Ritmusok és terepasztalok – 3. rész
Mi késztet arra egy Gyöngyösön született, Cegléden nevelkedett kamasz fiút, hogy útnak induljon és jelentkezzen a budapesti Honvédelmi Minisztérium Zenei Növendék Iskolába? Hogyan lesz a fúvós növendékből remek ütőhangszeres, majd miként kerül a Sámsonból pályája csúcsát jelentő, országos és határainkon túl is rendkívüli népszerűségre szert tett Bergendy együttes dobszékébe? Minderre a választ az Express és Stúdió 11 zenekarokat is megjárt Debreczeni Csaba „Bucom” adja meg, aki életét végig zenélve ma régi kedvenc hobbijának, a terepasztal építésnek hódol, miközben a patinás Nautilus együttesben üti a bőröket.
Ténylegesen mihez kezdtél ezután? Nem lehetett könnyű dolgod, hiszen a Bergendyvel még mindig nagyon magasan volt a léc…
Egyrészt megkeresett Balázs Fecó, aki éppen a Korált akarta újraszervezni. Békásmegyer felett a hegyen próbáltunk egy kis házban. Azt hiszem a beatricsés Lugosi Laca lett volna a gitáros, Scholler Zsolti a későbbi basszusos is jelentkezett. Balázs Fecó, de Laca is nagyon hajtott, hogy menjek, de nem volt rendes zenekari berendezés, ezt közösen kellett volna megvenni. Sosem volt pénzem, meg kedvem sem ahhoz, hogy évekig folyamatosan vonják a részleteket a gázsimból.
De megtalált Bódy Magdi férje is, Mihály Gyuri, az Omega basszusgitáros Tomi testvére. Magdinak akart egy kísérőzenekart, mondta, ő mindent megvesz, ami kell. Na, ez már jobban hangzott. Be is tartotta a szavát: olyan felszerelésünk volt, a teljes PA-t, vagyis énekcuccot is beleértve, hogy a nagy IFA-teherautóban alig fért el. Marschalkó Zoli gitározott, Aszalós Zoli billentyűzött és szegény Pepó, Temesvári Andris volt a basszusgitáros, aki később autóbalesetben halt meg.
’78-ban elindultunk a Tessék választani! című rádiós dalvetélkedőben a Boldog napok című számmal, amit meg is nyertünk. Az első helyezésnek köszönhetően a rádióban felvettünk egy nagylemezt. Később a másodikon már nem én dobolok. De addig még nagyon jól ment a zenekarnak, jött a sok külföldi turné: Lengyelország, Csehszlovákia, Szovjetunió, NDK – szóval nem panaszkodhatom. Ekkor vettük a lakást is Békásmegyeren, igaz OTP-hitelre. Két évig minden rendben volt, utána kezdtek ritkulni a koncertek, én meg ’79-ben, másfél év után kénytelen voltam otthagyni a zenekart. Muszáj volt a hitelemet törleszteni.
Szerencsére megismerkedtem a Józsa házaspárral, Évával és Péterrel, akik a nyugati vendéglátózásból jöttek haza. A margitszigeti Termál szállóban játszottak itthon, előbb Hollander András basszusgitárossal, és egy gitárossal, akinek a nevére már nem emlékszem. A dobos egy pécsi srác volt, ő hazament, én ültem be helyette. Hollander helyett jött Margit Józsi, aki később a Kormorán baszusgitárosaként lett ismert. Ő hozott később egy nagyon tehetséges gitárost Székesfehérvárról, Kovács Zoltán volt a neve. Így, ezzel a felállással szerződtünk külföldre, vendéglátós zenélésre. Éva és a Rulett volt a zenekar neve, egy Dánia és Anglia között közlekedő komphajón kellett játszani. Jártunk Norvégiában Oslóban, Svédországban Kirunában és az Északi Sark fölött mínusz negyvenkét fokban… Amikor ott végeztünk, hazajöttünk egy hónap szabadságra, aztán vissza. Közel két évet zenéltem így, ’81 végén jöttem haza végleg.
Aztán ’82-ben csatlakoztál az Express együtteshez. Miért pont őket választottad?
Amikor mentem az Interkoncerthez leszámolni a Vörösmarty téri székházba, a folyosón összetalálkoztam Solymos Tónival, az Express énekesével, gitárosával, aki megörült nekem. Közölte, hogy épp most hagyta ott őket Kangyal Öcsi, elment külföldre dolgozni, jönnék-e helyette dobolni. Szóval nem én választottam őket, hanem Tóni engem. Tudta, hogy Nyugaton vendéglátóztam, és azt is, hogy haza fogok jönni.
Nem sokra rá beindult a Hofi-műsor a Madách Kamaraszínházban, az Express kísérte a dalokat. Veszelka, vagyis Veszelinov Andris, aki kiváló zenész, nem dobolt, hanem színészként vett részt a produkcióban. Heti három előadásban szerepeltünk, miközben a hét más napjain máshol is játszottunk. Nagyon futott a műsor, vidéki haknik dögivel... volt, hogy napi öt előadást csináltunk! A Hofélia és az Élelem bére, azt hiszem olyan kétezer előadást élt meg. Vidékre általában nem az egész zenekar, hanem Géza, Tóni, Malek Miki és Veszelka ment Ez persze a zenekar egyéb fellépéseinek a rovására ment, de egy szovjet turnét még megcsináltunk, Tóni odakint nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett. Megnyertük a Szovjet Dalok Fesztiválját.
Vége lett a zenekarnak?
Hivatalosan nem oszlottunk fel, de nagyon takarékon működtünk; mondjuk, én máig az Express dobosának számítok…. ’85-ben az én dobolásommal megjelent egy akkor divatos rock and roll egyveleg, amelybe a Hadd főzzek ma magamnak nótát is beillesztettük. 2014-ben egy nagyon jól sikerült koncerttel ünnepeltük az Express együttes ötven éves jubileumát. Utána volt még pár bulink, mára szinte semmi. A menedzserünk szerint nagyon drága a zenekar. Kérdem én: mihez képest? Ahhoz semmiképpen sem, hogy egy tévés Megasztár versenyből kijön egy szereplő és mindjárt vagyonokat kér egy playbackes, vagy félplaybackes műsorért.
Az Express slágerzenét játszó zenekar, kitűnő zenészekkel. Amit lehetett mindent beleadtam tisztességgel, de más érzés az Express régi nagy slágereit dobolni, mint azokat a nótákat, amelyek születésénél én is ott voltam.
Aztán a Stúdió 11-be vezetett az utad, amely szakmailag zseniális zenészeket tömörített, óriási múlttal rendelkező csapat volt, ám népszerűségben meg sem közelítette a Bergendyt. Hogy élted meg az ottani éveket?
’94-ben léptem be a Stúdió 11-be, az Express kiváló szaxofonosa, Kalmus Pali hívására, aki mindkét zenekarban játszott. Igazából ráértem, ha ütközés volt, Ciki beugrott helyettem. Tizenegy évet húztam le velük, 2005-ben onnan mentem nyugdíjba. Szerencsém volt, hogy a munkakönyvem annak idején a Csiliben, majd a Madách Színházban, aztán a Stúdió 11-ben is – hiszen hivatalosan egészen ’94-ig a Magyar Rádió zenekara voltunk – le volt adva, így ha nem is egetverő, de viszonylag normális nyugdíjam van.
Sok rádiófelvételt csináltunk, énekesekkel, önállóan kevesebbet. Két órával előtte kiosztották a kottákat, abból kellett felkészülni. Nagyon kellett figyelni, hogy az ütemszámok egyezzenek, hiszen ezen megcsúszhat az egész zenekar. Ott szoktam hozzá a kottához annak ellenére, hogy azt a rengeteg számot, amelyet a koncerteken játszottunk, kívülről ismertem. Amolyan ellenőrzésképpen mégis oda-oda néztem a kottára, hogy hol is járunk éppen.
A koncertezés viszonylag ritkábban fordult elő, inkább a stúdiófelvételek domináltak. Hosszú éveken keresztül a Petőfi rádióban minden vasárnap délelőtt ment a Promenád nevezetű egyórás műsor, amelyben élőben nyomtuk a dalokat. Vendégénekes is szerepelt velünk, négy-öt nóta erejéig.
2005-ben közös megállapodással léptem ki a Stúdió 11-ből, amikor a zenekarvezető billentyűs, Dobsa Sándor meghalt. Vele egy kicsit a zenekar is meghalt, legalábbis én úgy gondoltam. Valahogy más lett, megváltozott a hangulat, úgy éreztem, váltani akarnak. De én sem éreztem már olyan jól magam velük, mint addig, a Dobsa-időkben.
Említetted, hogy nyugdíjba vonultál. Ez mennyire jelentett zenei passzivitást számodra?
Eléggé megromlott az egészségi állapotom. Milyen baja legyen egy dobosnak? „Természetesen” szívritmuszavar. Szerencsére – öcsémmel ellentétben – a pacemakerig nem jutottam el. Már csak ennek okán is kiszálltam a zenei életből. Azaz nem teljesen, mert az Old Sámson zenekarral időnként játszottunk a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház alagsori helyiségében, az akkori Gitárpont klubban, ezen kívül az Elektronikai Kft. vállalati rendezvényein.
Kiújult egy korábbi hobbim, újból „belehülyültem” a vasút modellezésbe. Akár szegény Szörényi Szabolcs, csak ő már korábban abbahagyta, én a mai napig csinálom. Megnéztem a lakásán a művét, az egész pincéjét elfoglalta a hatalmas, körülbelül tizenkét méter hosszú terepasztal. Ottjártamkor épp a Nyugati pályaudvart akarta digitalizálni. De az analóg asztalon végig követhető volt a Kacsóh Pongrác úti felüljáró alatt futó sínpár egészen az insbrucki pályaudvarig. Hihetetlenül precíz munka, komoly tervrajzok, légi fotók alapján készült.
Már a Bergendy idejében akartam vasútmodellezéssel, terepasztal építéssel foglalkozni, akkor már vettem alkatrészeket hozzá. Szépen indult, haladtam is vele, aztán jött a krach és el kellett adni az egészet. 2005-től, a hivatalos nyugdíjazásom óta kezdtem el újra építeni. Ez a hobbi húzott ki a depresszióból, hiszen érzelmileg nem volt egyszerű a Stúdió 11-től való elválás. Eléggé megviselt.
2011-ben elkezdetem a terepasztalt építeni, egy évre rá már kiállításra vittem. Nagyjából két méterszer egy méteres darab, a közepe lyukas, mert az étkezőasztal fölötti csillárnak kellett a hely. Aztán csatlakoztam egy ezzel a témával foglalatoskodó társasághoz; a Tatai úti Vasúttörténeti Parkban, a Modellházban szoktunk találkozni, oda elvihettem az asztalomat is. Azóta megcsináltam a közepét, sőt bíztatásukra ki is egészítettem. Azóta még kettő készült különböző helyszínekkel. Unokáimmal is járok a Vasúttörténetibe, őket is érdekli a téma.
Mostanság a néhai Kovács Jocó helyén, a Nautilusban ütöd a bőröket. Velük jól érzed magad?
Igen. Amikor Jocó kórházba került, Gerdesits Feri szólt, nem ugranék-e be helyette, amíg felépül. Aztán véglegesítettek… Hosszú évek kihagyása után – hiszen azalatt dobverőt sem vettem a kezembe – elkezdtem ismét gyakorolni. Az első fellépésem tavaly Karácsony előtt volt velük, addigra ötven nótát kellett megtanulnom. Ezeket előtte lekottáztam, így szoktam meg. Zuglóban a Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központban van az állandó klubunk, amolyan vacsorázós táncos hely. Bejáratott klub, a Nautilus évek óta ott játszik. Bár nem tudom, mit hoz a jövő, mert házon belül ugyan, de költöznünk kell. Mindenesetre nyolcvan évesen újra a dobfelszerelés mögött ülök.
(Vége)
Hegedűs István
2024. december 31. 09:47