyermekét hordja a szíve alatt.
Végül a szabadságharcban is résztvevő Ernő testvér (Demetér Elemér) útmutatása segíti őket az identitásuk feladása nélküli, megváltozott élethelyzethez történő alkalmazkodásban. A szabadságharc bukását a történelemből ismert, Haynau nevéhez köthető megtorlás követi. A túlélőkre nehéz sors vár: vagy elfogadják az új rendet, vagy a kényszerű emigrációt választják. Kiss Sándor hősies küzdelemben – miközben rendkívüli akaraterővel tartja katonáiban a lelket – többször megsebesül, megmaradt maroknyi csapatával harcol az orosz túlerő ellen. Végül fogságba esik, az osztrákok Kövesváry hadnaggyal együtt kérik a kiadatását, ám mielőtt a tizenhárom aradi vértanúhoz hasonlóan a bitófán, vagy a kivégzőosztag előtt, puskacsövekkel szembe nézve végezné, kiissza a vak gyógyító, Kuvezin (Szepesi Richárd) és a felesége Azalea (Szőke Tímea) által felajánlott mérget. A vitatható, ám mégis érthető gesztust Kuvezin hosszú vívódása, lelki tusája előzi meg. Ugyanis a gyógyítót egy korábbi cselvetés, majd annak következményeként végrehajtott bosszú motiválja, ugyanakkor fény derül a gyűlölt ellenség tábornokának, Lüdersz tábornok( Csákány Antal László) katonai becsületére, tisztességére is. A magyar nép sorsát hosszú időre meghatározó tragikus és szomorú végkifejlet mellett némi vigasz, hogy a szerelmesek ismét összeborulnak, a magyarság megmaradására pedig Ernő testvér credója, segítőkészsége a garancia.
Szepesi Richárd zeneszerző, dalszövegíró, előadó nem az első rockoperáját, vagy összefüggő zeneművét írja. Munkái közé tartozik többek között Az a tizenkét fényes nap című darab, vagy legutóbb a Miks-Rédai Csabával úgyszintén közösen alkotott Hazám felől - Hazám felé című zenés történelmi mű. Alapvetően rockzenei alapokon nyugvó, gitár- illetve billentyűs dominanciájú, folkos elemeket sem nélkülöző alkotásaira – így a Magyarok fénye zenei világára is – jellemzőek a könnyen megjegyezhető, fülben maradó dallamok (nem utolsó sorban Szkítia zenekaros múltjának is köszönhetően), valamint a történelmi, nemzeti érzelmű, mély hazaszeretetről árulkodó, hagyományőrző témák, amelyek mind-mind kapaszkodót jelentenek az összmagyarságnak.
Az énekek élőben, fejmikrofonokon keresztül, a zenei alapok gépről szólaltak meg – jó akusztikai körülmények között, a lehetőségekhez képest élvezhető minőségben. Vadkerti Imre, Szepesi Richárd, Varga Zsolt, Simon Örs, Antal Zita Melánia, Ferenci Attila, Csákány Antal László, Demeter Elemér, Szőke Tímea, Farkas Tamás Zoltán, Gheorghilas Brigitta, Lucaci Réka Ágota, Király Tibor, Keresztes István, Bogyór Attila, ifj. Szász Mihály igazán kitett magáért, mellettük az egész társulatot dicséret illeti. Mint rockopera, vagy zenés színpadi mű, a színészi játék, prózai előadás az énekkel szemben kevésbé dominál; a Magyarok fénye történelmi darabban elsősorban a cselekmény, a téma, a dramaturgia és persze a zenei előadás (ének) adja a gerincet. Amit Béres Vivien Beatrix és Szász Gyöngyi mint rendezők és a szereplők egyaránt átéreztek. Merész vállalkozásnak tűnt Szepesiék részéről Petőfi Nemzeti dalának zenei újra gondolása, hiszen a vers megzenésítésével Tolcsvay László magasra tette a lécet 1973-ban. Ám, a jelek szerint, a szerzőknek 2024-ben ez is sikerült, méghozzá – ami nagy szó – mindenféle harmónia azonosság nélkül. Fülbemászó dallam, prozódiailag is kifogástalan megzenésítés, a táncos koreográfia remekül illeszkedik a mondanivalóhoz.
Mindenképp meg kell említeni a produkció ötletgazdáját, szellemi atyját, motorját, Kökösi Attilát, a Brassói Magyar Színház – Az Összetartozás Színháza igazgató-producerét, aki heroikus küzdelmek árán állította színpadra a Magyarok fénye rockoperát. Tette ezt – ahogy korábban említettük – egy olyan erdélyi nagyvárosban, amelynek lakossági összetételében nem éppen a magyarság dominál. Ráadásul az is fogyóban. Nos, e körülmények között vállalkozott a szinte lehetetlenre: a mai globalista szemléletű világban – nem kis ellenszélben – a nemzeti érzés fenntartására, ápolására, a magyar identitás megőrzésére, az összetartozás erejére. És nem utolsósorban az emlékezés, az emlékeztetés nemzeti hőseinkre, akik értünk, utódokért áldozták életüket. Ami szent kötelességünk.
Hogy mindezt a jelenlévők megértették, sajátjuknak érezték, mi sem bizonyítja jobban, mint az előadás végi magyar, illetve székely Himnusz közös és szenvedélyes éneke, a meghatott arcokon végiggördülő könnycseppek… Beigazolódott: jó magyarnak lenni.
Hegedűs István
2024. november 12. 06:14