Ritmusok és terepasztalok – 1.rész
Mi késztet arra egy Gyöngyösön született, Cegléden nevelkedett kamasz fiút, hogy útnak induljon és jelentkezzen a budapesti Honvédelmi Minisztérium Zenei Növendék Iskolába? Hogyan lesz a fúvós növendékből remek ütőhangszeres, majd miként kerül a Sámsonból pályája csúcsát jelentő, országos és határainkon túl is rendkívüli népszerűségre szert tett Bergendy együttes dobszékébe? Minderre a választ az Express és Stúdió 11 zenekarokat is megjárt Debreczeni Csaba „Bucom” adja meg, aki életét végig zenélve ma régi kedvenc hobbijának, a terepasztal építésnek hódol, miközben a patinás Nautilus együttesben üti a bőröket.
Idén júniusban behúztad a nyolcadik ikszet, ami alkalmas lehet egyfajta számvetésre. Nem bántad meg, hogy a zenész pályát választottad?
Nem, nem bántam meg. Először hegedülni tanultam, de nem szerettem azt a hangszert. Nyolcadikos voltam ekkor, utána két gimnáziumi osztályt jártam, a másik kettőt már a honvédségi zeneiskolában fejeztem be. Amolyan dixieland-szerű amerikai fajta muzsikákat, Louis Armstrongot hallgattam legfőképpen. A dzsessz és a rock csak később jött az életembe. Szerettem a trombitát és a klarinétot, meg, ahogy a pozaun alájuk húz.
Mindig szerettem volna dobolni. Boldogság volt, hogy az általános iskolában működő úttörőcsapatnak én lehettem az ütőse a nyakamba akasztott egy szál pergővel. Ezen gyakoroltam önszorgalomból, mondjuk sokra nem jutottam vele. Már Cegléden történt, amikor a zeneiskolába érkezett egy fúvós tanár, Keil Ernő bácsi, aki egyébként karmester volt. Nála kezdtem tanulni. Sajnos nem tartott sokáig, de azalatt megtanított „blattolni”, kottát olvasni. A zeneiskolában egyébként – már a hegedülés időszakában is – megtanultuk a zeneelméletet.
A doboktatás tehát abbamaradt, mivel öcsém elkezdett klarinétozni, én meg elhatároztam, hogy trombitálni fogok. Amatőr módon ugyan, de egymásnak adogattuk a szólamokat. A zenén kívül mást nem tanultam.
Az imént szóba került a honvédségi zeneiskola. Hogy jött az életedbe?
A második gimnáziumot jártam, amikor hallottam, hogy Budapesten van egy katonai suli, vagyis a Honvédelmi Minisztérium Zenei Növendék nevű iskolája. Apám katonatiszt volt, azért gondoltam, hogy ott folytatom a tanulást. Trombitával felvételiztem, ám nem nagyon remekeltem. Mégis felvettek, bekerültem a növendékiskolai katonai zenekarba trombitásként. Tanáraink a Semmelweis utcai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolából jártak át tanítani. Engem három trombitatanár, Sződi László majd Borst bácsi később Szabó Laci bácsi oktatott.
Ezek után hogyan lett belőled ütőhangszeres?
A növendékiskolában ketten tanultak ütőhangszeres szakon, közülük az egyiknek a bőgő volt a fő hangszere. Utóbbi nem teljesített jól, amiért elbocsátották. Szeder István százados az iskola igazgatója feltette a kérdést, nem akar-e valaki dobot tanulni. Nem kellett kétszer megkérdeznie, azonnal jelentkeztem; mivel helyben nem volt lehetőség, hát kijártam a konziba a Semmelweis utcába.
Visszatérve a családhoz: hogy kerültél a szülővárosodból, Gyöngyösről Ceglédre?
Említettem, hogy apám katonatiszt volt, a régi, háború előtti rendszerben is szolgált. A háború befejeztével B-listázták, elküldték a hadseregtől. Elhelyezkedett dolgozni, aztán rájöttek, hogy az új honvédségnél mégis szükség van szakemberre. Apám még a régi, jutasi tiszthelyettes-képző iskolában tanulta ki a katona-mesterséget, erre való tekintettel behívatták a Honvédelmi Minisztériumba. Visszavették, eljutott az alezredesi rangig, aztán Ceglédre vezényelték, ott kaptunk lakást, így suliba is oda jártam.
Testvéred, Ciki is a dobot választotta. Hogy fért meg a két „nem dudás” egy házban?
Amikor a HM Növendékiskolából a nyári szünetben hazajártam, nem csak a trombitámat, a gyakorló gumilapot is magammal hoztam. Ezt látva Ciki (akkor még nem ez volt a neve, csak később adtam neki) elkérte tőlem, hadd próbálja meg ő is. Próbálgatta, ment is neki. Közben Gyöngyösön alakult egy zenekar, a Devils nevezetű, amelynek valamiért kiesett a dobosa. Cikinek szóltak, hogy üljön be, mondván, „a te bátyád úgyis dobos”. Aztán ott ragadt. Sokat nem tudok erről, hiszen ő Gyöngyösön élt, én pedig Pesten, a növendékiskola tanulójaként. Amikor tehettem, lementem a gyöngyösi Bányász klubba meghallgatni őket.
A Sámson 1963-ban alakult, ahol nem voltál alapító tag. Ez volt az első komolyabb zenekarod?
Előzményként elmondanám, hogy óriási dzsesszrajongó voltam (a mai napig az vagyok), mint említettem a fúvós zene, a dixieland érdekelt. Amikor vége lett az iskolának, bekerültem a HM Fúvószenekarába. Térzenéket adtunk, rádiófelvételeket készítettünk. Kikerültem a Budaörsi úton ma is létező Petőfi laktanyába, ahol a sorkatonákból alakult egy zenekar, úgy ’65-környékén lehetett, még az első táncdalfesztivál előtt. Ez volt a Chryston.
Egy alkalommal odajött hozzám a gitáros Kustár Attila és a bőgős – valamilyen Józsi, már nem emlékszem a vezetéknevére –, hogy hallgassam már meg őket. Shadowsokat, meg Venturesöket játszottak, ami eléggé konszolidált volt az akkor feltörekvő Rolling Stoneshoz és a beathez képest. A katonazenekar mellett én lettem a dobosuk, a főnökség engedett minket fellépni. A Nagycirkuszban ’65-ben, vagy ’66-ban megnyertünk egy tehetségkutató versenyt, amelynek zsűri elnöke éppen Bergendy Pista volt. Kustár nagyon jó gitáros volt, úgy játszotta a Monti-csárdást, hogy követni sem lehetett az ujjait. De volt dobszólós dal is, amit a rádióban vettek fel velünk első helyezettként jutalmul.
Aztán a Chryston feloszlott, maradt a katona zenekaros dobolás. Mehettem volna az Illésbe, még a Körmendy Joe-Pásztry Zoli váltáskor ’65-ben, akár az Atlantisba is a kilépő Veszelinov Andris helyébe, de ezek különböző okok miatt nem jöttek össze. Később még a Syrius-tagság is szóba került; Orszáczky Jackie és Ráduly Misi hívott, akik rendszeresen jártak le a Csili Művelődési Házba. Aztán 1970-ben, ott alakult meg a nagy Syrius.
Továbbszolgáló katona lettem egy ideig a Petőfiben, ahová busszal igyekeztem a Móricz Zsigmond körtérről. Szakaszvezető után őrmester lettem, úgy is szereltem le. Ott, a buszmegállóban találkoztam a Sámson-os fiúkkal, épp tolták a nagy Selmer-cuccokat, ami nagy szó volt akkoriban. Nekik volt az országban először, az Illésnek is csak később lett. A fiúk valószínűleg a Chrystonnal láttak dobolni, ezért szólítottak le. Azt hiszem, épp Gerdesits Feri Bétus, az énekes jött oda hozzám, hogy nincsen dobosuk. Később tudtam meg, hogy Rakk Gyulával valamin összeszólalkoztak és otthagyta őket. Pedig ő volt a zenekarvezető is egyben. A jóval később, körülbelül tizenöt év elteltével már az Old Sámsonnal rendeződtek a dolgok, mert többször fellépett a zenekarral, olyankor ketten doboltunk. Szóval szimpatikusak voltak a fiúk, de a felszerelés is nagyon sokat nyomott a latban, hogy igent mondtam. Akkor éppen a Harmath testvérek (Ádám - basszusgitár, Sanyi - szólógitár), Bétus - ének és Elekes Zoli - szaxofon felállás működött.
A Sámsonnal nagyon futott a szekér, volt, hogy négy-öt helyen játszottunk. Csepelen két helyszínen is, a pesterzsébeti Csiliben pedig heti két alkalommal nyomtuk a talp alá valót. Szombaton este kilenctől hajnali ötig menetekben, másnap, vasárnap pedig ötórai tea. Kegyetlen volt. Szerencsés voltam, mert a katonaságtól való leszerelés után a művház foglalkoztatott, le volt adva náluk a munkakönyvem.
A Bergendy együttes nagy átalakulásakor váltottad René Gubelmannt, aki visszament Svájcba. Hogyan talált rád a zenekar?
Bergendy Pista keresett meg 1970-ben. Ez már a Sámson utáni időszakban történt, amikor otthagytam a zenekart. Én másképp képzeletem a zenélést, szerettem volna valami keményebb dolgot csinálni, de a fiúk nem akarták. A hatvanas évek végén már újabb, másféle, bonyolultabb zenék jöttek, úgy gondoltam, mi is felfejlődünk ezekhez. Az is közrejátszott ebben, amit már említettem, hogy a későbbi nagy Syrius magja, Jackie, Ráduly Misi, Pataki Laci, de még Tátrai is rendszeresen lejárt hozzánk dzsemmelni.
Friedrich Karcsi pozaunos – ma elismert fúvós tanár – szólt, hogy tud Balatonra zenélési helyet. Vele régebben is tartottam a kapcsolatot, Sopronban, a szülővárosában ismerkedtünk meg, de a Sámsonnal is fellépett időnként. Rajta kívül Torzonborz Tóth János billentyűssel és Halász Karcsi gitárossal négyesben játszottunk Keszthelyen a Hullám étteremben, ahol mindenféle zenét, még dzsesszt is nyomtunk, meg persze sokat improvizáltunk. Sok zenész járt oda, hogy meghallgassanak minket. Egynyári zenekar volt, már nem is tudom, milyen néven léptünk fel.
Ide jött le Pista, hogy beszéljünk. Egyébként Benkő Laciék, az Omegások és mások is érdeklődtek irántam, de Bergendy Pista konkrétan ezért utazott ide, Balatonra. Félrehívott, elmondta, hogy a svájci dobosuk, René Gubelmann a most esedékes turnéjuk végén már nem jön vissza velük Magyarországra. Zsoldos Marit, a rádió zenei szerkesztőjét szerette volna feleségül venni, de nem jött össze neki. A zenekarnak volt egy élő szerződése, azt kellett teljesítenie, majd ’70 decemberében, Svájcból visszatérve már hivatalosan is megalakult az új Bergendy- együttes Rózsival. Egyébként Demjén is lejött meghallgatni minket a Hullámba, valószínű, hogy Pista szólt neki. Egy hétig nálunk lakott. Amíg a Bergendy Svájcban turnézott, itthon Latzin Norbi, a kiváló szerző és billentyűs, Rózsi és én Pista lakásán tanulgattuk az új számokat, amelyeket Norbi és Rózsi írt. Elsőként a Mindig ugyanúgy született meg, kislemezre is vettük a másik oldalán a Fázom-mal.
Leszámítva egy-két nem túl jól sikerült régebbi dalukat, szerettem a Bergendyt, nagyon jó zenészekből állt a csapat. És nem utolsó sorban nagyon szerettem volna külföldön is fellépni.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. december 10. 06:07