ROBERT HAGLUND - SWING-ROCK FÚZIÓ
Amikor az ember már azt érzi, hogy nincs új a nap alatt, hogy az előadók biztonsági játékot űznek, nincs izgalom, formabontás, kísérletezőkedv, akkor törvényszerűen össze kell, hogy akadjon valami olyannal, ami azonnal felkelti az érdeklődését. Így volt ez pár napja a Fantastic Four énekformáció egyik tagja, Robert Haglund új albumával. A népszerű svéd jazzénekes ugyanis nem mást valósított meg aktuális lemezén, mint hard rock-klasszikusok jazz-környezetbe történő integrálását, mégpedig nemzetközi hard rock-sztárok - Bruce Kulick, Kee Marcello, Rudy Sarzo, Tony Harnell, Fred Coury - garmadának részvételével. Az érdekes zenei falbontásról beszélgettem Roberttel.
Honnan jött az ötlet, hogy hard rock-dalokat transzformálj jazz közegbe?
Mindkét műfajt nagyon szeretem. Rockzenén nevelkedtem, nyolc évesen már a KISS Hotter Than Hell albumát forgattam, utána pedig jött a többi hasonszőrű banda, a Mötley Crüe, a W.A.S.P., a Whitesnake, a Twisted Sister, a Van Halen, Alice Cooper, és sokan mások. Később viszont, amikor magam is zenésszé váltam, a jazz felé kezdtem orientálódni. Mindig is érdekelt a műfajok elegyítése, mert új és izgalmas dolgokat eredményez, ezért vágtam bele magam is egy ilyen kísérletbe.
Hogyan kezdtél hozzá a feladathoz?
Pár éve szórakozásból elkészítettem a W.A.S.P. zenekar I Wanna Be Somebody slágerének swing-verzióját, ami annyira jól sült el, hogy innen egyenes út vezetett egy ugyanilyen szellemben fogant nagylemezig. A végső lökést az egykori KISS-gitáros Bruce Kulick felbukkanása adta meg, tulajdonképpen ő emelte komoly szintre az elképzelést.
Az átdolgozásokhoz teljesen új hangszereléseket dolgoztatok ki. Mire kellett figyelni e munkafázisnál leginkább?
Elsősorban arra, hogy úgy szóljanak a dalok, mintha eredetiek lennének, és az 1940-es és ‘60-as évek között készültek volna. Valamelyik nagyon könnyen összeállt, de voltak olyanok, melyek több időt igényeltek. Ugyancsak akadtak olyan témák, melyek egyáltalán nem működtek. Az ilyen jellegű feldolgozásoknál szükség van arra, hogy az eredeti témában legyen valami, amire lehet építkezni.
Hogyan sikerült megnyerned egy egész sor ‘80-as évekbeli rocksztárt a felvételekhez? Egyáltalán, hogyan fogadták ezt a különös felkérést?
Mindig szerettem a kihívásokat. Magasra tettem a lécet, hogy lássam, meddig jutok el. Mielőtt Bruce-szal találkoztam, páran visszautasították az ajánlatomat. Viszont amint ő a fedélzetre lépett, mások is követni kezdték. Örömtáncot jártam, amikor rábólintott, fantasztikus érzés volt magam mellett tudni az egyik gyerekkori hősömet!
Milyen a fogadtatása a lemeznek eddig?
Túlnyomó részt pozitív kritikákat kaptam, mind jazz-, mind rock-közegekből. Nyilván negatív megnyilvánulásokkal is találkoztam, de ezek mind olyanoktól érkeztek, akik nem értik a koncepciót, hogy miért kellett átformálni a kedvenc dalaikat. Magam azon a véleményen vagyok, hogy egy jó dal akkor is jó marad, ha történetesen más köntösbe öltöztetik. Azok pedig, akik esetleg nem ismerik a dalok eredeti előadóit, a lemezemen keresztül könnyebben eljuthatnak hozzájuk.
Szerinted szélesedhet a közönséged az I Wanna Be Somebody album segítségével?
Szerintem már szélesedett is, hiszen mindkét műfaj kedvelői megtalálták maguknak. Ez egy érett munka, ami valószínűleg ki fogja állni az idő próbáját, hiszen halhatatlan klasszikusokon alapszik. Remélhetőleg elkel majd annyi példányban, hogy érdemes legyen turnéra menni vele. Svédországban mindenképpen lesz pár koncertem, ami erre az anyagra épül, de az lenne az igazi, ha máshol is bemutathatnám.
Nézzük a lemez dalait! Az Ain’t No Love In The Heart Of The City című Bobby Bland-nótával indul a korong, amit a Whitesnake vitt sikerre a ‘80-as évek legelején. Melyik verzióhoz igazodtál?
Ez a dal tökéletesen nyitja a lemezt, megalapozza a hangulatot. Noha megtartottuk azt a riffet, amit a Whitesnake tett hozzá, valami olyat akartam, amihez hasonlót Michael Bublé is csinál, amolyan smooth jazz dolgot. Svante Thuresson énekel itt velem, aki Svédország leghíresebb jazzénekese. Egy álmom vált valóra, hogy vele énekelhettem. 79 éves, de még ma is gyilkos formában van. Egyike a legcsodálatosabb fickóknak, akikkel valaha találkoztam.
Enter Sandman:
Több Metallica-nótával is próbálkoztam, de ez volt az, ami igazán működött. Egyre több és több gitárt tettünk bele, és végül nagyon jó lett. Ez volt Bruce kedvence, tulajdonképpen ennek hatására döntött úgy, hogy csatlakozik a projekthez. Hálás vagyok neki ezért.
Don't Believe A Word:
Több kedvencem is akad a lemezen, ez a Thin Lizzy-dal az egyik. A TNT-frontember Tony Harnell énekel itt velem, és Bruce tolja a szólót. Mindig is imádtam Tony hangját a ‘80-as évek TNT-albumain, anno rengeteget hallgattam. Nagyon élvezetesnek bizonyult a közös munka, Tony csak megfogta a mikrofont, és a mágia már ott is volt. A dán Royal Hunt zenekar basszistája, Andreas Passmark régi barátom, aki itt is kiváló munkát végzett, akárcsak Bruce azzal a csodás szólóval.
Ice Cream Man:
Hatalmas Van Halen-rajongó vagyok, Diamond David Lee Roth pedig a minden idők egyik legnagyobb showman-je. A Van Halenben mindig ott volt a swing, a lüktetés - ha kizárólag az ő dalaikat dolgoztam volna fel, akkor sokkal könnyebb dolgom lett volna! Az Ice Cream Man az egyik nagy favoritom, nem kellett sokat gondolkoznom a választáson. A Cinderella dobosa, Fred Coury nagyon odatette a dobtémákat, a stílusa tökéletesen passzolt a dalhoz. Megemlíteném még Jan Johansent, aki szintén szerepel a dalban, ő egyike Svédország legjobb rockhangjainak.
Love Gun:
Mivel a KISS kapcsán mindenevő vagyok, tulajdonképpen bármit választhattam volna, de a Love Gun albumot annyit hallgattam gyerekként, hogy mindenképpen erről szerettem volna valamit, mondjuk a címadót. Ozzy, a Quiet Riot és a Whitesnake legendás basszusgitárosa, Rudy Sarzo játszik e dalban Bruce-szal, aki tündéri figura, remélhetőleg fogunk még együtt muzsikálni!
Holy Diver:
Ronnie James Dio a Rainbow-időktől kezdve komoly inspirációt jelentett számomra - nem kérdés, hogy minden idők egyik legnagyobb torka! Noha ezt a hangszerelést nem én követtem el, nagyon tetszik, ami lett a dalból, kiváló a hangulata!
The Price:
Egy Twisted Sister-szám, ami kölyökkorom óta nagyon sokat jelent nekem, talán ezért is a kedvenceim egyike a lemezről. Kee Marcello gitározik a dalban, akitől azt kértem, hogy legyen jellegzetesen “Kee Marcellós” a gitármunka, de akusztikus formában. Nem telt el egy-két hét, és Kee le is szállította ezt az irgalmatlan szólót. Nagyon vicces srác, aki mellett nem lehet megállni a nevetést. Egyébként, ha figyelmesen hallgatod a dalt, fel fog tűnni, hogy a második verzénél Kee beleszőtt a dalba egy motívumot a While My Guitar Gently Weeps című Beatles-alapvetésből.
Ace Of Spades:
Mielőtt ezt a Motörhead-nótát véglegesítettük, arra gondoltam, vajon a hardkór Motörheadbangerek keresztre fognak feszíteni, ha meghallják swingben? Ezért először óvatosan felmértem a terepet, és elküldtem pár Morörhead-hívő barátomnak véleményezésre. Mindenkinek bejött, így az aggályok szertefoszlottak. Egyébként elég nehéz volt meglelni hozzá a megfelelő tempót, de a végén csak összejött.
You Give Love A Bad Name:
Régen nagyon bírtam a Bon Jovit, ez a dal pedig baromira működött hangulat szempontjából. Olyan jazz-hangszerelést választottam hozzá, ami tökéletesen felidézi a ‘40-es éveket.
I Wanna Be Somebody:
Ahogy már említettem, ez a W.A.S.P.-szám volt az első, amit kipróbáltam. Mindig imádtam, orbitális slágertéma! Több dalukat is saját képemre formáltam, remélhetőleg ezek is napvilágot látnak a közeli jövőben.
Ezek szerint tervezed a folytatást?
Igen, és ehhez vannak már kész dalaim. A terveim szerint 2018-ban adnám ki őket, meglátjuk, összejön-e…
http://www.roberthaglund.com/
Szöveg: Danev György
Fotók: Mattias Lindh / Lindhs Grafiska
2017. január 23. 20:01